8. fejezet
Bas­tin a már­tí­rom­ság ko­ro­ná­já­ra pá­lyá­zik

A dom­bor­mű és a már­vány­kéz na­gyon meg­ra­gad­ták a fan­tá­zi­á­mat. Va­jon mi­ről ad­nak hírt? Ho­gyan ke­rül­tek an­nak a krá­ter­nek az al­já­ra, va­jon va­la­mi le­rom­bolt épü­let dí­szei le­het­tek? A dom­bor­mű­ves da­rab egy ak­ko­ra pár­kány­zat sar­ka volt, amit a tö­me­ge mi­att nem hoz­hat­tak ide ha­jón. Rá­adá­sul nem is szo­kás ha­jó­val szál­lít­gat­ni ilyes­mit a ten­ge­re­ken, és itt leg­alább két­száz éve nem kö­tött ki hajó, hi­szen a he­lyi ha­gyo­mány egy ilyen cso­dás ese­mény­ről min­den­kép­pen meg­em­lé­ke­zett vol­na. Ezek sze­rint él­tek itt va­la­ha olya­nok, akik ilyen gyö­nyö­rű fa­rag­vá­nyok­kal dí­szí­tet­ték ezt a he­lyet, és akik olyan szob­ro­kat is ké­szí­tet­tek, ame­lyek be­csü­le­té­re vál­hat­ná­nak bár­me­lyik gö­rög mű­vész­nek. Csak ar­ról le­het szó, hogy egy rég el­pusz­tult nagy ci­vi­li­zá­ció nyo­ma­i­ra buk­kan­tam.

Bick­ley ugyan­olyan ta­nács­ta­lan volt ez ügy­ben, mint én ma­gam. Csak annyit tu­dott mon­da­ni, hogy a vi­lág na­gyon rég­óta lé­te­zik, és ren­ge­teg do­log tör­tén­he­tett ben­ne, ami­ről sem­mi fel­jegy­zés nem ké­szült, és amely­ről a száj­ha­gyo­mány sem em­lé­ke­zik meg. Még Bas­tin is meg­le­pő­dött a le­le­ten, de mi­vel sem­mi kép­ze­lő­ere­je nem volt, csak ennyit tu­dott mon­da­ni:

– Va­la­ki nyil­ván­va­ló­an itt hagy­ta eze­ket. De az egész nem szá­mít sem­mit, nem igaz?

Én azon­ban, mi­vel ha­tá­ro­zot­tan ér­dek­lőd­tem az ősi és misz­ti­kus dol­gok iránt, nem elé­ged­tem meg ennyi­vel. Eszem­be ju­tott a hegy, aho­vá nem sza­bad fel­men­ni, és az, hogy táv­cső­vel lát­tunk raj­ta va­la­mi ro­mok­hoz ha­son­lót. Úgy érez­tem, leg­alább ezt tisz­táz­nom kell.

Anél­kül, hogy bár­ki­nek szól­tam vol­na, egyik haj­nal­ban ki­sur­ran­tam a ház­ból, és le­men­tem a tó part­já­ra, úgy ki­lenc-tíz ki­lo­mé­ter tá­vol­ság­ba a la­kat­lan vi­dé­ken. Ami­kor oda­ér­tem, meg­ál­la­pí­tot­tam, hogy a tó kö­ze­pé­ből ki­emel­ke­dő hegy kúp ala­kú, és kö­rül­be­lül más­fél ki­lo­mé­ter tá­vol­ság­ban van a tó­part­tól. Sok­kal na­gyobb hegy­nek bi­zo­nyult, mint ko­ráb­ban gon­dol­tam. Olyan ki­lenc­ven-száz mé­ter ma­gas­nak sac­col­tam, nagy alap­te­rü­le­ten. Lát­szott, hogy az emel­ke­dő­it va­la­ha te­ra­szo­san ala­kí­tot­ták ki. A rom úgy fele ma­gas­ság­ban he­lyez­ke­dett el az egyik szé­les te­ra­szon, és ke­let­re né­zett. A lát­csö­vön át szem­ügy­re vet­tem. Egy­ér­tel­mű­en me­ga­lit épít­mény volt, nagy, szí­ne­zett kö­vek­ből, ame­lye­ket mint­ha föld­ren­gés vagy egy ha­tal­mas rob­ba­nás rom­bolt vol­na szét. Lát­tam egy ha­tal­mas, osz­lo­pos kapu és a mel­let­te lévő fal ma­rad­vá­nyát.

Re­me­gett ben­nem a kí­ván­csi­ság iz­gal­ma, mi­köz­ben néz­tem és bá­mul­tam. Mi­ért ne me­het­nék el erre a hely­re, hogy job­ban szem­ügy­re ve­gyem?! Meg­fi­gyel­tem, hogy a hegy lá­bá­nál el­te­rü­lő la­pos, bok­rok­kal be­nőtt te­rü­let­ről egy kő­ből ké­szült rak­part nyúlt bele a tóba, és a part­tól úgy nyolc­van mé­ter tá­vol­ság­ban egy asz­tal­lap­sze­rű, nagy, la­pos szik­lán ért vé­get. De hi­á­ba volt ez vi­szony­lag kö­zel a szá­raz­föld­höz, ahol áll­tam, át­úsz­ni még­sem le­he­tett ide, nem­csak a tá­vol­ság, ha­nem az ali­gá­to­rok mi­att, akik fel­té­te­le­zé­sem sze­rint a tó­ban lak­tak. Fel s alá jár­kál­tam a tó­par­ton, míg egy ös­vény­re nem buk­kan­tam, amely be­vitt egy pál­ma­fa­li­get­be.

