4. fejezet
Ha­lál és tá­vo­zás

Most pe­dig rá kell tér­nem az én sze­mé­lyes tra­gé­di­ám­ra, amely ke­se­rű­ség­be for­dí­tot­ta a sor­so­mat, és por­rá zúz­ta a re­mé­nye­i­met.

Nem élt há­zas­pár bol­do­gab­ban, mint Na­ta­lie és én. Szel­le­mi­leg, fi­zi­ka­i­lag, lel­ki­leg tö­ké­le­te­sen egyek vol­tunk, gyen­géd sze­re­lem­mel sze­ret­tük egy­mást. Tény­leg eggyé vál­tunk. Volt azon­ban va­la­mi, ami mi­att ag­gód­tam érte, fő­leg mi­után meg­tud­tam, hogy anyai örö­mök elé néz. Be­szél­get­ni akar­tam vele a gyer­mek­ről, de ő csak fel­só­haj­tott, és meg­csó­vál­ta a fe­jét.

A sze­me meg­telt könnyek­kel, és azt mond­ta, nem vár­hat­juk el a sors­tól, hogy ez a cso­dás bol­dog­ság foly­ta­tód­jék, mi­vel túl­sá­go­san nagy.

Meg­pró­bál­tam ne­vet­ni a fé­lel­me­in, pe­dig köz­ben fel­csen­dül­tek az agyam­ban Bas­tin bal­jós­la­tú sza­vai ar­ról, hogy imá­dott nőm meg­hal­hat. Így az­tán egé­szen meg­ré­mül­tem, és meg­kér­tem, hogy mond­ja el, mi okoz­za a fé­lel­me­it.

– Nem mond­ha­tom el, drá­ga sze­rel­mem – vá­la­szol­ta Na­ta­lie –, mert nem tu­dom, és iga­zán re­me­kül va­gyok. Csak… csak…

– Csak mi? – kér­dez­tem.

– Csak azt gon­do­lom, hogy ha­ma­ro­san el kell vál­nunk egy idő­re.

– Egy idő­re? – ki­ál­tot­tam fel.

– Igen, Humph­rey. Úgy ér­zem, hogy el kell vál­nom tő­led… ér­ted, mire gon­do­lok – mond­ta, és a fe­jé­vel a te­me­tő felé in­tett.

– Ó, is­te­nem! – nyög­tem.

– Azért mon­dom ezt – tet­te hoz­zá gyor­san a ked­ve­sem –, mert az ilyen dol­gok min­den­na­po­sak, te­hát ve­lünk is meg­tör­tén­het, ezért kö­nyör­gök, drá­gám, hogy ne légy túl­sá­go­san le­sújt­va, mert biz­tos va­gyok ab­ban, hogy is­mét meg­ta­lálsz. Nem tu­dom meg­ma­gya­ráz­ni, hogy hol és mi­kor, mert nem tu­dom. Imád­koz­tam a meg­vi­lá­go­so­dá­sért, de nem kap­tam meg. De azt biz­to­san tu­dom, hogy sem­mi­kép­pen nem Bas­tin tisz­te­le­tes ha­gyo­má­nyos Menny­or­szá­gá­ba me­gyek. Ő ugyan azt mond­ja, hogy oda­jut­ni csak annyi, mint­ha egyet­len perc sö­tét­ség alatt át­lép­ne az em­ber a kü­szö­bön egy cso­dás új ház­ba, ahol ki­vá­ló szol­gá­lók vár­ják az ér­ke­zé­sét, akik min­dent ki­vi­lá­gí­tot­tak. Ami­ről én be­szé­lek, az egy­ál­ta­lán nem ilyen, és sok­kal va­ló­sá­go­sabb.

Ez­u­tán Na­ta­lie oda­ha­jolt a kis fe­ke­te coc­ker spá­ni­el­hez, akit Tommy­nak ne­ve­zett, és meg­si­mo­gat­ta a fe­jét. Kö­lyök­ként kap­ta ezt az okos és ér­zé­keny ál­la­tot, akit mind­ket­ten na­gyon ked­vel­tünk, és aki úgy sze­ret­te a pá­ro­mat, ahogy csak egy ku­tya ké­pes sze­ret­ni. Tud­tam, hogy a könnye­it akar­ja el­rej­te­ni elő­lem, ezért ki­si­et­tem a szo­bá­ból, hogy ő meg ne lás­sa az enyé­me­ket.

Hal­lot­tam, hogy a ku­tya sa­já­tos mó­don vinnyog, mint­ha csak meg­ér­tet­te, érez­te vol­na, mi­ről van szó, a maga ki­fi­no­mult ku­tya­in­tel­li­gen­ci­á­já­val.

Még az­nap éj­jel el­mond­tam Bick­ley­nek a dol­got, pon­to­san el­is­mé­tel­ve ked­ve­sem sza­va­it. Vá­ra­ko­zá­som­nak meg­fe­le­lő­en el­mo­so­lyo­dott, egy ki­csit gú­nyo­san, az­tán ma­gya­rá­zat­tal szol­gált.

– Ked­ves Humph­rey – mond­ta –, ne kí­nozd ma­gad ilyen bu­ta­sá­gok­kal! Ne­jed fé­lel­mei tel­je­sen ter­mé­sze­te­sek az ő ál­la­po­tá­ban. Az asszo­nyok fé­lel­mei hol így, hol úgy buk­kan­nak nap­vi­lág­ra. Ha meg­szü­le­tik a gyer­me­ke­tek, egy szót se hal­lasz er­ről töb­bet.

Meg­pró­bál­tam el­fo­gad­ni ezt a ma­gya­rá­za­tot, de nem na­gyon si­ke­rült.

