HARMADIK FEJEZET

– Önnek nincsenek ilyen kiváltságai. A férfi felnevetett, engedte, hogy a copf kicsússzon az ujjai közül.

A lány hátralépett, amint a hajfonat visszaesett a hátára. Vége volt a játéknak.

– Azért választottam ezt a földet – szólalt meg a férfi, hogy a lány egy korábbi kérdésére válaszoljon –, mert ilyen közel van a természethez. Bár mi, alakváltók, civilizált életet élünk, éppen annyira vagyunk állatok, mint emberek. Szükségünk van arra, hogy a vadont járjuk, ez a vérünkben van.

– Minek tekintik magukat? – kérdezte Sascha. – Állatnak vagy embernek?

– Mindkettőnek, egyszerre.

– De az egyik biztosan dominál. – A lány gondolkodás közben összeráncolta a szemöldökét, tekintete elkomorult.

Ráncolta a szemöldökét? Egy mentál? Az arckifejezés egy pillanat múlva már el is tűnt, de Lucas látta.

– Nem. A kettő egy. Én egyszerre vagyok párduc és ember.

– Azt hittem, ön egy leopárd.

– Fekete párducok több nagymacskacsaládban vannak. A szőrünk színe az, ami párduccá tesz minket, nem az, hogy melyik fajhoz tartozunk. – Lucas nem lepődött meg, hogy ezt a lány nem tudta. A mentálok szemében minden alakváltó állat volt, mind ugyanolyan. Pedig ez nagy hiba volt. Egy farkas más volt, mint egy leopárd, egy sas nem is hasonlított egy hattyúra. Egy prédáját becserkésző párduc pedig a veszély és a düh megtestesülése.

Sascha nézte, ahogy a férfi visszamegy a kocsihoz, hogy elővegye a mobiltelefonját és felhívja a SnowDancereket. Most, hogy Lucas háttal állt neki, végigmérhette az alakváltó nyers, férfias szépségét. Lucas egyszerűen...érzéki volt. Sascha soha azelőtt nem használta még ezt a szót, senkivel és semmivel sem találkozott még, akire ez illett volna. Lucas Hunter azonban határozottan ilyen volt.

Ő más volt, mint a rideg mentál férfiak.

Játékos és könnyed, nyitott. És ez csak még veszélyesebbé tette. A lány meglátta benne a felszín alatt megbújó vadállatot. Lucas talán kedves volt, de ha harapnia kellett, biztosan egyenesen az áldozata torkának ugrott. Egy ragadozófalka alfahímjévé ilyen fiatalon csak akkor válhatott valaki, ha kétségtelenül a tápláléklánc csúcsán állt.

Ez azonban nem riasztotta meg Saschát.

Talán azért, mert már átélte a valódi rettenetet a mentálháló labirintusában. Olyan gonosz és aljas dolgokat, amikhez képest Lucas nyíltan ragadozó természete üdítő friss levegőnek tűnt. Lehet, hogy a férfi megpróbálta elcsábítani őt, de soha nem próbálta meg magát másnak mutatni, mint ami valójában volt: ízig-vérig vadász, kívül-belül ragadozó, egy érzéki férfi, aki pontosan a tudatában volt a csáberejének.

Saschában Lucas felkeltette a vágyat, a nyers és vad érzelmeket, és emiatt most még jobban félt attól, hogy megreped a rideg mentál álarca, amit hordania kellett, ha életben akart maradni. Tudta, menekülnie kellett volna a férfitól, amilyen messzire csak tudott. Ehelyett elindult felé, amikor a férfi, fülén a Bell eredeti találmányától már fényévekre lévő, keskeny,  ezüstkommunikátorral visszatért a kocsitól.

– Tizenkétmillióért hajlandók eladni a földet – mondta Lucas. Megállt néhány lépésnyire a lánytól, és jelezte neki, hogy a tárgyalópartner ott van a vonal másik végén.

