HETEDIK FEJEZET

Aznap éjjel, amikor Lucas egy őrszemeivel folytatott hosszú megbeszélés után végre ágyba bújt, a gondolatai tele voltak halállal.

Nagyon vágyott arra, hogy igazságot szolgáltasson és bosszút álljon a sok alakváltó nő gyilkosán, ugyanakkor váratlanul meg is akarta védeni Saschát. Ez a két érzés összecsapott benne. Érthetetlen volt a számára, de úgy érezte, mintha mindenek felett a lánynak tartozna hűséggel.

Ezek után természetes volt, hogy az álmaiban is visszacseng ez a nagyon is valóságos vágy. Amikor „felébredt” az álmában, a hasán feküdt elnyújtózva és női kezek simogatták a combjának hátsó oldalát.

Az érintés ismerős volt számára, és éppen annyira jólesett a párduc énjének, mint a férfinak. A nőnek már megadta az érintés kiváltságát. Hátranézett rá a válla felett.

– Visszatértél.

Sascha hátrahúzódott.

– Te beszélsz.

– Azt hittem, ezt legutóbb már megtárgyaltuk – jegyezte meg gúnyosan. – Miért van rajtad ruha? – Nem mintha a fehér melltartóban és bugyiban nem lett volna kívánatos a lány, de Lucas jobban szerette meztelenül látni őt, a sugárzó, felhevült bőrét.

Az álmaiban Sascha éppen olyan volt, mint amilyennek szerette volna: dögös, sóvárgó, és elég vad ahhoz, hogy játszadozzon vele.

– Azt gondoltam, ez segít majd, hogy lelassítsuk az eseményeket. – Hűvös szavak, de a lány arca kipirult volt, a teste feszült a vágytól.

A férfi felnevetett.

– Ne haragudj, kiscica. Túlságosan lerohantalak tegnap?

– Miért emlékszel az előző álomra? – Ráncok szöktek a lány homlokára.

– Miért, nem kellene? – Lucas az oldalára hengeredett, és egyik kezével átölelte a mellette térdelő lány derekát.

– Mert ez az én álmom, az én képzeletem. – A hangja halk volt, akár egy sóhaj, ami simogatta a férfi érzékeit.

– Lehet, hogy az álmod része az, hogy én emlékszem. Különben hogyan haladhatnánk tovább? – Lucas belement a játékba. Vajon ilyen lett volna Sascha, ha nem a mentálok közé születik? Ha az életben találkozott volna ezzel az érzéki, makacs lánnyal, nem nyugodott volna, amíg el nem csábítja és feltételek nélkül magához nem láncolja.

A lány az ujjai hegyével az alsó ajkán dobolt, majd bólintott.

– Igen, ez így logikus.

A férfi hirtelen kinyújtotta a kezét és lerántotta maga mellé a lányt. Sascha éjfekete szemei elkerekedtek meglepetésében. Lucas felült, majd a lányra hengeredett. Sascha lélegzete is elállt. A férfi erekciója forrón és keményen meredt a kettőjük teste között, és erről nehéz volt nem vennie tudomást, mivel Lucast meztelenül „képzelte el” az ágyon, és a forró lüktetés a köldökéhez szorult.

Mielőtt a lány szólhatott volna, hogy ez itt az ö álma és a férfi ne avatkozzon bele, Lucas a nyakába fúrta az arcát és mély levegőt vett, beszívta Sascha illatát.

– Soha nem leszek egy könnyen irányítható szerető, sem az álmaidban, sem a valóságban.

A lány a kezeivel megszorította a férfi bicepszeit.

– De...

– Csitt! – A férfi finoman megharapta a lány bőrét. Sascha ujjai még erősebben összezártak Lucas karján. – Ha rólam akarsz fantáziálni, ne akarj engem megváltoztatni.

Fogadj el olyannak, amilyen vagyok, a nyersességemmel és uralkodni vágyásommal együtt!

Ajkaival végigsimított a lány állkapcsán és megcsókolta őt. Erősen, gyorsan. Ahogy ő

szokta.

– Szeretem a szádat – morogta. – Szóval, mi legyen?

Sascha remegve vett egy nagy levegőt.

– Nem akarok másról fantáziálni.

A párduc mély hangon felmordult. Lucas végigsimított a kezével a lány oldalán, lefelé.

– Én kisajátítalak téged. Elviseled? – A lány fenekén a bőrének tapintása csodálatosan csábító volt.