Kö­vet­tem az ös­vényt, és egy pál­ma­le­vél­te­tős csó­nak­ház­ra lel­tem. Két jó csó­nak le­be­gett oda­bent a ví­zen, kö­te­lek­kel ki­köt­ve. Az eve­zők ben­nük vol­tak, és fel­tá­madt ben­nem a vágy, hogy át­evez­zek a szi­get­re, és kö­rül­néz­zek. Ép­pen be akar­tam száll­ni az egyik csó­nak­ba, ami­kor vá­rat­la­nul sö­tét lett. Egy alak áll­ta el a fény út­ját a csó­nak­ház aj­ta­já­ban. Ép­pen be akart lép­ni, ami­kor meg­lá­tott. Bűn­tu­dat­tal el­tel­ve néz­tem rá.

– Ten­ger­ről jött Ba­rá­tunk (ez­zel a név­vel il­let­tek a szi­get­la­kók) – szó­lí­tott meg Ma­ra­ma –, mit csi­nálsz te itt?

– Át aka­rok kel­ni a csó­na­kon a szi­get­re, Nagy­fő­nök – vá­la­szol­tam fe­le­lőt­le­nül.

– Azt lá­tom, Ba­rá­tunk. Olyan rossz sor­sod van hát ná­lunk, hogy vágysz a ha­lál­ra?

– Ezt meg hogy ér­ted? – kér­dez­tem.

– Jöjj ki a nap­fény­re, Ba­rá­tunk, és el­ma­gya­rá­zom.

Ha­boz­tam, de lát­tam, hogy Ma­ra­ma fel­eme­li a ne­héz fa­kar­dot, amit min­dig ma­gá­nál tar­tott, és tud­tam, hogy ne­kem nincs fegy­ve­rem. En­ge­del­mes­ked­tem hát a „ké­ré­sé­nek”.

– Mit akar ez je­len­te­ni, Nagy­fő­nök? – kér­dez­tem elég­gé dü­hö­sen, ami­kor ki­ér­tünk a pál­ma­fák köz­ti tisz­tás­ra.

– Ez azt je­len­ti, Ba­rá­tunk, hogy na­gyon kö­zel áll­tál egy sok­kal na­gyobb uta­zás­hoz, mint ami­re ép­pen ké­szü­lőd­tél. Nyu­godj meg most, és fi­gyelj rám! Lát­tam, hogy el­ha­gyod a fa­lut kora reg­gel, és kö­vet­te­lek, mert gya­ní­tot­tam a szán­dé­ka­i­dat. Igen, egye­dül jöt­tem, nem szól­tam Oro pap­ja­i­nak, akik sze­ren­csé­re el­men­tek Üvöl­tö­zőt fi­gyel­ni, ami­re meg­van a sa­ját okuk. Lát­tam, hogy a hegy tit­ka­it für­ké­szed a má­gi­kus hen­ge­rek­kel, ame­lyek na­gyot csi­nál­nak a ki­csi­ből, és kö­zel hoz­zák a tá­vol lévő dol­go­kat. Az­tán kö­vet­te­lek a csó­na­kok­hoz.

– Ez ed­dig tel­je­sen vi­lá­gos, Ma­ra­ma. De mi­ért?

– Hát nem mond­tam nek­tek, Ten­ger­ről jött Ba­rá­tunk, hogy az a hegy ott, amely­nek Oro­fe­na a neve, amely­ről az egész szi­ge­tet el­ne­vez­ték, meg­szen­telt föld?

– Mond­tad. De hát mit je­lent ez?

– Azt je­len­ti, hogy aki rá­lép, az meg­hal, fel­te­szem, még ha olyan ha­tal­mas is, mint te vagy, ugyan­úgy meg­hal, mint bár­ki más. És ha nem jöt­tél vol­na el a csó­na­kok­tól, akár­mennyi­re sze­ret­lek is, ki­pró­bál­tam vol­na, hogy ez va­ló­ban így van-e.

– De hát ak­kor mire va­lók a csó­na­kok? – kér­dez­tem ide­ge­sen.

– Lá­tod ott azt a la­pos kö­vet, Ba­rá­tunk, amin túl az a nyí­lás lát­szik, ami egy bar­lang be­já­ra­ta, és amely az után a vi­har után vált lát­ha­tó­vá, amely a szi­get­re ho­zott ben­ne­te­ket? Arra hasz­nál­juk a csó­na­ko­kat, hogy ál­do­za­ti aján­dé­ko­kat vi­gyünk a kőre. De azon túl sen­ki se me­het, és a kez­de­tek óta nem is megy.

– Ál­do­za­ti aján­dé­kot? Ki­nek?

– Az Oro­ma­tu­sok­nak, az egy­kor itt élt nagy ha­lot­tak szel­le­me­i­nek.

– Oro­ma­tu­sok? Oro! Min­dig min­den Oró­hoz ve­zet. Ki és mi ez az Oro?

– Oro egy is­ten, Ba­rá­tunk, de ha igaz, amit a pa­pok mon­da­nak, ak­kor van egy ná­lá­nál na­gyobb is­ten is, De­gai, a Te­rem­tő, a Sors, aki min­dent meg­al­ko­tott, és igaz­gat­ja min­den út­ját.

– Ez rend­ben van, de mi­ért gon­dol­já­tok azt, hogy Oro, De­gai szol­gá­ja itt él a he­gyen? Azt hit­tem, hogy ab­ban a li­get­ben él, ahol a pa­pok a szob­rát tart­ják.