– Ez éppen kétszerese a terület piaci értékének. – Őt nem fogják csőbe húzni. – Hat és fél milliót ajánlok érte.

Lucas a füléhez emelte a telefont, de nem ismételte meg a lány szavait. Sascha ráébredt, hogy a SnowDancer valószínűleg mindent hallott. Újra rá kellett ébrednie, hogy bár az ő

fajtája öntelt módon a bolygó mindenek felett álló uralkodójának tartotta magát, az alakváltóknak nagyon is figyelemreméltó képességeik voltak.

– Azt mondják, nem szándékoznak a mentálokat gazdaggá tenni. Őket nem érdekli az sem, ha önök nem veszik meg a telket, majd eladják az önök versenytársainak.

Sascha azonban felkészült erre a megbeszélésre.

– Azt nem tehetik. A Rika-Smythe családivállalkozás-csoport már minden rendelkezésre álló forrását beleölte egy üzletbe San Diegóban.

– Akkor beépítetlenül hagyják az egészet.

Tizenkétmillió, vagy vége a tárgyalásnak. – Lucas meredten nézte a lányt a hihetetlenül zöld szemével. Sascha azon gondolkodott, vajon megpróbál-e a lelkébe pillantani. Meg akarta neki mondani, hogy hiába is próbálkozik: egy mentálnak nincsen lelke.

– Ekkora befektetést nem engedhetünk meg magunknak, soha nem térülne meg. Lucas, keressen egy másik telket! – szólt, és igyekezett nyugodtnak és magabiztosnak tűnni, még akkor is, ha nyugtalanította Lucas jelenléte.

Ezúttal a férfi megismételte Sascha szavait, majd hallgatott egy pillanatig, végül így szólt: – Nem hajlandók engedni az árból, de van egy áthidaló ajánlatuk.

– Hallgatom.

– Önnek adják a földet a profit feléért és a hivatalos vállalásért cserébe, hogy a házak egyikét sem értékesíthetik mentálnak.

Ezenfelül önöknek kötelezettséget kell vállalniuk arra, hogy szerződésekben rögzítik, hogy a jövőbeli tulajdonosok sem adhatják el mentáloknak az ingatlanokat. – Megvonta a vállát. – A házaknak mindenkor alakváltó vagy ember tulajdonában kell maradniuk.

Erre Sascha egyáltalán nem számított, Lucas szeméből azonban azt olvasta ki, hogy a férfi már korábban is tudott erről, de nem szólt róla. Gyanakvás ébredt benne. Lehet, hogy Lucas arra játszott, hogy valami érzelmi reakciót csikarjon ki belőle?

– Egy perc türelmet kérek. Nincs felhatalmazásom arra, hogy egy ilyen döntést meghozzak.

Bár erre igazán nem volt semmi szükség, néhány lépésnyire eltávolodott Lucas Huntertől, és a mentálhálón keresztül kapcsolatba lépett az anyjával. Általában a kommunikációra egy egyszerű telepatikus kapcsolatot használtak, de Sascha képességei nem voltak elég erősek ahhoz, hogy ilyen nagy távolságról közvetlenül összekapcsolódjon Nikita elméjével. A gyengeségének ilyen nyilvánvaló jele fájón eszébe juttatta, hogy óvatosnak kell lennie. Ő bármikor helyettesíthető volt, nem úgy, mint más kardinális mentálok.

Nikita azonnal válaszolt neki.

– Mi az? – A nő tudatának egy része találkozott Sascha tudatának egy részével a hatalmas mentálháló egy privát területén.

Sascha beszámolt az ajánlatról és hozzátette:

– Ez valóban elsőrendű telek az alakváltók számára. Mivel a SnowDancerek felajánlják a földet, a befektetésünk a felére csökken, a profit megosztásával így még mindig számításainknál vagyunk, sőt, valószínűleg a végén még jobban is járunk.

Nikita egy ideig csendben maradt, Sascha tudta, hogy adatokat gyűjt.

