HATODIK FEJEZET

Sascha alig bírt Lucas szemébe nézni másnap.

Félt, hogy a férfi meglátja a fejében villogó erotikus képek filmjét. Mi történt vele? Előző

éjjel élete legkéjesebb álmát látta, lihegve riadt fel, izzadság borította.

Az álmának főszereplője pedig Lucas volt.

A terv az volt, hogy beprogramozza az agyát, hogy a férfiról álmodjon, és így megszabadítja a szervezetét tőle. Hagyni akarta, hogy az érzékei elragadják az álmának, a saját elméjének biztos környezetében, így akarta kielégíteni a vágyait, hogy azok elmúljanak. Ez a terv iszonyatosan visszafelé sült el. Belekóstolt a gyönyörbe és most még többre vágyott.

Mintha függővé vált volna, követelte az érzést, amit a férfi mutatott neki álmában.

– Körülbelül húsz perc múlva elviszem önt Clay Bennetthez, az építésvezetőnkhöz.

Azután megmutatom önnek az alapanyagokat, amelyeket az építkezésnél használunk. Mert ugye minden csavart és szöget ellenőrizni szeretne. – Játékos gúny csillogott szúrós, zöld tekintetében.

Sascha nem tehetett semmit, eszébe jutott, hogyan néztek rá ezek a szemek, amikor a szájával az orgazmusig juttatta a férfit.

Visszarántotta magát a valóságba. Az elméje köré vont pajzsai újra repedezni kezdtek.

Ennek Lucas volt az oka.

– Köszönöm. – Megpróbált jegyzetelni a kézi számítógépébe, de a feje úgy zúgott, hogy alig látta a kijelzőt. Ez rossz volt, nagyon rossz. Ahelyett, hogy megállította volna, az álom csak megerősítette az elméjében elharapódzó őrületet.

– Nem néz ki valami kipihentnek. Rosszul aludt?

Volt ebben a mondatban valami burkolt célzás? Dehogy, nyugtatta meg magát a lány.

Hogyan lehetett volna?! Ő álmodott, azok az ő álmai voltak. Lucas Hunternek bizonyára nem volt szüksége arra, hogy fantáziálással csitítsa el a vágyait. Sascha látta, hogyan néztek rá a nők. Persze, miért is ne? A férfi nyíltan beszélt a szexualitásáról és még Sascha is megérezte azt a nyers forróságot, amit egy ilyen férfi sugárzott magából.

Az őrület újra fenyegetően elhatalmasodott rajta. Sorra húzta fel a mentális pajzsokat, miközben válaszolt.

– Az alvásom zavart volt, de tökéletesen működőképes vagyok. – Legalábbis az lesz, miután a szétszaladó gondolatain úrrá lesz.

– Rosszat álmodott? – Egy áldozatát becserkésző ragadozó figyelmével követte őt.

– A mentálok nem álmodnak. – Ez volt az általánosan elfogadott tény. Sascha arra gondolt, ha ez hazugság volt, vajon mi mindenről hazudtak még neki. Vagy a többi, normális mentál tényleg nem álmodott? Ők még az álmaikban sem éltek?

– Kár. – Lucas kemény, reszelős hangja meglágyult. – Az álmok nagyon... élvezetesek lehetnek.

Saschát elöntötte a nedves forróság.

Összeszorította a combjait, és rémülten vette észre, hogy a testének ezt a reakcióját egy alakváltó megérezheti. Félelmében minden érzését mélyen elrejtette az elméjének titkos rekeszeiben.

Lucasban a párduc meglapult, figyelte a lány minden apró mozdulatát. Az ember és az állat egyaránt értetlenül állt azelőtt, vajon mi volt Saschában az, ami az erotikával túlfűtött álmot okozta. A való életben a mentál jéghideg volt, körülbelül annyira kívánatos, mint egy vasdarab. Kivéve a kardinális mentál szemeiben égő lángokat, amikről Lucas nem volt hajlandó elhinni, hogy csak a képzeletének szüleményei lettek volna.

A férfi megdermedt, amikor a levegőben halványan megérezte a női vágy illatát. A párduc nekifeszült az elméje falának és ösztökélte a férfit, hogy menjen és tegye a lányt magáévá, hiszen az készen áll. Lucas emberi énje azonban egyáltalán nem volt ebben ilyen biztos. Lehet, hogy ez csak egy mentáltrükk volt, egy biztos módszer arra, hogy a lány beférkőzzön az elméjébe. Lucas nem érhetett hozzá a lányhoz, amíg meg nem bizonyosodott ennek az ellenkezőjéről. Csak az álmaiban.

