KILENCEDIK FEJEZET

A hívását fogadták.

– Hawke.

– Megeshet, hogy kiszivárgott tőlünk információ a Mentál Tanácshoz a vadászatról.

Készítsd fel a falkádat!

– Ha bárki csak egy ujjal is hozzáér még egyszer az enyémek közül valakihez, akkor azt kibelezem! – A SnowDancer farkasfalka könyörtelen vezére nem viccelt. – Ezennel megnyitom a vadászidényt a mentálokra.

Lucas agyába bevillant a kép: Sascha vérbe fagyott teste. A keze összeszorult a kommunikátorán.

– Lehet, hogy időben megtaláljuk a falkádból eltűnt nőt.

– Mennyire vagy biztos ebben?

– Csekély a valószínűsége, de az esély megvan. Ha ti most támadtok, biztosan elvesztjük őt, ahogy a falkánk számos tagját is. – A SnowDancerek kegyetlen gyilkosok voltak, de a mentálok is. Egy összecsapás során mindkét oldalon jelentős lett volna a veszteség.

Szünet, amelyben hallani lehetett a farkas szikrázó dühét.

– Ha egyszer megtalálják a holttestet, nem leszek képes visszafogni az embereimet.

– Nem is kérek tőled ilyet. – Ő is alig tudta visszatartani a saját falkáját, amikor Kylie testét felfedezték. A többi hím csakis azért hallgatott rá, mert a falka három nősténye is szült nem sokkal azelőtt. Senki sem akarta kiszolgáltatni a mentáloknak a kölyköket.

Azok ugyanis, miután a katonákat és a hímeket megölték, egyszerűen kiirtották volna a nőket és a gyerekeket. A mentálok nem tudták, mi a könyörület.

– Ha harcba indultok, mi veletek megyünk.

– Ezt ígérte a saját falkájának. A Kylie temetése utáni hónapokban elő is készültek már rá, hogy a kölyköket más falkáknál rejtsék el. Olyanoknál, akik a DarkRiverből származtak el és a sajátjukként nevelték volna fel a kölyköket, ha minden elveszett volna.

Rövid csend a vonal túlsó végén. A SnowDancerek nem szerettek másokkal együtt dolgozni, de Lucas bízott benne, hogy Hawke ezúttal hallgat a józan eszére és bízik a két falka szövetségének erejében. Ha nem teszi, akkor olyan méretű vérengzés veszi kezdetét, amilyet évszázadok óta nem látott a világ.

– Azt kéred tőlem, hogy várjak, amíg Brenna meghal.

– Hét napig, Hawke. Ez elég idő arra, hogy megtaláljuk. – Lucas bízott a megérzéseiben.

Tudta, hogy Sascha nem hagyja majd cserben őket... őt. – Tudod, hogy igazam van. Ha a mentálok rájönnek, hogy vadászunk rájuk, a nő biztosan meghal. Mindent elkövetnek majd, hogy eltüntessék a nyomokat.

Hawke hangosan káromkodott.

– Remélem, igazad van, macska. Hét nap.

Találd meg Brennát élve, és soha többet nem kell féltened a vadászterületedet tőlünk. De ha előkerül a holtteste, vért ontunk.

– Vért ontunk.

Sascha a kommunikációs panelének csipogására ébredt fel. A lakása előszobájában, a padlón ült, háta a bejárati ajtónak vetve, lábai terpeszben a földön.

Semmire nem emlékezett azután, hogy kiszállt az emeleten a felvonóból.

Nagy nehezen feltápászkodott, és a falba és ajtókba kapaszkodva elvonszolta magát a konzolig. Nikita neve villogott rajta. Sascha túl kimerült volt ahhoz, hogy bármit tegyen, csak állt ott, és várta, hogy az anyja üzenetet hagyjon neki. Az órájára pillantott.

Este tíz óra volt. Eszerint több mint hét órán keresztül volt eszméletlen. Rémülten ellenőrizte a pajzsait – elég erősek voltak.