– Ezeknek a farkasoknak megvan az a rossz szokásuk, hogy mindent meg akarnak maguknak szerezni, amiben egy kis érdekeltségük is van.

Saschának az volt az érzése, hogy minden ragadozó alakváltó ezt tette. Ott volt például Lucas Hunter: azóta igyekezett őt a hatalmába keríteni, amióta először megpillantotta.

– A SnowDancerekre nem jellemző, hogy ingatlanokkal foglalkoznának. Én azt hiszem, ez inkább egy érzelmi reakció: nem akarják, hogy a földjük a mentálok kezébe kerüljön.

– Igazad lehet. – Újabb szünet. – Készíts egy szerződéstervezetet, amely kimondja, hogy a tervezéstől a kivitelezésig mindent mi határozunk meg. Ők csak csendestársak lehetnek. Megosztjuk velük a profitot, de ez minden.

– És mi legyen a feltételükkel, hogy egyetlen ingatlan sem kerülhet a mi tulajdonunkba? – A mienkbe. A mentálokéba.

Azokéba, akikhez Sascha soha nem tartozott igazán. De akiken kívül senkije sem volt. – A polgári területfejlesztési törvények szerint ez legális.

– Te vagy ennek a projektnek a vezetője. Te mit gondolsz?

– Egyetlen mentál sem költözne ide ki. – Az ő számukra ez túl tágas tér, túl nyitott terület volt. A mentálok jobban szerettek kis, szögletes dobozokban élni, pontosan kijelölt határok között. – Nem érdemes emiatt harcolnunk. Lucas Hunternek pedig nem kell kifizetnünk az egymillióját, ha nem tud minden ingatlant időben értékesíteni.

– Gondoskodj róla, hogy ezt ő is tudja!

– Így lesz. – Sascha úgy sejtette, a párduc ezen már rég túl van, sokkal korábban átgondolta az egészet. Nem tűnt úgy, mintha könnyű lett volna őt átverni.

– Hívj, ha bármi gondod akad!

Nikita eltűnt. Sascha visszatért Lucashoz. A férfi éppen a tarkóját vakarta, mintha valami irritálta volna a nyakát. A lány követte a tekintetével a karjának mozdulatait.

Lenyűgözte őt a férfi duzzadó izmainak látványa, amelyek még a műbőr dzseki alatt is jól kivehetők voltak. Lucas minden mozdulata kecses és könnyed volt, akár egy osonó macskáé.

Csak akkor vette észre, hogy bámulja a férfit, amikor az felnézett rá és felhúzta a szemöldökét. Sascha igyekezett nem elpirulni.

– Elfogadjuk a követeléseiket, ha ők beleegyeznek, hogy csendestársak lesznek az üzletben. Ez azt jelenti, hogy a külvilág számára ők láthatatlanok.

Lucas felemelte a kezét a tarkójáról, a füléhez szorította a telefont és beleszólt: – Elfogadják. Elkészítem a szerződéstervezetet. – Azzal be is csukta a lapos kommunikátorát.

– És arról se feledkezzünk meg – folytatta a lány –, hogy ön csak akkor kapja meg a végső

egymillióját, ha minden házat értékesített.

A férfi elmosolyodott, de abban a mosolyban semmi alattomosság nem volt.

– Nem lesz gond, kedvesem.

Már beszálltak a kocsiba, amikor Sascha ráébredt: ez lesz az első mentál-alakváltó üzlet, amelyben a profiton osztoznak. Eddig semmi hasonlóról nem hallott még. De a lány nem aggódott emiatt. Az ösztönei azt súgták, hogy ezzel a mentálok jól fognak járni. A baj csak az volt, hogy őt már az ösztön szó említéséért is azonnal kémiai lobotómiának vetették volna alá.

Lucas szörnyen bosszankodott. Nem elég, hogy semmi hasznos információt nem sikerült eddig kiszednie Saschából, de a lány olyan apró alakváltó vonásokat is észrevett, amiket a mentáloknak nem is lett volna szabad kiszúrniuk. És ami még rosszabb volt: Lucas sokkal inkább tanítgatni szerette volna a lányt, mint finoman vallatni.

