Pongoföld szörnyetege

RÁNK BO­RULT az éj­sza­ka. Nem volt vak­sö­tét, de az eső­fel­hők meg­szag­gat­ták az oda­fent pom­pá­zó hold ra­gyo­gá­sát, és a ha­tal­mas fák lomb­ko­ro­ná­ja is min­dent el­kö­ve­tett, hogy mi­nél ke­ve­sebb fény jus­son le a ta­laj­ra. A há­tun­kat egy­más­nak vet­ve, a ta­ka­ró­ink­ba bur­ko­lóz­va ül­tünk a föl­dön, hogy amennyi­re le­het, vé­de­kezzünk a hi­deg, a nyir­kos­ság és a fé­le­lem el­len. A le­he­tő­sé­ge­ink­hez mér­ten szo­ro­san gub­basz­tot­tunk egy­más mel­lett, és csönd­ben el­fo­gyasz­tot­tunk némi szá­rí­tott húst és sült ku­ko­ri­cát, ami­ből sze­ren­csé­re, volt elég. Jerry, a ma­zi­tu em­ber ugyan­is ép­pen a vál­lán ci­pelt egy zsák­kal, ami­kor be­lök­tük a ke­nu­ba. Ké­sőbb eszem­be ju­tott, hogy tart­suk meg, mert jó lesz en­ni­va­ló­nak, és el is hoz­tuk ma­gunk­kal, egy üveg al­ko­hol­lal együtt.

Ja­vá­ban et­tünk, ami­kor tá­vol az er­dő­ben fel­hang­zott az a bor­zal­mas üvöl­tés, ami­hez fog­ha­tót még soha éle­tünk­ben nem hal­lot­tunk. Vad do­bo­lás kö­vet­te, és mi meg­der­med­ve hall­gat­tuk. Nincs vad­ál­lat, aki így or­dí­ta­na!

– Mi ez? – kér­dez­tem.

– Az is­ten – nyög­te a ka­lu­bi. – Min­dig a hold­dal együtt kel fel, és imád­ko­zik hoz­zá.

Nem mond­tam sem­mit, de eszem­be ju­tott, hogy már csak négy go­lyónk ma­radt, és ezek­ből egyet se pa­za­rol­tam vol­na el szí­ve­sen. Az­tán arra gon­dol­tam, hogy Hans va­jon mi­ért a régi, ron­gyos mel­lé­nyét vet­te fel az új he­lyett, amit Dur­ban­ban aján­dé­koz­tam neki?

Mi­vel újabb or­dí­tás nem hang­zott fel, John atya meg­kér­dez­te a ka­lu­bit, hogy hol la­kik a Vi­rág Any­ja.

– Ott, arra, ke­let felé, uram – mond­ta a fér­fi re­me­gő han­gon, mint aki na­gyon fél va­la­mi­től. – A nap út­já­nak ne­gye­dé­ig fel­fe­lé kell men­ni a he­gyen azon az ös­vé­nyen, ame­lyet a fák kér­gé­be vé­sett ro­vát­kák je­löl­nek ki, és a hegy­te­tőn, az is­te­nek kert­je mö­gött ta­lál egy ta­vat, egy szi­get­tel a kö­ze­pén. A víz­par­ton van egy csó­nak a bok­rok­ban, ezen le­het át­kel­ni a szi­get­re, ahol a Szent Vi­rág Any­ja la­kik.

John atyát lát­ha­tó­an nem elé­gí­tet­te ki ennyi, és meg­je­gyez­te, hogy a ka­lu­bi más­nap bi­zo­nyá­ra meg­mu­tat­ja az oda­ve­ze­tő utat.

– Én ezt biz­to­san nem te­he­tem meg, uram – mond­ta a ka­lu­bi, min­den ízé­ben resz­ket­ve.

Ek­kor is­mét fel­hang­zott a bor­zal­mas or­dí­tás, de most sok­kal kö­ze­lebb­ről. A ka­lu­bi lát­ha­tó­an tel­je­sen össze­om­lott et­től, és gyor­san meg­kér­dezd­te John atyát, aki­ről úgy tud­ta, hogy egy szá­má­ra is­me­ret­len val­lás pap­ja, lé­tez­het-e élet a ha­lál után.

John atya, aki iga­zi el­hi­va­tott­ság­gal vé­gez­te hit­té­rí­tői fel­ada­tát, be­le­fo­gott, hogy egy tel­je­sen hi­te­les val­lá­sos ma­gya­rá­za­tot ad­jon erre a kér­dés­re, de ek­kor az is­ten ret­te­ne­tes do­bo­lás­ba kez­dett a köz­vet­len kö­ze­lünk­ben. Ez­út­tal nem or­dí­tott, csak tel­jes erő­ből vert egy mély han­gú, ha­tal­mas ka­to­nai do­bot, vagy va­la­mi eh­hez ha­son­lót. Ez a hang ször­nyen nyug­ta­la­ní­tó volt eb­ben a ré­mí­tő er­dő­ben, ahol lép­ten-nyo­mon ko­po­nyák­ba bot­lott az em­ber.