Megkönnyebbült, és csak ekkor vette észre, hogy a gyász, a düh és a fájdalom kínja, ami majdnem összeroppantotta őt, eltűnt. Nem emlékezett rá, hogyan szabadult meg tőle, és abban a pillanatban nem is akart ezen töprengeni. Egyáltalán semmin nem akart töprengeni.

Egy hosszú tusolás néhány percre elterelte a figyelmét a gondjairól. Azután leült és mozdulatlanul meditált, igyekezett egy transzszerű állapotba jutni. Nem akart szembenézni mindazzal, ami aznap történt.

Túl sok volt az számára, az elméje túlcsordult volna. Egyik mentális tornagyakorlatot végezte a másik után.

Csak akkor hívta vissza az anyját, amikor kifelé már teljesen nyugodtnak tűnt.

Nikita arcának képe villant fel a kijelzőn.

– Sascha. Megkaptad az üzenetemet.

– Sajnálom, hogy nem tudtál elérni, anyám.

– Nem magyarázkodott arról, hol volt. Felnőtt mentál volt, joga volt élni a saját életét.

– Beszámolót akartam kérni az alakváltóhelyzetről.

– Nincsen jelentenivalóm, de biztos vagyok benne, hogy ez nemsokára megváltozik. – Akkor éppen egy vékony fonálon kapaszkodott, hogy az őrület sötétjébe ne zuhanjon, és fogalma sem volt arról, mit higgyen.

– Ne okozz nekem csalódást, Sascha! – Barna szeme fürkészte Sascha arcát. – Enrique nagyon nem fog örülni, muszáj adnunk neki valamit.

– Miért kellene bármit is adnunk neki?

Nikita szünetet tartott, majd bólintott, mintha döntésre jutott volna.

– Gyere fel a lakosztályomba!

Tíz perccel később Sascha az anyja mellett állt és az aludni térő város sötét csillogását nézte.

– Mire emlékeztet ez téged? – kérdezte Nikita.

– A mentálhálóra. – Durva összehasonlítás volt.

– Gyenge fények. Erős fények. Villogó fények. Halott fények. – Nikita lazán összekulcsolta maga előtt a kezét.

– Igen. – Sascha tompa lüktetést érzett a tarkójában. Inkább bosszantó volt, mint fájdalmas. A délután történtek maradványa lehetett? Már ha történt bármi is. Mi volt, ha az egész mentális jelenetet csak képzelte?

Lehet, hogy ez az elhatalmasodó őrület jele volt. Milyen bizonyítéka volt arra, hogy bármit tett, azon kívül, hogy elájult? Semmi.

Minél többet töprengett ezen, annál biztosabbá vált, hogy az egész történetet csak kitalálta, hogy megmagyarázza elméjének hasadását. Semmi más hihető magyarázat nem volt. Amit tett, vagy képzelte, hogy tett, egyetlen mentális képességre sem hasonlított.

– Enrique egy nagyon fényes fény.

Sascha erőt vett magán, hogy az anyjára figyeljen. – Ahogyan te is. Mindketten tanácsnokok vagytok. – Enriquéhez hasonlóan az anyja is halálosan veszélyes volt. Az elméjének mérge pusztítóbb, mint bármilyen biológiai fertőzés.

– Számos más tanácsnok örülne, ha meghalnék.

– Nem csak tanácstagok.

– Így van. Sokan vágynak a pozíciómra. – Nikita továbbra is az éjbe bámult. – Szövetségesekre szükség van.

– Enrique a szövetségesed?

– Bizonyos mértékig. Megvannak a saját céljai, de ő fedez engem és én fedezem őt.

– Nem engedhetjük hát meg magunknak, hogy megharagítsuk.

– Az megnehezítené a dolgunkat.

Sascha olvasott a sorok között. Ha Enrique nem kapja meg, amit akar, Nikita élete veszélyben forog.

– Megszerzem az információt, amit kért. De mondd meg neki, hogy ha erőszakoskodok, lehet, hogy semmit sem tudunk meg.

