12. fejezet
Két­száz­öt­ven­ezer év!

– Lá­tom, nem fe­csér­led az idő­det, öreg­fiú – mond­ta Bick­ley meg­le­he­tő­sen ci­ni­ku­san.

– So­sem ta­lál­koz­tam még olyan­nal, hogy az em­be­rek ilyen ha­mar ke­reszt­né­ven kezd­jék el szó­lí­ta­ni egy­mást – je­len­tet­te ki Bas­tin, és gya­nak­vó­an né­zett rám.

– Nem mon­dott más ne­vet – je­len­tet­tem ki si­et­ve.

– Ez bi­zo­nyá­ra így van, csak­hogy ne­ked van má­sik ne­ved is, amit, úgy tű­nik, nem mond­tál meg neki! Min­den­eset­re örü­lök, hogy el­men­tek, mert már kezd­tem unni, hogy hol fát, hol meg vi­zet vi­gyek ne­kik! Rá­adá­sul ször­nyen éhes va­gyok, de nem ehe­tek egy jót vir­ra­da­tig, amíg meg nem hoz­zák az újabb el­lát­mányt. A ven­dé­ge­ink meg­et­ték min­den­nek a ja­vát, ami­re pe­dig szá­mot tar­tot­tam. Még az a sze­ren­cse, hogy a disz­nó­hús­hoz nem nyúl­tak.

– Én is éhes va­gyok – só­haj­tot­ta Bick­ley, és va­ló­ban ki­me­rült­nek lát­szott. – Os­to­ba az, aki tele asz­tal mel­lett éhe­zik! Majd be­szél­ge­tünk evés után.

Így az­tán csönd­ben fa­la­toz­tunk, az­tán meg­kér­dez­tem Bick­leyt, hogy mit gon­dol er­ről az egész­ről, és sze­rin­te hova men­tek a fel­éb­resz­tet­tek.

– A má­so­dik kér­dés­re tu­dom a vá­laszt – szólt köz­be Bas­tin. – Aho­vá men­tek, az a hely jól is­mert a Bib­li­á­ból, és oly­kor még Bick­ley is a szá­já­ra ve­szi a ne­vét ha­rag­já­ban. Ezt iga­zol­ja, hogy szem­mel lát­ha­tó­an imád­ják a hő­sé­get, ami­től még a ko­por­só­ik­ban sem tud­tak meg­vál­ni, és az, amit ti is el­is­mer­te­tek, hogy nem ép­pen át­la­go­sak, bár a Ra­gyo­gó Hölgy tény­leg szép, már ami a kül­se­jét il­le­ti.

Bick­ley oda se fi­gyelt erre a szó­ára­dat­ra, és egye­ne­sen ne­kem vá­la­szolt:

– Nem tu­dom, mit gon­dol­jak – né­zett a sze­mem­be egye­ne­sen –, de mi­vel mind­az, amit meg­ta­pasz­tal­tunk, nem ter­mé­sze­tes, már­pe­dig az uni­verzum­ban min­den­nek meg­van a ter­mé­sze­tes ma­gya­rá­za­ta, haj­la­mos va­gyok azt hin­ni, hogy hal­lu­ci­ná­ció ál­do­za­tai let­tünk, ami egy egé­szen ter­mé­sze­tes je­len­ség. Ilyen ugyan­is nem lé­te­zik, hogy két em­ber ki tud­ja, mennyi időn át alud­jon be­zár­va va­la­mi­fé­le üveg- vagy kris­tály­do­boz­ba, és rá­di­um vagy egyéb tar­tal­mú kris­tá­lyok­kal tart­sa ma­gát me­le­gen, majd úgy éb­red­jen, hogy gyor­san vissza­nye­ri az ere­jét. Ez szem­ben áll a ter­mé­sze­ti tör­vé­nyek­kel.

– És mi a hely­zet a mik­ro­bák­kal? – ve­tet­tem neki el­len. – Ők nagy­já­ból el­pusz­tít­ha­tat­la­nok, pe­dig élő­lé­nyek. Te­hát órá­juk sem ér­vé­nye­sek az ál­ta­lad em­lí­tett ter­mé­sze­ti tör­vé­nyek.

– Eb­ben iga­zad van – bó­lin­tott Bick­ley. – Bi­zo­nyos mik­ro­bák zárt kör­nye­zet­ben, adott kö­rül­mé­nyek kö­zött örök éle­tű­nek te­kint­he­tők. Ugyan­ez a hely­zet a rá­di­um ki­fogy­ha­tat­lan ener­gi­á­já­val, de hát az egy ás­vány. Vi­szont ezek az em­be­rek nem mik­ro­bák és nem ás­vá­nyok. Bár a ta­pasz­ta­lat azt mond­ja, hogy olyan kö­rül­mé­nyek kö­zött, amely­ben meg­ta­lál­tuk őket, nem él­het­né­nek pár hó­nap­nál to­vább!

– Mi te­hát a vé­le­mé­nyed?

– Vé­le­mé­nyem sze­rint nem ta­lál­tunk sem­mit, ha­nem ál­mod­tunk. Van­nak gá­zok, ame­lye­ket be­lé­le­gez­ve az em­ber kép­ze­lő­dik, itt van a ne­ve­tő­gáz, pél­dá­ul. Köz­tu­dott, hogy ezek a gá­zok oly­kor meg­gyűl­nek a bar­lan­gok mé­lyén. Azt meg­ta­pasz­tal­tuk, hogy kü­lön­le­ges il­la­tok jöt­tek ki a szo­bor alól, hát könnyen le­het, hogy ezek­nek let­tünk az ál­do­za­tai. Ha nem így van, ak­kor va­rázs­lat­nak va­gyunk a ta­núi, de, amint tud­já­tok, én nem hi­szek sem­mi­fé­le va­rázs­lat­ban!