– Ezt én nem tud­ha­tom, Ten­ger­ről jött Ba­rá­tunk, de ez min­dig is így volt. Azt a szob­rot a li­get­ben csak a lel­ke lá­to­gat­ja idő­ről idő­re. Most pe­dig kö­nyör­gök ne­ked, hogy gye­re ve­lem vissza, mi­előtt a pa­pok fel­fe­de­zik, hogy itt jár­tál, és fe­lejtsd el, hogy van­nak csó­na­kok a ta­von.

Mi­vel ezt ítél­tem a leg­böl­csebb­nek, csak ne­vet­tem egyet, és vissza­sé­tál­tam vele a fa­lu­ba. A vissza­ú­ton meg­pró­bál­tam több ér­te­sü­lést sze­rez­ni Or­óról és a hegy­ről, si­ker­te­le­nül. Nem tud­ta, ki épí­tet­te a ro­mot a hegy ol­da­lá­ban, és azt sem, hogy ki rom­bol­ta le. Csak annyit tu­dott, hogy a nagy vi­har ide­jén, ami­kor a szö­kő­ár a part­ra do­bott ben­nün­ket, a hegy úgy re­me­gett a szél­ben, mint a pál­ma­fák, úgy lát­szott, mint­ha nagy erők mű­köd­né­nek ben­ne. Az­tán ész­re­vet­ték, hogy eköz­ben meg­emel­ke­dett, és lát­ha­tó­vá vált an­nak a bar­lang­nak a be­já­ra­ta a la­pos kö­vön túl. A pa­pok azt mond­ták, hogy azok az Oro­ma­tu­sok, akik itt tar­tóz­kod­nak, moz­go­lód­ni kezd­tek, és ez nagy dol­gok elő­je­le. És va­ló­ban nagy dol­gok tör­tén­tek, hi­szen nem ér­kez­tünk-e meg a föld­jük­re?

Meg­kö­szön­tem neki mind­azt, amit el­mon­dott, és mi­vel már mást nem tud­hat­tam meg tőle, nem szól­tam töb­bé a do­log­ról, ami az­tán nem is ke­rült elő ket­tőnk kö­zött, leg­alább­is jó da­ra­big. A lel­kem­ben azon­ban el­tö­kél­tem, hogy akár az éle­tem árán is el­ju­tok arra a hegy­re. Va­la­mi olyan erő­vel hí­vott oda, mint­ha egy erős mág­nes von­zá­sá­ba ke­rül­tem vol­na.

Az­tán úgy tör­tént, hogy nem­so­ká­ra nem a sa­ját aka­ra­tom­ból men­tem a hegy­re, ha­nem mert mu­száj volt. A kö­vet­ke­ző­kép­pen tör­tént:

Az egyik este meg­kér­dez­tem Bas­tint, hogy ha­lad a té­rí­tő mun­ká­ja. Azt vá­la­szol­ta, hogy iga­zán re­me­kül, csak egy nagy aka­dályt kel­le­ne le­győz­nie, a li­get­ben lévő bál­ványt. Ha ez az át­ko­zott szo­bor nem vol­na, az egész szi­ge­tet meg le­het­ne ke­resz­tel­ni! Kér­tem, hogy ma­gya­ráz­za meg ezt ért­he­tőb­ben. Erre el­mond­ta, hogy a bál­vány, az is­ten­szo­bor hi­á­ba­va­ló­vá te­szi a mun­ká­ját, mert a ta­nít­vá­nyai arra hi­vat­koz­va uta­sít­ják vissza a meg­té­rést, hogy a szo­bor ott áll a li­get­ben. Mert ha meg­ke­resz­tel­ked­né­nek, ak­kor a bál­vány­ban lakó szel­lem el­va­rá­zsol­ná és el­pusz­tí­ta­ná őket.

– Az a szel­lem nem más, mint a „ba­rá­ta­ink”, a va­rázs­ló pa­pok – bó­lo­gat­tam.

– Pon­to­san így van, Ar­buth­not. Tu­dod, hi­szem, hogy ezek a sá­tá­ni pa­pok időn­ként em­ber­ál­do­za­tot mu­tat­nak be, ha aszály van, vagy más ha­son­ló ter­mé­sze­ti csa­pást kell el­szen­ved­ni­ük.

– Ezt el­hi­szem – mond­tam –, de az is biz­tos, hogy nem fog­ják ön­szán­tuk­ból el­vin­ni az is­ten­szob­rot és fel­ad­ni a jó­lé­tü­ket és ha­tal­mu­kat. At­tól fé­lek, ha­csak nem akar­juk, hogy min­ket ál­doz­za­nak fel, jobb, ha nyug­ton ma­ra­dunk!

Ek­kor va­la­ki el­hí­vott. Ott­hagy­tam hát Bas­tint, hal­lot­tam, amint mor­mol va­la­mit a már­tír­ság­ról, de nem tö­rőd­tem vele. Nem na­gyon ér­de­kelt, mi megy vég­be ma­kacs és el­szánt agyá­ban. Pe­dig azon gon­dol­ko­dott, hogy ha sen­ki más nem tün­tet­he­ti el on­nan azt a szob­rot, ak­kor neki kell meg­ten­nie!

Majd­nem annyi­ra el­szánt volt, mint a je­zsu­i­ták! Még­sem szólt egy szót sem a sö­tét ter­ve­i­ről se ne­kem, se Bick­ley­nek. Csak ta­ní­tot­ta az em­be­re­ket, meg­jegy­zé­se­ket tett az os­to­ba bál­vány­ra, és só­haj­to­zott, mennyi­re meg le­het­ne vál­toz­tat­ni az itt élők gon­dol­ko­dás­mód­ját, ha a szo­bor nem bu­tí­ta­ná őket ennyi­re! Sze­gény jó Bas­tin ba­rá­tom még soha éle­té­ben nem állt olyan kö­zel a fül­len­tés­hez, mint azok­ban a na­pok­ban eb­ben a té­ma­kör­ben. Az­tán a kö­vet­ke­ző ese­mé­nyek zaj­lot­tak le:

Az egyik na­pon Bick­ley éles sze­me fel­fe­dez­te, hogy Bas­tin a zse­bé­ben egy whis­ky­sü­veg­re em­lé­kez­te­tő do­log­gal bal­lag a dol­gá­ra.