– Ehhez mit szól? – Lucas egy újabb sort mutatott a lánynak a szerződés szövegéből.

Az ő irodájában ültek, a DarkRiver épület legfelső szintjén. Lucas a sajátja melletti irodát adta át Saschának. Tökéletes helyzet volt – már ha a lány hajlandó lett volna bármit is mesélni.

Sascha a papírlapra nézett, amit a férfi az asztalon elé csúsztatott, majd visszatolta azt a sötét falapon.

– Ha kihúzza a kizárólag szót, akkor részemről elfogadható.

Lucas megfontolta a lány kérését.

– Rendben. A SnowDancerek ezen nem fognak vitázni.

– Miért, vitázni fognak?

– Ha a szerződés tisztességes, akkor nem. – A férfi elgondolkodott azon, vajon a mentálok értik-e egyáltalán a tisztesség fogalmát. – Megbíznak bennem, és én az igazat fogom nekik mondani. Amíg tehát önök nem próbálkoznak semmi trükkel, állni fogják a szavukat.

– Egy alakváltó szava ér valamit?

– Valószínűleg többet, mint egy mentálé. – A férfi érezte, hogy az állkapcsa megfeszül, amikor arra gondolt, milyen képmutatók a mentálok, akik azt mondják, nincs bennük indulat és erőszak, miközben rohadt nyilvánvalóvá vált, hogy ez nem igaz.

– Igaza van. A finom taktikázás a tárgyalás elfogadott és hatékony eszközének számít az én világomban.

Lucas nagyon-nagyon meglepődött, hogy a lány ezt bevallotta.

– Finom taktikázás?

– Némelyek talán túl messzire is mennek. – A lányból különös nyugalom áradt, ami arra késztette a férfit, hogy felálljon, odalépjen hozzá és végigsimítsa a tenyerét Sascha testén. Talán érintéssel elérhetné azt, amit szavakkal nem tudott.

– Ki számoltatja el azokat, akik túl messzire mennek?

– A Tanács. – Megkérdőjelezhetetlen kijelentés volt.

– És ha a Tanács téved?

A lány a szemébe nézett. A tekintete kísértetiesen gyönyörű volt.

– A Tanács mindenről tud, ami a mentálhálón történik. Hogyan tévedhetnének?

Ebből a férfi arra következtetett, hogy a hálón lévő titkokat nem mindenki ismerhette meg.

– De ha ehhez a sok információhoz senki más nem férhet hozzá, akkor őket ki vonja felelősségre?

– Önt ki vonja felelősségre? – kérdezett vissza Sascha. – Ki bünteti meg az alfahímet?

A férfi azt kívánta, bárcsak az asztal túloldalán ült volna, a lány mellett, hogy megérinthesse őt és rájöjjön, vajon Sascha visszatámadt, vagy egyszerűen csak gyakorlatias kérdést tett fel.

– Ha én megsértem a falka törvényét, akkor az őrszemek kiiktatnak. Az ön Tanácsát ki iktatja ki?

Egy pillanatra azt hitte, a lány nem is fog neki válaszolni, de Sascha végül megszólalt.

– Ők a Tanács. A törvények felett állnak.

Lucas azon töprengett, vajon a lány értette-e, amit éppen akkor ismert be. Sőt, még ennél is inkább érdekelte az, hogy érdekelte-e. Ez persze tiszta bolondság volt, mert a mentátokat csak az érdekelte, hogy fenntartsák az életük hideg sterilitását.

Ugyanakkor Lucas minden ösztöne azt súgta, hogy Sascha más volt.

Rá kellett jönnie a valóságra, mielőtt valami olyat tett volna, amit később megbánt volna.

Arra pedig, hogy áttörje az áthatolhatatlan mentálpáncélt, a legjobb módszer az volt, ha elcsábítja őt a hazai pályáról, a saját terepéről, és a mély vízbe dobta.