– A mentálok semmit sem tudnak az élvezetről. – Sascha a kis számítógépe képernyőjét nézte. – És azon vagyunk, hogy ez így is maradjon. Indulhatunk az építésvezetőjéhez?

– Csak ön után. – Lucas kitárta az ajtót Sascha előtt. – És hogy van az édesanyja? – Ideje volt kutakodni. Nem feledkezhetett meg ennek az egész cirkusznak a valódi céljáról.

– Jól. – A lány megállt az üvegfalú felvonó előtt, és várta, hogy az felérjen hozzájuk.

– Különleges asszony ő – folytatta a férfi. – Azt hallottam, hogy negyvenéves korában lett a Tanács tagja. Ilyen magas tisztséget ilyen fiatalon ritkán ér el valaki, nem igaz?

Sascha bólintott.

– De Tatiana Ryka-Smithe fiatalabb volt, amikor tanácstag lett. Ő még csak harmincöt éves.

– A Ryka-Smithe család az önök legfőbb versenytársai?

– Ezzel ön tisztában van.

Lucas megvonta a vállát, és intett a lánynak, hogy szálljon be a felvonóba, ami kinyílt előtte.

– Baj nem lehet belőle, ha rákérdezek.

A zárt légtérben a lány illata megrészegítette Lucasban a vadállatot. Sascha ízig-vérig nő volt, bujasága még csak most ébredezett, és ez nagyon izgatta a férfit. A párduc énje biztos volt benne, hogy az illat nem csapda. Erőt kellett vennie magán, hogy visszafojtsa a mély morgást, ami a torkát szorongatta. Az idő nem volt megfelelő arra, hogy ezt a prédát elejtse.

– Köztudott, hogy a Ryka-Smithe családnak és a Duncan családnak ugyanazon a területen vannak üzleti érdekeltségei.

– De ha riválisok, akkor hogyan tud az ön anyja együtt dolgozni Tatianával?

A felvonó ajtaja kinyílt az első emeleten.

Sascha kilépett és kecsesen elindult. Szép volt, ahogy járt. A félelmetes, fekete szemei pedig minden szembejövőt megleptek. Ritkán lehetett kardinális mentálokat látni a főhadiszállásuk falain kívül. Nagyon fontos volt, hogy Lucas rájöjjön, miért érte őt a megtiszteltetés, hogy Sascha Duncan lett az összekötője.

– A tanácsbeli felelősségük elválik az üzleti érdekeiktől.

– Azért biztosan vannak átfedések. Minden hivatalban vannak klikkek. – Ez azt jelentette volna, hogy a Tanács tagjainak is lehettek egymás előtt titkaik.

Sascha metsző pillantást vetett a férfira.

– Nagyon érdekli önt a Tanács. Lucas elhúzott egy üvegajtót.

– Nem valószínű, hogy még egyszer egy ilyen magas rangú mentál társaságát élvezhetem.

A lány belépett az ajtón, mielőtt válaszolt volna.

– Kardinális vagyok ugyan, de a hierarchiában elfoglalt helyem nem olyan jelentős, mint amilyennek ön azt képzeli. Az, hogy az anyám a Tanács tagja, nem jelenti azt, hogy én a belső körbe tartozom. Én csak egy hétköznapi mentál vagyok.

– Egy kardinális nem lehet hétköznapi. – Vajon miért védekezik ennyire, töprengett Lucas. Mit titkol? Véres gyilkosságokat, vagy valami mást?

– Minden szabály alól vannak kivételek. – Sascha rádöbbent, hogy Lucas túlságosan is érdeklődik a téma iránt. Biztosan nem csak a kíváncsiság hajtja. Felébredt benne a gyanakvás, de már túl késő volt. Már elárulta neki, hogy az ő helyzete a mentálok között abnormális.

Észben kellett tartania, hogy Lucas vezetékneve nemcsak egy név volt, hanem egy cím is. Hunter, azaz vadász.

– Feltehetek egy kérdést? – szólalt meg a lány, mielőtt lebeszélhette volna magát erről.