Úgy tel­tek a na­pok és a he­tek, mint egy rém­álom­ban, az­tán el­ér­ke­zett az idő. Bick­ley nem akart részt ven­ni ben­ne, mi­vel azt mond­ta, ez nem az ő te­rü­le­te, és sze­rin­te egyéb­ként sem jó, ha egy ba­rát fe­le­sé­gé­nél se­géd­ke­zik. In­kább hív­junk va­la­ki mást. Így esett a vá­lasz­tás egy na­gyon te­het­sé­ges he­lyi or­vos­ra, aki­nek nagy gya­kor­la­ta volt az ilyen dol­gok­ban.

Ho­gyan mond­jam el? Min­den rosszul ment, hadd ne rész­le­tez­zem. Vé­gül Bick­ley meg­ope­rál­ta Na­ta­lie-t, és ha meg le­he­tett vol­na őt men­te­ni, ak­kor bi­zo­nyá­ra meg­te­szi. De a má­sik or­vos nem fi­gyelt fel idő­ben a je­lek­re, így az ope­rá­ció el­ké­sett, sem az anyát, sem a gyer­me­ket nem le­he­tett már meg­men­te­ni. A kis­lá­nyunk nem sok­kal az édes­any­ja után halt meg, még ép­pen arra volt időnk, hogy meg­ke­resz­tel­jük őt, és a ke­reszt­ség­ben a Na­ta­lie ne­vet kap­ta.

Ami­kor be­en­ged­tek a pá­rom­hoz, hogy el­bú­csúz­zam tőle, Na­ta­lie az ál­la­po­ta el­le­né­re su­gár­zó és di­a­dal­mas volt.

– Már ér­tem – sut­tog­ta gyen­ge han­gon –, most, hogy a klo­ro­form ha­tá­sa el­múlt, min­dent ér­tek, de nem mond­ha­tom el ne­ked. Min­den a leg­na­gyobb rend­ben van, sze­rel­mem! Menj el, aho­vá el kell men­ned, messzi­re in­nen! Ó, arra a gyö­nyö­rű hely­re, ahol meg­ta­lálsz en­gem anél­kül, hogy tud­nád, hogy meg­ta­lál­tál. Is­ten áld­jon egy idő­re, de csak egy rö­vid idő­re, egyet­le­nem! Sze­rel­mem!

Meg­halt. Egy ide­ig úgy érez­tem, vele hal­tam, de nem így tör­tént. El­te­met­tem őt is és a kis­lá­nyun­kat is ott­hon Ful­com­be-ban, vagy­is a ham­va­i­kat, mert nem bír­tam vol­na el­vi­sel­ni, hogy a sze­rel­mem tes­te las­san por­lad­jon el a föld­ben.

Ami­kor min­dent el­ren­dez­tem, el­mond­tam Bick­ley­nek és Bas­tin­nak Na­ta­lie utol­só sza­va­it, mert sze­ret­tem vol­na tud­ni, hogy ők, a ma­guk szö­ge­sen el­len­té­tes mód­ján ho­gyan vé­le­ked­nek er­ről.

Bas­tin ugyan, mint lel­kész, je­len volt az utol­só per­cek­ben, de úgy gon­dol­tam, hogy biz­to­san nem ér­tet­te meg az előt­te zaj­ló drá­mai ese­mé­nyek va­lós tar­tal­mát. Az imák és a gyer­mek meg­ke­resz­te­lé­se min­den fi­gyel­mét el­von­ták, hi­szen so­sem volt ké­pes egy­szer­re több do­log­ra fi­gyel­ni.

Ami­kor el­is­mé­tel­tem neki Na­ta­lie utol­só sza­va­it, és el­mond­tam, mi tör­tént, na­gyon ér­dek­lő­dő­nek lát­szott a maga kis­di­á­kos mód­ján. Azt mond­ta, hogy cso­dá­la­tos ilyen nagy­sze­rű ke­resz­ténnyel ta­lál­koz­ni, mint ami­lyen az én fe­le­sé­gem volt, hi­szen egy­ér­tel­mű­en lát­ta a Menny­or­szá­got, még mi­előtt oda ke­rült vol­na. Sa­ját sor­sá­ban meg­in­gat­ha­tat­la­nul hitt, de egy bi­zo­nyí­ték úgy ha­tott rá, mint­ha égi man­nát ka­pott vol­na.

– Tu­dod, olyan volt ez, mint az eső a ki­szá­radt föld­nek, ami­kor na­gyon szük­ség van rá – mond­ta, és a szá­ja mo­soly­ra hú­zó­dott.

Meg­je­gyez­tem, hogy egy­ál­ta­lán nem úgy tűnt, mint­ha Na­ta­lie a Menny­or­szág­ról be­szél­ne, sok­kal in­kább va­la­mi jó­val kö­ze­leb­bi és el­ér­he­tőbb cél­ról volt itt szó.

– El se tu­dom kép­zel­ni, mi le­het­ne kö­ze­leb­bi és el­ér­he­tőbb a Menny­or­szág­nál – csó­vál­ta meg a fe­jét Bas­tin. – Sze­rin­tem na­gyon is el­kép­zel­he­tő, hogy arra cél­zott, mi­sze­rint te is ha­ma­ro­san meg­halsz, és csat­la­ko­zol hoz­zá a Pa­ra­di­csom­ban, már ha mél­tó­nak ta­lál­tatsz erre. De nincs ér­tel­me túl nagy je­len­tő­sé­get tu­laj­do­ní­ta­ni a hal­dok­lók utol­só sza­va­i­nak, mert a leg­több­ször nem tud­ják, mit be­szél­nek. Van, ami­kor azt gon­do­lom, hogy a sa­ját ne­jem­mel is ugyan­ez tör­tént, aki mint­ha egy cso­mó mocs­kos dol­got han­goz­ta­tott vol­na. Nos, visz­lát, meg­ígér­tem Jen­kins öz­ve­gyé­nek, hogy ma dél­után meg­lá­to­ga­tom, és meg­be­szél­jük, hogy meg­ope­rál­tat­ja a be­gyul­ladt vé­ná­it. Min­den­kép­pen be kell néz­nem hoz­zá egy kel­le­mes be­szél­ge­tés­re. Ő ép­pen annyit fog­lal­ko­zik a gyul­ladt ere­i­vel, mint mi a ha­lott hit­ve­se­ink­kel.