– Mit szólna egy ebédhez?

– Rendben, találkozzunk itt egy óra múlva.

– Ez egy meghívás volt, édesem. – A becéző szót gúnyosan tette a mondat végére.

Korábban a lány már ugrott egy ilyen bizalmaskodásra, és Lucas kíváncsi volt, hogy másodszor is megbotlik-e. – Vagy randija van?

– Mi nem randevúzunk. És igen, elfogadom a meghívását. – Semmi egyértelmű reakció, de a feszültség érezhető volt.

Lucas elégedetten felállt: a lány besétált a csapdába.

– Menjünk, rakjuk tele a bendőnk!

Úgy tűnt, mintha a lány enyhén vágott szemei egy pillanatra kitágultak volna, de Sascha pislantott és a tekintetnek utána nyoma sem volt. Vajon Lucas csak képzelte, hogy érzelmeket lát egy könyörtelen mentál arcán, csak azért, mert vonzónak találta a lányt? Az nem volt a terv része, hogy le is feküdjön az ellenséggel. A benne lakó párduc azonban gyakran a legfondorlatosabban kiagyalt terveket is képes volt keresztülhúzni, ha megkívánt valamit... vagy valakit.

Majdnem negyven perccel később Sascha kiszállt a kocsiból egy ház előtt, amiről Lucas azt mondta, a falkája egyik tagjának az otthona. A ház maga egy egyre ritkábban lakott környéken állt, ahol az épületek közé betört már az erdők sávja. Ez az épület egy hosszú bejáró végén volt, és úgy tűnt, mögötte már az erdős vadon kezdődött.

Sascha bizonytalan volt, úgy érezte, nincs semmi keresnivalója ott. Senki sem készítette fel erre a helyzetre, egyszerűen azért, mert az alakváltók általában nem hívtak meg mentálokat az otthonaikba.

– Biztos benne, hogy a falkatársa nem bánja, ha én is önökkel tartok?

– Tammy örülni fog a társaságnak – biztosította Lucas, és bekopogott. Válaszként valaki kikiáltott a házból, a férfi pedig azonnal benyitott.

Sascha követte őt az előszobán át. Egy nagy szobába értek, ami úgy tűnt, konyha és ebédlő

volt egyben. Jobb oldalon egy szögletes asztal állt, körülötte hat szék. Az asztalon néhány karmolásnyom, Sascha úgy gondolta, ezek figyelmetlen alakváltók nyomai lehettek. A vastag asztallábak hasonlóan össze voltak karmolászva.

Az asztal alatt fényes fapadló, rajta egy színes szőnyeg, ami nem tudta elrejteni a parkettán lévő további karomnyomokat. A legtöbb vékony, egymás mellett szorosan futó csík volt, túl kicsi ahhoz, hogy leopárdtól származzon. Ez töprengésre késztette a lány analitikus mentálelméjét.

– Lucas! – Egy gyönyörű szép, dús, barna hajú nő indult feléjük a konyhapult mögül. A férfi elé sietett, a szoba közepén találkoztak.

– Tamsyn! – A férfi az ajkaival végigsimított a nő száján, egy pillanatig még az ölelésében tartotta, majd hátralépett.

Saschát rettenet fogta el, amikor a könnyed, bensőséges üdvözlés láttán a gyomrát émelyítő érzés töltötte el. A kiképzése során megtanulta azonosítani az érzéseit, hogy hatékonyan el tudja őket pusztítani. Ezt is felismerte: féltékenység. Düh és birtoklási vágy keveréke volt ez, amely rendkívül sérülékennyé tette őt. A nevelése célja az volt, hogy megtanulja kihasználni az emberek és az alakváltók ilyen gyengeségeit, de ő arra használta ezt a tudását, hogy a saját hibáját elrejtse.

– És kit hoztál magaddal? – A barna nő

odalépett hozzá, kezet akart nyújtani Saschának, de aztán leejtette a karját, mintha eszébe jutott volna, hogy a mentálok mennyire irtóznak az érintéstől.