– Nagyon biztos vagy ebben.

– Először is jelentheted neki, hogy a mentáltévhittel szemben az alakváltók nem buták. – Aki egyszer megpillantja a Lucas szemében izzó intelligenciát, az nem hisz el többé ilyen szamárságokat. – Nem fognak megnyílni egy mentál előtt, aki egyértelműen kémkedni ment közéjük. Ha lassan közelítek, többet tudok meg. Hónapjaink vannak a vizsgálódásra.

De neki már nem volt ennyi ideje. Ahogy az az aznapi események során jól láthatóan kiderült, Sascha ezer darabra hullott. Már nem értette a saját tetteit sem. Abban a pillanatban például ott állt az anyja mellett, és hazudott neki: mindent elhallgatott előle, amit eddig megtudott. De miért?

– Megmondom neki. Jó éjszakát, Sascha!

– Jó éjszakát, anyám!

Sascha nem tudott elaludni. Megpróbált minden trükköt, hogy álomba ringassa magát, de egy sem működött. Az elmúlt két éjszaka buja álmai után fájdalmas volt visszatérnie a valóságba. Mióta Lucasszal találkozott, megbomló elméjének fizikai tünetei elmúltak.

Már hozzászokott, hogy éjjelente jól alszik, izomgörcsök és rémálmok nélkül.

Végül feladta és járkálni kezdett a szobájában. A hátsó faltól az elsőig, elsőtől a hátsóig. Egyik oldalról a másikra. Jobbról balra, majd vissza.

Sorozatgyilkos... alakváltó nők... fémes bűz... a Tanács... pszichopaták...

Azóta, hogy Nikitától elbúcsúzott, minden rendelkezésére álló elektronikai módszert igénybe vett, hogy titokban az alakváltó-

ember interneten kutasson. A gyilkosságokat bejelentették. Ahelyett azonban, hogy azok a fontos újságok címlapjaira kerültek volna, csak az áltudományokkal foglalkozó oldalakon jelentek meg, amiket senki sem vesz komolyan. Ez azonban nem változtatott a tényen, hogy a gyilkosságok megtörténtek és felfedezték őket.

Mielőtt valaki titokzatos módon el nem tüntette őket.

A gyilkos egy mentál, és ezt a Tanácsod pontosan tudja.

Dorian dühös szavai visszhangzottak a gondolataiban.

– Nem – suttogta félhangosan. Biztosan tévedett, csak az elkeseredés szólt belőle, az érzelmek, és nem a logika. A mentálok nem éreztek haragot, féltékenységet, gyilkos dühöt. A mentálok nem éreztek. Pont.

Kivéve őt, a kijelentése élő cáfolatát.

– Nem – szólt ismét. Neki voltak érzelmei, igaz, de egy sorozatgyilkos? Senki nem rejthetett volna el egy ekkora hibát az Elcsendesedésben. Senkinek nem volt elég hatalma ehhez.

Ők a Tanács. Ők a törvények felett állnak.

A saját szavai kísértették. Lehetséges, hogy...?

– Nem – az előtte lévő, csupasz falra meredt. Nem volt hajlandó ilyen könnyedén elfogadni, hogy az anyja bűnös, hogy segített elrejteni egy gyilkost.

Nikita ugyan nem táplált anyai érzelmeket iránta, de Sascha a lányának érezte magát.

Nikita volt az egyetlen biztos pont az életében. Az apját nem ismerte, a nagyanyja távolságtartó volt vele, testvére és unokatestvére pedig nem volt. Nem mintha számított volna, ha vannak. Ők is éppen olyan ridegen bántak volna vele, mint a nő, aki életet adott neki. Több információra volt szüksége.

Amikor ezt elhatározta, elkezdett betáplálni egy kódot a kommunikátorba, de megtorpant.

Most, hogy Enrique ilyen megkülönböztetett figyelemmel volt iránta, félt, hogy lehallgatják. Felkapott egy fekete műbőr dzsekit, és a farmerja és fekete inge fölé vette, majd elindult a kocsijához.