Pár pil­la­nat­ra el­me­reng­tem azon, hogy va­jon mit tart­hat Bas­tin kény­sze­re­dett vagy kel­le­met­len be­szél­ge­tés­nek, mi­köz­ben néz­tem a tá­vo­lo­dó alak­ját. Az agya már min­den bi­zonnyal va­la­mi má­son járt, ta­lán ép­pen a ko­rai egy­ház­atyák té­ma­kö­re fog­lal­ta le a gon­do­la­ta­it.

Bick­ley fi­gyel­me­sen és együtt­ér­ző­en vé­gig­hall­ga­tott, pon­to­san úgy, aho­gyan egy or­vos­tól el­vár­ja a be­te­ge. Ami­kor a vá­lasz­adás­ra ke­rült a sor, el­mond­ta, hogy ez egy ér­de­kes pél­da bi­zo­nyos agyak ro­man­ti­kus fan­tá­zi­á­lá­sá­ra, amely el­ural­ko­dik a gon­do­la­to­kon, akár a ha­lál kö­zel­sé­gé­ben is.

– Jól tu­dod – mond­ta vé­gül –, hogy so­sem ke­re­sem a sors­sze­rű­sé­get a dol­gok­ban. Néha arra vá­gyom, hogy bár­csak ezt ten­ném, de a tény­sze­rű­ség és a tu­do­mány alap­ján ál­lít­ha­tom, hogy nin­csen sem­mi olyan, amit sors­nak ne­vez­he­tünk. A föl­di élet, aho­vá má­sok aka­ra­tá­ból és a ter­mé­szet tör­vé­nyei sze­rint ér­ke­zünk, nem egy vi­dám do­log. A ter­mé­szet egy­ál­ta­lán nem tö­rő­dik az egyén pusz­tu­lá­sá­val, ha­nem a fa­jok­ra kon­cent­rál, a faj­fenn­tar­tá­son ke­resz­tül a kö­zös élet meg­őr­zé­sé­re. Maga a ter­mé­szet adja meg a je­le­ket a kü­lön­bö­ző tör­té­né­sek­hez, vagy leg­alább­is ezek alap­jai a ter­mé­szet­ben ke­re­sen­dők. Mind­egy, hogy egy bol­há­ról vagy egy ele­fánt­ról van-e szó, vagy ezek kö­zött vagy eze­ken kí­vül bár­mi­fé­le do­log­ról, pél­dá­ul egy csil­lag­ról, hi­szem, hogy min­den­nek és min­den­ki­nek ab­ból kell ki­hoz­nia a leg­job­bat, ami. Min­den­ki­nek el kell fo­gad­nia a jót és a rosszat egy­aránt, és meg kell ten­nünk min­dent, amit meg­te­he­tünk éle­tünk so­rán, amíg a ha­lál el nem ér ben­nün­ket, és sem­mi okunk azon ag­gód­ni, hogy mi van az élet után. Ne­ked jó élet és nagy bol­dog­ság ada­tott egy idő­re. Most rossz idő­szak­ba ju­tot­tál, és ez le­tör. Ta­lán a jö­vő­ben, ha a lel­ki és szel­le­mi egyen­sú­lyo­dat vissza­nye­red, megint lesz­nek jó pe­ri­ó­du­sa­id éle­ted de­re­kán, hogy az­tán el­juss az al­kony­ba és a sö­tét­ség­be. Csak eb­ben ér­de­mes re­mény­ked­ni, és szem­be kell néz­ni a té­nyek­kel. De azt be­val­lom ne­ked, drá­ga ba­rá­tom, hogy a pél­dád el­ré­mít a há­zas­ság­tól, és azt min­den kö­rül­mé­nyek kö­zött ke­rü­len­dő­nek tar­tom. Azon is so­kat gon­dol­koz­tam, ho­gyan mer va­la­ki ma­gá­ra vál­lal­ni ak­ko­ra fe­le­lős­sé­get, mint egy gyer­mek fel­ne­ve­lé­se. Nyil­ván­va­ló­an nem hi­deg­vé­rű meg­fon­to­lás után te­szi, ki­vé­ve az olyan meg­rög­zött idi­ó­tá­kat, mint Bas­tin, aki­nek húsz gye­rek se len­ne sok, ha a sze­ren­cse el nem hagy­ja.

– Mind­ezek alap­ján úgy lá­tom, hogy sem­mi­ben sem hi­szel, ba­rá­tom – mond­tam neki.

– Sem­mi­ben. Saj­ná­lom, de ez az igaz­ság. Csak azt hi­szem el, amit lá­tok vagy az öt ér­zék­szer­vem­mel fel­fo­gok.

– Így te­hát a cso­da min­den le­he­tő­sé­gét el­uta­sí­tod?