– Sascha Duncan vagyok – mutatkozott be a lány. Tamsyn válla felett Lucasra pillantott. A férfi nyíltan meredt rá, és ettől Sascha kényelmetlenül érezte magát. Erőt kellett vennie magán, hogy újra Tamsynra figyeljen.

– Gyertek! – szólt a nő. – Éppen csokis sütit sütöttem, istenien sikerült. Gyorsan vegyetek belőle, mielőtt a falka többi tagja kiszagolja.

Esküszöm, Kit és a fiatalok mindig pontosan tudják, hogy mikor sütök! – Elindult vissza a pult mögé. Amikor elhaladt Lucas mellett, a férfi a kézfejével végigsimított a nő arcán, Tamsyn pedig gyengéden hozzádörgölte az állát.

Az érintés kiváltsága.

Falkatagoknak, a szeretőknek és a párjuknak.

– Tamsyn az ön párja? – Sascha megállt Lucas mellett, és igyekezett nem csikorgatni a fogát a benne tomboló féltékenységtől.

Tamsyn felnevetett. Sascha nagyon meglepődött ezen: megfeledkezett róla, hogy az alakváltóknak sokkal jobb volt a hallásuk, mint a mentáloknak.

– Isten ments! Ilyet nehogy mondj Nate előtt, még kihívná Lucast párbajra vagy valami hasonló, régimódi, tesztoszteron-szagú szörnyűségre.

– Elnézést kérek – mondta Tamsynnak a lány, és közben érezte, hogy Lucas feszülten figyeli. – Félreértettem.

A nő értetlenül nézett rá.

– Mit?

Lucas válaszolt Sascha helyett.

– Megcsókoltuk és megérintettük egymást.

– Ja, azt! – Tamsyn elővett egy tányért és a pultra tette. – Csak köszöntünk egymásnak, mint falkatársak.

Sascha azon tűnődött, vajon tudták-e az alakváltók, hogy milyen szerencsések.

Szabadon kimutathatták a heves érzelmeiket, és nem kellett attól rettegniük, hogy valaki ezért bezárja és rehabilitálja őket. El szerette volna mondani nekik, hogy ő is vágyott egy érintésre, annyira szomjazta azt, hogy majd elepedt. De tudta, hogy csak az őrület beszélne belőle. Az alakváltók megvetették a mentálokat. És még ha együtt is éreztek volna vele, ugyan mit tehettek volna?! Semmit.

Senki sem tudta még legyőzni a hatalmas mentálhálót, aki abból kiszakadt, az meghalt.

– Gyere – intette magához Tamsyn Saschát.

– Ezek ínycsiklandók.

A mentál még soha életében nem gondolt arra, hogy egy étel ínycsiklandó lehet.

Kíváncsian odalépett és felvett egy meleg sütit. Csokoládé. Az alakváltók és az emberek rajongtak ezért az anyagért, a mentálétrendben azonban nem szerepelt, mivel semmi olyan vitamint vagy ásványi anyagot nem tartalmazott, amit más, hatékonyabb módon ne vehettek volna magukhoz.

– Úgy néz rá, mintha életében nem evett volna még csokoládét. – Lucas a pultra hajolt.

Az arcán egyértelműen látszott, milyen jól szórakozik.

Sascha tenyere bizsergett, annyira meg akarta érinteni a férfi sebhelyeit. Ki akarta tapintani, vajon a hegek kemények vagy puhák, és megtudni, hogy érzékenyek-e.

– Még nem ettem. – Igyekezett a sütire összpontosítani, hogy ne érezze a Lucas bőréből áradó forróságot. Most, hogy a férfi levetette a dzsekijét, a lány számára zavaróan nagy felület tárult a szeme elé a férfi aranyló, napbarnított bőréből.

Tamsyn szeme elkerekedett.

– Szegénykém! Éheztettek!

– Kiegyensúlyozottan élelmeztek életem minden napján.