Ami­kor a do­bo­lás el­halt, és John atya is­mét hal­lot­ta a sa­ját hang­ját, foly­tat­ta a meg­kez­dett ma­gya­rá­za­tot a fel­tett kér­dés­re. Ek­kor­tájt tör­tént, hogy egy nagy fe­ke­te fel­hő tel­je­sen el­ta­kar­ta a hol­dat, így a vi­lág­ra tel­jes sö­tét­ség bo­rult. Hal­lot­tam, amint John atya azt ma­gya­ráz­za a ka­lu­bi­nak, hogy ő nem csu­pán egy ka­lu­bi a sok kö­zül, ha­nem egy hal­ha­tat­lan, egye­di lé­lek (bár sej­tel­mem sincs ar­ról, hogy a jó­em­ber ezt meg­ér­tet­te-e). Egy­szer csak arra let­tem fi­gyel­mes, hogy egy ré­mí­tő ár­nyék – más­ként nem tu­dom le­ír­ni –, ami még eb­ben a sö­tét­ség­ben is árny­nak lát­szott, se­be­sen nö­ve­ked­ni kez­dett fe­lénk a tisz­tás szé­lé­től.

A kö­vet­ke­ző pil­la­nat­ban, úgy fél­mé­ter­nyi­re tő­lem, lé­pé­sek dob­ban­tak, fel­hang­zott egy éles si­koly, és az ár­nyék vissza­hú­zó­dott arra, amer­ről jött.

– Mi tör­tént? – ki­ál­tot­tam.

– Gyújts meg egy gyu­fát! – szólt rám John atya. – Azt hi­szem, va­la­mi ször­nyű­ség tör­tént!

Már­is fel­lob­bant a gyu­fa láng­ja, amely nagy fény­kort ve­tett a szél­csön­des éj­sza­ká­ban. Ré­mült ar­cok néz­tek rám, és ak­kor meg­lát­tam a ka­lu­bit, aki már nem ült köz­tünk, ha­nem áll­va mar­kol­ta az egyik kar­ját, ame­lyet vö­rös­re fes­tett a vér. Hi­ány­zott a keze.

– Az is­ten meg­lá­to­ga­tott, és el­vit­te a ke­ze­met! – nyö­szö­rög­te a sze­ren­csét­len fló­tás meg­adó­an.

Kép­te­le­nek vol­tunk arra, hogy meg­szó­lal­junk, hi­szen nem volt szó, ami­vel az ér­zé­se­in­ket ki­fe­jez­het­tük vol­na. A gyu­fák gyor­san el­lob­ba­nó láng­já­nál be­kö­töz­tük a ka­lu­bi ke­zét, az­tán le­ül­tünk, és resz­ket­ve me­red­tünk a sö­tét­ség­be.

Mi­vel a hold mos­tan­ra sűrű fel­hő­ré­teg mögé ke­rült, a sö­tét­ség egy idő­re ál­lan­dó­sult. Hosszú per­cek­re kö­rül­font ben­nün­ket a tró­pu­si éj­sza­ka csend­je, ame­lyet csak ré­mült li­he­gé­sünk ne­sze, a mosz­ki­tók dön­gé­se, a víz­ben csap­ko­dó kro­ko­di­lok zaja és a se­be­sült nyö­ször­gé­se tört meg.

Fél óra tel­he­tett el így, vagy ta­lán va­la­mi­vel több, ami­kor megint úgy lát­tam, hogy a sö­tét­ség el­in­dul fe­lénk, mint egy szi­gony a ha­lak felé egy tó­ban, de re­mél­tem, hogy csak kép­ze­lő­döm. Saj­nos nem így volt, mert újabb láb­do­bo­gás éledt, ez­út­tal a bal ke­zem fe­lől, ahol Hans és a ka­lu­bi ül­tek, majd is­mét fel­hang­zott a bor­zal­mas si­koly.

– El­vit­te a ka­lu­bit, a ki­rály em­be­rét – sut­tog­ta Hans. – Érez­tem, ahogy el­kap­ja, mint­ha for­gó­szél ra­gad­ná fel. És a ka­lu­bi el­tűnt!

