26. fejezet
Tommy

Egy da­ra­big a föl­dön fe­küd­tem úgy, ahogy a föld­ren­gés le­dön­tött, a há­ta­mon, a pajzs alatt, amit Yva ké­szí­tett szá­munk­ra. Bár egy­ér­tel­mű­en tűz­ál­ló fém­ből ké­szült, még­is meg­per­zse­lő­dött és el­de­for­má­ló­dott, szin­te hasz­nál­ha­tat­lan­ná vált. Az a sza­bá­lyo­zott elekt­ro­mos vagy mág­ne­ses erő ron­gál­ta meg, vagy akár­mi­cso­da, ame­lyik a szik­lá­ba vájt nyí­lá­son át tört elő, és e pajzs és a vé­dő­ru­ha nél­kül én is két­ség­te­le­nül meg­ég­tem vol­na. Ak­kor, ott, azt kí­ván­tam, hogy bár­csak így tör­tént vol­na! Mert úgy mos­tan­ra tud­nám, mi vár ránk oda­át a ha­lál ka­pu­ján túl, ta­lán az örök­ké tar­tó al­vás, vagy ál­mok, és az is le­het, hogy a leg­tel­je­sebb élet. De leg­alább ezt nem egye­dül ta­pasz­tal­tam vol­na meg.

Mi­köz­ben lel­ki kí­nom­tól tel­je­sen el­gyön­gül­ve fe­küd­tem a föl­dön, érez­tem, hogy Tommy nyal­dos­sa az ar­co­mat. Össze­szed­tem hát ma­gam, meg­ölel­tem az ijedt kis jó­szá­got, és a Föld to­va­gör­dü­lő Egyen­sú­lya, a gi­ro­szkóp után néz­tem, amely foly­tat­ta örök­ké tar­tó út­ját. Egy pil­la­nat­ra úgy tűnt, hogy vil­ló­dzó ka­ri­má­ja mind­járt el­éri a fö­löt­te lévő szik­lát, mi­köz­ben a fé­nye be­te­rí­tett ben­nün­ket. Cso­dá­la­to­san szép lát­ványt nyúj­tott. Arra az eset­re em­lé­kez­te­tett, ami­kor az ég kár­pit­ját a va­la­ha lá­tott leg­sö­té­tebb vi­har­fel­hők bo­rí­tot­ták be, ame­lyek alatt szi­vár­vá­nyok so­ro­za­ta bol­to­suk, a sö­tét­ség gyer­me­ke­i­nek leg­na­gyobb vi­gas­sá­gá­ra. Ek­kor tör­tént, hogy Yva meg­ér­ke­zett hoz­zám, és a vil­lá­mok út­ján ve­ze­tett to­vább en­gem.

De mind­ez már a múl­té volt. A ra­gyo­gó ke­rék is egy­re ki­sebb­nek lát­szott, és sá­tá­ni hang­jai is csön­de­sül­tek. Mo­hón néz­tem a to­va­ha­la­dá­sát, mert tud­tam, hogy soha töb­bé nem lá­tom, és a lát­vá­nya nagy aján­dék volt. Ami­kor a zaj annyi­ra le­hal­kult, hogy meg­hall­hat­tam em­be­ri han­go­kat is, Bas­tin sza­vai ju­tot­tak el a fü­lem­be. A ba­rá­ta­im is a föl­dön fe­küd­tek.

– Lady Yva menny­be­me­ne­te­lé­nek – mond­ta Bas­tin –, ezt még te is ész­re­ve­het­ted, Bick­ley, már ha nem vol­tál túl­sá­go­san mé­lyen a ret­te­gés­ben, még té­ged is Il­lés­re kel­lett em­lé­kez­tet­nie. Pon­to­san úgy tűnt el, mint egy olyan em­ber, akit tűz­sze­ké­ren el­ra­gad­nak a Menny­be! A cél és az ok ugyan­az volt, ez vi­lá­gos, sőt még a ruha, amit vi­selt, az is fo­koz­ta a ha­son­la­tos­sá­got.

– De leg­alább nem zu­hant rád – mond­ta Bick­ley olyan han­gon, ami­ben ke­ve­re­dett a cso­dá­lat és az el­ke­se­re­dés. – Az is­ten sze­rel­mé­re, Bas­tin! Hagyd már abba a bib­li­ai pár­hu­za­ma­i­dat, és en­gedd meg, csak pár perc­re, hogy néma cso­dá­lat­tal adózzunk en­nek a cso­dá­la­tos, sőt leg­is­te­nibb te­remt­mény­nek, akit a föld va­la­ha a há­tán hor­dott.

So­sem sze­ret­tem még Bick­leyt annyi­ra, mint ami­kor eze­ket mond­ta.

– Leg­is­te­nibb? Nagy sza­vak ezek, Bick­ley! Nem is al­kal­maz­nám más­ra, mint az ős­apák né­me­lyi­ké­re, az összes hi­bá­juk­kal együtt­vé­ve, no meg az apos­to­lok­ra. De… – Meg­sza­kadt a szó­nok­la­ta, mert mind­hár­munk fi­gyel­mét Oro von­ta ma­gá­ra.

