ELCSENDESEDÉS

Annak érdekében, hogy visszaszorítsák a mentáltársadalomban elharapódzó elmezavart és sorozatgyilkosságokat, a Mentál Tanács 1969-ben szigorú programot vezetett be – ezt nevezték Elcsendesedésnek. A program célja az volt, hogy már születésüktől fogva átneveljék a fiatal mentálokat. Az átnevelés célja pedig, hogy kiöljék belőlük az indulatokat.

A Tanács azonban gyorsan ráébredt, hogy ezt az egyetlen érzést lehetetlen elkülöníteni a többitől. 1979-ben tehát, egy tízéves vita után, amelyben a mentálhálón több millió mentál vett részt, megváltoztatták a program célját.

Attól fogva az Elcsendesedésben a fiatal mentálokat arra kondicionálták, hogy ne érezzenek – semmit. Sem dühöt, sem féltékenységet, sem irigységet, sem boldogságot és természetesen szerelmet sem.

Az Elcsendesedés zajos sikert aratott.

2079-re már az ötödik vagy hatodik generációnyi mentálból nevelnek ki minden érzelmet, és senki nem is emlékszik arra, hogy ez valaha másképpen lett volna. A mentálokat mindenki jéghidegnek, végtelenül racionálisnak és embertelenül praktikusnak ismeri, akiknek önuralma végtelen és soha nem lennének képesek semmilyen erőszakos tettre.

Ők a politikai és gazdasági élet vezetői.

Maguk mögé utasították az alakváltókat és az embereket is – a két fajt, akik hagyják, hogy ösztöneik és természetük vezérelje őket. A mentálok képességei nagyon szerteágazók: a telepátiától a jövőbe látásig, a telekinézistől a pszichometriáig sokfajták lehetnek. Ezek miatt tartják ők magukat az evolúció következő lépcsőfokának.

Minden döntésüket a logika és a hatékonyság határozza meg. A mentálháló szerint a rossz döntéseik aránya a nullához közelít.

A mentálokat az Elcsendesedés tökéletessé tette.

ELSŐ FEJEZET

Sascha Duncan egyetlen mondatot sem tudott végigolvasni a jelentésből, ami a kézi számítógépének képernyőjén vibrált. A félelem elhomályosította a tekintetét, kiszakította őt a környezetéből, elszigetelte az anyja hűvös, hatékonyan berendezett irodájának környezetétől. Még azt is alig hallotta meg, hogy az anyja éppen befejezte a telefonbeszélgetést.

Az elméjét elzsibbasztotta a félelem. Rettegett.

Aznap reggel arra ébredt, hogy az ágyában összekuporodva szipog, nyöszörögve sír. A normális mentálok nem sírnak, ők egyáltalán semmiféle érzelmet nem éreznek. De Sascha már gyerekkora óta tudta, hogy ő nem olyan, mint a többiek. Huszonhat évig sikeresen rejtegette, hogy ő rendellenes, hibás, de most a dolgok rosszabbra fordultak. Sokkal rosszabbra.

Az elméje olyan iramban hanyatlott, hogy ennek már a fizikai tünetei is megjelentek: Saschának izomgörcsei voltak, remegett, a szíve néha hevesen kalapált, és amikor felriadt az álmaiból, amikre soha nem emlékezett, sírt. Már nem titkolhatta sokáig, hogy az elméje megbomlott. Ha pedig lelepleződik, akkor bezárják a Központba. Ezt persze senki sem nevezte volna börtönnek – a hivatalos neve „rehabilitációs intézet” volt. A mentálok itt brutálisan hatékony módon válogatták ki a gyengéket maguk közül.

Saschából, ha oda kerülne, a kezelés végeztével csak egy nyáladzó húscafat maradna, említésre sem méltó elmével. Ha kevéssé szerencsés, akkor annyi esze még marad, hogy a mentálok kiterjedt üzleti vállalkozásainak egyikében robotoljon, mint egy gép, akinek ahhoz még elég idegszála működik, hogy leveleket válogasson vagy a padlót mossa fel.

Akkor riadt fel, amikor megérezte, milyen erősen szorítja a számítógépét. Ha volt hely, ahol semmi esetre sem volt szabad 

összeomlania, akkor az az anyjával szemben volt. Nikita Duncan ugyan Sascha anyja volt, de egyben a Mentál Tanács tagja is, és a lány egyáltalán nem volt biztos abban, hogy ha arra került volna a sor, Nikita nem áldozta volna fel a lányát, csak hogy megtartsa a pozícióját a világ leghatalmasabb döntéshozó testületében.

Sascha összeszorította hát a fogát és szilárd eltökéltséggel nekilátott megerősíteni az elméje köré vont védőburkot, árnyékolást.