– Ez azon mú­lik, mit ne­ve­zel cso­dá­nak. A tu­do­mány ren­ge­teg olyan dol­got tár fel előt­tünk, ame­lyek­ről nagy­atyá­ink szen­tül hit­ték vol­na, hogy cso­dák. Pe­dig ezek sem­mi má­sok, csak a ter­mé­szet tör­vé­nyei, ame­lye­ket vég­re kez­dünk meg­ér­te­ni. Mondj egy pél­dát!

– Nos… – vág­tam rá azon­nal – mi van, ha va­la­ki meg­győ­ző­dés­sel ál­lít­ja, hogy az em­ber ké­pes ezer évet élni?

– Azt mon­da­nám az il­le­tő­nek, hogy ha­zug vagy bo­lond. Ennyi. Ez ugyan­is kép­te­len­ség.

– És hogy egy adott ön­tu­dat, lé­lek vagy szel­lem – ne­vezd, ami­nek aka­rod – test­ről test­re ké­pes ván­do­rol­ni az idők fo­lya­mán? Vagy hogy a hol­tak szól­hat­nak az élők­höz?

– Győzz meg en­gem bár­me­lyik­ről, Ar­buth­not! Hidd el, vá­gyom arra, hogy va­la­ki be­bi­zo­nyít­sa ne­kem e dol­gok lé­te­zé­sét, és ak­kor vissza­vo­nok min­dent, amit va­la­ha is mond­tam, sőt egy táb­lán ki­ír­hat­ják rám, hogy esze­ve­szett bo­lond vol­tam. De most men­nem kell a kór­ház­ba, hogy meg­ope­rál­jam Jen­kins öz­ve­gyé­nek vissz­ere­it. A sze­gény nő lába va­ló­ban be­teg, és ez kő­ke­mény va­ló­ság. Ilyen ha­tal­mas­ra tá­gult vissz­ere­ket még éle­tem­ben nem lát­tam. Hagyj fel az ál­mo­do­zás­sal, ba­rá­tom, és csi­nálj in­kább va­la­mi hasz­no­sat! Ta­lán térj vissza a fan­tá­zi­a­iro­da­lom­hoz, mert eh­hez van te­het­sé­ged. Per­sze nem kell ki­ad­ni sem­mit, ha­csak nem ma­gán­ki­adás­ban a ba­rá­ta­id szá­má­ra.

Ez­zel a kis­sé gú­nyos meg­jegy­zés­sel Bick­ley be­fe­je­zett­nek te­kin­tet­te a be­szél­ge­tést, és si­e­tett Jen­kins öz­ve­gyé­nek vissz­ere­i­hez.

Meg­fo­gad­tam a ta­ná­csát. Az el­kö­vet­ke­ző hó­na­po­kat írás­sal töl­töt­tem, amely töb­bé-ke­vés­bé le­fog­lal­ta a gon­do­la­ta­i­mat. A jel­le­mem azon­ban olyan, hogy sem a ke­mény fi­zi­kai, sem a szel­le­mi mun­ká­ba nem tu­dok tar­tó­san be­le­me­rül­ni.

Ami­kor be­fe­jez­tem az al­ko­tást, a mé­la­bú még erő­seb­ben tört rám, mint ko­ráb­ban. A ház­ban min­den a régi szép na­pok­ra em­lé­kez­te­tett. A szo­bák­ban ott vissz­hang­zott an­nak a hang­ja, akit soha töb­bé nem lát­ha­tok, és a tük­rök­ben mint­ha az el­múlt per­cek su­han­tak vol­na át. Bár át­köl­töz­tem egy kis há­ló­szo­bá­ba a ház egyik tá­vo­li szeg­le­té­ben, még­is lé­pé­se­ket vél­tem hal­la­ni az ágyam mel­lett az éj­sza­ka kö­ze­pén, és az is­mert ru­ha­su­ho­gás hang­zott fel az aj­tó­ból. Egy­sze­rű­en nem bír­tam to­vább ezen a he­lyen! Úgy érez­tem, meg­bo­lon­du­lok, ha nem me­ne­kü­lök el in­nen.

Az egyik dél­után Bas­tin egy könyv­vel a ke­zé­ben ér­ke­zett meg, gyil­kos han­gu­lat­ban. Ez a könyv, ki­ál­tot­ta, ame­lyet né­hány alá­va­ló uta­zó írt, csú­nyán be­fe­ke­tí­ti azok­nak a misszi­o­ná­ri­u­sok­nak a jel­le­mét, akik a dél­ten­ge­ri szi­ge­tek­re men­tek té­rí­te­ni, és akik Bas­tin­nal azo­nos tár­sa­dal­mi osz­tály­ból szár­maz­nak. Oda­vág­ta a köny­vet az asz­tal­ra mér­he­tet­len ha­rag­já­ban. Bick­ley föl­vet­te, és ki­nyi­tot­ta. Pont egy fény­kép­nél nyílt ki, ame­lyen egy csi­nos, dél­ten­ge­ri szi­ge­tek­ről szár­ma­zó lány lát­szott, aki­nek az öl­tö­zé­ke mind­össze né­hány vi­rág­ból állt. Bick­ley Bas­tin felé mu­tat­ta a ké­pet.

– Csak nem a ter­mé­szet ezen gyer­me­ké­ről van szó? Két­ség­te­le­nül von­zó a maga mód­ján, bár a hi­bisz­kusz vi­rá­ga­it nem úgy vi­se­li, ahogy a mi höl­gye­ink, ha­nem egy ki­csit lej­jebb.

– Az ör­dög min­dig von­zó ké­pet mu­tat – mo­rog­ta Bas­tin. – A ter­mé­szet gyer­me­ke! Még mit nem! Én a bűn gyer­me­ké­nek ne­vez­ném. Ez a fény­kép ép­pen elég ah­hoz, hogy sze­gény Sa­rah meg­for­dul­jon a sír­já­ban!