Őt is le­dön­töt­te a lá­bá­ról a föld­ren­gés, ame­lyet az ál­ta­la tisz­tes­ség­te­len cé­lok­ra össze­gyűj­tött és kon­cent­rált erők el­sza­ba­du­lá­sa oko­zott. Lát­ha­tó­an sok­kal job­ban szen­ve­dett, mint mi, hi­szen el­pa­za­rol­ta az ere­jét utol­só két­ség­be­esett kí­sér­le­té­vel, hogy meg­ment­se a lá­nya éle­tét, vagy hogy meg­aka­dá­lyoz­za Yvát ab­ban, amit tesz. Nem tud­tam el­dön­te­ni, me­lyik­ről le­he­tett szó. De az tény, hogy a jobb or­cá­ja ki­se­be­se­dett, a jobb kar­ja meg­égett, és a sza­kál­la is fé­lig le­per­zse­lő­dött. Rá­adá­sul ször­nyű sokk érte, mi­vel ami­kor fel­tá­pász­ko­dott, alig bírt meg­áll­ni a lá­bán, és a tes­te úgy re­me­gett, mint a nyár­fa­le­vél. De min­den­nek el­le­né­re a sze­me na­gyon is élt, tele volt gyásszal és düh­vel.

Ott állt előt­tünk, mint egy szo­bor, mint egy vil­lám­csa­pást el­szen­ve­dett szo­bor, és min­ket át­ko­zott, kü­lö­nös­kép­pen Bas­tint.

– A lá­nyom meg­halt! – or­dí­tot­ta. – El­éget­te az a tűz, amit a szol­gá­la­tom­ba ál­lí­tot­tam. Csak por ma­radt utá­na, sem­mi más, és mind­ez a te mű­ved, te pap! Te mér­gez­ted meg a szí­vét a gye­re­kes me­sé­id­del a ke­gye­lem­ről, a kö­nyö­rü­le­tes­ség­ről és az ál­do­zat­ról! Meg min­den más os­to­ba­ság­ról, hogy oda­dob­ja ma­gát a tűz­be, és meg­ment­sen né­hány nyo­mo­rult ha­lan­dót, aki­ket so­sem lá­tott!

Ki­me­rül­ten el­hall­ga­tott, és Bas­tin hév­vel vá­la­szolt neki.

– Igen, Oro, és mi­vel szent volt, te so­sem kö­vet­he­ted oda, aho­vá ő ment! De er­ről te ma­gad te­hetsz, hi­szen te is fi­gyel­het­tél vol­na a ta­ní­tá­sok­ra és a kö­nyör­gé­se­i­re ahe­lyett, hogy meg­ütöd őt, fék­te­len vad­ál­la­ti ha­ra­god­ban!

– A le­á­nyom meg­halt – foly­tat­ta Oro, las­san vissza­nyer­ve az ere­jét – és a ter­ve­im a sem­mi­be hull­tak. Per­sze csak egy idő­re, amíg a Föld Egyen­sú­lya vissza nem tér ide, de leg­alább­is ad­dig, amíg az éle­te­tek fo­na­la el­sza­kad.

– Ha nem gyó­gyí­tod meg ma­gad, Oro – mond­ta Bick­ley fel­áll­va –, ak­kor, mint szak­ér­tő mond­ha­tom ne­ked, hogy a te éle­ted fo­na­la is el­sza­kad ha­ma­ro­san. Bár a ha­tás kés­lel­te­tett le­het, de idős em­be­rek­nél az égés és a túl­fo­ko­zott iz­ga­lom ál­tal oko­zott sokk könnyen vég­ze­tes­re for­dul­hat.

Oro csak fel­hor­kant erre.

– En­nek nincs köze az élet­kor­hoz – mond­ta az­tán Oro. – De az biz­tos, hogy mos­tan­tól nem ké­tel­ked­het­tek a ha­tal­mam­ban!

– Eb­ben nem va­gyok olyan biz­tos – foly­tat­ta Bick­ley –, mi­vel lát­ha­tó­an van, ami le­győz­zön té­ged. Pon­to­sab­ban egy asszony sze­rel­mé­re és ön­fel­ál­do­zá­sá­ra gon­do­lok.

– És ami en­nél is ha­tal­ma­sabb – tet­te hoz­zá Bas­tin –, ami az asszony fe­jé­be ül­tet­te a gon­do­la­tot.

– Ami té­ged il­let, Humph­rey – mond­ta Oro ügyet se vet­ve a ba­rá­ta­im­ra –, te most két olyan dol­got ve­szí­tet­tél el, ami egy fér­fi szá­má­ra alap­ve­tő­en fon­tos, a sze­re­tett nőt, és a le­he­tő­sé­get a vi­lág­ura­lom­ra.

Fel­áll­tam, és szem­be­for­dul­tam vele.

– Ami azt il­le­ti, nyer­tem, bár ezt te nem ért­he­ted, Oro – mond­tam neki.

– Az­tán meg, ha arra gon­do­lok, hogy a rab­szol­gád­ként kel­lett vol­na él­nem, nagy meg­könnyeb­bü­lés, hogy meg­sza­ba­dul­tam et­től. Sem­mi vá­gyam olyan vi­lág­ura­lom­ra, ame­lyet gyil­kos­ság­gal épí­te­nek, és nem fo­ga­dok el sem­mit at­tól, aki olyan dur­ván el­uta­sí­tot­ta a lá­nya kö­nyör­gé­sét, mint te!