Ehhez kitűnően értett, és mire az anyja letette a telefont, ő már annyi érzelmet sem sugárzott magából, mint egy jégszobor.

– Tíz perc múlva megbeszélésünk van Lucas Hunterrel. Készen állsz? – Nikita mandulavágású szemében csak hűvös érdeklődés látszott, semmi más.

– Természetesen, anyám. – Sascha kényszerítette magát, hogy állja az anyja rá szegezett tekintetét és igyekezzen ne arra gondolni, vajon a pillantása nem árul-e el semmit sem. Saschának megvolt az az előnye, hogy – Nikitával ellentétben – az ő szeme 

olyan volt, mint a kardinális mentáloké: végtelen éjfekete, amiben hűvös, fehér fényfoltok izzottak.

– Hunter egy alfa alakváltó, soha ne becsüld őt alá! Úgy gondolkodik, mint mi, mentálok.

– Nikita megfordult a székével és bekapcsolta a monitorját: a lapos képernyőt, ami hangtalanul emelkedett ki az íróasztala lapjából.

Sascha előhívta a kézi számítógépén a szükséges adatokat. A kis kézi eszköz elég kompakt volt ahhoz, hogy elférjen a lány zsebében, de tartalmazott minden dokumentumot, amire ezen a tárgyaláson szüksége lehetett. Ha Lucas Hunter valóban olyan volt, mint amilyennek a lány gondolta, akkor ő bizonyára papíron hoz magával minden szerződést.

A mentálok információi szerint Lucas Hunter tíz éve, huszonhárom évesen lett a DarkRiver leopárdfalka vezetője, alfahímje.

Azóta megszilárdította a falka befolyását San Franciscóban és környékén, és mostanra már ők lettek a domináns ragadozók az egész

régióban. Ha más, nem a falkához tartozó alakváltó akart munkát vállalni vagy csak szórakozni a DarkRiver területen, tőlük kellett engedélyt kérnie. Ha pedig ezt valaki elmulasztotta, a vadászterületet védőtörvények léptek életbe. Ennek eredménye durva, brutálisan vad volt.

Saschát az egész anyagban az lepte meg a legjobban, amikor először olvasta ezeket a háttértanulmányokat, hogy a DarkRiver kölcsönös meg nem támadási egyezményt kötött a Snow Dancer falkával, a farkasokkal, akik Kalifornia többi részén uralkodtak.

Sascha úgy tudta, hogy a farkasok kíméletlenül és kegyetlenül elbántak mindenkivel, aki növelni akarta hatalmát a területükön, éppen ezért elgondolkodott, vajon mennyire lehet igaz az a civilizált megjelenés, amit a DarkRiver mutat. A farkasokat ugyanis még senki sem élte túl csak azáltal, hogy kedves volt velük.

Halk csengetés hallatszott.

– Indulhatunk, anyám? – Nikita soha nem viselkedett, és nem is lehetett egy cseppet sem anyai Saschával szemben, a protokoll azonban előírta, hogy a lány a családi kapcsolatuknak megfelelően szólítsa őt.

Nikita felállt. Kecses, százhetvenhárom centiméter magas volt, fekete nadrágkosztümöt és fehér inget hordott és sütött róla, hogy sikeres nő. Rövid haját szigorúan és egyszerűen a füle mögé simítva hordta, ez illett is hozzá. Nagyon szép volt, és halálosan veszélyes.

Sascha tudta, hogy ha valaki meglátta őket egymás mellett, ahogy most is végigmentek a folyosón, soha nem gondolt volna arra, hogy ő Nikita lánya. Ugyanolyan magasak voltak, de más hasonlóság nem is volt kettejük között. Nikita a félig japán anyjától örökölte ázsiai vágású szemét, szögegyenes haját és fehér, porcelánszerü bőrét. Ezekből a vonásokból Saschában már csak a szemének enyhe vágott hatása maradt. Az anyja kékesfeketén csillogó hajszíne helyett az övé ébenfekete volt, olyan árnyalatú, ami, úgy tűnt, minden fényt elnyel, akár a legsötétebb tinta. A lány tincsei sem egyenesek voltak, hanem vadul hullámosak, Saschának minden reggel szűk copfba kellett őket fonnia. A bőre pedig nem elefántcsontszínű volt, mint az anyjáé, hanem mély, sűrű mézszínü – ez az ismeretlen apja öröksége volt. Sascha születési adatai szerint apja indián származású volt.

A lány kicsit lemaradt az anyjától, ahogy a tárgyalóterem ajtaja felé közeledtek. Gyűlölt találkozni alakváltókkal, de nem azért, amiért a mentálok általában. Nem csak attól viszolygott, amitől a fajtája általában, hogy az alakváltók olyan nyíltan kifejezték az érzelmeiket. De minden egyes alkalommal úgy érezte, mintha azok tudnák. Mintha valahogy megéreznék, hogy ő más, mint a többi mentál, hogy ő hibás.