Csak akkor kezdett gondolkodni, amikor már majdnem elérte a DarkRiver-irodaházat.

Hajnali két óra volt, senki sem volt itt. A férfi, akivel beszélni akart, biztosan nem. A kezével megszorította a kormányt, és leállította a kocsit a kihalt parkolóban.

Hátradőlt, az ülés fejtámlájára hajtotta a fejét.

Az ösztönei vezették ide, Lucashoz.

Lucas.

Ott ült, a sötétbe meredt, és felidézte, ahogy a férfi tekintete hűvös lett, ahogy elmondta neki, hogy a mentátoknak „fémes bűzük” van.

Könnyek gyűltek a szemébe, veszélyesen közel ahhoz, hogy kicsorduljanak. Miért is hagyta, hogy elragadják azok az álmok?!

Hiszen az képtelenség volt, még akkor is, ha nem kellett volna a rehabilitációtól félnie.

Pedig tudatosan idézte elő őket.

Azért engedélyezte magának azokat a mélyen a tudatalattijába rejtett álmokat, hogy felfedezze a vágyait, a szükségleteit, és végig tudatában volt annak, hogy mi történt. Annak, ahogy Lucas forró, élettel teli bőrét tapintotta az ujjai hegyével. A hangoknak, amiket Lucas kiadott, a szeme minden egyes villanásának.Lucas minden vágyának és kívánságának.

Hazugság volt. Minden csak hazugság. Ő találta ki Lucas reakcióit, ahogy minden mást is. Végig az ő fantáziái táplálták azokat az álmokat. Milyen szánalmas volt, hogy komolyan elképzelte, ahogy Lucas öleli őt, hogy egyáltalán törődik vele. A tenyerével rácsapott a kormánykerékre, kinyitotta a kocsi ajtaját. A lábait átvetette a küszöbön és beszívta a hűvös, éjszakai levegőt.

Kiszállt és az ajtó mellett nekidőlt a motorháztetőnek. Felnézett a csillagos égre.Gyémántok bársony háttéren, ilyen volt az ég.

Tudta, hogy nem a mentáloknak köszönheti, hogy ilyen tisztán látja a csillagokat. Az emberek és az alakváltók, főként az alakváltók voltak azok, akik a környezetszennyezés ellen küzdöttek, harcoltak, hogy a Föld ilyen szép maradjon.

Részben nekik köszönheti, hogy még nem vesztette el teljesen az eszét.

Még ha a mentálvilág kalitkájába is zárták, a csillogó égbolt szépségét senki sem vehette el tőle. Még a mentálok sem nézhették rossz szemmel, hogy néha felnézett az égre.

Valami mozgást látott magától balra.

Sascha odakapta a fejét, de csak a néma sötét volt ott, a kilátást eltakarta a parkolót övező sövény. A szíve hevesen vert, Sascha minden dobbanását érezte. Óvatosan mentálisan szondázni kezdte a környéket.

Valami forró életerőt érzékelt, ami szinte megégette őt.

Azonnal visszahúzódott. Néhány másodperccel később valaki megérintette a vállát. Ha nem érezte volna korábban az érzelmi lenyomatot, akkor most riadtan ugrott volna meg, és ezzel tökéletesen elárulta volna magát.

Megfordult, és azzal a férfival találta magát szemközt, akit keresett.

– Ruhában van. – Ezek voltak az első szavak, amik kiszaladtak a száján.

Nem valami sok ruha volt. Egy bő farmernadrág és egy kopott, fehér póló, amin keresztül Lucas felsőtestének minden izma kirajzolódott. A hormonjai felpezsdültek, a teste izgalomba jött, még a sok gond ellenére is, ami a lelkét nyomta.

A férfi felnevetett.

– Mindig tartok ruhát ott, ahol sokszor szükségem lehet rá.

– Mit csinál itt? – Az éjszaka tökéletesen csendes volt, és ez veszélyesen meghitté tette a beszélgetésüket.