Ek­kor a hold, tel­je­sen vá­rat­la­nul, ránk ra­gyo­gott az ég­ről, és fénnyel ön­töt­te el a tisz­tást, ahol meg­húz­tuk ma­gun­kat. Így meg­lát­tam har­minc mé­ter­re tő­lünk, nagy­já­ból fél­úton a sűrű felé… jaj, amit lát­tam! Maga az ör­dög mar­can­gol­ta ott az egyik ál­do­za­tát, de akár­mi volt is, pon­to­san úgy né­zett ki. Egy nagy, szür­kés­fe­ke­te te­remt­mény, egy or­mót­lan em­ber­alak a ka­lu­bi vé­kony kis tes­tét tar­tot­ta a kar­mai kö­zött. Már le­tép­te a fér­fi fe­jét, és vas­kos fe­ke­te kar­ma­i­val ép­pen da­ra­bok­ra tép­te a tes­tét, mi­köz­ben va­dul fal­ta.

A ka­lu­bi már nem élt, de a le­ve­gő­ben ka­lim­pá­ló lába még meg-meg­rán­dult. Fel­ug­rot­tam, és elő­re meg­töl­tött ka­ra­bé­lyom­mal cél­ba vet­tem a fe­ne­vad fe­jét, mi­vel ez nyúj­tot­ta a leg­tisz­tább cél­pon­tot. Ösz­tö­nö­sen cse­le­ked­tem, mi­vel a pon­tos cél­zás­hoz nem volt elég fény. Meg­húz­tam a ra­vaszt, de vagy a gyúj­tó­ku­pak, vagy a lő­por ned­ves le­he­tett, mert a lő­por nem gyul­ladt be azon­nal. Eb­ben a vész­ter­hes pil­la­nat­ban az ör­dög – mert nem il­let­he­tem más név­vel – meg­lá­tott, vagy leg­alább­is meg­lát­ta a szik­rát a pus­ka­csö­vön. Azon­nal el­dob­ta a ka­lu­bi tes­tét, és némi in­tel­li­gen­ci­á­ról tett ta­nú­bi­zony­sá­got, ami­kor egyik vas­kos fe­ke­te kar­já­val (ame­lyik olyan szé­les volt, mint egy fér­fi­em­ber comb­ja) el­ta­kar­ta a fe­jét.

A lö­vés el­dör­dült, és hal­lot­tam, hogy a go­lyó be­csa­pó­dik. Lát­tam, hogy a rém kar­ja élet­te­le­nül alázu­han, és a kö­vet­ke­ző pil­la­nat­ban az egész ren­ge­teg mo­raj­la­ni kez­dett a bor­zal­mas üvöl­tés­től, amely a se­be­sült szörny­ből csa­pott ki. Szag­ga­tot­tan or­dí­tott, és mind­egyik sza­kasz egy ku­tya­sze­rű vo­nyí­tás­sal ért vé­get, ami azt je­lez­te, hogy fáj­dal­ma van.

– El­ta­lál­tad, Baas – ki­ál­tot­ta Hans –, és biz­tos, hogy nem szel­lem, mert nem tet­szik neki! Sőt, na­gyon is élő­lény­nek tű­nik.

– Össze­tö­mö­rül­ni! – uta­sí­tot­tam őket! – Elő a lán­dzsák­kal, amíg új­ra­töl­tök!

At­tól tar­tot­tam, hogy a fe­ne­vad ránk ront. De nem tet­te. Sőt, el­tűnt, és nem is ke­rült elő töb­bé azon a bor­zal­mas éj­sza­kán. Va­ló­já­ban ab­ban re­mény­ked­tem, hogy még­is­csak el­ta­lál­tam va­la­mi élet­fon­tos­sá­gú szer­vét, és a ha­tal­mas, em­ber­sza­bá­sú lény el­pusz­tult.

Az éj­sza­ka csi­ga­las­sú­ság­gal múlt el, és a haj­nal úgy buk­kant ránk a köd­ben, hogy egy­más­nak ve­tett há­tak­kal kör­ben ül­tünk, el­szür­kül­ve a fé­le­lem­től és az el­csi­gá­zott­ság­tól. Egye­dül Step­hen aludt, ké­nyel­me­sen Ma­vo­vo vál­lá­ra hajt­va a fe­jét. De ezen nem cso­dál­koz­tam, mert Step­hen olyan ki­egyen­sú­lyo­zott volt, és annyi­ra nem iz­gat­ta sem­mi, hogy szen­tül hit­tem: ő lesz az utol­só, aki fel­fi­gyel az utol­só íté­let har­so­ná­i­ra. Leg­alább­is ezt mond­tam neki eny­he irigy­ség­gel, ami­kor fel­ráz­tuk.

– Fi­gyelj ide, Al­lan – mond­ta nagy ásí­tás­sal –, min­dig a vég­ered­ményt kell néz­ni. Én olyan friss va­gyok, mint a har­mat, ti meg úgy néz­tek ki, mint­ha egész éj­jel dor­bé­zol­ta­tok vol­na. De össze­szed­té­tek már a ka­lu­bit?