– Hunter úr...

Sascha az anyja hangjának hallatán felnézett, és karnyújtásnyira magától megpillantotta a legveszélyesebb hímet, akivel valaha találkozott. Más szót nem talált erre a férfira, aki jóval magasabb volt száznyolcvan centinél, és a testalkata hűen tükrözte azt a vad harcost, ami Lucas Hunter a vadonban volt. Tiszta izom, ruganyosság és erő.

Fekete haja a vállára omlott, de semmi lágyság nem volt benne. Sokkal inkább tükrözte a férfi bőre alatt rejlő leopárd szabadjára engedett szenvedélyét és sötét éhségét. Saschának kétsége sem lehetett afelől, hogy egy ragadozóval áll szemben.

Ekkor a férfi felé fordította a fejét és Sascha meglátta a négy heget, egy nagy vadállat karmolásának nyomait a férfi arcának tompa, aranyszínű bőrén, a jobb oldalon. Ezek egy nagy vadállattal való összecsapás nyomai lehettek. Lucas Hunter szemei hipnotikus zöldek voltak, de Sascha figyelmét a karmolásnyomok kötötték le. Még soha életében nem volt ilyen közel egy alakváltó vadászhoz.

– Duncan asszony! – A férfi hangja mély és zengő volt, de kicsit rekedt, mintha a megszólalása mordulásnak indult volna.

– Ő a lányom, Sascha Duncan. Ő lesz ebben a projektben az összekötő kettőnk között.

– Nagyon örülök, Sascha. – Biccentett a lány felé, s a tekintete a szükségesnél egy pillanattal hosszabban időzött el rajta.

– Én is örülök. – Vajon a férfi hallotta a szaggatott szívverését? Igaz volt, amit az alakváltókról mondtak, és tényleg sokkal kifinomultabbak voltak az érzékszerveik, mint a többi fajé?

– Kérem, foglaljanak helyet – mutatott az üvegasztal felé Lucas Hunter. Ő maga állva maradt, amíg a két nő le nem ült, majd leereszkedett egy székre, pontosan Saschával szemben.

A lány erőt vett magán és nem kapta el a tekintetét a férfiról. Az udvariasságától sem vált óvatlanná: tudta, hogy az alakváltók ragadozók és azonnal kiszimatolják a könnyű prédát.

– Átnéztük az ajánlatát – kezdte a lány.

– Mit gondolnak? – kérdezte a férfi. A tekintete csodálatosan tiszta volt, és olyan nyugodt, mint a legmélyebb óceán. De semmi hidegség, semmi számítás vagy gyakorlatiasság. Semmi olyasmi, ami megingatta volta Sascha első benyomását: hogy ez a férfi éppen hogy csak kordában tudja tartani vad énjét.

– Tudnia kell, hogy a mentálok és az alakváltók közötti üzleti kapcsolatok a legritkább esetben működnek. Eltérők az üzleti érdekeink. – Nikita hangja szörnyen színtelennek tűnt Lucaséhoz képest.

A férfi válaszképpen rámosolygott, de olyan pajkosan, hogy Sascha nem tudott nem odanézni.

– Ebben az esetben, azt hiszem, ugyanazok az érdekeink. Önöknek a mi segítségünk kell, hogy az alakváltók számára vonzó házakat terveztessenek és építtessenek. Én pedig be szeretnék kapcsolódni az újabb mentálprojektekbe.

Sascha tudta, hogy ez nem lehetett minden.

A mentáloknak valóban szükségük volt Lucasra, neki azonban egyáltalán nem kellettek ők. A DarkRiver üzleti érdekeltségei már így is elég kiterjedtek voltak ahhoz, hogy a versenytársaik legyenek. A világ a mentálok orra előtt változott, az alakváltók és az emberek már nem elégedtek meg azzal, hogy másodrangúak legyenek. Az, hogy erről a lassú hatalomeltolódásról Sascha fajtájából nagyon sokan egyszerűen tudomást sem vettek, csak az ő felfuvalkodottságukat és elbizakodottságukat mutatta.

Most, hogy ilyen közel ült Lucas Hunterhez és érezte a férfi leplezetlen vadságát, Sascha nem is értette, hogy lehet a népe ennyire vak.

– Ugyanolyan megbízhatóságot várunk el önöktől, mint amire számíthatnánk, ha önök helyett egy mentál építkezési vállalkozással szerződnénk.

Lucas végignézett Sascha fagyos, tökéletes vonásain, és azt kívánta, bárcsak értené, mi van ebben a lányban, ami annyira zavarja őt.