– Akármikor felébredhetek. – A lány szemében lángok táncoltak. – Ne próbálj rám ijeszteni.

A férfi szívni és csókolni kezdte Sascha nyakának oldalát.

– Én mindig megpróbálom majd, de nem élvezném ennyire, ha te nem állnál ellen. – Szerette a lány bátorságát, akaratosságát. Azt, hogy nem hajol meg minden kívánsága előtt.

A kezével végigsimított a lány vállán és beletúrt a hajába. Sascha teste nyugtalanul mozgott az övé alatt. Egy kicsit jobban ránehezedett, egy kezére támaszkodott, hogy a másikkal végigsimíthasson Sascha testén, le és fel. Amikor felfelé csúsztatta a tenyerét, megállt és összezárta a kezét a mellén.

Simogatta, formálta, kényeztette.

– Állj! – kiáltott fel élesen a lány.

Lucas megtorpant az aggódó sikoly hallatán.

– Mi az? Fájdalmat okoztam neked? – A lány arcát vizsgálta, hogy választ kapjon.

Sascha megrázta a fejét.

– Nem érezhetek ilyen hirtelen ilyen sokat!

– Pánik csillogott azokban az éjszín szemekben, amelyek már ismerősek voltak a férfinak az álmokban.

– A gyönyörtől nem kell félned. – A keze a lány mellén nyugodott. – Ne harcolj ellene!

– Félek – suttogta rekedt hangon Sascha.

– Annyira, hogy hagynád, hogy a félelem uralkodjon rajtad? Rövid szünet után a lány megrázta a fejét. A dacos természete felülkerekedett rajta.

– Ha buknom kell, legalább tudni akarom, miért halok meg. A férfi hátán végigszaladt a hideg.

– Mitől tartasz ennyire?

– Ne! – Sascha Lucas ajkára szorította az ujját. – Ez az álom a gyönyörről szól. A halálról ráérünk a való életben beszélni.

Mutasd meg nekem, mi a kéj, Lucas! Mutass meg nekem mindent, amit nem ismerek!

Lucas meg akarta védeni a lányt, és ez harcra kelt benne a vággyal. Végül mindkettő

nyert, egyszerre. Ha a kéjjel elűzhette a szeméből a félelmet, akkor elmerül vele a kéjben. Vad csókba vonta a lány ajkát és kiengedte játszani magából a párducot. A torkából feltörő morgás egyenesen a lányba folyt át, a férfi érezte, ahogy válaszként Sascha teste remegni kezdett.

A hang, ami a lányból feltört, felkorbácsolta a vágyát, de a védelmező ösztöneit is. Hagyta, hogy Sascha levegőhöz jusson, majd újra megcsókolta, de ezúttal visszafogta magát, gyengédebb volt. Most a nyelvét használta, ami szinte összegabalyodott a lányéval.

Sascha meglepetten visszahúzódott, majd egy másodperc múlva lelkesen viszonozta a csókot.

Érezte, hogy a lány készen áll a táncuk következő lépésére. Megtörte a csókot, ráharapott Sascha alsó ajkára, majd a csókjai lejjebb vándoroltak, a nyaka érzékeny bőrére.

A melltartó csipkéi félig takarták a mellének domborulatát, és ez felizgatta minden férfiúi ösztönét. A tenyerével nem tudta átfogni a lány mellét, és ez nagyon boldoggá tette.

– Dorombolj nekem, kiscica! – Végigcsókolta a lány szabadon lévő bőrét.

Sascha megremegett.

– Én nem... nem vagyok macska.

Lucas felnevetett. Két ujja a lány feszülő

mellbimbójával játszadozott. A mentál Lucas hajába túrt, a férfi belehajtotta a fejét a kezébe. Sascha megértette, erősebben markolt rá a hajtincsekre, mélyen, hogy a férfi érezze az ujjait a fejbőrén. Éppen úgy, ahogy a férfitól tanulta előző éjjel.

– Te is emlékszel. – Lucas az ujjai helyett most a szájával kezdte kényeztetni a lány mellbimbóját, feszesre és keményre szívta a csipkén keresztül.

– Ó! Kérlek, még! – A lány eszeveszetten markolta Lucas vállát, de a férfinak eszében sem volt elsietni bármit is. Meg akarta várni, amíg a kéj hullámai elborítják a lányt, mielőtt 184

elfogyasztja őt, szenvedélyessé, forróvá és sóvárgóvá változtatja, megadásra kényszeríti.