Nem sok­kal ké­sőbb, ami­kor a köd fel­osz­lott, kör­be­jár­tunk, hogy „össze­szed­jük” a ka­lu­bi da­rab­ja­it, és meg­ta­lál­tuk… nos, in­kább nem mon­dom meg, hogy mit. A ka­lu­bi nem volt jó em­ber, de azért saj­nál­tuk, hogy meg­halt. Egy biz­tos, hogy mos­tan­tól fog­va nem ha­tal­mas­kod­hat sen­ki fö­lött, leg­alább­is e vi­lá­gon.

Össze­gyűj­töt­tük a ma­rad­vá­nya­it egy do­boz­ba, amit Kom­ba erre a szo­mo­rú cél­ra ké­szí­tett, és John atya imát mon­dott fö­löt­te. Ez­u­tán el­dön­töt­tük, hogy foly­tat­juk az utun­kat a Vi­rág Any­já­hoz, akár­mennyi­re rossz han­gu­lat­ban va­gyunk is. Az út kez­det­ben egy csöp­pet sem volt meg­eről­te­tő, mi­vel egy elég szé­les ös­vény ve­ze­tett a tisz­tás­ról a hegy­te­tő­re. Ké­sőbb azon­ban, ami­kor be­ér­tünk a sű­rű­be, ne­he­zeb­bé vált az elő­re­ju­tás. Sze­ren­csé­re ke­vés kú­szó­nö­vény élt az er­dő­ben, így az in­dák­kal nem so­kat kel­lett baj­lód­nunk, de a fák ko­ro­ná­ja a ma­gas­ban össze­ért, ezért a ta­lajt ál­lan­dó fél­ho­mály bo­rí­tot­ta. Olyan ér­zé­sünk volt, mint­ha éj­sza­ka me­ne­tel­nénk.

Na­gyon nyo­masz­tó uta­zás volt ez, tele ret­te­gés­sel. Las­san men­tünk, mert a fa­tör­zse­ken meg kel­lett ke­res­nünk a ro­vát­ká­kat, ame­lyek ki­je­löl­ték a ha­la­dá­si irányt. Csak sut­tog­va mer­tünk egy­más­hoz szól­ni, ne­hogy a han­gunk­kal fel­éb­resszük és ki­hív­juk ma­gunk el­len ezt a ret­te­ne­tes is­tent. Két-há­rom ki­lo­mé­ter után rá kel­lett döb­ben­nünk, hogy hi­á­ba óva­tos­ko­dunk, a ré­mes is­ten fi­gyel­mét még­is­csak ma­gunk­ra von­tuk, mi­vel oda­fönt a fák ko­ro­ná­já­ban egy-egy vil­la­nás­nyi idő­re meg­lát­tunk ve­lünk pár­hu­za­mo­san ha­lad­ni egy nagy, szür­ke tes­tet. Hans sze­ret­te vol­na, ha rá­lö­vök, de nem áll­tam kö­tél­nek, tud­ván, hogy a ta­lá­lat esé­lye na­gyon ki­csi. Mi­vel már csak há­rom lö­vés­re volt ele­gen­dő mu­ní­ci­óm, jobb­nak lát­tam, ha nem pa­za­ro­lok.

Meg­áll­tunk, és meg­be­szé­lést tar­tot­tunk. El­dön­töt­tük, hogy sem­mi­vel sem ve­szé­lye­sebb to­vább­men­ni, mint tét­le­nül áll­do­gál­ni vagy vissza­for­dul­ni. Foly­tat­tuk az utat, de meg­pró­bál­tunk olyan zárt tömb­ben ha­lad­ni, amennyi­re csak le­he­tett. Mi­vel csak ne­kem volt lő­fegy­ve­rem, min­den el­len­ér­zé­sem el­le­né­re én let­tem az ex­pe­dí­ció ve­ze­tő­je.

Kö­rül­be­lül egy ki­lo­mé­ter múl­va megint fel­hang­zott a ré­mes do­bo­lás, ame­lyet a ret­ten­tő bes­tia va­ló­szí­nű­leg a mell­ka­sá­nak pü­fö­lé­sé­vel ho­zott lét­re. Azt azon­ban meg­fi­gyel­tük, hogy a do­bo­lás most nem volt olyan erő­tel­jes és hosszan tar­tó, mint elő­ző éj­sza­ka.

– Aha – je­gyez­te meg Hans –, most már csak egy dob­ve­rő­je van a pi­masz­nak! A má­sik kar­ját el­tör­te a go­lyód, Baas.