– Ezt soha nem engedi ki? – kérdezte Lucas, és megrángatta a hajfonat végét, ami a lány mellére lógott.

– Néha, alváshoz. – Nem húzódott el, és majdnem sikerült meggyőznie magát, hogy a férfi csak az alakváltó tapintási kényszerét éli ki és ennek semmi köze nincs az ő vágyaihoz.

Mosoly kúszott a vadul helyes arcra.

– Szeretném látni.

– Azt hittem, bűzlünk. – Saschának még mindig fájt ez a kijelentés.

– A legtöbb mentál valóban. De ön nem. – Lehajolt és beleszagolt Sascha nyakának hajlatába. – Ami azt illeti, az ön illatát nagyon is érzékinek találom.

Saschának nagyon kellett ügyelnie arra, hogy ki ne mutassa, hogyan reagál a férfi veszélyes közelségére.

– Így könnyebb lesz majd együtt dolgoznunk.

– Kedvesem, így nagyon sok mindent könnyebb lesz együtt csinálnunk. – A férfi testéből áradó forróság szinte simogatta a lányt, bizalmasan, kéjesen.

Sascha elég okos volt ahhoz, hogy észrevegye, a férfi szexuálisan játszadozik, flörtöl vele. Látta, hogyan viselkedett Lucas Tamsynnal vagy Zarával. Egyiküket sem érintette meg úgy, ahogyan őt. Csak azt nem tudta, mi volt Lucas célja ezzel. Sejtette, hogy ő nem az, akinek látszani akar, vagy csak saját magát szórakoztatta az ő kárára.

– Nem válaszolt a kérdésemre.

– Ezt inkább én kérdezhetném, nem gondolja? – Elengedte a hajfonatot és egyik kezével rátámaszkodott a kocsira. Így a lány balján állt meg, Sascha háta mögött pedig ott volt a kocsi. Jóval közelebb volt a mentálhoz, mint ahogy azt a lány szerette volna, de Sascha nem tudott hová elhúzódni. – Mit keres a vadászterületemen, Sascha?

A szavak majdnem a lány torkán akadtak.

– Beszélni akartam önnel arról, amit délután mondott.

Lucas beletúrt a hajába, Sascha pedig a pillantásával követte a kecses mozdulatot.

Valami azt súgta neki, hogy a férfi mozdulatai akkor is ilyen könnyedek, amikor becserkészi és elejti az áldozatát.

– Kicsit furcsa időpontot választott erre.

A mentál azt csak nem válaszolhatta, hogy az érzelmei ámokfutásba kezdtek, az hozta őt ide.

– Igazából nem vártam, hogy bárki legyen itt. De azért eljöttem, hátha mégis találok valakit.

– Valakit?

– Önt. – Nem lett volna értelme hazudni. – De ön mit csinál itt?

– Nem tudtam aludni.

– Rosszakat álmodott?

– Nem álmodtam. – Suttogta a férfi rekedten. – Éppen ez volt a baj.

Valami lüktetett kettejük között, valami, aminek nem lett volna szabad ott lennie. Még soha nem érintették meg egymást igazából, soha nem beszéltek, csak az üzletről. Mégis ott volt, növekedett az a csodaszép valami.

– De miért idejött?

– Ösztön – válaszolt Lucas. – Vagy maga csalogatott ide.

– Nincsenek ilyen képességeim. – Ez is egy volt a hiányosságai közül. Egy erő nélküli kardinális. Egy nagy vicc. – De még ha lennének is, soha nem használnám őket, hogy akarata ellen magamhoz hívjak valakit.

– Ki mondta, hogy az akaratom ellen?

Lucas keze, amivel eddig az autón támaszkodott, most a lány hajával kezdett játszani.

– Mit szólna, ha elmennénk innen valahová beszélgetni? Nem valószínű ugyan, hogy bárki meglát itt bennünket, de ha mégis, azt nehezen tudná megmagyarázni az anyjának.

Sascha bólintott.

– Igaza van. Hová?