Elengedte a mellbimbót és feljebb csúszott, hogy egy újabb csókot lopjon, miközben a lány mellkasa vadul esett és emelkedett az övé alatt. Sascha csókja most savanykásabb volt, mint azelőtt, mintha a személyiségének a fűszeres íze felszínre került volna.

– Ez jó volt? – kérdezte, ajkai a lányét súrolták. Választ nem várt, csak lejjebb csúszott és megismételte a dédelgetést a másik mellbimbón.

Sascha teste felívelt, amikor a kéj végigrohant rajta. A férfi testének kellemes súlya nem hagyta, hogy teljesen felemelkedjen, de nem is tudta mozdulatlanul tartani. Egyszerre az erekciója a lány két combja közé csúszott, nem messze onnan, ahová vágyott. Lucasnak csak félre kellett húznia a lány bugyijának anyagát, és máris magáévá tehette. Kisajátíthatta. Magához köthette.

Az emberi bőrének belülről nekifeszültek a vadállat karmai.

Összeszorította a fogát és megpróbált hátrahúzódni. Kecses női lábak fogták át a csípőjét és nem hagyták, hogy mozduljon.

– Eressz el! – Olyan közel volt a szakadék széléhez, kezdte a párduc szemével látni a világot.

– Nem bírom tovább!

– Dehogynem! – Lucasnak minden akaraterejére szüksége volt, hogy féken tartsa a párducot, aki azonnal meg akarta magának szerezni Saschát. A lány még nem állt készen.

Felemelte a lány testét az ágyról és ringatni kezdte, miközben az érzékenyen kitárt testét a sajátjához szorította.

– Lucas! – Sascha felsikoltott. A kezei lehanyatlottak a lepedőre és markolták, miközben minden erejével meg akarta lovagolni a gyönyört.

– Sss! – A férfi mozdulatai megnyugodtak, gyengédek lettek. – Szeretem hallani, ahogy a nevemet sikítod. – Megcsókolta a lány szemöldökét, szemhéját, az orra hegyét és végül az ajkát. Lassan, puhán, nem követelőn.

Egészen addig, amíg Sascha lélegzete meg nem nyugodott, amíg az éj sötét szemeit már nem vakította el a gyönyör. Akkor újra mozogni kezdett.

Sascha szemei lecsukódtak, majd ismét felpattantak, mintha erővel tárta volna nagyra őket. Az egzotikus bőrén vékony izzadságréteg csillogott. Szenvedélyes, vad illata érzéki csábítás volt. Ezúttal a lány néhány percig bírta, mielőtt a férfinak meg kellett állnia és lecsillapítania őt, amíg újra képes volt még többet elviselni.

A lány minden alkalommal tovább bírta, és a férfinak minden alkalommal jobban kellett vigyáznia, hogy türtőztetni tudja magát.

Olyan éhséggel vágyott erre a nőre, amit azelőtt még soha nem érzett. Fel akarta dúlni a testét, imádni akarta őt és meg akarta jelölni magának. De még a benne lakó párduc is tudta, meg kellett várnia, amíg Sascha tudatosan adta oda neki magát. Akkor már nem lehetett közöttük kétely, nem lehettek határok. Mert a lánynak tökéletesen meg kellett benne bíznia, amikor a párduc leszakította a kötelékeit és kiszabadult, amikor az állati éhség átvette az irányítást a férfi felett. Különben a vadállat mindkettőjüket megtörte volna.

Mialatt ingerelte a lányt, Lucas valahogy levette róla a melltartót és a szemével habzsolta a meztelen melleinek gyönyörű látványát. Saschát túlságosan elbódította a kéj ahhoz, hogy ellenkezzen, amikor a férfi végigcsókolta a mellek domborulatait, egyik kezével kényeztette azokat. Lucas finoman tette mindezt, hagyta, hogy a lány hozzászokjon a saját érzékeihez.

Ebbe majdnem beleőrült.

Tudott ő ilyen lenni az ágyban, de általában csak azután, hogy kielégítette a vágyát, megtöltekezett a partnere kéjes sikolyaival. A párduc nem volt önző, csak szerette csillapítani az éhségét, mielőtt játszani kezdett. De akkor Lucas olyan nővel volt, akinek előbb a játékra volt szüksége.