A benne rejlő vadállat felmordult, idegesen kezdett járkálni fel és le elméjének ketrecében, és elő akart ugrani, hogy megszaglászhassa a lány visszafogott, szürke nadrágkosztümjét.

– Természetesen – válaszolt és lenyűgözve figyelte a lány sötét szemében táncoló, fel-felvillanó és eltűnő fehér foltokat.

Lucasnak alig volt még alkalma rá, hogy ilyen közel kerüljön egy kardinális mentálhoz.

Ezek elég ritkák voltak ahhoz, hogy ne vegyüljenek a tömegekkel, és amint elérték a megfelelő életkort és érettséget, azonnal fontos szerepet kaptak a Mentál Tanácsban.

Sascha fiatal volt ugyan, de egyáltalán nem tűnt tapasztalatlannak. Éppen olyan kegyetlennek tűnt, mint a fajtájának többi tagja, éppolyan érzéketlennek, hidegnek és szívtelennek.

Sascha lehetett volna gyilkos is.

Bármelyikük lehetett volna gyilkos. A DarkRiver éppen ezért figyelte meg már hónapok óta a befolyásos mentálokat, ezért kereste a lehetőséget, hogy beférkőzzön a védelmi vonalaik mögé. A Duncan-projekt hihetetlen lehetőség volt erre. Nikita ugyanis nemcsak a saját területén volt befolyásos, de tagja volt a mentálok legbelsőbb körének, a Mentál Tanácsnak is. Lucas feladata az volt, hogy beférkőzzön közéjük, kiderítse, ki az a szadista mentál, aki elvette a DarkRiver egy nőtagjának életét és vérbosszút állva kivégezze a tettest.

Kegyelem nélkül. Bűnbocsánat nélkül.

Sascha vele szemben a kézi számítógépe képernyőjére pillantott és megszólalt.

– Hétmilliót vagyunk hajlandók fizetni.

Lucas akár egy dollárban is kiegyezett volna velük, ha ezzel bebocsátást nyert volna a mentálvilág titkos folyosóira, de nem kelthetett gyanút a tárgyalópartnereiben.

– Hölgyeim! – Hihetetlen érzékiséggel töltötte meg ezt az egyetlen szót, a sajátjával és a testében lakozó állatéval egyszerre.

A legtöbb alakváltó vagy embernő reagált volna valahogy a kéj ígéretére, ami a szavaiból kihallatszott, de ez a kettő meg sem rezdült.

– Mindannyian tudjuk – folytatta Lucas hogy a munka értéke tízmilliónál egy fityinggel sem kevesebb. Ne fecséreljük hát egymás idejét! – A férfi esküdni mert volna rá, hogy Sascha szemében egy villanást látott, olyan csillogást, mint az ellenfélé, aki elfogadja a kihívást. A benne rejlő párduc válaszul finoman felmordult.

– Nyolc, és fenntartjuk a jogot, hogy minden egyes lépést jóváhagyjunk, a tervezéstől a kivitelezésig.

– Tíz – a férfi hangja selymes és sima volt.

– Ez a kérés jelentős csúszást eredményezne.

Nem tudok hatékonyan dolgozni, ha minden egyes apró változtatás miatt fel kell ide kaptatnom. – A gyakori látogatások talán több módot adtak volna arra, hogy a gyilkos kihűlt nyomára bukkanjon, de ez túlságosan is kétséges volt. Nikita valószínűleg nem hagyja a Tanács bizalmas dokumentumait szanaszét az asztalán.

– Kérünk egy percet. – Az idősebb nő a fiatalabb felé fordult.

A férfi tarkóján felborzolódtak a szőrszálak, mint minden egyes alkalommal, amikor a környezetében a mentálok használták a képességeiket. Tudta, hogy a telepátia csak egy volt a sok közül, de be kellett látnia, hogy ez egy tárgyaláson nagyon hasznos tudott lenni. A mentálokat azonban el is vakították a képességeik.

Az alakváltók már régóta rájöttek, hogyan használhatják ki azt, hogy a mentálok felsőbbrendűeknek érzik magukat.

Majdnem egy perc telt el, mire Sascha a férfihoz fordult.

– Fontos számunkra, hogy minden egyes lépést ellenőrizhessünk.

– Az önök pénze, az önök ideje. – Az asztalra fektette a kezeit és azok ujjainak hegyeit egymáshoz illesztette. Feltűnt neki, hogy a fiatal mentál pillantása a kezére téved.

Érdekes. Ő eddig úgy tapasztalta, hogy a mentálok soha nem mutatták ki, hogy észrevennének bármilyen testbeszédjelet.

Mintha számukra csak az intellektus létezne, mintha be lennének zárkózva a saját agyuk világába. – De ha ragaszkodnak ahhoz, hogy ennyire részt vegyenek a munkálatokban, nem tudom garantálni, hogy tartjuk magunkat az eredeti ütemtervhez. Ami azt illeti, garantálom, hogy nem fogjuk.