Egy pil­la­nat­ra úgy tűnt, mint­ha meg­bán­ta vol­na, amit tett.

– Fel­bosszan­tott a ma­kacs­sá­gá­val! – men­te­ge­tő­zött, de a ha­rag­ja már­is vissza­tért. – Tő­le­tek ta­nul­ta az os­to­ba­sá­ga­it! Te­hát mind a hár­man bű­nö­sök vagy­tok. Így nem ma­radt sen­ki, aki öreg­ko­rom­ra szol­gál­jon en­gem, és ha­tal­mas ter­ve­im is meg­hi­ú­sul­tak!

– De ami azt il­le­ti, Oro – mond­tam neki nyu­god­tan –, a vi­lág fele meg­me­ne­kült egy ár­tat­lan ha­lá­la ré­vén.

– Azt gon­do­lod, hogy ez a ti „ci­vi­li­zá­ci­ó­tok”, ahogy ti ne­ve­zi­tek ezt a ne­vet­sé­ges cir­kuszt, egy­szer s min­den­kor­ra meg­me­ne­kült? – húz­ta el a szá­ját far­kas­vi­gyor­ra. – De ha Bick­ley­nek iga­za van, és a ha­lál már rám rak­ta a bé­lye­gét, és el­ve­szí­tem min­den ha­tal­ma­mat, ez a vi­lág már ak­kor is át­ko­zott. El­ol­vas­tam a köny­ve­i­te­ket, és lát­tam a sa­ját sze­mem­mel, hogy bű­zös bom­lás­nak in­dult, még mi­előtt ki­vi­rá­goz­ha­tott vol­na, és a vége ugyan­az lesz, mint a Böl­cses­ség Gyer­me­ke­ié, a ki­ha­lás. Ezért akar­tam meg­men­te­ni a Ke­let né­pe­it, mert csak ott lá­tok gya­ra­po­dást, és csak ott szü­let­het meg az em­be­ri faj utol­só nagy nem­zet­sé­ge, és én ne­kik ad­hat­tam vol­na örök­sé­gül min­den tu­dá­so­mat. Ne gon­dol­já­tok azt, ti nyu­ga­ti­ak, hogy vé­gez­te­tek a há­bo­rúk­kal, mert azok még csak el­kez­dőd­tek, és a fegy­ve­rek föl­za­bál­nak ben­ne­te­ket, és akik nem kard ál­tal vesz­nek el, azok le­ta­pos­sák egy­mást a ha­ta­lo­mért és a jó­lé­tért!

Olyan mér­ték­te­le­nül nagy ke­se­rű­ség áradt be­lő­le, amely meg­ré­mí­tett vol­na, ha még ké­pes va­gyok a fé­le­lem­re. De aki min­de­nét el­ve­szí­tet­te, mi­től fél­het?

Bas­tin sem ijedt meg Oró­tól, igaz, ő egé­szen más okok­ból.

– Úgy vé­lem, kö­te­les­sé­gem meg­mon­da­ni ne­ked, Oro – szó­lalt meg Bas­tin –, hogy jobb len­ne, ha a sa­ját jö­vőd­del fog­lal­koz­nál. Az is­te­ni gond­vi­se­lés majd vi­gyáz a nyu­ga­ti ci­vi­li­zá­ci­ó­ra, és min­den az Ő aka­ra­ta sze­rint ala­kul majd, aho­gyan most is tör­tént. De at­tól tar­tok, hogy te ezt már nem fo­god meg­ér­ni.

Oro arca egé­szen el­sö­té­tült a ha­rag­tól.

– Ép­pen elég lesz, ha meg­érem a te sor­sod ala­ku­lá­sát, te csa­ho­ló ku­tya, aki nem átallsz ha­lál­ról pa­pol­ni hit­vány jö­ven­dö­lés­ként! Mi­vel ti mind­hár­man sze­ret­té­tek a le­á­nyo­mat, és ő is ked­velt ben­ne­te­ket, hát úgy gon­do­lom, hogy jó lesz, ha kö­ve­ti­tek a pél­dá­ját! Na de ho­gyan? Ez jó kér­dés. Hagy­ja­lak itt ben­ne­te­ket, hogy ha­lál­ra éhez­ze­tek és szom­jan hal­ja­tok e bar­lang­ban? Nem, ne gon­dol­ja­tok arra az útra, ame­lyen Yva le­ho­zott ben­ne­te­ket ide, mert ha em­lé­kez­tek még, sok­kal gyor­sab­ban moz­gok a tér­ben, mint ti, te­hát le­zá­rom elő­le­tek, még mi­előtt el­in­dul­hat­ná­tok oda. Vagy… – A fö­löt­tünk im­boly­gó kék tűz­lab­dák­ra né­zett, mint­ha össze akar­ná gyúr­ni őket egyet­len erő­vé, ami­vel el­pusz­tít­hat ben­nün­ket, és ezt két­ség­te­le­nül meg tud­ta vol­na ten­ni.

– Nem ér­de­kel, mit akarsz és fogsz ten­ni – mond­tam neki fá­rad­tan –, leg­föl­jebb azt ké­rem, hogy gyor­san vé­gezz ve­lem. A ba­rá­ta­i­mat őszin­tén saj­ná­lom, és té­ged is, Tommy, mi­vel én ve­zet­te­lek ide ben­ne­te­ket, hogy fel­éb­resszük az alvó ural­ko­dót a ko­por­só­já­ban, és ez­zel bajt hozzunk a fe­jünk­re.