– Hé, ba­rá­tom – szólt utá­na az üveg­re mu­tat­va –, csak nem ért vé­get az ön­meg­tar­tóz­ta­tás? Nem is tud­tam, hogy „vi­zet pré­di­kálsz és bort iszol”!

– Ha ez­zel arra akarsz cé­loz­ni, hogy zug­ivó va­gyok, ak­kor még a szo­kás­nál is na­gyob­bat té­vedsz az irá­nyom­ban, ami „szép” kis elő­re­ha­la­dás. Az üveg­ben pa­raf­fin van, és nem whis­ky. Le­het, hogy az üveg cím­ké­je ve­zet té­ged fél­re.

– És mit akarsz te az­zal a pa­raf­fin­nal? – cso­dál­ko­zott Bick­ley.

Bas­tin a feje búb­já­ig el­pi­rult, mi­köz­ben vá­la­szolt.

– A pa­raf­fin na­gyon jó a szú­nyo­gok el­len. Tá­vol tart­ja őket a sza­gá­val. De nem ez az egyet­len oka, hogy ma­gam­mal ci­pe­lem ezt az üve­get. Az igaz­ság az, hogy kí­sér­le­te­zem egy sa­ját ké­szí­té­sű lám­pá­val, ami… izé… it­te­ni fá­ból ké­szült – vág­ta ki, és el­ro­hant.

– Ha a jó öreg Bas­tin ezen­túl ha­zu­doz­ni akar, ak­kor jó lesz, ha éle­sí­ti az el­mé­jét, hogy em­lé­kez­zen arra, mi­kor, mit mon­dott – vi­gyor­gott Bick­ley. – De azért ér­de­kel­ne, hogy tény­leg mi­nek neki a pa­raf­fin. Re­mé­lem, nem a be­te­ge­im­nek adja. Va­la­me­lyik nap ugyan­is pont azt fej­te­get­te, hogy a pa­raf­fin bel­ső­leg mi­lyen fan­tasz­ti­ku­san ha­tá­sos. Per­sze fo­gal­ma sincs ar­ról, hogy a lám­pá­ba való pa­raf­fint nem hasz­nál­ják gyó­gyá­sza­ti cé­lok­ra.

– Ta­lán csak az iga­zát bi­zo­nyí­tan­dó, ki akar­ja pró­bál­ni sa­ját ma­gán – rán­tot­tam meg a vál­lam.

– Ké­szen ál­lok a gyo­mor­mo­sás­ra – vá­gott egy fin­tort Bick­ley, és ez­zel le is zár­tuk a té­mát.

Más­nap még nap­kel­te előtt fel­éb­red­tem. Mi­vel gye­rek­ko­rom óta ko­mo­lyan ér­de­kelt a csil­la­gá­szat, és a ha­jó­ról el­ho­zott könyv­vel az utób­bi idő­ben fel­fris­sí­tet­tem, sőt bő­ví­tet­tem az is­ko­lá­ban e tárgy­ban szer­zett is­me­re­te­i­met, sze­ret­tem vol­na egy kí­sér­le­tet ten­ni arra, hogy meg­ha­tá­roz­zam a szi­get föld­raj­zi el­he­lyez­ke­dé­sét, és így meg­tud­jam, hová is ve­tett min­ket a vi­har. Saj­nos a leg­tel­je­sebb mér­ték­ben fel­sül­tem, mi­vel azt se tud­tam, ho­gyan fog­jak neki a csil­la­gá­sza­ti meg­fi­gye­lés­nek.

Mi­köz­ben egy kéz­ben tar­tott lám­pá­val ki­fe­lé igye­kez­tem a ház­ból, ész­re­vet­tem, hogy Bas­tin lak­ré­sze üres. El­gon­dol­kod­tam azon, hogy va­jon hova me­he­tett ilyen ko­rai órán. Ami­kor el­ér­tem a meg­fi­gye­lő­he­lyet, egy emel­ke­dő te­te­jén egy kö­ves tisz­tást, ahol, mi­köz­ben Tommy ott lá­bat­lan­ko­dott mel­let­tem, le­tet­tem a te­le­szkó­pot, fel­fi­gyel­tem va­la­mi szo­kat­lan moz­go­ló­dás­ra. Sok benn­szü­lött ha­ladt el mel­let­tem a bok­rok kö­zött. Ak­kor az eszem­be öt­lött, hogy va­la­ki, ta­lán Ma­ra­ma azt mond­ta, az­nap haj­nal­ban nagy ál­do­za­tot mu­tat­nak be Oro tisz­te­le­té­re. Ez­u­tán nem tö­rőd­tem töb­bé a do­log­gal, ha­nem meg­pró­bál­tam be­azo­no­sí­ta­ni az égi­tes­te­ket. Ami­kor az ég vi­lá­go­sod­ni kez­dett, be kel­lett fe­jez­nem a pró­bál­ko­zást.