Pár lé­pés után az is­ten do­bo­lá­sa olyan kö­zel­ről hang­zott fel, hogy szin­te be­le­re­me­gett a le­ve­gő.

– Akár­mi tör­tént a dob­ve­rők­kel, a dob­nak nincs sem­mi baja – mond­tam.

Alig ha­lad­tunk száz mé­tert, ami­kor be­kö­vet­ke­zett a ka­taszt­ró­fa. Egy olyan hely­re ér­tünk az ős­er­dő­ben, ahol egy ha­tal­mas fa he­vert ki­dől­ve, és fö­löt­te a fény úgy ha­tolt át a töb­bi fa ko­ro­ná­ja kö­zött, mint­ha egy fény­szó­rót rög­zí­tet­tek vol­na a ma­gas­ba. A mai na­pig előt­tem van ez a kép. Mint­ha egy kuny­hó füst­nyí­lá­sán át néz­tünk vol­na fel az égre. Ott fe­küdt előt­tünk az óri­á­si fa­törzs, ami­nek a kér­gét vas­ta­gon be­nőt­te a moha és az alj­nö­vény­zet, a fe­lő­lünk eső ol­da­lán pe­dig száz-száz­húsz mé­ter szé­les­ség­ben nap­fény­ben ra­gyo­gó tisz­tás te­rült el.

A mé­re­tes törzs mö­gül egy vö­rös­ben izzó szem­pár fi­gyelt ben­nün­ket, és ami­kor lát­ta, hogy ész­re­vet­tük, ki­emel­ke­dett az alj­nö­vény­zet sű­rű­jé­ből. Nincs rá szó, hogy le­ír­jam azt a fe­jet! Csak annyit mond­ha­tok, hogy ir­dat­la­nul nagy volt, fakó, nagy, lógó szem­hé­jak­kal, és óri­á­si, sár­ga agya­rak­kal, ame­lyek a szá­ja szög­le­té­ből kan­di­kál­tak elő.

Mi­előtt elő­kap­hat­tam vol­na a pus­ká­mat, a fe­ne­vad egyet­len iszony­ta­tó hör­dü­lés­sel ránk ve­tet­te ma­gát. Lát­tam, amint or­mót­lan nagy tes­te fel­len­dül a föl­dön fek­vő fa­törzs­re, lát­tam, ahogy egyet­len vil­la­nás­sal el­szá­guld mel­let­tem ki­egye­ne­se­dett tar­tás­sal, mint egy em­be­ri lény, csak a fe­jét tar­tot­ta elő­re, és a fe­lém eső kar­ja ló­gott hasz­nál­ha­tat­la­nul, va­ló­szí­nű­leg tö­röt­ten az ol­da­la mel­lett. Meg­pör­dül­tem, de már­is hal­lot­tam a ré­mü­let és a fáj­da­lom or­dí­tá­sát, mert a rém el­kap­ta Jerryt, a sze­gény ma­zitut, aki a leg­há­tul ha­la­dó Ma­vo­vo előtt ment. A ször­nye­teg az ép kar­já­val ma­gá­hoz szo­rí­tot­ta Jerryt, és el­vit­te. Csak ak­kor al­kot­hat­tam fo­gal­mat ar­ról, hogy mek­ko­ra lénnyel ál­lunk szem­ben, ami­kor lát­tam, ho­gyan vi­szi ma­gá­val Jerryt, ezt a fel­nőtt fér­fit, aki nem is volt kis­ter­me­tű.

Ma­vo­vo, aki egy bika ere­jé­vel és bá­tor­sá­gá­val bírt, be­le­vág­ta réz­he­gyű lán­dzsá­ját a ször­nye­teg ol­da­lá­ba. A tár­sa­im úgy ron­tot­tak rá, mint a ku­tyák a ró­ká­ra a va­dá­sza­ton, de én tá­vo­labb ma­rad­tam, mert – Is­ten­nek hála – tá­madt egy öt­le­tem, ami a kö­zel­harc­nál sok­kal töb­bet ért. John atya, Step­hen, Ma­vo­vo és Hans dü­höd­ten tá­mad­ták az óri­á­si go­ril­lát, mert a ször­nye­teg két­ség­te­le­nül az volt. De a dö­fé­se­ik mint­ha meg se kottyan­tak vol­na en­nek a fe­ne­vad­nak. Egyet­len sze­ren­csé­jük volt, hogy a dög nem akar­ta el­en­ged­ni Jerryt, és a má­sik, a tö­rött kar­já­val nem tu­dott ha­tá­so­san vé­de­kez­ni. Ép kar­já­nak egyet­len len­dí­té­sé­vel le­sö­pör­het­te vol­na ma­gá­ról a tá­ma­dó­it, és vé­gül rá is jött erre, mert el­ha­jí­tot­ta az ál­do­za­ta tes­tét.