Bár tisztában volt a férfi természetével, mégis egyre jobban vágyott rá, hogy többet tudjon meg róla. Tudta azt is, hogy az őrület minden alkalommal terjed egy kissé az elméjében, ahányszor csak engedett ennek a vágyának.

Mégsem tudta visszafogni magát.

Lucas megállt az ajtó előtt, ami az építésvezető irodájába vezetett.

– Kérdezzen!

– Mit csinál egy vadász? – Hallott mendemondákat erről a mentálhálón, de az alakváltók néhány dologban nagyon zárkózottak voltak.

– Attól tartok, ezért az információért cserébe önnek is ajánlania kell valamit.

A férfi szája szélén bujkáló mosoly Sascha minden ellenállását megtörte.

– Mit szeretne tudni?

A férfi majdnem a szavába vágott, olyan gyorsan tette fel a kérdést.

– Mekkora az erőszakos cselekedetek száma a mentál faj tagjai között?

Sascha nem számított erre a kérdésre, de a válasz könnyű volt, közismert tény.

– Majdnem nulla.

– Biztos ebben? – A kérdés megválaszolatlanul csengett egy ideig a levegőben. – Elkapja az elfajzottakat.

– Elfajzottakat?

– Bocsi, kedvesem, de csak egy válaszért fizetett. – Kinyitotta az ajtót.

Sascha frusztráltan belépett az ajtón és egy sötét bőrű férfival találta magát szemközt. A férfi szeme sötétebb zöld volt, mint Lucasé, és volt benne valami, amitől a lány úgy érezte, azonnal meg kell fordulnia és el kell menekülnie.

– Ő itt Clay Bennett, az építésvezetőnk.

Sascha tudta, hogy a férfi sokkal több volt annál.

– Bennett úr.

Clay Bennett tekintete végtelenül nyugodt volt, Saschának jól kellett volna éreznie magát a társaságában. De azok a szemek egy kobráéra emlékeztették, ami lebénítja az áldozatát, hamis biztonságérzetbe ringatja – és Sascha biztos volt benne, hogy amint egy pillanatra óvatlan lesz, a férfi végzetes csapást mér rá.

– Duncan kisasszony, hozzám fordulhat, ha bármi gondja adódna az építkezés során használt anyagokkal, a munkásokkal vagy bármi ilyesmivel.

– Megértettem. – Körülnézett a hatalmas irodahelyiségben. Több íróasztal is állt ott. A szemben lévő falban hatalmas üvegajtók álltak. Bal oldalon Sascha megpillantotta Zarát és jobb felől, egy asztal mellett egy ismeretlen, szőke férfit. Az nem nézett rá, de a lány valahogy tudta, hogy élénken követi a beszélgetést. – Ezek az ajtók nyithatók?

– Hát persze – nyájaskodott Lucas. – Az emberi külsőnk mögött egy állat rejtőzik, aki nem tűri a bezártságot. – Sascha tudta, hogy Lucas a mentálok alakváltókról alkotott, túlságosan leegyszerűsített képét gúnyolja.

Nagy volt a kísértés, hogy istenigazából visszavágjon neki. Elméjének őrült fele azt súgta neki, még meg is érné, csak hogy láthassa Lucas arcát, amikor meghallja.

– És a felsőbb szinteken? – Sascha azonnal meg is válaszolta a saját kérdését, amikor kinézett az üvegajtón. – Hát persze, a fák. A leopárdok kitűnően másznak fára.

Lucas egy csapásra furcsán csendes lett mellette.

– Látom, felkészült.

– Természetesen. Hiszen mentál vagyok.

Néhány perccel később Sascha bezárkózott a mosdóba, lehajtotta a vécé fedelét és leült.

Egész testében remegett. Hiszen ez egy vicc.

Nem volt ő mentál! Egy szerencsétlen, félig őrült nő volt, aki vécékbe menekült, hogy helyreállítsa elméjének leomlott falait.

Még alig jutott odáig, hogy kisimítsa elméjének szilánkos széleit, amikor a kommunikátora csipogni kezdett. Santano Enrique volt az, megbeszélésre hívta őt a mentálhálóra. Sascha egy csapásra úgy érezte, mintha a száját teletömték volna vattával.