Kö­rül­néz­tem a csúcs­ról, mi­előtt le­men­tem vol­na, és lát­tam, hogy fény vil­lan olyan hét-nyolc­száz mé­ter tá­vol­ság­ban a fák kö­zött, ar­ra­fe­lé, ahol Oro szob­rát tart­ják. Soha nem vol­tam kí­ván­csi erre a „mű­al­ko­tás­ra”, mi­vel tud­tam, hogy ez csak egy tol­lak­kal és ha­son­ló dol­gok­kal dí­szí­tett kö­zön­sé­ges bál­vány. A fény vá­rat­la­nul és szo­kat­lan fény­erő­vel lob­bant fel, és ha­ma­ro­san kö­vet­te a rob­ba­nás zaja, amit bor­zal­mas üvöl­tés vál­tott fel. A szo­bor imá­dói or­dí­tot­tak két­ség­be­eset­ten.

A domb al­já­ba érve úgy dön­töt­tem, hogy meg­né­zem, mi tör­tén­he­tett. Vá­rat­la­nul Bick­ley je­lent meg mel­let­tem, és ri­ad­tan kér­dez­te, hogy ki rob­bant­gat itt. Csak a fe­je­met ráz­tam, mert iga­zán nem is sej­tet­tem.

– Hát, ne­kem van egy öt­le­tem – mor­dult fel Bick­ley –, csak az a segg­fej Bas­tin le­het! Sej­tem azt is, mire kel­lett neki a pa­raf­fin! De mi ez a zaj? Mi tör­té­nik?!

– Sze­rin­tem fel­ál­doz­zák Bas­tint – nyel­tem egy na­gyot. – Ná­lad van a re­vol­ve­red?

Bó­lin­tott, mert min­dig volt nála fegy­ver, ha sö­té­te­dés után ki­ment a ház­ból.

– Men­jünk, és nézzük meg, mi fo­lyik itt!

Ro­han­tunk, és alig tet­tünk meg pár száz mé­tert, ami­kor be­le­bot­lot­tunk az egyik nőbe, akit Bas­tin ko­ráb­ban meg­té­rí­tett.

– Se­gít­ség! Se­gít­se­tek! – si­kol­toz­ta ré­mül­ten. – Meg­ége­tik Üvöl­tö­zőt! Meg­sü­tik, mint egy disz­nót!

– Gon­dol­tam, hogy így lesz – rob­bant ki Bick­ley­ből, és még si­e­tő­sebb­re fog­tuk, mert nem volt vesz­te­ni való időnk.

Míg ro­han­tunk, meg­tud­tam a ret­te­gő nő­től, aki­re rá­kény­sze­rí­tet­tük, hogy mu­tas­sa ne­künk a leg­rö­vi­debb utat, hogy ami­kor az ál­do­zat­be­mu­ta­tás­ra ké­szül­tek, Bas­tin egy­szer csak meg­je­lent, és láng­ra lob­ban­tot­ta Oro is­ten szob­rát. Az­tán hát­rébb hú­zó­dott, és kö­zöl­te, hogy az ör­dög most már ha­lott. Ami­kor ezt el­mond­ta, Oro ret­te­ne­tes zaj­jal szét­rob­bant. Le­sza­kí­tott feje fel­re­pült a ma­gas­ba, és ami­kor vissza­zu­hant, el­ta­lál­ta és agyon­ütöt­te az egyik pa­pot. Ek­kor a töb­bi pap és a tö­meg meg­ra­gad­ta és meg­kö­töz­te Bas­tint. Most rak­ják a tü­zet a ke­men­cé­ben, ahol meg akar­ják süt­ni. Az­tán meg­eszik Oro tisz­te­le­té­re.

– Na, meg­kap­ta, amit akart! – mér­ge­lő­dött Bick­ley vissza­fe­lé ki­a­bál­va, mi­vel jó futó lé­vén le­ha­gyott ben­nün­ket. – Nem ér­tem, mi­ért nem le­het má­sok hi­tét és is­te­ne­it bé­kén hagy­ni!? Mi­nek kell pus­ka­por­ral fel­rob­ban­ta­ni más bál­vá­nya­it!?

– Ezt én se ér­tem – mond­tam neki –, de re­mé­lem, még idő­ben ér­ke­zünk.

– Hogy megsüs­se­nek és meg­egye­nek ben­nün­ket Bas­tin­nal együtt – li­heg­te Bick­ley ki­ful­lad­va.

Ami azt il­le­ti, még idő­ben ér­kez­tünk, mert a kő­ből ké­szült ke­men­cé­ket so­ká­ig tart fel­fű­te­ni. Ha­lot­tas ke­men­cé­je mel­lett, mind­két ke­zé­vel és lá­bá­val pál­ma­ros­tok­ból font kö­te­lek­kel meg­kö­töz­ve ott állt Bas­tin moz­du­lat­la­nul és mo­so­lyog­va, mint egy an­gyal, és ez a vi­sel­ke­dé­se ször­nyen ide­ge­sí­tett ben­nün­ket. Kö­rü­löt­te ott tán­col­tak Oro fel­her­gelt pap­jai, aki­ket Oro­fe­na fel­bő­szült la­ko­sai fog­tak gyű­rű­be. Olyan gyor­san rob­ban­tunk bele a tö­meg­be, hogy sen­ki se pró­bált meg­ál­lí­ta­ni ben­nün­ket, és oda­áll­tunk a ba­rá­tunk két ol­da­lá­ra, elő­rán­tott pisz­to­lya­ink­kal a kéz­ben.