Jerry­től meg­sza­ba­dul­va, az óri­á­si go­ril­la Ma­vo­vó­ra tá­madt, és köz­ben fel­lök­te John atyát és Han­sot. Ma­vo­vo réz­fo­gan­tyú­já­nál fog­va a sa­ját mell­ka­sá­nak tá­masz­tot­ta a lán­dzsá­ját, így ami­kor a fe­ne­vad meg­pró­bál­ta össze­rop­pan­ta­ni őt, a lán­dzsa he­gye be­le­ha­tolt a ször­nye­teg tes­té­be. A fáj­da­lom arra kény­sze­rí­tet­te a ré­met, hogy el­en­ged­je Ma­vo­vót, és mi­köz­ben hát­ra­hő­költ, le­ver­te Step­hent a lá­bá­ról. Ek­kor fel­emel­te az ép kar­ját, hogy egyet­len le­gyin­tés­sel el­sö­pör­je Ma­vo­vót – ilyet még so­sem lát­tam go­ril­lá­tól –, de én ép­pen erre a le­he­tő­ség­re vár­tam, mert egé­szen ad­dig a pil­la­na­tig nem mer­tem tü­zel­ni, ne­hogy meg­lő­jem va­la­me­lyik úti­tár­sa­mat. De most, mind­össze pár pil­la­nat­ra, a ször­nye­teg ott állt előt­tem tisz­ta cél­pont­ként. A ha­tal­mas fej­re cé­loz­tam, és meg­húz­tam a ra­vaszt. Ami­kor a füst kez­dett szét­osz­la­ni, a fosz­lá­nya­in át olyan­nak lát­tam a ha­tal­mas go­ril­lát, mint­ha ma­gá­ba mé­lyed­ve áll­do­gál­na. De egy szem­pil­lan­tás­nyi idő múl­va a ma­gas­ba csap­ta ép kar­ját, vad sze­mét az égre me­resz­tet­te, és va­la­mi halk, cso­dál­ko­zó nyif­fa­nás­sal hol­tan csuk­lott össze. A go­lyó pont a ha­lán­té­ká­nál ta­lál­ta el, és be­le­fú­ró­dott az agyá­ba.

Az erdő mély­sé­ges csönd­je ma­gá­ba font ben­nün­ket, jó pár per­cig egyi­künk se volt ké­pes meg­szó­lal­ni. Az­tán va­la­hon­nan lent­ről egy vé­kony és erőt­len hang röp­pent a ma­gas­ba, amely olyan volt, mint ami­kor egy gu­mit le­eresz­te­nek.

– Nagy­sze­rű lö­vés volt, Baas – su­sog­ta eről­köd­ve a hang –, pont olyan jó, mint ame­lyik meg­öl­te a ki­rály­kon­dort Din­gaan­ban, csak még ne­he­zebb. De ha a jó Baas meg­ten­né, hogy le­húz­za ró­lam ezt a be­he­mót is­ten­sé­get, hát… meg­kö­szön­ném.

A „meg­kö­szön­né­met” már alig le­he­tett hal­la­ni, és eb­ben sem­mi kü­lö­nös nem volt, ha sze­gény Hans hely­ze­tét nézzük. A ha­tal­mas go­ril­la ugyan­is pont rázu­hant, és Hans csak azért nem ful­ladt meg, mert az orra és a szá­ja ép­pen az ál­lat hón­al­já­nál, a törzs és a kar kö­zöt­ti rés­be ke­rült. Ha Hans nem a puha mo­há­ra esik, ha­nem a kö­ves ta­laj­ra, ak­kor a rém tö­me­ge biz­to­san össze­zúz­za.

Gyor­san le­gu­rí­tot­tuk róla a bor­zal­mas tes­tet, és ko­nya­kot ön­töt­tünk a szá­já­ba, ami­től szin­te cso­dá­val ha­tá­ros mó­don azon­nal erő­re ka­pott. Alig egy perc múl­va már fel­ült, bár még úgy kap­kod­ta a le­ve­gőt, mint egy part­ra ve­tett hal, de a ke­zét a ko­nya­kos­üve­g­ért nyúj­tot­ta.

Míg John atya meg­vizs­gál­ta Han­sot, hogy nem tört-e va­la­hol csont­ja, el­in­dul­tam, hogy meg­ke­res­sem sze­gény Jerryt. Ám hi­á­ba re­mény­ked­tem, mert már nem volt ben­ne élet. Úgy össze volt tör­ve, mint azok a nyo­mo­rult ál­la­tok, ame­lye­ket a Boa const­ric­tor szo­rít ha­lál­ra. John atya ké­sőbb el­mond­ta, hogy mind­két kar­ját és szin­te az össze bor­dá­ját össze­zúz­ta a go­ril­la ször­nyű öle­lé­se. Még a ge­rin­ce is szét­ron­cso­ló­dott.