– Az­tán mi­ért? – kér­dez­te Bick­ley. – Egy egész ten­ger hul­lá­moz­gat köz­ted és e bar­na bőrű Vé­nusz kö­zött. Úgy tud­tam, hogy az ál­ta­lad ked­velt hé­ber le­gen­dá­ban a bűn háncs­ru­há­ban ér­ke­zett.

– Ta­nul­má­nyoz­nod kel­le­ne az írá­so­kat, Bick­ley – tört ki in­du­la­to­san Bas­tin –, és mér­ték­le­tes­sé­get ta­nú­sí­ta­nod! A bűn el­kö­ve­té­sét fü­ge­fa­le­ve­lek szim­bo­li­zál­ják. A ruha, ami va­ló­szí­nű­leg bőr­ből ké­szült, ké­sőb­bi!

– Nos – la­po­zott to­vább Bick­ley egy kö­vet­ke­ző kép­hez a könyv­ben –, őnagy­sá­ga (Bas­tin né­hai ne­jét il­let­ve e szó­val) így már bi­zo­nyá­ra el­fo­gad­ha­tó­nak ta­lál­ná a lány­kát!

Oda­mu­tat­ta neki a fo­tót, ame­lyen ugyan­az a benn­szü­lött szép­ség lát­szott meg­ke­resz­tel­ke­dés után. Be­le­passzí­roz­ták egy fű­ző­be, leg­alább­is an­nak tűnt, ami­ből min­den­fe­lé ki­dom­bo­ro­dott, és erre rá­húz­tak egy, a szük­sé­ges­nél több szám­mal ki­sebb pisz­kos­fe­hér ru­hát, a fe­jé­re egy, az Üdv­had­se­reg­től szár­ma­zó fő­kö­tőt biggyesz­tet­tek, és a ke­zé­ben egy imád­sá­gos­köny­vet szo­ron­ga­tott, mint­ha mögé akar­na búj­ni, ami per­sze kép­te­len­ség lett vol­na.

– Min­den bi­zonnyal – bó­lin­tott Bas­tin. – Bár sze­rin­tem ezek a ru­hák mé­ret­ben nem jók rá, és nin­cse­nek is ren­de­sen be­gom­bol­va. De nem ezek­ről a fo­tók­ról van szó, ami­kor há­bor­gok, ha­nem a szem­te­len és té­ves szö­veg­ről!

– Mi­ért há­bo­rogsz? – kér­dez­te Bick­ley. – Va­ló­szí­nű­leg az iga­zat ír­ják, de er­ről nem győ­ződ­he­tünk meg mind­ad­dig, amíg oda nem uta­zunk.

– Bár­csak meg­te­het­ném! – mor­dult fel Bas­tin fel­tá­ma­dó ha­rag­gal. – Na­gyon sze­ret­nék el­men­ni oda és ki­ráz­ni a rá­gal­ma­zó­kat a ga­tyá­juk­ból!

– Akár­csak én – ne­ve­tett fel Bick­ley –, sze­ret­ném le­lep­lez­ni a csa­ló­kat, akik szi­fi­liszt és egyéb nya­va­lyá­kat hur­col­tak azok­ra a sze­ren­csét­len és ár­tat­lan benn­szü­löt­tek­re, hogy az al­ko­hol­ról már ne is be­szél­jek!

– Hogy mond­ha­tod ár­tat­lan­nak azo­kat, akik meg­ölik és meg­eszik a misszi­o­ná­ri­u­sa­in­kat?!

– Sze­rin­tem jó len­ne, ha min­den misszi­o­ná­ri­ust me­gen­né­nek, már ha elég éhe­sek vol­ná­nak – vá­la­szol­ta Bick­ley, de ez­u­tán va­la­mi el­te­rel­te a be­szél­ge­tést er­ről a té­má­ról.

Föl­vet­tem a köny­vet, és a pár­tat­lan szem­lé­lő mód­ján ol­vas­tam bele. Az ol­va­sot­tak­ból pe­dig arra a kö­vet­kez­te­tés­re ju­tot­tam, hogy a dél­ten­ge­ri szi­get­vi­lág, ahol min­dig ta­vasz ural­ko­dik, kel­le­mes hely le­het, ahol a tró­pu­si ég­bolt csil­la­gai és az eg­zo­ti­kus vi­rá­gok il­la­ta se­gít­het a fe­le­dés­ben, vagy leg­alább­is könnyít­het az em­ber lel­kén. Mi­ért is ne utaz­zak oda, el­me­ne­kül­ve egy nyir­kos an­gol tél elől? De nem akar­tam egye­dül men­ni! Arra gon­dol­tam, ha Bas­tin és Bick­ley ve­lem tar­ta­ná­nak, örö­kös vi­tá­juk jól el­szó­ra­koz­tat­na. Nos, mi­ért is ne vin­ném őket ma­gam­mal? Ha az em­ber­nek van elég pén­ze, könnyen el­in­téz­het ilyen dol­go­kat.

Az öt­let, amely eb­ből a fura vi­tá­ból fa­kadt, el­töl­töt­te az el­mé­met. Egész este ezen gon­dol­koz­tam, ami­kor vissza­vo­nul­tam, sőt éj­jel ál­mom­ban is fel­ütöt­te a fe­jét. Azt ál­mod­tam, hogy az én drá­ga Na­ta­lie-m meg­je­le­nik előt­tem, és mu­tat egy ké­pet. Egy hosszú, la­pos, fél­kör­íves ten­ger­part volt raj­ta, ahol min­den­fe­lé kar­csú pál­ma­fák pom­páz­tak, és fod­ros hul­lá­mok csap­tak fel a ho­mok­ra. A kép ál­mom­ban meg­ele­ve­ne­dett, és lát­tam Na­ta­lie-t ott áll­ni a par­ton. A lá­tó­szög fu­rán vál­to­zott, aho­gyan az arc­vo­ná­sai és az alak­ja is.