A ku­tya rend­kí­vül nyug­ta­lan volt. Foly­ton ne­ki­in­dult, és el­sza­ladt tő­lünk egy da­ra­bon, hogy vissza­tér­jen, és vinnyog­va kö­ve­tel­je, men­jünk már el er­ről a ször­nyű hely­ről. Ami­kor meg­ér­tet­te, hogy Oro mi­att nem me­he­tünk se­ho­va, oda­ro­hant hoz­zá, és el­kez­dett fel­ug­rál­ni rá, nyal­ta a ke­zét, és ta­po­gat­ta a lá­bát.

A szu­per­em­ber le­né­zett Tommy­ra, az arca ki­si­mult, és a ha­rag he­lyét a saj­ná­lat ön­töt­te el.

– Nem aka­rom, hogy ez az ál­lat is meg­hal­jon – mond­ta az­tán fé­lig ma­gá­nak, mint­ha csak han­go­san gon­dol­koz­na. – Mi­vel ő az egyet­len, aki sze­ret en­gem, és nem fél tő­lem. Ta­lán ma­gam­mal vi­szem, bár a ma­gány és a gyász őt is meg­vi­se­li majd a bar­lang­vá­ros­ban. De ő, akit so­sem lá­tok már töb­bé, ked­vel­te ezt a kis jó­szá­got, Yva… – A hang­ja meg­tört, az­tán foly­tat­ta: – De ha ha­gyom, hogy el­me­ne­kül­je­nek, el­mond­ják az egész vi­lág­nak, mi tör­tént, és ne­vet­sé­ges­sé tesz­nek. És ha így lesz is, mit szá­mít az? Egyik nyu­ga­ti os­to­ba se fog­ja el­hin­ni, hi­szen min­den­tu­dó­nak kép­ze­lik ma­gu­kat, akár­csak ez a Bick­ley itt, és ha­zug­nak vagy csa­ló­nak ne­ve­zik majd a me­sé­lő­ket.

Tommy is­mét meg­nyal­ta a ke­zét, de olyan oda­fi­gye­lés­sel, mint­ha ez a kéz­nya­lás egy fon­tos köz­lés len­ne, ami­vel meg­sza­kít­hat­ja Oro el­mél­ke­dé­sét. Eny­he cso­dál­ko­zás­sal fi­gyel­tem ezt, és át­fu­tott az agya­mon a gon­do­lat, hogy ez a go­nosz fér­fi va­jon meg­ke­gyel­mez-e ne­künk a ku­tya ked­vé­ért. Még­is ez tör­tént, bár­mi­lyen fur­csán hang­zik is. Oro ugyan­is rám ve­tet­te égő te­kin­te­tét.

– Ta­ka­rod­ja­tok in­nen, mi­előtt meg­gon­do­lom ma­gam! Ez a ku­tya meg­men­tet­te az éle­te­te­ket! Az ő ked­vé­ért meg­ke­gyel­me­zek nek­tek, bár meg­ér­de­mel­né­tek a ha­lált. Ő, akit ma el­ve­szí­tet­tünk, biz­to­san meg­mu­tat­ta nek­tek a sza­bad le­ve­gő­re ve­ze­tő utat, és úgy gon­do­lom, hogy az még nyit­va áll. Egy pil­la­nat! – Be­huny­ta a sze­mét, az­tán újra ki­nyi­tot­ta, és bó­lin­tott. – Igen, úgy van, nyit­va áll az út, bár hosszú és ne­héz. Men­je­tek vé­gig raj­ta, ül­je­tek be a csó­na­ko­tok­ba, és hagy­já­tok el a szi­ge­tet, olyan gyor­san, aho­gyan csak tud­já­tok! Nem ér­de­kel a sor­so­tok, de nem szennye­zem be a ke­zem a vé­re­tek­kel, bár a ti­é­tek szennye­zett Yvá­é­val. Tű­nés, és le­gye­tek át­ko­zot­tak!

Nem kel­lett két­szer mon­da­nia, fel­kap­kod­tuk a lám­pá­sa­in­kat, a vi­zes­pa­lack­ja­in­kat és az élel­mi­sze­res zsák­ja­in­kat, ame­lye­ket tá­vo­labb tet­tünk le a fal mel­lett. Köz­ben fel­néz­tem, és a te­kin­te­tem meg­ál­la­po­dott Oro ar­cán, ame­lyet az egyik kék tűz­lab­da most egé­szen kö­zel­ről vi­lá­gí­tott meg, és oly­bá tűnt, mint­ha a ha­lál je­gyét lát­tam vol­na ezen a lel­ket­len te­remt­mé­nyen, amely két­ség­te­le­nül ha­ma­ro­san el­jön érte. El­for­dul­tam tőle, mi­vel volt ben­ne va­la­mi, ahogy ott állt eb­ben a rém­sé­ges kör­nye­zet­ben, amit soha töb­bé nem akar­tam lát­ni. És nem is lát­tam töb­bé, mi­vel mire is­mét oda­néz­tem, Oro már nem volt ve­lünk. Azt gon­do­lom, hogy be­hú­zó­dott a ho­mály­ba, hogy ne lát­has­suk.