– Van egy javaslatunk ennek kiküszöbölésére. – Éjfekete szemek fúródtak a férfi szemébe.

Lucas felhúzta a szemöldökét.

– Érdeklődve hallgatom! – És így tett a benne lakozó párduc is. Az ember és állat egyaránt megkapónak tartotta Sascha Duncant, de egyik sem értette, hogy miért. A férfi egy része meg akarta simogatni azt a lányt, a másik pedig meg akarta harapni.

– Szeretnénk szorosan együtt dolgozni a DarkRiverrel. Hogy erre módunk nyíljon, arra kérem, bocsásson rendelkezésemre egy irodát az önök székhelyén.

A férfinak minden idegszála megfeszült.

Lehetőséget kínáltak neki, hogy jóformán éjjel-nappal egy kardinális mentál társaságában legyen.

– Össze szeretne költözni velem, drágám?

Én nem bánom. – Az érzékei jelezték neki, hogy egy pillanatra mintha megváltozott volna a hangulat a teremben, de a következő

másodpercben ennek már nyoma sem volt, és előtte is olyan apró ingadozás volt ez, hogy nem tudta meghatározni, mi is történt. – Jogosult jóváhagyni a változtatásokat?

– Igen. De még ha egyeztetnem is kell anyámmal, nekem nem kell egy lépést sem tennem. – Figyelmeztetés volt ez, hogy a férfi el ne felejtse: Sascha egy mentál, egy olyan faj tagja, akik már régóta feláldozták emberségüket a képességeikért.

– Milyen messzire tud egy kardinális mentál üzenni?

– Elég messzire. – A lány megnyomott egy gombot a számítógépén. – Kiegyezünk tehát nyolcban?

Lucas elvigyorodott, amiért így meg akarta őt lepni Sascha, jól szórakozott a lány ravaszságán.

– Tíz, vagy felállok innen, önöknek pedig be kell érniük a gyengébb minőséggel.

– Nem ön az egyetlen szakértő odakint, aki tisztában van az alakváltók igényeivel. – Sascha alig észrevehetően előredőlt.

A férfit lenyűgözte ez a mentál, aki, úgy tűnt, a testét is használta, nem csak az elméjét.

Önkéntelenül is utánozta a lány mozdulatát.

– De én vagyok a legjobb.

– Kilenc.

Lucas nem tűnhetett gyengének, a mentálok csak a legkegyetlenebb, legridegebb erőt értékelték.

– Kilenc, és egy ígérvény még egymillióra, ha az összes lakást eladom az átadás idejéig.

Újabb csend. A férfi tarkóján újra felállt a szőr, az elméjében az állat kapálózni kezdett a levegőben, mintha a pattogó energiaszikrákat akarta volna elkapni. A legtöbb alakváltó nem érzékelte az elektromos áramlatokat a levegőben, amit a mentálok egymás közötti gondolatátvitele keltett, de ő ennek a képességének többször is hasznát vette már.

– Beleegyezünk – szólalt meg Sascha. – Feltételezem,hozott kinyomtatott szerződéseket.

– Természetesen. – A férfi kinyitotta a táskáját, és a két nő elé tolt egy köteg papírt.

Kétségtelenül ugyanaz volt rajta, mint amit a mentálok a számítógépük képernyőjén láttak.

Sascha elvett egy példányt, a másikat az anyja elé tolta.

– Elektronikusan sokkal kényelmesebb lenne.

Ezt Lucas már vagy ezerszer hallotta ezer különböző mentáltól. Az alakváltók azonban ragaszkodtak a régi módszerhez. Részben puszta makacsságból, részben azonban a biztonság kedvéért – az ő fajtájuk már évtizedek óta törte fel a mentálok számítástechnikai adatbázisait.

– Én azt szeretem, ha valamit megfoghatok, megérinthetek és megszagolhatok. Az olyan dolgokat, amik minden érzékemet kielégítik.

Nem volt kétsége afelől, hogy a lány megértette a célzást. Lucas Sascha reakciójára volt kíváncsi, azt figyelte. De semmi. Sascha Duncan éppen olyan rideg volt, mint a többi mentál, akivel eddig találkozott. El kell majd érnie, hogy a lány eléggé feloldódjon ahhoz, hogy elárulja, rejtegetnek-e a mentálok sorozatgyilkosokat.

Lucas furcsamód egyszerre vonzónak tartotta a gondolatot, hogy eljátszadozzon ezzel a mentállal. Pedig ezelőtt csak érzéketlen gépeknek tartotta mindet. Most a lány felnézett, a szemébe, a férfiban lakó párduc pedig néma morgásra nyitotta a száját.