A tes­te kü­lö­nös mó­don fény­lett. Egy ös­vény tor­ko­la­tá­nál állt, amely a part­ra le­fu­tó szik­lák és az eze­ket sze­gé­lye­ző, vi­rá­gok­kal bo­rí­tott bok­rok kö­zött nyílt. Ál­mom­ban ti­tok­za­to­san mo­soly­gott, és ki­tár­ta fe­lém a kar­ját.

Ami­kor fel­éb­red­tem, mint­ha szólt vol­na hoz­zám.

„Menj el, aho­vá el kell men­ned, messzi­re in­nen! Ó, arra a gyö­nyö­rű hely­re, ahol meg­ta­lálsz en­gem anél­kül, hogy tud­nád, hogy meg­ta­lálsz.”

Kis el­té­ré­sek­kel, de ugyan­ezt az ál­mot még két­szer lát­tam ak­kor éj­jel. Reg­gel már ha­tá­ro­zot­tan tud­tam, hogy el­me­gyek a dél­ten­ge­ri szi­ge­tek­re, még ak­kor is, ha egye­dül kell utaz­nom. Az­nap este Bas­tin és Bick­ley ná­lam va­cso­ráz­tak. Nem em­lí­tet­tem ne­kik az ál­mo­mat, mi­vel Bas­tin so­sem em­lé­ke­zett az ál­ma­i­ra, Bick­ley meg csak ki­gú­nyolt vol­na. De ami­kor le­szed­ték az asz­talt, elő­ho­zat­tam egy üveg jó por­tói bort – ami­ből Bas­tin és Bick­ley is csak egy po­hár­ral kér­tek. Bas­tin azért, mert a test él­ve­ze­té­nek mi­nő­sí­tet­te a jó bort, Bick­ley pe­dig azért, mert nem akart be­csíp­ni. Lát­tam, hogy mind­ket­ten na­gyon fá­rad­tak, és alig vár­ják már, hogy le­pi­hen­hes­se­nek. Mind­ket­ten meg­je­gyez­ték, hogy a má­sik mi­lyen ki­me­rült­nek tű­nik. Bas­tin, ter­mé­sze­te­sen, ki­fej­tet­te, hogy a temp­lom­ban ural­ko­dó hi­deg nyir­kos­ság, amely­ben min­den­nap el kell vé­gez­nie a fel­ada­ta­it, bár az öreg ta­ka­rí­tó­nőn kí­vül hét­köz­nap más nem jár oda, re­u­más­sá tet­te, és kép­te­len alud­ni a fáj­da­lom­tól.

– Ne­vezzük né­ven a dol­go­kat! – sza­kí­tot­ta fél­be a pa­nasz­ára­da­tot Bick­ley. – Már teg­nap meg­mond­tam ne­ked, hogy ne­u­ri­ti­sed van a jobb ka­rod­ban, és ha to­vább­ra is el­ha­nya­go­lod, ak­kor kró­ni­kus­sá vá­lik. Mi­vel ne­kem is van, kény­te­len va­gyok egy idő­re ab­ba­hagy­ni az ope­rá­lást, kü­lön­ben nem fo­gom tud­ni meg­fe­le­lő­en moz­gat­ni az uj­ja­i­mat. A sze­mem se jó, egy­re rom­lik a lá­tá­som, és ha eről­te­tem, egy­re erő­sebb szem­üve­gek­re lesz szük­sé­gem. Akár tet­szik ez ne­kem, akár nem, de Og­den­re (a tár­sa) kell hagy­nom a be­te­ge­i­met, hogy gyó­gyu­lást ke­res­sek va­la­mi me­le­gebb tá­jon. Nem aka­rok jú­ni­us előtt vissza­tér­ni ide.

– Bár­csak fel­fo­gad­hat­nék egy he­lyet­test! – só­haj­tot­ta Bas­tin.

– Őszin­tén örü­lök an­nak, hogy így vé­le­ked­tek – néz­tem rá­juk –, ugyan­is ép­pen ten­ni aka­rok egy ja­vas­la­tot. El aka­rok utaz­ni a dél­ten­ge­rek­re, arra a hely­re, ami­ről teg­nap be­szél­get­tünk, hogy tel­jes mér­ték­ben meg­vál­toz­tas­sam az éle­te­met, aho­gyan Bick­ley ja­va­sol­ta. Na­gyon há­lás len­nék nek­tek, ba­rá­ta­im, ha csat­la­koz­ná­tok hoz­zám, mint a ven­dé­ge­im. Bick­ley, te ép­pen ele­get ke­res­tél a pra­xi­sod­ban, hogy a be­te­ge­i­det átadd más­nak. Ne­ked, Bas­tin én ke­rí­tek egy meg­fe­le­lő he­lyet­test, és min­den el­ren­de­zünk.

– Ez na­gyon ren­des do­log tő­led – örült meg Bas­tin –, hi­szen, ter­mé­sze­te­sen, na­gyon sze­ret­ném meg­győz­ni azt a fél­re­ve­ze­tett szer­kesz­tőt, aki ki­ad­ta azt a tá­ma­dó jel­le­gű írást anél­kül, hogy vé­gig­gon­dol­ta vol­na, mi­lyen ha­tás­sal lesz ez a misszi­o­ná­ri­u­sok­ra. Ugyan­ak­kor be aka­rom bi­zo­nyí­ta­ni Bick­ley­nek, hogy nem min­dig van iga­za, bár sze­re­ti ezt hin­ni. Azon­ban nem me­he­tek el a püs­pö­köm tá­mo­ga­tá­sa és be­le­egye­zé­se nél­kül.