Fel­vet­tük a há­ti­zsák­ja­in­kat, és míg a ba­rá­ta­im meg­töl­töt­ték a lám­pá­kat, oda­sé­tál­tam arra a hely­re, ahol Yva köd­dé vált és el­tűnt. Va­la­mi meg­ütöt­te a sze­mem a pad­lón. Fel­vet­tem. Egy gyű­rű volt, vagy in­kább egy gyű­rű ma­rad­vá­nya, ame­lyet azon az éj­sza­kán ad­tam neki, ami­kor meg­val­lot­tuk egy­más­nak a sze­rel­mün­ket, a krá­ter tava fö­lött a ro­mok kö­zött. So­sem vi­sel­te az uj­ján, ha­nem meg­ha­tá­ro­zott ok­ból, így mond­ta ne­kem, a szí­ve fö­lött, a ru­há­ja alatt egy lán­con. Egy ősi gyű­rű volt, amit Egyip­tom­ból hoz­tam. Arany­ból ké­szült, és egy ba­zalt vagy ha­son­ló­an ke­mény, fe­ke­te szí­nű kö­vet fog­lal­tak bele.

A kőbe be­le­vés­ték az an­kát, vagy­is a fü­les ke­resz­tet, amely az egyip­to­mi mi­to­ló­gi­á­ban az éle­tet szim­bo­li­zál­ja, és köré egy kí­gyót raj­zol­tak, amely az örök­ké­va­ló­ság jele. Az arany leg­na­gyobb ré­sze meg­ol­vadt, de a fe­ke­te kő, mi­vel a vé­dő­ru­ha alatt volt, el­len­állt a tűz ere­jé­nek, ép­pen csak annyi tör­tént vele, hogy a szí­ne ki­fe­hé­re­dett, olyan lett, mint az égett ónix, amely meg­járt egy ha­lott­ége­tő mág­lyát. Per­sze az is le­het, hogy ere­de­ti­leg is ónix volt. Meg­csó­kol­tam, és el­rej­tet­tem, mert olyan volt szá­mom­ra, mint egy üd­vöz­let, mint egy égi ígé­ret.

Az­tán el­in­dul­tunk, de mind­hár­man na­gyon le vol­tunk tör­ve. Szo­mo­rú­an men­tünk el er­ről a hely­ről, ahol a kék tűz­lab­dák ját­szot­ták örök­ké­va­ló já­té­ku­kat a lég­ben, oda­men­tünk a lég­áram­lat­ban fel és le re­pü­lő szik­lá­hoz, és lát­tuk, hogy ép­pen el­in­dul fel­fe­lé.

– A go­nosz öreg biz­to­san nem erre az útra gon­dolt, ami­kor azt mond­ta, hogy men­jünk fel a nap­vi­lág­ra – je­gyez­te meg Bick­ley.

– Sze­rin­tem se – vá­la­szolt neki Bas­tin de nem is bá­nom, mert lady Yva nél­kül biz­to­san nem si­ke­rül­ne raj­ta az uta­zás.

Ha­ra­go­san néz­tem rá. Ak­kor még nem bír­tam el­vi­sel­ni, hogy ezt a szá­mom­ra oly ked­ves ne­vet má­sok is ki­mond­ják.

To­vább­men­tünk ah­hoz a fel­fe­lé ve­ze­tő já­rat­hoz, amit ko­ráb­ban Yva mu­ta­tott meg ne­künk, mint jár­ha­tót, és be­le­vág­tunk a le­he­tő leg­ne­he­zebb má­szás­nak, amit csak el tud­tunk kép­zel­ni. Mi­vel eköz­ben min­den idő­ér­zé­kün­ket el­ve­szí­tet­tük, csak gon­do­lom, hogy kö­rül­be­lül ti­zen­hat órán át ka­pasz­kod­tunk föl­fe­lé. A já­rat ta­la­ja sima volt, és nem vol­tak raj­ta aka­dá­lyok, de me­re­de­ken és csú­szó­san ha­ladt föl­fe­lé, úgy­hogy húz­tuk, von­tuk egy­mást, és ami­kor pi­he­nőt tar­tot­tunk, le­fe­küd­tünk, hogy ne csússzunk vissza.

Ha nem let­tek vol­na ve­lünk az Élet­víz­zel teli pa­lac­kok, bi­zo­nyá­ra nem is tud­juk meg­ten­ni ezt az utat. De va­la­hány­szor be­le­kor­tyol­tunk ebbe a cso­dá­la­tos élet­eli­xír­be, erő­re kap­tunk, és ké­pe­sek vol­tunk to­vább ha­lad­ni. Sze­ren­csé­re élel­münk is volt, és a lám­pa­ola­junk is ki­tar­tott. Tommy annyi­ra ki­me­rült, hogy az út na­gyob­bik ré­szé­ben kény­te­le­nek vol­tunk fel­vált­va ci­pel­ni. Biz­to­san el­pusz­tult vol­na, ha nem itat­juk az Élet­víz­zel, de va­la­hogy még­is azt gon­dol­tam, hogy meg fog hal­ni.

Az utol­só pi­he­nő és rö­vid al­vás után Tommy kez­dett ma­gá­hoz tér­ni, és a vi­sel­ke­dé­se azt mu­tat­ta, hogy tud­ja, érzi, nincs messze a fel­szín. Las­san ha­lad­tunk, és nagy sze­ren­csénk­re el­ke­rül­tük azt a for­ró te­rü­le­tet, ame­lyet a re­pü­lő szik­lán meg­ta­pasz­tal­tunk, mert ezt le­het, hogy nem él­tük vol­na túl.