A vadászat elkezdődött. Sascha Duncan volt a préda.

Két órával később Sascha becsukta maga mögött a lakása ajtaját és mentálisan végigpásztázta a szobákat. Semmi. A lakás ugyanabban az épületben volt, mint az irodák, és ezért nagyon biztonságos is volt, a lány azonban a saját védekezőképességeivel külön pajzsot is vont a szobái köré. Ez eléggé leszívta az ő amúgy is gyenge mentális képességeit, de Saschának szüksége volt rá, hogy valahol biztonságban érezhesse magát.

Miután megnyugodott, hogy senki sem tört be hozzá, ellenőrizte az elméje kapuit, amelyek a hatalmas mentálhálóra nyíltak.

Mind működött. Senki sem törhetett be az elméjébe anélkül, hogy ő ne tudott volna erről.

Csak ezután roskadt le a jégkék szőnyegére, aminek a hideg színétől megborzongott.

– Komputer! Növeld a hőmérsékletet öt fokkal!

– Folyamatban van. – A hang, ami válaszolt neki, tökéletesen kifejezéstelen volt, de ebben nem volt semmi különös. Ez csak az épületet irányító, nagy számítógép automatikus, gépi válasza volt. A házakban, amiket Lucas Hunterrel építenek majd, nem lesz ilyen számítógépes rendszer.

Lucas.

Kapkodni kezdte a levegőt, ahogy feltolultak benne az érzelmek, amiket a megbeszélés alatt el kellett fojtania.

Félelem.

Öröm.

Éhség.

Sóvárgás.

Vágy.

Megkívánás.

Kikapcsolta a hajfonata végén lévő csatot és beletúrt a szerteszét kanyargó fürtjeibe, ezután lerángatta magáról a blézerét és ledobta a földre. A mellei fájón nekifeszültek a melltartója kosarának. Semmire sem vágyott jobban, mint hogy meztelenre vetkőzzön és a testét egy forró, kemény, férfias testhez szorítsa.

Egy nyögés szökött ki a torkán, erősen összeszorította a szemét és előre-hátra ingatni kezdte a testét. Megpróbált úrrá lenni a képeken, amik elöntötték az elméjét. Ennek nem lett volna szabad megtörténnie.

Akármennyire is elvesztette korábban az uralmát az érzései felett, még soha nem érzett ennyire erősen, ennyire szexuálisan. Amikor ezt bevallotta magának, a lavina szűnni kezdett, ő pedig össze tudta magát szedni annyira, hogy kiszakítsa magát a rá zúduló vágy magával ragadó sodrásából.

Felkelt a szőnyegről, a konyhába ment és töltött magának egy pohár vizet. Ivás közben megpillantotta a saját képét a díszes tükörben, ami a beépített hűtő mellett lógott. A tükröt egy alakváltó tanácsadótól kapta ajándékba, akivel egy korábbi projekten dolgozott együtt.

Annak ellenére megtartotta, hogy az anyja nagyon rossz szemmel nézte a dolgot.

Mentségül Sascha azt találta ki, hogy csak igyekszik megérteni a másik fajt. Az igazság az volt, hogy egyszerűen tetszett neki a színes keret.

Abban a pillanatban azonban azt kívánta, bárcsak ne tartotta volna meg az ajándékot. A tükör egyértelműen mutatta ugyanis azt, amit ő nem akart látni: a kócos haja olyan szenvedélyről és vágyról tanúskodott, amit egyetlen mentálnak sem lett volna szabad éreznie. Az arca kipirult, mintha lázas lett volna, a szeme pedig... jóságos ég! A szeme tiszta éjfekete volt.

Letette maga elé a tükröt és hátrafésülte a haját, hogy jobban lássa a szemét. Nem tévedett. Egyetlen fehér szikra sem látszott benne. Ez csak akkor történhet, ha valaki hatalmas mentális energiát szabadít fel.

Vele még soha nem történt ilyesmi.

Sascha szemei ugyan azt mutatták, hogy a lány egy kardinális mentál, de a képességei szégyenletesen gyengék voltak. Olyannyira, hogy ő még nem is dolgozhatott közvetlenül a Tanácsnak, még nem jelölték ki erre.

Az oktatóinak és kiképzőinek fogalmuk sem volt arról, hogyan lehetséges, hogy Saschának nem voltak valódi mentális képességei. Mind azt mondták, hihetetlen alapanyag van az elméjében, de az ereje még nem mutatkozott meg.

Eddig.

A lány megrázta a fejét. Nem. Ő nem fejtett ki semmilyen mentális tevékenységet, szóval ami vele történt éppen, az olyasmi lehetett, amiről a többi mentál nem tudott. Mert nekik nem voltak érzéseik. A tekintete a konyha mellett, a falba épített kommunikációs konzolra tévedt. Egy dologban biztos volt: így nem tehette ki a lábát a lakásából. Ha bárki meglátta volna őt ilyen állapotban, gondolkodás nélkül, egy szempillantás alatt rehabilitációra küldte volna.