Lucas kinyújtotta a tenyerét.

– A kulcsokat!

– Azt nem. – Mindent azért nem viselt el, és Lucas nagyon feszegette a tűréshatárait. – Én vezetek.

– Makacs – kacagott fel Lucas és megkerülte a kocsit. – Ön vezet, Sascha, kedvesem!

Mindketten beültek, Sascha elindította a motort. Lucas megszólalt: – A következő sarkon forduljon balra.

– Hová megyünk?

– Biztonságos helyre.

A férfi átirányította Saschát a Bay Bridge-en és Oaklanden keresztül a Stocktont szegélyező vadon mellett végig és tovább. A fák egyre sűrűbben nőttek, és Sascha tudta, hogy már a Yosemite-erdőben járnak. A kocsi meglehetősen gyorsan haladt, de még így is két órán át utaztak, mire Lucas szólt neki, hogy álljon meg.

– Biztos, hogy itt akar megállni? – Körös-körül csak fák látszottak mindenfelé.

– Igen. – A férfi kiszállt.

A lánynak nem volt más választása, követte őt.

– Itt fogunk beszélgetni? Akár a kocsiban is maradhatnánk.

– Fél? – Ezt már a fülébe súgta Lucas.

Ijesztően gyorsan mozgott. Egy mondatnyi idő alatt megkerülte a kocsit és odaért hozzá.

– Aligha. Mentál vagyok, emlékszik?

Mindössze nem értem a tettei logikáját.

– Lehet, azért hoztam ide, hogy galád dolgokat műveljek önnel. – Lucas a lány csípőjének hajlatára tette a kezét.

– Ha bántani akart volna, azt a parkolóban is megtehette volna. – Sascha azon gondolkodott, csináljon-e ügyet a csípőjén pihenő kézből. Mit tett volna a helyében egy normális mentál? Egyáltalán, egy normális mentál belekeveredett volna egy ilyen helyzetbe?! Nem tudta.

Az a kéz felfelé kezdett vándorolni és már a lány derekán volt, amikor Sascha felkiáltott.

– Álljon meg!

– Miért?

– Ez a fajta viselkedés nem elfogadható. – Minden egyes szót külön hideg nyugalommal mondott ki. Csak így tudott ellenállni annak, amit a férfi tett vele. Nem szokott hozzá az érzésekhez, és félt, hogy a rabjává válik. A fantáziái kezdtek átszivárogni a való életbe.

A férfi azonnal ellépett tőle.

– Ezt úgy mondta, mint egy mentál.

– Mit várt, hogyan mondjam?

Lucas mélyen belenézett a lány éjfekete szemébe, ami a sötétben még riasztóbb volt, és így szólt:

– Azt várom, hogy annál több legyen. – És mielőtt a lány válaszolni tudott volna, megfordult és elindult. – Kövessen!

Máris kételkedett benne, hogy jó ötlet volt elhozni a lányt a rejtekhelyére. Minden észérv ellene szólt. Ő azonban nem tudta megállni, mert az emberi értelemnél sokkal ősibb ösztönök vezették. A párduc a saját területére akarta vinni a lányt.

Amikor követte az ösztöneit, amiket alig értett meg és a parkolóba ért, azt hitte, végül meglátja az igazi Sascha Duncant. Csakhogy ha elhitte, hogy a lány olyan, ahogyan viselkedik, az igazi Sascha Duncan csak az ő képzeletében létezett. Az elejétől fogva tévedett volna?

Végigvezette a lányt egy elrejtett ösvényen, ami a búvóhelye alatt ért véget. A legtöbben egyáltalán nem számítottak rá, hogy a veszély fentről leselkedik rájuk.

– Milyen magasra tud ugrani?

Sascha felnézett.

– Egy fára épített ház!

– Én párduc vagyok. Fára mászom. – Lucas még emberi formájában is sokkal magasabbra és messzebbre tudott ugrani, sokkal gyorsabban mászott fára, mint az emberek és mint a legtöbb alakváltó. Ez tette őt alfahímmé és született vadásszá.