– Még ápo­ló­nő­re is kapsz en­ge­délyt, már ha ta­lálsz ilyet – mond­ta Bick­ley vi­gyo­rog­va. – A püs­pö­köd nem fog til­ta­koz­ni, ha el­ol­vas­sa az or­vo­si je­len­tést, amit az egész­sé­gi ál­la­po­tod­ról írok. Fel­té­tel nél­kül hisz a szak­vé­le­mé­nyem­ben, ami­óta el­tá­vo­lí­tot­tam a nya­ká­ról azt a fu­run­ku­lust, amit a sok böj­tö­lés mi­att szer­zett. Ami pe­dig en­gem il­let, már csak azért is csat­la­ko­zom, hogy be­bi­zo­nyít­sam, mi­lyen csö­kö­nyö­sen ra­gasz­kodsz a té­ve­dé­sed­hez. Na de ho­gyan fo­gunk utaz­ni, Ar­buth­not ba­rá­tom?

– Még nem gon­dol­kod­tam raj­ta. Ta­lán me­net­rend sze­rin­ti gőz­ha­jó­val.

– Ami azt il­le­ti, egy bé­relt hajó ké­nyel­me­sebb len­ne.

– Ki­vá­ló öt­let, hi­szen így nem kell a szo­ká­sos ha­jó­zá­si út­vo­na­la­kon ha­lad­nunk, és meg­lá­to­gat­ha­tunk is­me­ret­len vagy rit­kán lá­tott he­lye­ket is. Meg­te­szem a szük­sé­ges lé­pé­se­ket. És most, hogy meg­ün­ne­pel­jük a dön­té­sün­ket, bont­sunk ki egy újabb üveg por­tó­it, és igyunk az uta­zás­ra!

Ha­boz­tak, de vé­gül be­ad­ták a de­re­ku­kat, bár Bas­tin mor­mo­gott va­la­mit ar­ról, hogy más­nap­ra ki­szab ma­gá­ra va­la­mi bün­te­tést az ita­lo­zá­sért. Ez­u­tán mind­ket­ten meg­kér­dez­ték, hogy mi­lyen po­hár­kö­szön­tő­re gon­dol­tam, és ja­va­sol­ták, hogy a má­sik tel­jes össze­za­va­rá­sá­ra és meg­győ­zé­sé­re igyunk. Én azon­ban meg­ráz­tam a fe­jem, és a to­váb­bi vi­ták el­ke­rü­lé­se ér­de­ké­ben Bas­tin azt ja­va­sol­ta, hogy igyunk az Is­me­ret­len­re. Bick­ley sze­rint ez os­to­ba­ság, hi­szen min­den arra ér­de­mes dol­got is­me­rünk, te­hát mi ér­tel­me len­ne olyan­ra inni, ami nem iga­zán fon­tos. Jobb len­ne, ha az Igaz­ság­ra in­nánk.

Ek­kor tá­madt egy öt­le­tem.

– Igyunk hát e ket­tő együt­te­sé­re – mond­tam –, az is­me­ret­len igaz­ság­ra!

Így az­tán erre it­tunk, bár Bas­tin mor­gott va­la­mit, hogy tel­je­sen úgy érzi ma­gát, mint Pi­lá­tus.

– Va­la­mennyi­en Pi­lá­tus he­lyé­ben érez­het­jük ma­gun­kat – só­haj­tot­tam.

– Min­dig ezt ér­zem, ha egy meg­be­te­ge­dést di­ag­nosz­ti­zá­lok – tet­te hoz­zá Bick­ley.

Fel­ne­vet­tem, és va­la­mi tel­je­sen ért­he­tet­len ok­ból, olyan fel­sza­ba­dult­nak érez­tem ma­gam, mint hó­na­pok óta so­ha­sem. Ó, ha a dél­ten­ge­ri szi­ge­tek­ről író tu­ris­ta­csa­lo­ga­tó csak sej­tet­te vol­na, hogy a könnyű ma­gocs­ka, amit el­ve­tett, mi­lyen gyü­möl­csöt ho­zott szá­munk­ra és az egész vi­lág­nak!

Egy lon­do­ni iro­dá­hoz for­dul­tam a hajó ügyé­ben, amely gaz­dag ügy­fe­lei szá­má­ra biz­to­sí­tott ha­jó­vá­sár­lá­si és -bér­lé­si le­he­tő­sé­ge­ket. Vá­ra­ko­zá­som­nak meg­fe­le­lő­en nagy volt a vá­lasz­ték, de meg­le­pett, hogy mi­lyen drá­gán le­het ha­jót ven­ni vagy bé­rel­ni. Vé­gül ki­bé­rel­tem egy ha­jót hat hó­nap­ra, amely bér­le­tet ha­von­ta meg le­he­tett hosszab­bí­ta­ni, amed­dig csak akar­tam. A tu­laj­do­nos fi­zet­te a biz­to­sí­tást és min­den mást is az­zal a fel­té­tel­lel, hogy ő vá­laszt­hat­ja meg a ka­pi­tányt, az el­ső­tisz­tet és a gé­pészt. A jach­tot Déli Csil­lagnak ne­vez­ték, és a vi­tor­lá­zat mel­lett gőz­gép­pel is ren­del­ke­zett, amely tíz­cso­mós se­bes­ség­gel tud­ta vin­ni a ha­jót.