Enrique túl erős mentál volt, és túl tapasztalt volt már, gyakorlott abban, hogy észrevegyen minden hibát. Sascha nem akarta, hogy bármilyen kapcsolata is legyen vele. Egyik tanácsos sem lépett még vele soha kapcsolatba sem telepatikusan, sem a mentálhálón. Jobban szerettek személyesen beszélni vele, és Sascha pontosan tudta, hogy miért. Féltek attól, hogy örökölte az anyja halálos kis képességét.

Az szóba sem jöhetett, hogy ne fogadja el Enrique felkérését. Sietve befejezte a pajzsainak javítását, majd becsukta a szemét és ugrott egyet a sötétbe.

A mentálháló végtelen síkja megnyílt a szeme előtt. Rajta ott ragyogott a végtelen számú csillag, némelyik erős fénnyel, mások halványabban. Mind egy-egy mentál tudata. Enrique és ő is fényesen tündököltek.

Mindketten kardinálisok voltak. A különbség az volt, hogy neki nem volt valódi ereje, a tanácsnok viszont egyetlen gondolattal porrá tudta volna zúzni őt.

A férfi tudata már várt rá.

– Köszönöm, hogy eljöttél.

– Nem maradhatok sokáig, uram. Egy kényes helyzet közepében vagyok, és minden figyelmemet annak kell szentelnem. – A hálón még csak gondolnia sem volt szabad arra, hogy ez hazugság volt. Tökéletesen hinnie kellett abban, amit mondott.

– Az alakváltókkal kötött üzlet.

Ez nem kérdés volt, Sascha ezért nem szólalt meg.

– Érdekes választás. Nem szokványos.

Miért döntöttetek úgy, hogy olyanba fogtok, amit a többi család nem tesz?

– Sajnálom, uram, de nincs felhatalmazásom a családi vállalkozásunk üzleti gyakorlatát megvitatni önnel. Kérem, forduljon anyámhoz, ő a család feje. – Nikita hivatalosan 2075-ben kapta meg ezt a címet, amikor Sascha nagyanyja, Reina meghalt.

Valójában azonban már azelőtt vagy tíz évvel is ő irányította a trón mögül az eseményeket.

– Azt hittem, hogy ennél nagyobb önállóságot kaptál már.

Ha ezt nem egy mentál mondja, Sascha azt hitte volna, hogy ezzel a kijelentéssel a büszkeségét akarja valaki megsérteni, hogy meggondolatlanul szóra bírja őt. Persze lehet, hogy Enrique éppen ezt akarta. Vajon azért szentelt neki ekkora figyelmet, mert megsejtette a hibáját?

Ezek a gondolatok ott cikáztak az elméjének egy rejtett zugában. Ugyanide zárta el valódi személyiségét is, szivárványszínű

énjét. Többrétegnyi védőfal mögé, amelyeket mindig megerősített, hogy más ne tudjon rajtuk áthatolni. Ehhez olyan brutális erővel kellett volna megtámadni az elméjét, hogy abba úgyis belehalt volna.

– Kívánja, hogy összekössem az anyámmal?

– Nem, Sascha, én veled akartam beszélni.

Egy szívességre kérlek.

Félelem hasított Sascha titkos szívébe. Ez csak csapda lehetett. Ugyan milyen szívességet kérhetett volna egy leírhatatlan TK-erővel rendelkező tanácsnok éppen őtőle?

– A megbízatásod során sokat érintkezel majd az alakváltókkal. Azt szeretném, ha minden új információt megosztanál velem róluk.

Erre Sascha egyáltalán nem számított.

– Örömmel teszem, uram, de...

– Alaposan fontold ezt meg, Sascha. Ez...

hasznos lehet a számodra. Néhányan úgy gondoljuk, éppen ideje már, hogy megfelelőképpen kihasználjuk a képességeidet.

Ez egyszerű és tiszta megvesztegetés volt.

Sascha annyira vágyott rá, hogy végre valódi kardinálisként fogadják el és tiszteljék őt, hogy gondolkodás nélkül rá akart bólintani.

Ugyanakkor éppen ez a vágy juttatta az eszébe, hogy ő soha nem lehet normális, és minél közelebb van a tanácshoz, annál nagyobb az esélye, hogy ez kiderül.

Érezte, ahogy az összetört álom szilánkjai a lábai elé hullnak, és lelke legmélyebb, legrejtettebb zugában sírt. Logikusan válaszolt, de ezt csak a sokéves mentálkiképzésnek köszönhette és a kétségbeesett akaratnak, hogy elrejtse megbomlott elméjét.