Ahogy mász­tunk fel­fe­lé, Tommy egy­szer csak elő­re­sza­ladt, és el­tűnt a sze­münk elől. Ám vá­rat­la­nul meg­hal­lot­tuk az uga­tá­sát a fe­jünk fölül, csak ép­pen nem lát­tuk se­hol. Az­tán úgy tűnt, rá­jöt­tünk, hogy mi­ért, mert az alag­út el­ka­nya­ro­dott jobb­ra, és meg­in­dult le­fe­lé. Csak­hogy Tommy uga­tá­sa bal­ol­dal­ról ér­ke­zett. Min­den­fe­lé ke­res­tük lám­pá­ink pis­lá­ko­ló fé­nyé­ben, ame­lyek­ből már kez­dett ki­fogy­ni az olaj, és meg is ta­lál­tuk azt a fel­fe­lé ve­ze­tő nyí­lást, ame­lyet csak­nem tel­je­sen le­szű­kí­tet­tek a be­le­hul­lott kö­vek. Két kéz­zel ko­tor­tuk fél­re a kö­ve­ket, és ki­tá­gí­tot­tuk a ki­já­ra­tot, ame­lyen át, vég­re, ki­jut­hat­tunk az ál­dott hold­fény­re, a sza­bad ég alá.

Tommy pár lé­pés­nyi­re tő­lünk va­dul ugat­ta az égi fé­nye­ket, és a tá­vol­ból az óce­án mor­mo­lá­sa ju­tott el hoz­zánk. Meg­in­dul­tunk a hang irá­nyá­ban, és a sűrű nö­vény­zet dzsun­ge­lén küz­döt­tük át ma­gun­kat, míg egy tisz­tás­ra nem ju­tot­tunk, ahol azon­ban ki­fu­tott a lá­buk alól a ta­laj, és mi egy­más he­gyén-há­tán bucs­káz­tunk le egy me­re­dé­lyen, míg a ho­mo­kos ten­ger­par­ton meg nem ál­la­pod­tunk. A hold ke­rek tá­nyér­ja ra­gyo­gó fénnyel árasz­tott el ben­nün­ket.

Há­lát ad­tunk a Te­rem­tő­nek sza­ba­du­lá­sun­kért, be­hú­zód­tunk egy fa alá, és a ki­me­rült­ség­től mind­hár­man el­alud­tunk.

Ha Tommy nem lett vol­na ve­lünk, könnyen le­het, hogy to­vább­me­gyünk a já­rat­ban, amely ta­lán va­la­ho­vá a ten­ger­be ve­ze­tett.

Ami­kor fel­éb­red­tünk, a nap már ma­ga­san járt az égen. Haj­nal­ban elég sok eső es­he­tett, de mi nem áz­tunk meg, mert a nagy le­ve­lű fa, amely alá el­al­vás előtt be­hú­zód­tunk, meg­vé­dett ben­nün­ket. El­mond­ha­tat­lan gyö­nyö­rű­sé­get je­len­tett a föld alatt töl­tött na­pok után is­mét a sza­bad le­ve­gőn jár­ni, hall­gat­ni a ten­ger mor­mo­gá­sát, és lát­ni, ahogy a víz­csöp­pek alá­hul­la­nak a fa­le­ve­lek­ről.

Nem akar­tunk fel­kel­ni, és biz­to­san át­alusszuk az egész na­pot, ha hagy­nak ben­nün­ket, olyan fá­rad­tak vol­tunk. Arra éb­red­tünk, hogy az oro­fe­na­i­ak egy cso­port­ja bá­mul ben­nün­ket tisz­tes tá­vol­ság­ból. A benn­szü­löt­tek meg­rö­kö­nyöd­ve néz­tek ránk, mi­köz­ben iz­ga­tot­tan be­szél­get­tek, és Tommy he­ve­sen ugat­ta őket. Az em­be­rek kö­zött ott állt Ma­ra­ma is, régi ba­rá­tunk, a törzs­fő­nök tol­las éke­i­ben. Fe­lül­tünk, és in­tet­tem neki, hogy jöj­jön oda hoz­zánk. Ha­bo­zott egy da­ra­big, de az­tán csak rá­vet­te ma­gát, hogy oda­jöj­jön, ko­mó­to­san, időn­ként meg­áll­va, hogy job­ban szem­ügy­re ve­gyen ben­nün­ket, mint­ha nem len­ne biz­tos ab­ban, hogy va­ló­di, hús-vér em­be­rek va­gyunk.

– Mi­től félsz ennyi­re, Ma­ra­ma? – kér­dez­tem.

– Tő­le­tek fé­lek, Ten­ger­ről jött Ba­rá­tunk! Hon­nan ke­rül­te­tek ide, a Gyó­gyí­tó, az Üvöl­tö­ző és te, és mi­ért néz­tek ki úgy, mint a sa­ját szel­le­me­i­tek, a kis fe­ke­te te­remt­mény pe­dig mi­ért olyan vé­kony, és mi­től olyan nagy a sze­me? Tud­juk, hogy nem a tó fe­lől ér­kez­te­tek, mi­vel éj­jel és nap­pal őr­ség fi­gyel­te, és nem jött át csó­nak. Azon­fe­lül ez nem is len­ne le­het­sé­ges.