– Az otthona nagyon messze van az irodájától.

– Van egy lakásom a városban, ha szorít az idő. Induljunk!

– Vezet oda fel valami lépcső? – Sascha felnézett a hatalmas fa sima törzsére, aminek ágai Lucas házát tartották. Mint a legtöbb fenyő az erdőben, ez is szálegyenesen nőtt felfelé, de ennek a fajtának erős, szétterülő ágai voltak, vastag koronája, ami eltakarta a csillagos eget.

– Attól tartok, nincs. Belém kell kapaszkodnia. – Hátat fordított a lánynak.

Egy perc csend után érezte, ahogy két kéz félénken átfogja a vállát. Megkönnyebbülten felnevetett. A lány tettei sokkal többet elmondtak, mint a fagyos szavai. Az ő szegény kiscicája félt, és ezt azon az egy módon kezelte, amit ismert.

Többször találkozott már a lány fajtájával, mint ahogy azt Sascha sejtette. Igaz, a legtöbben ezek közül alsórendű mentálok voltak, akikkel a Tanács nem is foglalkozott volna. De volt bennük valami közös: tökéletesen közömbösek és érzéketlenek voltak mindenfajta inger iránt.

Ezzel szemben látta Saschát, aki úgy nézett fel a csillagos égre, mintha az ezer álomról mesélt volna neki. Látta, ahogy a lány a kölykökkel játszott – a legtöbben azt mondanák, gyengéd szeretettel. Most pedig érezte az érintésén, hogy a közelsége a legintimebb módon zavarja a mentált.

– Erősebben, kedvesem! – morgott. A benne lakó macska nem állta meg, hogy ne szórakozzon kicsit a lánnyal. – Simuljon hozzám.

– Talán egyszerűbb lenne az autóban beszélgetni.

Lucas ösztönei izzottak. A saját mentálja komolyan zavarba jött a testétől. Jól van.

Elmosolyodott úgy, hogy Sascha ne láthassa meg.

– Odafent van étel. Nem tudom, ön hogy van vele, de én mindjárt éhen halok. Futottam önhöz, emlékszik?

– Természetesen. Ezt megértem. – A lány érzéki teste hozzásimult Lucaséhoz, a karja a hóna alá csúszott, a kezei átfogták a férfi vállát.

Lucas elfojtott egy dorombolást. A teste válaszolt a lány testének érintésére, mintha ismerte volna azt, mintha azok az álmok nagyon is valóságosak lettek volna.

Hátranyúlt és megérintette a lány combját az ujjai hegyével.

– Ugorjon!

A lány úgy mozdult, mintha a testük egy lenne. A férfi dereka köré csavarta a lábait, Lucas pedig elrugaszkodott. A karmai kinőttek a kezéből, mielőtt megkapaszkodott a sima fatörzsben.

– Kapaszkodjon! – Érezte, ahogy a teste minden mozdulatnál hozzányomódik a lányéhoz. Sascha mellkasa a hátának szorult, édes, érzéki gyönyört okozva, amit nagyon szívesen elviselt. Még Sascha műbőr dzsekijén át is érezte a lány gyönyörű kebleinek súlyát. A mellekét, amiket álmában látott és amikről napok óta fantáziált. Vajon mi kellene ahhoz, hogy elcsábítsa Saschát és valóra váltsa azokat az álmokat?

A lábai megfeszültek, ahogy egyre feljebb mászott. A lány testének forró középpontja a háta aljának súrlódott. Lucasnak eszébe jutott, mit csináltak az utolsó erotikus álmában.

Elmosolyodott és kinyújtotta a kezét az utolsó ág felé. Te jó ég!

Kéj illata töltötte el az orrát, és ettől a benne lakó állat kiszabadult. A párduc kiélvezte az illatot, a szájában forgatta, ízlelgette és többet akart. Lucas ugyan nem tudott gondolatokat olvasni, de a test jeleit annál inkább. És a lány teste sóvárgott az övé után.