– Kö­szö­nöm, hogy el­jöt­te­tek – mond­ta Bas­tin a be­ál­ló csend­ben –, de sze­rin­tem fö­lös­le­ge­sen fá­rad­ta­tok. Nem em­lék­szem arra, hogy volt-e va­la­ki a ko­rai már­tí­rok kö­zött, akit meg­sü­töt­tek és meg­et­tek, bár volt olyan, akit for­ró víz­be vagy olaj­ba ha­jí­tot­tak bele. Ez egy idő­ben meg­le­he­tő­sen di­va­tos volt. Úgy ve­szem, hogy ez a mód­szer szá­muk­ra szent, és nem pusz­tán kan­ni­ba­liz­mus.

Ér­tet­le­nül bá­mul­tam rá, és Bick­ley fel­hör­dült:

– Mit szá­mít az, hogy mi­lyen ok­ból tet­ték, ha egy­szer meg­esz­nek!?

– Ó – csó­vál­ta meg a fe­jét Bas­tin –, ir­tó­za­tos a kü­lönb­ség, de tu­dom, hogy te ezt úgy­se ér­te­néd meg. Most pe­dig ma­rad­ja­tok csend­ben, ha meg­kér­het­lek ben­ne­te­ket, mert imád­koz­ni aka­rok. Re­mé­lem, hogy si­ke­rül elég for­ró­ra he­ví­te­ni­ük azo­kat a kö­ve­ket, és nem tart a do­log húsz perc­nél to­vább, ami nem nagy idő.

Ek­kor tör­tént, hogy Ma­ra­ma elő­buk­kant a tö­meg­ből. Lát­szott raj­ta, hogy na­gyon kí­no­san érzi ma­gát. Vele tar­tott né­hány pap vagy va­rázs­ló, akik ko­ráb­ban úgy tán­col­tak, aho­gyan Baál pap­jai te­het­ték an­nak ide­jén, tel­je­sen át­en­ged­ve ma­gu­kat a düh­nek. For­gat­ták a sze­mü­ket, ki­dug­ták a nyel­vü­ket, ré­me­se­ket ri­kol­tot­tak, és Bas­tin felé ha­do­nász­tak fa­ké­se­ik­kel.

– Mi fo­lyik itt? – kér­dez­tem szi­go­rú­an a fő­nök­től.

– Hogy tudd, Ten­ger­ről jött Ba­rá­tunk, Üvöl­tö­ző meg­je­lent a haj­na­li ál­do­zat­nál, ami­vel Oró­nak akar­tunk tisz­te­leg­ni. Va­la­mit az is­ten­szo­bor lába elé ve­tett, és erre sár­ga vi­zet ön­tött. Ek­kor a szo­bor láng­ba bo­rult. Üvöl­tö­ző hát­rébb hú­zó­dott a lán­gok elől, gya­láz­ni kezd­te az is­tent, aki erre ha­tal­mas ha­rag­já­ban szét­rob­bant, és meg­öl­te azt az em­bert ott. Ezért most Üvöl­tö­zőt fel kell ál­doz­nunk.

– Mi­ért őt? – kér­dez­tem. – A szo­bor fel­rob­bant, és az egyik da­rab­ja, ame­lyik alá­hullt, nem Üvöl­tö­zőt ölte meg, pe­dig meg­te­het­te vol­na, ha az is­ten ha­ra­gu­dott vol­na rá, ha­nem az egyik pa­pot. Így az is­ten maga vá­lasz­tott sa­ját ál­do­za­tot, őt kell te­hát me­gen­ne­tek, nem pe­dig Üvöl­tö­zőt, aki csak azt tet­te, ami­re a ben­ne rej­lő Szel­lem uta­sí­tot­ta.

Ok­fej­té­sem, lát­ha­tó­an, nem hagy­ta érin­tet­le­nül Ma­ra­mát, de a pa­pok oda se fi­gyel­tek rá.

– Együk meg mind a hár­mat – or­dí­tot­ta az egyik –, hi­szen mind­annyi­an Oro el­len­sé­gei, és szent­ség­tö­rést kö­vet­tek el.

A köz­han­gu­lat elem­zé­se arra a kö­vet­kez­te­tés­re jut­ta­tott, hogy a tö­meg nagy ré­sze egyet­ért a pap­pal. A dol­gok kezd­tek na­gyon rossz­ra for­dul­ni. A pa­pok ránk ron­tot­tak, és fe­nye­get­tek ben­nün­ket fá­ból ké­szült fegy­ve­re­ik­kel, az egyik majd­nem meg is vág­ta Bick­leyt.

– Fi­gyel­je­tek rám, ba­rá­ta­im – ki­ál­tot­ta az or­vos, aki kez­dett be­dü­höd­ni. – En­gem Nagy Gyó­gyí­tó­nak vagy Nagy Pap­nak ne­vez­tek, nem így van? Vi­gyáz­za­tok hát, kü­lön­ben meg­tud­já­tok, hogy nem­csak egész­sé­get osz­to­ga­tok, ha­nem ha kell, ölni is tu­dok!

Sza­va­i­nak azon­ban az ég­vi­lá­gon sem­mi ha­tá­sa nem volt a fel­her­gelt em­be­rek­re. Az egyik fic­kó, aki­nek szó sze­rint hab­zott a szá­ja a düh­től, elő­re­ron­tott, nyil­ván­va­ló­an az­zal a szán­dék­kal, hogy szétzúz­za Bick­ley fe­jét.

Bick­ley cél­zott és lőtt. Pont át­lőt­te a rá tá­ma­dó szí­vét, ép­pen ug­rás köz­ben, így a fic­kó le­zu­hant a föld­re, és mire le­ért, már nem moz­dult töb­bé. A nép meg­tor­pant, mi­vel so­sem lát­tak még ben­nün­ket ölni, és nem tud­hat­ták, mire ké­pe­sek a lő­fegy­ve­rek. Ta­lán azt hit­ték, csak zajt okoz­nak. Bá­mul­tak, li­heg­tek a ré­mü­let­től és a döb­be­net­től, az­tán fu­tás­nak ered­tek. Tommy, ter­mé­sze­te­sen, vad uga­tás­sal ül­dö­ző­be vet­te őket, így ott ma­rad­tunk ötös­ben a két ha­lot­tal.