A mai na­pig gyak­ran el­gon­dol­ko­zom azon, hogy va­jon mi­ért Jerryt kap­ta el ez a rém­sé­ges te­remt­mény, és mi­ért nem en­gem vagy a töb­bi­e­ket. Csak arra gon­dol­ha­tok, hogy mi­vel a sze­gény ma­zi­tu az elő­ző éj­jel a ka­lu­bi mel­lett ült, a bes­tia szag­ról azo­no­sít­hat­ta őt az­zal a fáj­da­lom­mal, ami a ka­lu­bi szét­té­pé­se köz­ben a lö­vé­sem mi­att őt érte. E ma­gya­rá­zat el­len szól, hogy a ka­lu­bi má­sik ol­da­lán Hans fog­lalt he­lyet, te­hát a szag nem játsz­ha­tott olyan nagy sze­re­pet, ha­csak a szörny nem ter­vez­te Hans meg­gyil­ko­lá­sát is Jerryé után.

A ma­zi­tu fér­fin már nem le­he­tett se­gí­te­ni, de a leg­na­gyobb meg­könnyeb­bü­lé­sünk­re mi, töb­bi­ek meg­úsz­tuk pár kék folt­tal és kar­co­lás­sal ezt a ka­lan­dot, csak Step­hen ru­hái sza­kad­tak ronggyá.

Mi­után szám­ba vet­tünk min­den­kit, ne­ki­lát­tunk a ha­lott is­ten vizs­gá­la­tá­nak. Még így hol­tá­ban is fé­lel­me­tes volt.

Nem tud­tuk fel­mér­ni, hogy mek­ko­ra le­het a tö­me­ge, mint aho­gyan a ter­me­tét se ha­son­lít­hat­tuk egyet­len ál­la­té­hoz sem, mert ek­ko­ra maj­mot még so­ha­sem lá­tott sen­ki, már ha ez a go­ril­la va­ló­ban em­ber­sza­bá­sú ma­jom­nak volt te­kint­he­tő. Mind az ötünk együt­tes ere­jé­re szük­ség volt ah­hoz, hogy le­gu­rít­suk Hans­ról, majd ah­hoz is, hogy az egyik ol­da­lá­ról a má­sik­ra for­dít­suk, ami­kor meg­nyúz­tuk. So­sem gon­dol­tuk vol­na, hogy egy ilyen ős­öreg te­remt­mény, ame­lyik tel­jes ma­gas­sá­gá­ban nem le­he­tett vol­na két­mé­te­res­nél ma­ga­sabb, ilyen sú­lyos le­het. Mert két­ség­te­le­nül ag­gas­tyán volt, er­ről val­lot­tak fé­lig le­kop­ta­tott, sár­ga szem­fo­gai, be­süp­pedt sze­me és tel­je­sen ősz fej­szőr­ze­te, amely a go­ril­lák­nál ál­ta­lá­ban bar­na vagy vö­rös. Még csu­pasz mell­ka­sa, amely­nek fe­ke­té­nek kel­lett vol­na len­nie, is szür­ke volt a vén­ség­től. Nem tud­tuk meg­ál­la­pí­ta­ni a ko­rát, de az em­ber haj­lott arra, hogy el­higgye, amit a mo­tom­bo mon­dott, hogy két­száz éves, vagy még öre­gebb.

Step­hen ta­lál­ta ki, hogy nyúzzuk meg, és bár vol­tak két­sé­ge­ink a bőr ci­pe­lé­sé­vel kap­cso­lat­ban, be­le­men­tem ebbe, mert egy ilyen kü­lön­le­ges­ség­nek kell hogy va­la­mi nyo­ma ma­rad­jon. Dön­té­sem­be be­le­ját­szott az is, hogy bár John atya tel­je­sen fö­lös­le­ges­nek ítél­te ezt a dol­got, szük­sé­ges­nek lát­tam egy kis pi­he­nőt, la­zí­tást annyi ret­te­gés és bor­za­lom el­szen­ve­dé­se után. Így az­tán se­ré­nyen dol­goz­tunk, és va­la­mi­vel több mint egy óra múl­va ott he­vert előt­tünk a le­nyú­zott bőr, amely olyan ke­mény és me­rev volt, hogy a réz lán­dzsa­fe­jek nem tud­ták át­üt­ni. A go­lyót, amit elő­ző éj­jel lőt­tem ki rá, a fel­kar­csont­já­ban ta­lál­tuk meg, ezért nem tud­ta a szörny hasz­nál­ni el­le­nünk ezt a kar­ját, ami óri­á­si sze­ren­cse volt ránk néz­ve. Ha mind­két kar­ja ép, va­ló­szí­nű­leg még töb­bet meg­öl kö­zü­lünk. Az men­tet­te meg az éle­tün­ket, hogy ami­kor Jerryt az ép kar­já­val ma­gá­hoz szo­rí­tot­ta, a má­sik­kal nem tu­dott ránk tá­mad­ni. Bor­zal­mas áll­kap­csá­val sem ért el egyi­kün­ket sem, pe­dig elő­ző éj­jel olyan könnye­dén le­ha­rap­ta a ka­lu­bi ke­zét, aho­gyan egy olló el­vág­ja egy vi­rág szá­rát.