– Érthetően nagyon óvatosak velem szemben. Nem vagyok biztos benne, hogy bármit is felfedeznék. – Ez hazugság volt.

Máris többet tudott az alakváltókról, mint bármelyik másik mentál valaha is. De valamiért képtelen volt elárulni a titkaikat. Lucas titkait.

– Azok állatok. Ha jól bánsz velük, megbíznak benned. – Egyértelmű volt, hogy Enrique szemében a bizalom gyengeségnek számított.

Sascha szerint ez ajándék volt.

– Örömmel együttműködöm önnel, de előbb még...

– Már megbeszéltem ezt Nikitával – vágott a szavába Enrique.

– Akkor továbbítani fogom önnek az információt.

– Szeretném, ha mindennap találkoznánk, hogy beszámolhass nekem.

Sascha most már valóban megijedt. Nem akarta, hogy Enrique naponta kérdőre vonja őt.

– Sajnálom, uram, de ez hatással lenne a munkámra, és biztos vagyok benne, hogy anyám ennek nem örülne. Felkeresem önt, amint van valami érdekes beszámolnivalóm. – Ez bátor kiállás volt. Ha Sascha érzett volna bármit is, most biztosan remegett volna.

– Ne várass túl sokáig. – Enrique tudata egy éles, fehér fényű csillag volt a mentálhálón, olyan hideg, hogy Sascha majdnem reszketett mellette.

– Ez minden, uram?

– Egyelőre igen.

Sascha kilépett a mentálhálóról, és azonnal kapcsolatba lépett a családja fejével, ahogy minden rendes mentál tette volna. Elég közel volt az anyjához, gond nélkül telepatikus kapcsolatba tudott vele lépni.

Legalább így nem kellett folyamatosan védenie a tudatát. A telepatikus kommunikáció során egyik fél sem „látta” a másikat.

Azonnal vázolta Enrique kérését az anyjának, amint az válaszolt. Közben olyan szorosan karolta át a mellkasát, hogy majdnem zúzódásokat hagyott a saját testén.

Ha az anyja azt mondta volna neki, hogy szükség van a napi találkozókra...

Enrique átlépte a korlátait. Nikita mentális hangja kemény volt. Arra adtam neki engedélyt, hogy információt kérjen tőled, nem arra, hogy jelentési határidőket szabjon neked.

Sascha nagyon megkönnyebbült, teljes teste elernyedt.

Anyám, azt hiszem, kedvezőbb volna, ha veled osztanék meg minden fontos információt, te pedig megosztanád azt Enrique tanácsnokkal.

Szándékosan

hatásszünetet tartott. Tudta, hogy Nikita szeret hatalmi pozícióban lenni. Te vagy a család feje, minden körülmények között neked kellene jelentenem.

Nikita néhány másodpercig nem válaszolt.

Ezt már magam is megfontoltam. Sajnos Enrique túl befolyásos ahhoz, hogy megtagadjuk a kérését. Ő pedig veled akar beszélni.

Talán mondhatnád azt neki, próbálkozott Sascha kétségbeesetten, hogy számomra túl nagy feladat az ő erőteljes jelenlétét elviselni, ugyanakkor az első önálló feladatomra is koncentrálni.

Végre úgy beszéltél, mint egy Duncan!

Nikita egyértelműen elégedett volt. Azt nem veheti rossz néven, hogy az üzleti vállalkozásomat védem.

A vállalkozást, nem a lányomat. Saschának már hozzá kellett volna szoknia a mentálok szívtelenségéhez, elvégre egész életében közöttük élt. Mégis belesajdult a szíve.

Akkor én összpontosíthatok az építkezésre, ha téged folyamatosan tájékoztatlak?

Igen.

Azzal Nikita eltűnt. Sascha engedélyezett magának egy megkönnyebbült sóhajt és a fejét a tenyerébe hajtotta. Valami nem volt rendjén. És nem csak ő volt paranoiás. Miért érdeklődött Enrique hirtelen ilyen élénken egy gyenge kardinális iránt, akiről a legtöbb mentál még csak tudomást sem vett? Az pedig, hogy Nikita ilyen készségesen együttműködött a másik tanácsnokkal, még gyanúsabb volt.