– Ide­je volt mó­res­re ta­ní­ta­ni őket – szö­gez­te le Bick­ley, ami­kor új­ra­töl­töt­te a fegy­ve­rét, majd be­le­lök­te a holt­tes­tet az egy­re for­ró­so­dó ke­men­cé­be.

– Iga­zad van – só­haj­tot­tam –, csak az a baj, hogy ha össze­sze­dik a bá­tor­sá­gu­kat, ak­kor ők akar­nak ben­nün­ket mó­res­re ta­ní­ta­ni.

Bas­tin nem szólt sem­mit, mint­ha nem is fog­ta vol­na fel, mi tör­té­nik kö­rü­löt­te.

– Mit te­gyünk most? – kér­dez­te Bick­ley.

– Me­ne­kül­jünk! – ja­va­sol­tam.

– Na de hová? A ha­jó­ra? Azt ta­lán meg tud­juk vé­de­ni, ha ránk tá­mad­nak.

– Nem, mert ép­pen erre szá­mí­ta­nak. Néz­zé­tek, ott elé­bünk akar­nak vág­ni. Men­jünk in­kább a szi­get­re, aho­vá nem mer­nek kö­vet­ni ben­nün­ket, mi­vel az szent hely­nek szá­mít.

– És mi­ből élünk meg a szi­ge­ten? – el­len­ke­zett Bick­ley.

– Fo­gal­mam sincs – vá­la­szol­tam neki –, de az biz­tos, hogy ha itt ma­ra­dunk, ak­kor meg­ha­lunk!

– Hát ak­kor – fújt egyet a ba­rá­tom – pró­bál­kozzunk meg a szi­get­tel!

Míg meg­be­szél­tük, mit te­gyünk, le­vág­tam Bas­tin kö­te­le­it.

– Kö­szö­nöm – for­dult fe­lém Bas­tin – nagy meg­könnyeb­bü­lés, ha az össze­pré­selt ka­ro­kat ki­sza­ba­dít­ják. Ugyan­ak­kor egy­ál­ta­lán nem mond­hat­nám, hogy há­lás va­gyok nek­tek. Már lát­tam a fe­je­men a már­tír­ság ko­ro­ná­ját, hogy kép­le­te­sen be­szél­jek, és ez most el­tűnt a ke­men­cé­ben, ahogy a fic­kó, akit Bick­ley meg­ölt és be­rug­dalt oda.

– Fi­gyelj ide, Bas­tin – szólt rá a tel­je­sen el­ké­pedt Bick­ley –, ha még egy szót szólsz, is­ten az atyám, hogy té­ged is be­lök­lek a ke­men­cé­be! Ott az­tán meg­ke­res­he­ted a már­tír­ko­ro­ná­dat, mi­vel úgy gon­do­lom, ép­pen elég disz­nó­sá­got csi­nál­tál már ma reg­gel!

– Ha rám akar­já­tok há­rí­ta­ni a fe­le­lős­sé­get a meg­gyil­kolt em­ber mi­att, ak­kor…

– Fogd már be a szád, és isz­ki­ri! – rob­bant ki Bick­ley. – Azok a po­kol­bé­li gaz­em­be­rek mind­járt vissza­jön­nek, hogy a meg­szen­telt üle­ped­del tölt­sék meg a fa­ze­ka­i­kat!

Így az­tán isz­ki­riz­tünk, még­pe­dig azon­nal. Ami­kor Oro le­re­pült feje mel­lett men­tünk el, Bas­tin le­ha­jolt érte, és fel­vet­te. Di­a­dal­mas vi­gyor­ral ci­pel­te ma­gá­val.

– Tu­dom, hogy fe­les­le­ges­nek gon­dol­já­tok – ma­gya­ráz­ta a tet­tét li­heg­ve –, de azok a bi­tan­gok meg­ta­lál­hat­ják, csi­nál­hat­nak neki egy új tes­tet, és ak­kor elöl­ről kez­dik az egész is­ten­ká­rom­lást! Ha sem­mi se ma­rad eb­ből a ha­mis is­ten­ből, ak­kor nem te­he­tik meg ezt!

Ami azt il­le­ti, so­sem vol­tunk iga­zi ve­szély­ben, a meg­tá­ma­dá­sunk is na­gyon tes­sék-lás­sék tör­tént. Ami­kor az első ha­rag­juk el­múlt, az oro­fe­na­i­ak nagy ré­sze, a pap­ja­ik­kal el­len­tét­ben, már egy­ál­ta­lán nem kí­ván­ta a ha­lá­lun­kat. Har­ci ked­vü­ket na­gyon le­lo­hasz­tot­ta a bál­vá­nyuk pusz­tu­lá­sa és két tár­suk ha­lá­la is, mi­vel fél­tet­ték a sa­ját éle­tü­ket. Így az­tán a haj­szo­lá­sunk, bár na­gyon za­jos­ra si­ke­rült, úgy zaj­lott, hogy so­sem ke­rül­tek hoz­zánk ve­szé­lyes kö­zel­ség­be.