– Nehogy most abbahagyd! – csattant fel a lány, amikor Lucas hullámzó mozdulatai újra lassulni kezdtek. Sascha felemelte a karját, hogy átölelje a férfi nyakát és magára húzza őt.

– Túl nehéz vagyok. – Lucas eléggé előrehajolt ahhoz, hogy a mellkasa súrolja Sascha mellét, hogy a szájuk forró csókban egyesüljön. – És – törte meg a csókot – ez is rajtad van még.

– Ujjaival végigsimított a lány bugyijának középső szárán, a mellette lévő, puha bőrön.

Sascha nyelvével megnedvesítette az ajkát.

– Nem tudom, el bírnám-e viselni a meztelen érintést. Lucasnak a vérében volt a támadás.

– Akkor így fejezzük be. – Mert a kényszerítés viszont idegen volt tőle.

Megmutathatta a lánynak a gyönyört anélkül is, hogy megérezné a szoros, nedves forróságot a combjai között. Erősen nekiszorította a testét és lassú körökben kezdte mozgatni a csípőjét.

Sascha néhány pillanattal később felsikoltott, a nyakán az izmai élesen kirajzolódtak a hatalmas gyönyörtől. Lucas érezte, ahogy a lány testén végighullámzik a kéj, és ettől ő is alig tudta visszatartani a megkönnyebbülését. Már alig tudott tisztán gondolkodni.

Előrehajolt, és a kezét a lány tarkója alá csúsztatta, hogy megtartsa és megcsókolja őt.

És megtorpant.

Sascha szeme nem olyan volt akkor, mint az éjszakai égbolt. Ahol általában fehér csillagok ragyogtak, most színes szikrák pattogtak, csodás, miniatűr tűzijátékok. Sem a férfi, sem a párduc nem láttak még ahhoz foghatóan szépet.

Lucas csodálatosan kielégülten ébredt. Az jutott az eszébe, vajon mit szólna a hatékony mentál, ha elmesélné neki, hogy már kétszer eljuttatta az orgazmusig. Elvigyorodott. A mentál valószínűleg kikérdezné a részletekről, és mindent lejegyzetelne abba a kis számítógépbe, amit mindenhová magával hordott. De vajon miért tartotta ezt a képet iszonyúan édesnek?

Fütyörészve lépett ki a fürdőszobából, és ahogy a hálószoba felé indult, felpillantott a falinaptárra. Egy csapásra minden zene elhallgatott a lelkében.

Az elmúlt két évtizedben egyetlenegyszer sem feledkezett meg erről, még soha senki és semmi nem terelte el a gondolatait annyira, hogy ez a dátum kimenjen a fejéből.

Felvett egy farmert és egy pólót, és az irodájába hajtott. Örült, hogy Saschát még nem találta ott. Aznap nem tudott töprengeni azon, miért reagál rá ilyen különösen. Minden képességére szüksége volt, hogy bekössön egy örökké vérző sebet.

– Napszálltára visszaérek – mondta Claynek. – Ha Sascha felbukkanna, foglalkozz vele!

Clay bólintott és nem tett fel kérdéseket.

Pontosan tudta, miért vesz ki szabadnapot Lucas még egy ilyen kritikus időszakban is.

Lucasnak volt néhány kötelezettsége, amely fontosabb volt mindennél.

Lucas az őrszemre bízta az irányítást és elindult arra az útra, amit minden évben egyszer megtett. Először egy virágüzletnél állt meg.

– Helló, Lucas! – Egy alacsony, szemüveges, barna hajú lány állt az üzlet másik végében, amikor az alfahím belépett.

– Szia, Callie! Készen van?

– Hát persze. Várj itt, azonnal hozom!

Ott állt, nézte, ahogy Callie előhozza neki a csokrot, amit sok évre előre, erre a napra megrendelt, és azon tűnődött, milyen nagy különbség van kettejük között. A virágkötő

nagyjából egyidős volt vele, mégis olyan ártatlannak tűnt, hogy mellette Lucas több ezer évesnek érezte magát. Tudta, ennek nem az az oka, hogy ő alakváltó, a nő pedig ember.

Nem, őt a halál és a vér tette idősebbé. Egy perc múlva a nő megjelent egy hatalmas vadvirágcsokorral a karján.

– Különleges rendelés egy különleges embernek.