– Sascha valamiért úgy érezte, meg kell védenie a fajtáját, még akkor is, ha tudta, hogy azok egy szempillantás alatt lemondanának róla, amint tudomást szereznek arról, hogy hibás.

– Élelmezték? – Lucas megrázta a fejét.

Sötét hajtincsek simítottak végig izmos vállán. – Önök azért esznek, hogy működőképesek maradjanak, igaz? – Két falással eltüntetett egy sütit.

– Hogy lehet így élni, kedvesem?! – A szeme nevetett, de volt a tekintetében valami sokkal forróbb is, ami azt sugallta: ő meg tudná tanítani Saschát, hogyan kell igazán élni.

A lány elfojtotta a benne feltörő vágyat, ami majdnem átjutott a védelmi vonalain. Lucas Hunter megrészegítette, a lelkének egy őrült része pedig nagyot akart kortyolni belőle, hogy megtudja, vajon a férfi valóban olyan erős-e, mint amilyennek tűnik.

– Rajta – Tamsyn rántotta vissza a lányt a valóságba, még éppen idejében kóstold meg, mielőtt Lucas az összeset elpusztítja! Ne aggódj, nem leszel beteg tőle!

Sascha óvatosan beleharapott a sütibe.

Éppen hogy meg tudta állni, hogy sírva ne fakadjon. Nem csoda, hogy az egyház valaha az ördög csábításának nevezte a csokoládét.

Legszívesebben az egész tányért maga elé vette volna, de mérsékelte magát, és szépen lassan elfogyasztotta a sütit.

– Különös íze van.

– De szereted? – kérdezett rá Tamsyn.

Lucas válaszolt helyette, mielőtt a lány szóhoz juthatott volna.

– A mentálok nem szeretnek és nem utálnak semmit, igaz, Sascha?

– Igaz. – A normális mentálok nem. Sascha azonban azt fontolgatta, vajon feltűnne-e a többieknek, ha venne még egy sütit.

– Valami vagy hasznos, vagy nem az. Az, hogy kedveljük-e, nem számít.

– Tessék! – Lucas egy újabb csokis sütit emelt a lány ajkához.

– Hátha a csokitól majd megváltozik a véleménye. – A pajkos mosolya nagyon csábító volt.

Sascha nem volt elég erős ahhoz, hogy ellenálljon.

– Mivel nem ebédeltünk, ez biztosítani fogja a megfelelő kalóriabevitelt.

– Lucas! Már megint dolgoztatok ebéd helyett is?! Mindketten, leülni! – Tamsyn határozott mozdulattal az asztal felé mutatott.

– Az én konyhámból senki sem távozhat éhesen!

Ez a határozott parancs összezavarta Saschát, nem értette pontosan a szobában tartózkodók hierarchiáját.

– Azt hittem, Lucas itt az alfa.

A férfi felnevetett.

– Na igen, de ez itt, Tamsyn konyhája.

Szóval inkább üljünk le, mielőtt hozzánk vág egy fazekat. – Elindult az ebédlőasztal felé. – Tammy, be kell neked vallanom, azért jöttem ide, hogy megetess. Senki sem főz olyan jól, mint te.

– Elég a hízelgésből, Lucas Hunter! – A szavak durvák voltak, de a nő mosolygott.

Sascha igyekezett lassan elfogyasztani és nem egy falással bekapni a második sütijét.

Elhatározta, hogy be fog csempészni a szobájába egy kis csokit. Ez végre egy viszonylag biztonságos módja volt annak, hogy az érzékeit kielégítse. Egy újabb bűn pedig már igazán nem számított annak, akinek egész életében titkolóznia kellett.

Éppen asztalhoz ültek, amikor két leopárdkölyök viharzott be a szobába. Sascha elkerekedett szemmel figyelte, ahogy a kis állatok végigcsúsznak a fényes padlón, míg a szőnyeg meg nem fogta őket. A nyomukban vékony, szűk karmolások látszottak a padlón.