Saschát nyers rettegés kerítette hatalmába.

Amíg idekint szabadon volt, maradt még esélye arra, hogy megszökjön: hogy kitalálja, hogyan válhat le a mentálhálóról anélkül, hogy tehetetlenné váljon, lebénuljon és meghaljon. Sőt talán még gyógymódot is találhat a rendellenességére. De amint a Központba utalják, neki vége, a világ számára már csak egy végtelen, fekete űr marad.

Gondosan leemelte a falikommunikátor borítását, és fürge ujjakkal matatni kezdett a kábelek között. Miután végzett és visszatette a helyére a borítást, beütötte a számlapon Nikita kódját. Sascha anyjának lakosztálya néhány emelettel az övé felett volt.

Pár másodpercet kellett csak várnia a válaszra.

– Sascha, ki van kapcsolva a képernyőd.

– Nem volt erről tudomásom – hazudta. – Várj egy pillanatot! – A hatás kedvéért szünetet tartott, majd vett egy nagy levegőt.

– Azt hiszem, meghibásodott. Hívok majd egy szerelőt, hogy megjavítsa.

– Miért hívtál?

– Le kell mondanom a mai közös vacsorát.

Kaptam néhány dokumentumot Lucas Huntertől, amiket áttanulmányoznék, mielőtt újra találkozom vele.

– Foglalkozz az alakváltó ügyével! Holnap délután tartsunk egy megbeszélést! Jó éjt!

– Jó éj, anyám! – De ezt Sascha már a falnak mondta. Rosszulesett neki, hogy Nikita letette, bár a nő egész életében körülbelül annyira viselkedett anyaian vele, mint a komputer, ami Sascha szobájának körülményeit szabályozta. Ez a rossz érzés azonban aznap eltörpült az annál sokkal nagyobb, veszélyes indulatok mellett.

A lány éppen kezdett megnyugodni, amikor a kommunikátora bejövő hívást jelzett. Mivel Sascha a hívó fél videoazonosítása funkciót kikapcsolta, nem tudhatta, ki keresi.

– Sascha Duncan – szólt, és igyekezett nem kétségbeesni a gondolattól, hogy az anyja talán mégiscsak meggondolta magát.

– Helló, Sascha!

A lány térdei megroggyantak, amikor meghallotta azt a mézédes, simogató hangot, ami most inkább dorombolásnak tűnt, mint morgásnak.

– Hunter úr!

– Kérem, szólítson csak Lucasnak. Elvégre most már munkatársak vagyunk.

– Miért hívott? – Csak úgy tudott úrrá lenni a lelkében hullámzó érzelmeken, ha ridegen, tárgyilagosan beszélt.

– Nem látom önt, Sascha.

– Hiba van a kijelzőmben.

– Nem valami hatékony. – Jól hallotta volna, az alakváltó ezen tényleg jól szórakozott?

– Felteszem, nem azért hívott, hogy bájcsevegjen velem.

– Arra gondoltam, meghívom a holnapi, reggeli melletti megbeszélésre. Találkozhatna a tervezőcsapattal. – A férfi hangja olyan volt, mint a selyem. Sascha nem tudta, mindig úgy beszélt-e, mintha bűnre akarná csábítani a beszélgetőpartnerét, vagy ezt csak vele csinálta, hogy megzavarja őt. Ez a kétség fel is zaklatta Saschát. Ha az alakváltó csak megsejtette volna, hogy valami nincs rendben Saschával, az a lány halálos ítéletét jelentette volna. Miután internálták a Központba, amúgy is csak élőhalott maradt volna.

– Időpont? – A lány szorosan a mellkasa köré fonta a karját és megacélozta a hangját.

A mentálok hatalmas figyelmet fordítottak arra, hogy a külvilág egyetlen gyengeségüket, hibájukat se pillanthassa meg. Akit rehabilitálásra jelöltek ki, azok mind oda is kerültek, még soha senki sem mondott ellent sikerrel a Tanács ítéletének.

– Hét harminc. Ha az megfelel önnek. – Vajon hogy csinálta, hogy a legegyszerűbb üzleti meghívás is veszélyes csábításnak hangzott a szájából?! Vagy lehet, hogy csak Sascha képzelte ezt be magának, mielőtt teljesen összeroppant?

– Helyszín?

– Az irodám. Tudja, hogy hol van?

– Természetesen. – A DarkRiver a kínai negyed kaotikusan kavargó utcái mellett rendezte be a cégközpontját, egy közepes méretű irodaházat vásárolt meg.

– Ott leszek.