– Mi­ért nem? – cso­dál­koz­tam ezen a ki­je­len­té­sén.

– Jöj­je­tek, és meg­mu­tat­juk – vá­la­szol­ta Ma­ra­ma.

Fel­áll­tunk, és ak­kor rá­döb­ben­tünk, hogy an­nak a szik­lá­nak a tö­vé­ben va­gyunk, amely­nél a ha­jónk part­ra sod­ró­dott, és a ha­jónk ron­csa ott van pár száz mé­ter­re tő­lünk.

Kö­vet­tük Ma­ra­mát, és fel­men­tünk az ös­vé­nyen a szik­lá­ra egy olyan hely­re, ahon­nan ki­lá­tás nyílt a tóra és a szi­get­re a vul­ká­ni hegy­csúccsal. Vagy­is ál­ta­lá­ban ezt lát­hat­tuk er­ről a hely­ről, de mos­tan­ra a vul­kán kúp­ja a szi­get töb­bi ré­szé­vel együtt el­tűnt a kép­ből, és nem tá­rult elénk más, mint egy bar­nás folt a tó kö­ze­pén.

– A hegy meg­emel­ke­dett ab­ban a vi­har­ban, amely ide­ho­zott ben­ne­te­ket, Ten­ger­ről jött Ba­rá­tunk, és most le­süllyedt úgy, hogy csak a leg­te­te­je lát­szik ki, és ma­gá­val vit­te a víz alá az Ál­do­za­ti Aján­dé­kok He­lyét és a há­za­to­kat is, amit mi épí­tet­tünk nek­tek.

– Igen – mond­tam, és igye­kez­tem, hogy a han­gom na­gyon ter­mé­sze­te­sen cseng­jen. – Mi­kor tör­tént ez?

– Öt éj­sza­ká­val ez­előtt a föld meg­re­me­gett, Ten­ger­ről jött Ba­rá­tunk, és ami­kor a nap fel­kelt, lát­tuk, hogy el­tűnt a bar­lang­be­já­rat, és a szent hegy már nincs a he­lyén, mert le­süllyedt, és csak a csú­csa ma­radt fenn a víz tük­rén.

– Ez meg­tör­té­nik oly­kor – mond­tam lát­szó­lag ér­dek­te­le­nül.

– Igen, Ten­ger­ről jött Ba­rá­tunk, aho­gyan a sok más cso­da is, ame­lye­ket az­óta él­tünk meg, hogy ti ide­jöt­te­tek. Ezért ké­rünk ben­ne­te­ket, akik úgy ér­kez­te­tek vissza hoz­zánk, mint sa­ját ma­ga­tok szel­le­mei, hogy men­je­tek el in­nen, mi­előtt a szi­ge­tünk be­le­süllyed a ten­ger­be, és mi mind­annyi­an meg­ful­la­dunk. Ha nem men­tek el, meg­ölünk ben­ne­te­ket, már ha va­ló­ban em­be­rek vagy­tok, vagy meg­ha­lunk a ke­ze­tek ál­tal, ha ártó szel­le­mek let­te­tek, akik do­bá­lóz­nak a he­gyek­kel, és is­te­ne­ket fab­ri­kál­nak, akik öl­nek, és a föld gyom­rá­ban mász­kál­nak.

– El aka­runk men­ni, mi­vel már vé­gez­tünk itt a dol­gunk­kal – vá­la­szol­tam neki nyu­god­tan. – Gye­re hát ve­lünk, és se­gítsd elő a tá­vo­zá­sun­kat! Hozz ma­gad­dal em­be­re­ket, mert rend­be kell ten­nünk a csó­na­kun­kat.

Ma­ra­ma bó­lin­tott, és ki­ad­ta a meg­fe­le­lő pa­ran­cso­kat. Ho­za­tott en­ni­va­lót is, hogy ehes­sünk, és ezt mint ál­do­za­ti aján­dé­kot hoz­ták elénk, mi pe­dig há­lá­san el is fo­gyasz­tot­tunk min­dent.

Evés után fel­men­tünk a ha­jó­ra, és meg­vizs­gál­tuk a men­tő­csó­na­kot. Hála elő­vi­gyá­za­tos­sá­gunk­nak, vál­to­zat­la­nul na­gyon jó ál­la­pot­ban volt, csak kát­rá­nyo­zást és fes­tést igé­nyelt, de volt kát­rá­nyunk, és nád­ból ecse­te­ket tud­tunk ké­szí­te­ni. Az oro­fe­na­i­ak lel­ke­sen se­gí­tet­tek min­den­ben, mi­vel na­gyon sze­ret­ték vol­na, ha mi­nél előbb el­me­gyünk. Így az­tán ha­mar víz­re tet­tük a csó­na­kot, és fel­sze­rel­tük min­den szük­sé­ges­sel a ha­jó­ról az uta­zás­hoz. Fel­töl­töt­tük a vi­zes hor­dó­kat, és már csak az esti szél­re vár­tunk, amely min­dig a ten­ger felé fúj. Mi­vel még volt úgy más­fél óránk a tá­vo­zá­sig, vissza­sé­tál­tam arra a hely­re a fák alá, ahol elő­ző éj­jel alud­tunk, és ke­res­tem a föld alat­ti já­rat nyí­lá­sát, ahol ki­ju­tot­tunk a sza­bad­ba.