– Roman! Julian! – Tamsyn megkerülte a konyhapultot, és mindkét kölyköt felemelte a tarkójuk bőrénél fogva. – Mit csináltok már megint?!

Két riadt kis leopárdkölyökarc fordult Tamsyn felé. Elragadó volt, ahogy kiscicahangon nyöszörögtek.

Tamsyn felnevetett.

– Kis hízelgők! Tudjátok, hogy nem szabad a házban szaladgálnotok. A héten már két vázát törtetek össze.

A kölykök mocorogni kezdtek.

– Tessék – a nő az asztalra tette őket. – Magyarázzátok ezt meg Lucas bácsinak!

A két kisleopárd a mancsára fektette a fejét, úgy néztek fel a férfira, mintha az ítéletet várták volna. Sascha semmire sem vágyott jobban, mint hogy beletúrjon az egyik kis állat selymesen puha bundájába. Annyira gyönyörűek voltak a kicsik! A villogó, zöld szemük megbabonázta a lányt.

Majdnem felugrott a székéről, amikor Lucas felmordult mellette. Mély, dübörgő hang volt, ami emberi torokból jött ugyan, de teljesen vadállatias volt. A leopárdkölykök felugrottak és visszamorogtak a férfira. Lucas felnevetett.

– Rémisztők, igaz? – A pillantásával jelezte Saschának, hogy kapcsolódjon be a tréfába.

A lány nem tudott ellenállni.

– Nagyon vadak!

Az egyik kölyök ekkor odaugrott a lány elé, olyan közel, hogy az orruk majdnem összeért.

Sascha meredten nézett a zöld szemekbe. A kis állat kinyitotta a száját és egy babamorgást eresztett meg Sascha felé. A lány majdnem felkacagott. Ugyan ki állta volna meg nevetés nélkül, ha ilyen gyerekes pajkosságot lát? Egy mentálnak azonban nem volt szabad nevetnie.

Mégsem akarta kihagyni a lehetőséget, hogy legalább még egy érzékét kielégítse. Mert lehet, hogy soha többé nem lesz erre esélye.

Kinyújtotta a kezét és megfogta az állatkölyök tarkóját, ahogyan azt Tamsyntól látta. A szőre puha volt, a teste meleg. A kicsi izgett-mozgott, morgott, és behúzott karmokkal ütögetni kezdte a lány karját.

Sascha rájött, hogy a leopárd játszik vele.

Ebben a pillanatban a másik kölyök az ölébe ugrott és mászni kezdett felfelé a lány testén.

Sascha segélykérő pillantást vetett Lucas felé, de a férfi láthatólag nagyon jól szórakozott.

– Ne nézzen rám, drágám!

Sascha összeráncolta a homlokát és a két kis játszótársához fordult.

– Én egy mentál vagyok. Patkányokká tudlak változtatni benneteket, ha nem vigyáztok!

A kölykök lenyugodtak, Sascha felemelte az ölében lévőt is, és mindkét kicsit letette az asztalra, majd lehajolt, hogy a feje egy szinten legyen a leopárdokéval.

– Legyetek nagyon óvatosak a magamfajtával! – Komoly figyelmeztetés volt ez. – Mi nem tudunk szépen játszani.

Az egyik leopárdkölyök a kis mancsain közelebb botorkált hozzá, és egy hirtelen mozdulattal megnyalta Sascha orra hegyét.

A mentál meglepetésében felkiáltott.

– Ez mi volt?

– Ez azt jelenti, hogy kedveli magát – húzta meg Sascha copfját Lucas. – Persze ez önnek nem számít, igaz?

– Nem. – Sascha azt kívánta, bárcsak a férfi ne érintené meg soha többet. Nem mintha nem élvezte volna, éppen ellenkezőleg.

Túlságosan is élvezte. Lucas érintése olyan éhséget keltett benne, amit soha-soha nem elégíthetett ki. Ha pedig valaki túl sokáig éhezik, éhen hal.