– Várni fogom.

Mire ez a mondat a lány pattanásig feszült idegein át az agyáig jutott, inkább tűnt fenyegetésnek, mint ígéretnek.

MÁSODIK FEJEZET

Lucas az irodájának egyik végébe sétált és kinézett az ablakon, le a szűk utcákra, amelyek a kínai negyed minden érzéket túlterhelő forgatagába vezettek. Közben végig Sascha Duncan fekete szemére gondolt. Lucas állati énje kiszagolt a lányban valami furcsát, valami zavaró dolgot. Azt a lányt nem lengte körül az elmebaj émelyítő, fémes szaga, amit minden mentálon érzett. Sascha vonzó illata nem illett a környezetébe.

– Lucas?

A férfinak nem kellett megfordulnia ahhoz, hogy tudja, ki a látogatója.

– Mi az, Dorian?

Dorian megállt Lucas mellett. A szőke, kék szemű férfi akár egy szörfös is lehetett volna, aki a jó hullámra vár a parton – ha nem lett volna az a vad csillogás a szemében. Dorian latens leopárd volt. Még magzatkorában, az anyja méhében történt vele valami, ami miatt 34

minden tekintetben félig embernek és félig vadállatnak született, kivéve egy dolgot: nem tudta megváltoztatni az alakját.

– Milyen volt?

– Van egy új munkatársunk. Egy mentál. – Lucas még mindig kifelé nézett az ablakon.

Látta, ahogy egy kocsi elsiklik az épület előtt az utcán. A járművet meghajtó energiacellák semmilyen nyomot nem hagytak az autó mögött. Ezt az alakváltók találták fel évekkel ezelőtt. Az ő fajuk nélkül a Föld akkorra már egy szennyezett posvány lett volna csak.

A mentálok azt gondolták, ők a bolygó uralkodó fajtája, de az alakváltók voltak azok, akik érezték a Föld szívverését, látták a természetet behálózó, összekapcsolódó életenergia-folyamokat. Az alakváltók, és néha egy-egy ember.

– Úgy gondolod, ki tudsz belőle szedni valamit?

Lucas megrántotta a vállát.

– Ez is olyan, mint a többi. De legalább a kapcsolat megvan. És ez egy kardinális.

– Ha az egyikük tud valamit a gyilkosról, akkor azt az összes tudja. Ezek mind kapcsolatban állnak egymással valami hálózaton keresztül.

– Mentálhálónak hívják. – Lucas előrehajolt és a tenyerét az ablak üveglapjára szorította.

Élvezte a hűvösséget a bőrén. – De nem hiszem, hogy ez így működik.

– Ezek közösségben élnek, az elméjük is közös. Hogyan működne másképpen?

– Nagyon erős közöttük a hierarchia. Nem valószínű, hogy a tömegek hozzáférnének az összes információhoz. Nem a legdemokratikusabb népség, az biztos. – A mentálok jéghideg világa, amelyben csak a legerősebbek élhettek túl, iszonyatosan kegyetlen volt Lucas számára, nem is látott más ehhez fogható embertelenséget.

– De ez a kardinálisod biztosan tudni fogja.

Sascha egy tanácsnok lánya volt, és maga is bizonyára nagyon erős elme. Lucas majdnem biztos volt benne, hogy a lány a mentálok belső körének tagja volt.

– Igen – szólt, és tudta, bármire kész, hogy ki is derítse, mi az, amit a mentál tud.

– Háltál már valaha mentállal?

Lucas végre megfordult és mosolyogva Dorianra nézett.

– Azt mondod, csábítsam el, hogy megszerezzem tőle az információt? – Ez a gondolat elvileg visszataszító volt, de Lucast, az embert és a benne lakozó állatot egyaránt, furcsamód vonzotta.

Dorian felnevetett.

– Bocs, igazad van. Valószínűleg lefagyna tőle a farkad. – Kék szemében éles, dühös fény villant. – Csak azt akartam mondani, hogy valószínűleg tényleg nem éreznek semmit. Egyszer ágyba bújtam eggyel. Fiatal voltam még, és bolond, meg részeg is. A nő

meg behívott a hálószobájába.

– Különös. – A mentálok általában csak egymással érintkeztek, kívülállókkal nem.

– Azt hiszem, ez valami kísérlet lehetett a számára. Kutatónak tanult. Szexeltünk, de komolyan mondom, olyan volt, mintha egy 37

betontömbbel szeretkeztem volna. Nem volt benne semmi érzés, semmi élet.

Lucas maga elé képzelte Sascha Duncan képét. A testében megbújó párduc megmeredt, majd körbeszaglászta az emlékképet. Igen, az a lány jégből volt, de a mélyben rejtőzött valami más is.

– Csak szánhatjuk őket – szólt Lucas.

–