Lucas soha nem mondta el neki, hogy kinek viszi a virágokat. A seb túl mély volt ahhoz, hogy ez mindennapi beszélgetés tárgya lehessen.

– Köszönöm.

– Megterheltem a számládat az árával.

– Viszlát jövőre!

– Vigyázz magadra, Lucas!

Amint beszállt a kocsijába, fázni kezdett és egyedül érezte magát. Mindig ez történt az évnek ezen az egy, sötét napján, mintha ilyenkor a gyermekkori bánata az időn átszüremlett volna, hogy tovább kínozza őt.

Majdnem három óra hosszáig tartott, amíg kiért a városból, az erdő mélyére. Leállította a kocsit egy eldugott ösvényen és a hátralévő

távot gyalog tette meg. Semmi sem jelezte az anyja és az apja sírját, ő mégis olyan biztosan odatalált, mintha jelzőfények irányították volna. Egy eldugott, fákkal körülvett tisztást választott a szülei végső nyughelyének.

– Szia, anya! – Letette a csokrot a dús fűbe.

Soha nem rendezte itt el a környéket, nem irtotta az erdőt. A szülei mindketten leopárdok voltak, otthon érezték magukat a vadonban. – Hoztam neked olyan virágokat, amikkel apa mindig kimászott a bajból.

Ezen a helyen újra gyerek volt, újra látta élni és nevetni azt a két személyt, akik a legtöbbet jelentették számára az életben. Nem lett volna szabad látnia a halálukat.

Összeszorult a szíve, ahogy feltörtek benne az emlékek.

Az anyja sikítása.

A saját, tehetetlen, szenvedő kiáltásai.

Az apjának kétségbeesett ordítása, amikor a szeme előtt oltották ki a párja életét.

Abban a pillanatban Carlo szíve megszakadt. De konokan ragaszkodott még az életéhez addig, amíg a fiát biztonságban nem tudta. Csak azután tette meg a lépést, ami újra egyesítette őt lemészárolt párjával. Őt csak a fiához hasonlóan feketepárduc párja, Shayla éltette.

– Hiányzol, apa! – Tenyerét a virágok mellett a földre tapasztotta.

Először az anyját találták meg és temették el, de amikor eljött az ideje, hogy az apját is elhantolják, Lucas ragaszkodott hozzá, hogy Shaylát is újratemessék. Egymás karjaiban helyezték őket végső nyugalomra, és Lucas remélte, ez azt jelenti, hogy újra egymásra is találtak.

– Szükségem van a tanácsaidra. – Nem lett volna szabad alig huszonhárom évesen falkavezérré válnia, de ez elkerülhetetlen volt.

Aztán, amikor a lelépése után két évvel az előző alfahím, Lachlan is meghalt, Lucasnak még az ő tanácsait is nélkülöznie kellett. – Tudnom kell, hogy jó az, amit teszek. Mi van, ha ez még több halálhoz vezet? A mentálok nem fogják hagyni, hogy kiálljunk a világ elé, és elmondjuk mindenkinek, hogy összejátszottak a legszörnyűbb gyilkosságok elkövetőjével!

Az ágak susogni kezdtek körülötte, és Lucas szerette volna azt hinni, hogy ez azt jelentette: a szülei figyeltek. Egyedül volt itt velük, egyik őrszeme sem követte ide soha, egyikőjük sem kérdezte meg, hogy hová meg vagy hogy merre járt.

Órákig ott maradt még és beszélgetett a két rendkívüli lénnyel, akiktől a legbrutálisabb módon rabolták el az életüket és a szerelmüket. Akiket megtörni azonban ekkor sem tudtak. Carlo és Shayla utolsó csepp vérükig harcoltak, bátor alakváltók voltak.

Nem saját magukért küzdöttek, hanem hogy megvédjék a fiukat. Őt.

– Nem hagylak cserben benneteket. – Letörölte a könnyeket, amik a kisfiú szívéből fakadtak, aki majdnem meghalt a szüleivel együtt. Csak a bosszúvágy hajtotta Lucast, csak az tartotta életben akkor is, amikor már mindenki lemondott róla.

Az és az azt követő véres napok formálták öt, megsebezték és megerősítették. Senki sem árthatott azoknak, akik Lucas számára fontosak voltak. Senki sem vehette el azokat, akik hozzá tartoztak. Megesküdött, hogy bárkit megöl, aki ezt akár csak megpróbálja.

Bárkit.