Mi­vel sem­mit sem tu­dok a ha­jók­ról, meg se pró­bá­lom le­ír­ni a Déli Csil­lagot. Csak annyit mon­dok róla, hogy egy öt­száz­öt­ven ton­nás, jól meg­épí­tett, szép hajó volt. Lát­szott raj­ta, hogy az a le­csú­szott mil­li­o­mos, aki a vég­re­haj­tók mi­att kény­te­len volt bér­be adni a ha­jó­ját, nem fu­kar­ko­dott az épí­té­se­kor és a fel­sze­re­lé­se­kor. Har­minc­két fős le­gény­ség tar­to­zott hoz­zá. A hajó kü­lön­le­ges­sé­gé­nek szá­mí­tott, hogy az utas­ka­bi­nok a híd előtt he­lyez­ked­tek el, míg a hű­tő­kam­ra, a rak­tár­he­lyi­sé­gek stb. pe­dig majd­nem a tat­ban. Sze­ren­csém volt ez­zel a szo­kat­lan el­ren­de­zés­sel, mert emi­att gon­dol­ták azt a vég­re­haj­tók, hogy a ha­jót nem le­het el­ad­ni, így az­tán el­fo­gad­ták a bér­le­ti aján­la­to­mat, amely még­is több volt a sem­mi­nél. Ta­lán ab­ban bíz­tak, hogy el­süllyed, hi­szen jó biz­to­sí­tást kö­töt­tek rá. Ha így volt, a vég­zet ta­lán nem szeg­te ked­vü­ket.

A ka­pi­tányt Ast­ley­nek hív­ták, ke­dé­lyes em­ber volt, szám­ta­lan aján­lás­sal és bi­zo­nyít­vánnyal. Olyan el­ké­pesz­tő­en al­kal­mas­nak bi­zo­nyult a fel­ada­tá­ra, hogy gya­na­kod­ni kezd­tem némi folt­ra a múlt­já­ban, ami nem áll­ha­tott tá­vol az ita­lo­zás­tól. Eb­ben, úgy gon­do­lom, iga­zam volt, hi­szen egy ilyen ké­pes­sé­gű em­ber más­kép­pen jó­val na­gyobb ha­jón pa­ran­csolt vol­na, nem egy ma­gán­jach­ton. Az el­ső­tiszt, Ja­cob­sen, egy ál­mo­do­zó sze­mű dán fic­kó, szé­pen ját­szott a har­mo­ni­kán, és mint­ha min­dig tal­pon lett vol­na. A le­gény­ség szí­nes cso­port­ja több­nyi­re jó em­be­rek­ből állt, akik­nek több mint a fele skan­di­náv volt. Úgy gon­do­lom, ennyi elég is a Déli Csil­lagról.

Ami az úti­ter­vet il­le­ti, úgy gon­dol­tuk, hogy a hajó a Gib­ral­tá­ri-szo­ro­son át Mar­seille-be megy, ahol fel­szál­lunk rá, majd a Szu­e­zi-csa­tor­nán ke­resz­tül Auszt­rá­lia és a dél­ten­ge­ri szi­ge­tek felé vesszük az irányt. A ha­za­té­ré­sünk idő­pont­ja tel­je­sen raj­tunk mú­lik, ak­kor jö­vünk, ami­kor aka­runk. Az úti­terv első ré­szét át­ad­tuk a bér­be­adó­nak. A töb­bi­ről egye­lő­re nem ej­tek szót.

A Déli Csil­lag az ég­vi­lá­gon min­den­fé­lé­vel fel volt sze­rel­ve. Volt raj­ta gyógy­szer­tár és Bick­ley ál­tal fon­tos­nak ítélt se­bé­sze­ti esz­kö­zök. Vit­tünk ma­gunk­kal Bib­li­á­kat és más val­lá­sos té­má­jú köny­ve­ket, a dél­ten­ge­ri szi­ge­tek kü­lö­nös nyel­vé­re for­dít­va, ame­lye­ket Bas­tin gyűj­tött össze. Ba­rá­tunk püs­pö­ke, ami­kor ér­te­sült Bas­tin ma­gasz­tos cél­já­ról, min­den ere­jé­vel tá­mo­gat­ta utun­kat, és eszé­be se ju­tott aka­dályt gör­dí­te­ni az úgy­ne­ve­zett be­teg­sza­bad­ság elé. Én re­gé­nye­ket és is­me­ret­ter­jesz­tő köny­ve­ket cso­ma­gol­tam be ma­gunk­nak.

A Déli Csil­lag büsz­kén ha­jó­zott el Lon­don­ból, és sima úton érte el Mar­seille-t, ahol mind­hár­man fel­száll­tunk rá.

Majd­nem el­fe­lej­tet­tem mon­da­ni, hogy volt egy ne­gye­dik utas is: Tommy, a kis spá­ni­el. Elő­ször ott­hon akar­tam hagy­ni, de pa­ko­lás köz­ben foly­ton a nyo­mom­ban járt, mint­ha meg­ér­tet­te vol­na a cé­lo­mat, és et­től el­ér­zé­ke­nyül­tem. Ami­kor be­in­dí­tot­tam a mo­tort, hogy Lon­don­ba utaz­zak, Tommy ki­sza­ba­dí­tot­ta ma­gát a szol­gá­ló ke­zé­ből, és vinnyog­va dör­gö­lő­zött a lá­bam­hoz. Úgy te­kin­tet­tem ezt, mint a vég­zet aka­ra­tát, hogy vi­gyem ma­gam­mal a ku­tyát. Ezen­fe­lül, hát nem tar­to­zott ő a múl­tam­hoz, és ugyan­így a jö­vőm­höz is?