Összeszorult a gyomra. Az volt az érzése, hogy gyalogként tologatták őt egy olyan sakkjátszmában, aminek nem ismerte a szabályait. Főként pedig azért aggódott, mert nem tudta, mi lesz a sakk-matt következménye. Vagy hogy hogyan előzze azt meg.

Ekkor ébredt rá, hogy a semmibe meredve ül ott, ezért felállt. Csak ekkor tudatosult benne, milyen nevetséges is volt ez az egész helyzet. A Mentál Tanács két tagjával folytatott beszélgetést éppen – egy vécén ülve. El kellett fojtania néhány kacajt, amikor kilépett a vécé ajtaján.

A mosdókagyló feletti tükörben megnézte magát, és meglepetten látta, hogy a külsején semmi sem árulkodott a korábbi enyhe hisztériás rohamáról. A külső álcái épségben voltak, még ha a belsők egyesével hullottak is le róla. Az órájára pillantott, és megállapította, hogy majdnem harminc percet töltött odabent. Az alakváltók biztosan kérdezősködni fognak majd, és neki fel kell készülnie a válaszokkal. Mielőtt kilépett a mosdóból, még egyszer ellenőrizte, hogy pontosan úgy fest-e, ahogyan kell. Minden hajszála simán feszült a copfjába, sötétszürke blézerének mandzsettái pontosan egyforma magasan voltak, az arca pedig olyan nyugodt volt, majdnem elhitte magának, hogy a gyomra nincs görcsbe rándulva.

A folyosón nem volt senki, de minden tekintet felé fordult, amikor belépett Clay Bennett és a többiek szobájába. Egy zöld szempár különösen szúrósan szegeződött rá.

– Elnézést kérek, hogy megvárakoztattam önöket – szólt Sascha, mielőtt bárki kérdezhetett volna valamit. – Megbeszélésre hívtak.

Lucas az ujja hegyét a halántékához emelte.

– Ilyenfajta megbeszélésre? – Az ajka mosolyra húzódott.

Sascha olyan szívesen visszavágott volna neki!

– Igen.

– Fura hely egy megbeszélésre – jegyezte meg gunyorosan Kit. Jól jelezte Sascha szétszórtságát, hogy míg a fiú meg nem szólalt, észre sem vette, hogy a távollétében Kit is megérkezett.

Nem bírta ki, hogy ne így válaszoljon.

– Milyen értelemben furcsa?

Kit, aki eddig a Clay asztalán lévő papírok között lapozgatott, megmeredt és felnézett Saschára. Amikor a lány várakozón és némán csak nézett rá, elpirult. Ekkor éppen olyan fiatalnak és imádnivalónak tűnt, mint a két leopárdkölyök, akiket a mentál megsimogathatott.

– Ö..., izé... nem, nem úgy... Ezeket most fel kell vinnem. – Látszólag véletlenszerűen felkapott az asztalról egy köteg papírt és jóformán kiszaladt a szobából.

– Nem kellene ilyen kegyetlennek lennie vele. Még szinte kölyök, csak most vált felnőtté. – Lucas nevető hangján hallatszott, milyen jól szórakozik.

Sascha nagyon ügyelt, nehogy elmosolyodjon.

– Csak egy kérdést tettem fel.

– Hát persze – húzta össze a szemét Lucas.

– Mikortól számít önöknél egy fiatal felnőttnek? – kérdezte, csak hogy minél hamarabb elterelje Lucas gondolatait arról, miért járatta hirtelen a bolondját Kittel.

A szobát furcsa feszültség öntötte el.

– Valamit valamiért, kedvesem. – A vadászjelek szépnek és erősnek tűntek a nyugodt arcán.

– Mi hivatalosan húszévesen válunk felnőtté. – A kondicionálás tizennyolc éves korban ér véget, bár a legtöbb mentál fiatal már tizenhat éves korára tökéletesen kondicionált, érzelemmentes. Két évet hagytak arra, hogy a hibák kiderüljenek.

– Elég nagy a különbség aközött, hogy valaki felnőtt vagy felnőttnek számít.

– Ön szerint a húszéves nem elég idős?

– A mi fiataljainknak bizonyítaniuk kell az érettségüket, mielőtt felnőtté válnak. – Lucas biztos volt benne, hogy Sascha az előbb ugratta Kitet. A lány arcán semmi sem látszott, de a férfi nem volt mentál, hogy figyelmen kívül hagyja a megérzéseit.