Ami­kor vé­gez­tünk – csak a ke­zé­hez nem nyúl­tunk ki­te­rí­tet­tük a bőrt a tisz­tá­son nyers ré­szé­vel föl­fe­lé oda, ahol érte a nap, hogy meg­szá­rít­suk. Ez­u­tán tisz­tes­ség­gel el­te­met­tük Jerryt a le­dőlt fa tör­zsé­nek egyik üre­gé­be, a ned­ves mo­há­val meg­tisz­to­gat­tuk ma­gun­kat, és et­tünk va­la­mit.

Ez­u­tán, ért­he­tő­en, sok­kal job­ban érez­tük ma­gun­kat. Jerry ugyan meg­halt, de el­pusz­tult az is­ten­ség is, és mi él­tünk, sőt gya­kor­la­ti­lag sér­tet­le­nek ma­rad­tunk. Pon­go­föld ka­lu­bi­ja­i­nak töb­bé már nem kell fél­ni­ük at­tól, hogy e ször­nyű­sé­ges is­ten előbb vagy utóbb le­csap rá­juk, és el­ve­szi az éle­tü­ket, mi­vel, ha jól tu­dom, an­nak a ket­tő­nek a ki­vé­te­lé­vel, aki az ön­gyil­kos­ság­ba me­ne­kült a ret­te­gés elől, min­den ka­lu­bi a ször­nye­teg is­ten foga vagy kar­ma alatt vé­gez­te.

Mit meg nem ad­nék azért, hogy meg­is­mer­jem e ször­nye­teg tör­té­ne­tét! Va­jon Pon­go né­pe­i­vel együtt ér­ke­zett – aho­gyan a mo­tom­bo me­sé­li –, ami­kor Nyu­gat- vagy Kö­zép-Af­ri­ká­ból ide­jöt­tek? Vagy ők hoz­ták ma­guk­kal fo­goly­ként? Ezek­re a kér­dé­sek­re nin­csen vá­lasz, de az tény, hogy a ma­zi­tuk, ahogy a töb­bi benn­szü­lött nép, nem tud több sza­ba­don élő go­ril­lá­ról Af­ri­ka ezen szög­le­té­ben. Ez a te­remt­mény, amennyi­ben min­dig is itt élt, vagy kü­lönc­sé­ge mi­att, vagy egyéb ok­ból el­sza­kad­ha­tott a tár­sa­i­tól, aho­gyan ez oly­kor meg­tör­té­nik az öreg ele­fán­tok­kal, akik az­tán a ma­gá­nyuk­ban vé­reng­ző vad­ál­la­tok­ká vál­nak.

Én csak ennyit mond­ha­tok el a ször­nye­teg­ről, bár Pon­go né­pe­i­nek meg­van­nak a sa­ját me­sé­ik. Ők azt mond­ják, hogy egy go­nosz szel­lem száll­ta meg egy go­ril­la tes­tét. Ez a go­nosz lé­lek egy­kor, ré­ges-ré­gen egy ka­lu­bi volt, akit meg­ölt egy go­ril­la. Ami­kor a ka­lu­bi lel­ke ki­szállt a tes­té­ből, fog­ság­ba esett az ál­lat­ban. A ka­lu­bik hite sze­rint a ször­nye­teg azért gyil­kol­ja a ka­lu­bi­kat, és azo­kat, aki­ket fel­ál­doz­nak neki, hogy „em­be­ri lel­kek­kel fris­sít­se fel ma­gát”, és így el­ke­rül­je az öre­ge­dést és a ha­lált. A mo­tom­bók is osz­toz­nak ezen a tör­té­ne­ten, sőt ké­sőbb, sok­kal rész­le­te­seb­ben ki­dol­go­zott for­má­ban a ba­bem­bák­tól is hal­lot­tam. Csak­hogy akár­mi­lyen ter­mé­szet­fö­löt­ti volt is ez a lény, a Pur­dey mor­dály egyet­len go­lyó­ja még­is­csak el­bánt vele.