Sascha furcsán érezte magát, már az első

pillanatban, amikor felébredt. Félt, hogy az alakváltók felfedezik benne a rá nehezedő

szomorúságot, ezért lemondta a találkozóit a DarkRiverrel és a Duncan-épületben keresett magának elfoglaltságot. Igyekezett elbújni, hogy Enrique ne találhasson rá.

Megkönnyebbült, amikor este hazaért és elbújhatott a lakásában a többi mentál fürkésző tekintete elől. A rá nehezedő, súlyos sötétség egyre csak fokozódott a nap folyamán. Sascha nem tudta biztosan, vajon a gyorsan hanyatló elméje okozza, vagy ez valami fizikai jelenség, ezért arra gondolt, hogy elmegy az orvosokhoz.

Ezt az ötletet azonban egy pillanat múlva el is vetette. Nem tudta, hogy az M-mentálok mit látnak, amikor a testébe néznek. Mi lett volna, ha a mentális sémái olyan elfajzottak, hogy az orvosok további teszteket rendelnek?

Az alvás tűnt a legjobb megoldásnak. Ha másnapra sem lett volna jobban, úgy döntött, hogy megpróbálja valahogy kezelni saját magát anélkül, hogy kitenné magát egy mélyszkennelésnek.

Újabb lüktető fájdalomgörcs szaladt át a testén. Összeszorította a szemét és megdörzsölte a halántékát. A kommunikációs panelre pillantott. Talán Lucas tudna ajánlani egy diszkrét orvost. Azonnal megrázta a fejét.

Mégis hogy gondolhatott ilyet?! Egyértelmű volt, hogy Lucas szívtelen automatáknak tartja csak a mentálokat. Ugyan miért segítene?

És miért nem tudta kiverni őt a fejéből?

Lucas a hazaúton senkivel sem találkozott.

Messzire tette le az autót és a maradék utat párduclábon tette meg. A mancsai alatt dobogó föld olyan volt, mint egy második szívverés. Játszi könnyedséggel mászott fel a fán a lakásába.

Ami sokkal inkább nehezére esett, az az volt, hogy visszaváltozzon. Szeretett volna visszahúzódni a párduc elméjébe, hogy elfelejtse az emberi fájdalmat. Ez a csábítás nagyon veszélyes volt, halálos veszély. Így változott volna elfajzottá, vadállattá, aki már nem emlékszik emberi énjére, de annak intelligenciáját megtartja. Így sokkal nagyobb pusztítást képes végezni, mint egy egyszerű

leopárd. Ezért kellett az elfajzottakat levadászni, ezért nem hagyhatták, hogy szabadon vadásszanak. Gyakran a korábbi falkatársaik estek nekik áldozatul, mintha a lelkük egy meghasadt része emlékezett volna arra, hogy mik voltak és mik nem lehettek már soha többé.

Az ösztön vezette Lucast, hogy megvédje a falkáját. Ez adta neki az erőt, hogy legyőzze az évtizedes keserűség csábító hangját és kiadja a testének a parancsot a visszaváltozásra.

Agónia és eksztázis.

Részben tiszta élvezet, részben szaggató fájdalom. Az átváltozás csak másodpercekig tartott, de egy örökkévalóságnak tűnt.

Lucas tudta, hogy kívülről az egész csodaszép és megkapó volt. Úgy nézett ki, mintha az egész teste ezernyi apró fényponttá esne szét és más alakban állna össze megint.

Belülről azonban olyan érzés volt, mintha a bőrét letépnék róla, hogy egy új alak emelkedhessen fel a helyén. Tűz perzselte végig minden porcikáját, mintha megolvasztotta volna az ujja hegyétől a lába ujjáig. Amikor kinyitotta a szemét, újra ember volt, a vadállat az elméjének ketrecébe zárva.

Meztelenül beállt a tus alá és a csapot hidegre tekerte. A víz metsző, éles tűszúrásai a kísértés utolsó nyomait is kimosták belőle.

Általában nem jelentett neki gondot váltani állati és emberi formája között, de ez egy nagyon nehéz nap volt.

Aznap majdnem megértette, miért ölték ki magukból a mentálok az érzelmeket. Ha nem érzett volna, nem kellett volna emlékeznie.

Ha nem érzett volna, nem gyászolt volna. Ha nem érzett volna, nem kellett volna elviselnie a fájdalmat, amely nagyon is emberi szívének minden egyes dobbanásakor beléhasított.