És ő már az első pillanattól kezdve érezte, hogy ez a mentál más. Eléggé más ahhoz, hogy nagyon veszélyes legyen. Kivéve, ha a sajátjai még nem fedezték fel ezt a másságot.

Ez lehetséges volt: a mentálok sok dologban nagyon is vakok voltak, elvakította őket a saját feljebbvalóságuk tudata.

Lucasnak azt súgta a megérzése, hogy Sascha a kulcsa mindennek. Ha meg tudja fejteni a lány rejtélyét, közel kerül ahhoz, hogy ledöntse a falat, amit a legembertelenebb faj vont maga köré.

– Kemény szabály.

– Az egész világunk kemény. – Főképpen a mentálok uralma alatt. Az alakváltók szíve és az emberek lelke nélkül ez a bolygó pokoli lett volna.

Miután Sascha visszatért a Duncan-

épületbe, Lucas az irodájába hívta Clayt.

– Mit gondolsz?

– Okos. Mindent észrevesz.

– Ez jellemző a kardinálisokra.

Lucas meglepődött, amikor Clay megrázta a fejét. .

– Némelyikük annyira csak az elméjében él, hogy alig veszi észre, mi folyik körülötte, a külvilágban.

– Már volt kapcsolatod velük. – Ez egy megállapítás volt, nem kérdés, és Lucas nem is várt további információkat erről. Clay múltja a titokzatosság ködébe veszett, de Lucas megbízott benne, és tudta, hogy Clay minden fontos információt meg fog vele osztani. Többre nem volt szüksége.

– Egy kevés – bólintott Clay. – Nem vagyok szakértő, de abban biztos vagyok, hogy Saschával valami nincsen rendjén.

Az, hogy az őrszeme is megerősítette Lucas gyanúját, csak még inkább arra sarkallta őt, hogy megfejtse Sascha rejtélyét.

– Mi derült ki a háttérelemzésből?

– Az, aminek látszik: egy kardinális mentál, aki még nem dolgozik a Tanácsnak. – Clay megdörzsölte a borostás állát. – Már ez is különös. Eddig minden felnőtt kardinális, akit lenyomoztunk, valamilyen formában a Tanácsnak dolgozott.

Lucas gondolkodva ringatta a testét.

– Ez azt jelenti, hogy vagy az egész egy álca, és Sascha a Tanácsnak kémkedik...

– Vagy valami baja van – mondta ki Clay azt, amit Lucas nem akart végiggondolni. – Ha kivetették őt a belső körből, akkor nekünk sem lehet hasznunkra.

A Lucas lelkében lakó párduc kimeresztette a karmait. Nem volt semmi baja annak a lánynak, aki felkeltette az érdeklődését.

– Várjunk még egy-két napig – gyűrte le a vadállatot magában a férfi. – Most nincs is más lehetőségünk. A többi mentál még csak nem is hajlandó tárgyalni velünk.

– Hagyhatnánk, hogy a SnowDancerek csináljanak, amit akarnak.

– Ha azok nekiállnak elfogni a magas rangú mentálokat, akkor minden reményünk oda, hogy nagyobb veszteségek nélkül le tudjuk zárni ezt az egészet. – A SnowDancerek meg akarták kínozni azokat, akiket felelősnek tartottak a gyilkosságok elhallgatásáért, hogy kiszedjék belőlük az információt. Nikita Duncan lett volna az egyik áldozatuk. – A mentálok akkor mindannyiunkon bosszút állnának és a kölykeinket sem kímélnék.

Clay bólintott. Ezt már korábban is végiggondolták, és ismét ugyanaz tartotta őket vissza.

A DarkRiver egy befolyásos, de fiatal falka volt. Sok kölyökre és fiatalra kellett 175

vigyázniuk, ha pedig a SnowDancerek támadása után a mentálok bosszút álltak volna, egy egész generációt kiirthattak volna egyetlen véres támadással. Még Dorian bosszúszomját is csökkentette a mélyen bennük gyökerező parancs, hogy megvédjék a kölykeiket.

– Csak a legutolsó esetben engedhetjük szabadon a farkasokat.

Lucas remélte, hogy erre soha nem kerül sor, de annyira naiv sem volt, hogy azt higgye, a konfliktust vérontás nélkül le tudják majd zárni.

Túl sok alakváltó nő halt már meg, és mindannyian vért akartak. Mentálvért.