Mi­vel csak seb­té­ben ke­res­gél­het­tem, nem is ta­lál­tam meg, amit akar­tam. A szik­lá­ra fel­ve­ze­tő emel­ke­dőt sű­rűn be­nőt­te a bo­zót, és a tró­pu­si eső el­mos­ta a nyo­ma­in­kat, sőt bi­zo­nyá­ra a já­rat szűk ki­ve­ze­tő nyí­lá­sát is be­ver­te sár­ral. Nem ju­tot­tam te­hát sem­mi­re, és ami­kor a szél kez­dett meg­élén­kül­ni, vissza­tér­tem a csó­nak­hoz, ahol bú­csút vet­tünk Ma­ra­má­tól, aki oda­ad­ta ne­kem az apja toll­ból ké­szült kön­tö­sét bú­csú­aján­dé­kul.

– Is­ten ve­led, Ten­ger­ről jött Ba­rá­tom! – mond­ta Ma­ra­ma. – Örü­lök, hogy ta­lál­koz­hat­tunk, és kö­szö­nök sok min­dent, amit kap­tam tő­le­tek, de jobb lesz, ha nem ta­lál­kozunk soha töb­bé.

– Is­ten ve­led, Ma­ra­ma! – vá­la­szol­tam neki. – Én is csak ugyan­azt mond­ha­tom, amit te mond­tál ne­kem. Leg­alább meg­sza­ba­dul­tál at­tól a csú­nya da­ga­nat­tól, ami meg­ne­he­zí­tet­te az éle­te­det, és a leg­go­no­szabb va­rázs­lók­tól is. De soha ne bízz meg Oró­ban, aki a hegy mé­lyén él, mert ha fel­dü­hí­ted, az egész szi­ge­tet el­süllyesz­ti.

– Ezen­fe­lül em­lé­kezz min­den ta­ní­tá­som­ra! – mond­ta Bas­tin.

Ma­ra­ma meg­bor­zon­gott, de azt nem tu­dom, hogy va­jon Oro ne­vé­nek em­lí­té­se ha­tott így rá, aki olyan so­ku­kat meg­öl­te, vagy Bas­tin ta­ní­tá­sa­i­nak em­lé­ke. Egy biz­tos, soha töb­bé nem akar­tunk ta­lál­koz­ni.

A part las­san tá­vo­lo­dott, ahogy szel­tük a hul­lá­mo­kat, és bár a szí­vünk ne­héz volt mind­at­tól, amit ta­lál­tunk és el­ve­szí­tet­tünk a szi­ge­ten, jó szél­lel ha­józ­tunk észak­nak. A ne­gye­dik nap es­té­jén va­la­mi hi­he­tet­len sze­ren­cse foly­tán ta­lál­koz­tunk egy ame­ri­kai ke­re­ke­dő­ha­jó­val, ame­lyik a dél­ten­ge­ri szi­ge­tek­ről szál­lí­tott árut San Fran­cis­có­ba. A ka­pi­tány­nak, aki na­gyon nyá­ja­san fo­ga­dott ben­nün­ket, el­mond­tuk, hogy ha­jó­tö­rött an­gol ne­mes­em­be­rek va­gyunk, akik egy szi­get­re ve­tőd­tünk több száz ki­lo­mé­ter­rel dél­re, de nem tud­juk a szi­get an­gol ne­vét, már ha van neki, sem a pon­tos he­lyét.

Sen­ki sem von­ta két­ség­be sza­va­ink igaz­sá­gát, és nem is kér­de­zős­köd­tek, mi­vel a ha­jó­tö­rés gya­ko­ri do­log ezen a szé­les­sé­gi kö­rön, így az­tán ese­mény­te­len ha­jó­zás után sze­ren­csé­sen meg­ér­kez­tünk San Fran­cis­có­ba. Itt el­men­tünk az an­gol konzu­lá­tus­ra, és be­je­len­tet­tük a Déli Csil­lag vesz­tét. Ez­u­tán ke­resz­tül­utaz­tuk az észak-ame­ri­kai kon­ti­nenst. Sür­gö­nyöz­tem a ban­kom­nak, így volt pén­zünk, és egy ame­ri­kai zász­ló alatt ha­jó­zó gő­zös fe­dél­ze­tén ha­za­tér­tünk Ang­li­á­ba.

A nagy há­bo­rú­ról, amely a tá­vol­lé­tünk alatt tört rá a vi­lá­gunk­ra, nem be­szé­lek, mi­vel an­nak nem sok köze van a tör­té­ne­tem­hez. A lé­nyeg, hogy meg­ér­kez­tünk Li­ver­pool­ba, és in­nen ha­za­men­tünk De­vons­hire-be.

Így vég­ző­dött te­hát az uta­zás, amely­ben ta­lál­koz­tunk Oró­val, a szu­per­em­ber­rel, aki több mint két­száz­öt­ven­ezer év­vel ez­előtt szü­le­tett meg egy ré­ges-régi föl­dön, és Yvá­val, Oro szép­sé­ges le­á­nyá­val, akit Bas­tin to­vább­ra is csak Ra­gyo­gó Hölgy­ként em­lít.