Sze­ren­csé­sen el­ér­tük a tó­par­tot, és meg­ta­lál­tuk a csó­nak­há­zat, ami­ről már ko­ráb­ban szót ej­tet­tem. Nem ro­han­tunk, in­kább csak sza­po­ráz­tuk a lé­pé­se­in­ket. Bas­tin el­ol­dot­ta a jobb ál­la­pot­ban lévő csó­na­kot, amit, sze­ren­csénk­re, már te­le­pa­kol­tak az ál­do­za­ti aján­dé­kok­kal, hi­szen nyil­ván­va­ló­an ma akar­ták azo­kat el­jut­tat­ni a la­pos kő­höz. Öröm­mel néz­tük a sok min­dent a csó­nak­ház aj­ta­já­ból. Ami­kor be­ül­tünk a csó­nak­ba, Tommy is meg­ér­ke­zett hoz­zánk. Így tel­jes lét­szám­ban ta­szít­hat­tuk el a vízi jár­mű­vün­ket a part­tól, és evez­ni kezd­tünk a tó­ban a szi­get felé.

Úgy negy­ven eve­ző­csa­pás­nyi­ra a part­tól, ahol már meg­íté­lé­sünk sze­rint lán­dzsa­do­bás­nyi tá­vol­sá­gon kí­vül vol­tunk, meg­áll­tunk és vissza­néz­tünk, hogy lás­suk, mi tör­té­nik a par­ton. A tö­meg ed­dig­re utol­ért ben­nün­ket, és ott áll­tak a víz szé­lén, bu­tán bá­mul­va utá­nunk. Bas­tin, aki el­ér­ke­zett­nek lát­ta az időt egy újabb té­rí­té­si pró­bál­ko­zás­ra, mi­után gon­do­san le­mos­ta, a ma­gas­ba emel­te a bál­vány fe­jét, és pré­di­kál­ni kez­dett a Li­get is­te­né­nek bu­ká­sá­ról.

Ez­zel a tet­té­vel va­la­mit meg­moz­ga­tott a tö­meg agyá­ban. Ta­lán egy régi jós­lat buk­kant fel a mély­ből, amely most be­tel­je­sed­ni lát­szott. De akár­mi volt is az, a fő­pap or­dí­toz­ni kez­dett, és az egész tö­meg fel­boly­dult. Min­den­ki ki­a­bált, az­tán a föld­re ve­tet­ték ma­gu­kat, be­vi­zez­ték a fe­jü­ket, majd ho­mo­kot dör­zsöl­tek a ha­juk­ba, míg tel­je­sen sá­ros nem lett, és köz­ben a szi­get felé haj­long­tak. Az­tán fel­áll­tak, és vissza­men­tek, amer­ről jöt­tek.

– Nem kel­le­ne ne­künk is vissza­men­nünk? – kér­dez­te Bas­tin. – Nyil­ván­va­ló­an meg­ér­tet­ték a sza­va­im­ból az igaz­sá­got, és most ége­ti az el­mé­jü­ket!

– Hát ez egé­szen nyil­ván­va­ló – vá­la­szolt neki Bick­ley ci­ni­ku­san –, és ha vissza­me­gyünk, jól lán­dzsa­hegy­re tűz­nek ben­nün­ket, majd meg­per­zsel­nek a ke­men­ce tü­zé­ben.

– Le­het, hogy iga­zad van – vél­te Bas­tin –, hi­szen egy­ér­tel­mű­en bajt okoz­tál az­zal, ami­kor oly igaz­ság­ta­la­nul és szük­ség­te­le­nül meg­öl­ted azt a pa­pot, aki bi­zo­nyo­san nem akart bán­ta­ni té­ged, és nyil­ván­va­ló­an nem volt rossz em­ber, bár a vé­le­mé­nyét nem a leg­meg­fe­le­lőb­ben nyil­vá­ní­tot­ta ki. Ez­zel együtt nem hi­szem, hogy bár­ki is már­tír­rá akart vol­na vál­ni. Itt most nem ar­ról van szó, ami­kor va­la­ki aka­ra­tán kí­vül meg­ége­ti ma­gát.

– Mint egy pil­lan­gó a lám­pa­fény­ben – vág­ta oda neki Bick­ley in­ge­rül­ten.

– Igen, így is le­het mon­da­ni, ha ezt aka­rod, bár ez a ha­son­lat na­gyon gyen­ge. Én in­kább azt mon­da­nám, hogy a nap tü­zé­ben.

Bick­ley ek­kor olyan dü­höd­ten kez­dett el evez­ni, hogy a csó­nak se­be­sen szán­tot­ta a vi­zet. Ha­mar el­ér­tük az ál­do­za­ti aján­dé­kok ki­ra­ká­sá­nak hely­szí­né­ül szol­gá­ló szik­lát, amely sok­kal na­gyobb­nak bi­zo­nyult, mint gon­dol­tam. Ak­ko­ra volt, mint két kro­kett­pá­lya, csak sok­kal hosszabb.

– Mik azok? – mu­tat­tam né­hány ki­du­do­ro­dás­ra a szik­lán ott, ahol egy kis be­vá­gás kép­zett mes­ter­sé­ges ki­kö­tőt.

Bick­ley szem­ügy­re vet­te a du­do­ro­kat.

– Sze­rin­tem ki­kö­tő­osz­lo­pok ma­rad­vá­nyai – mond­ta –, ame­lye­ket év­ez­re­dek óta kop­tat a víz. Néz­zé­tek, ott van­nak vá­ga­tok, ame­lye­ket a kö­te­lek váj­tak ki a kő­ből. Vas­tag kö­te­lek vagy ká­be­lek le­het­tek.

Egy­más­ra néz­tünk, leg­alább­is Bick­ley és én, mert Bas­tint le­fog­lal­ta a bál­vány meg­fe­ke­te­dett feje, amit ma­gá­val hur­colt.