– Hát én hi­szek – mond­ta Bas­tin csön­de­sen. – Min­den ben­ne van a Bib­li­á­ban. Te is tud­hat­nád, ha vet­ted vol­na a fá­rad­sá­got, hogy el­ol­vasd. Mi­ért fe­cseg­tek össze­vissza gá­zok­ról?

– Mert csak gáz hal­maz­ál­la­po­tú anyag okoz­hat­ta a hal­lu­ci­ná­ci­ón­kat.

– Kép­te­len­ség, Bick­ley! Azok az em­be­rek va­ló­ban itt vol­tak ve­lünk. Hát nem et­ték meg a leg­fi­no­mabb gyü­möl­csö­ket, nem it­ták meg a vi­zet, amit hoz­tam ne­kik anél­kül, hogy leg­alább kö­szö­ne­tet mond­tak vol­na!? Annyi az egész, hogy ők nem em­be­rek. Ők ártó szel­le­mek, és ami en­gem il­let, soha töb­bé nem aka­rom lát­ni őket, bár biz­tos va­gyok ab­ban, hogy Ar­buth­not na­gyon is vá­gyik a Ra­gyo­gó Hölgy után, aki át­ölel­te, és akit már­is a ke­reszt­ne­vén szó­lít, már ha egy­ál­ta­lán szó le­het a ke­reszt­ség­ről ve­lük kap­cso­lat­ban. Az öreg fic­kó volt olyan szem­te­len, hogy is­ten­nek ne­vez­ze ma­gát, és na­gyon is fi­gye­lem­re mél­tó, hogy ép­pen az Oro ne­vet hasz­nál­ja, lát­va az ör­dö­gi po­gány is­te­n­imá­da­tot, amely egy Oro nevű fan­tá­zi­á­ra irá­nyul egy olyan he­lyen, amit Oro­fe­ná­nak ne­vez­nek.

– Arra a kér­dé­sed­re, hogy hova me­het­tek – né­zett rám Bick­ley, ügyet sem vet­ve Bas­tin­ra –, csak annyit mond­ha­tok, hogy fo­gal­mam sincs. Tény­leg. Arra szá­mí­tok, hogy ha hol­nap reg­gel be­me­gyünk a bar­lang­ba, ak­kor üre­sen ta­lál­juk a szo­bor alat­ti he­lyet, mert az egé­szet csak kép­zel­tük a kris­tály­ko­por­sók­kal együtt. Azért be­szé­lek hol­nap reg­gel­ről, hogy le­gyen ide­je a fe­jünk­nek ki­szel­lőz­ni azok­tól az il­la­tok­tól!

– Hát, ha így gon­dol­kozunk, ak­kor még az is le­het, hogy a bar­lang nem is bar­lang, és nem is ülünk itt a szik­lán – je­gyez­te meg Bas­tin gú­nyo­san. – Te okos em­ber vagy, Bick­ley, már a ma­gad mód­ján, de annyi bu­ta­sá­got tudsz össze­hor­da­ni, mint sen­ki más!

– Azt mond­ták, hogy hol­nap vissza­jön­nek. Ha így lesz, ak­kor mit gon­dolsz? – sze­gez­tem a kér­dést Bick­ley­nek.

– Vár­nék ez­zel a vá­lasszal ad­dig, amíg va­ló­ban vissza­jön­nek. Most pe­dig sé­tál­junk egyet, és ne gon­dol­junk rá­juk! Túl­sá­go­san fe­szül­tek va­gyunk ah­hoz, hogy kö­vet­kez­te­té­se­ket von­junk le.

– Csak még egy kér­dést! – mond­tam, mi­köz­ben fel­áll­tunk. – A hal­lu­ci­ná­ci­ók Tommyt is érin­tik?

– Mi­ért ne? – von­ta fel a vál­lát Bick­ley. – Ugyan­olyan a tes­te, mint a mi­énk, de az is le­het, hogy csak kép­zel­tük a re­ak­ci­ó­it.

– Ami­kor meg­ta­lál­tuk az étel­lel teli ko­sa­rat a szik­lán, Bas­tin, volt raj­ta egy pi­ros vi­rá­gos kis ágacs­ka?

– Igen, Ar­buth­not, egyet­len gally csu­pán, amit le­dob­tam a szik­lá­ra, ami­kor fel­hoz­tam a ko­sa­rat.

– Már­pe­dig lát­tuk, hogy ezt az ágat a fel­éb­resz­tett Oro ma­gá­val vit­te, mi­után Tommy oda­tet­te a lába elé.

– Igen, kér­te, hogy ve­gyem fel, és ad­jam oda neki – bó­lin­tott Bas­tin.

– Nos, ha mind­ezt csak kép­zel­tük, ak­kor az ágacs­ká­nak még ott kell he­ver­nie, aho­vá le­dob­tad, Bas­tin, mi­vel nem volt olyan erős szél, ami el­so­dor­ta vol­na, és nincs itt Tommyn kí­vül más ál­lat, aki el­vi­het­te vol­na. El­fo­ga­dod ezt, Bick­ley?

Bó­lin­tott.

– Ha az ágacs­ka el­tűnt, ak­kor el kell is­mer­ned, hogy va­ló­ban lát­tuk azt, ami­ről azt gon­dol­juk, hogy csak kép­ze­le­tük.

– Fo­gal­mam sincs ar­ról, hogy ezt a kö­vet­kez­te­tést ho­gyan le­het­ne meg­cá­fol­ni – mond­ta Bick­ley óva­to­san.

Nem be­szél­get­tünk to­vább, ha­nem ne­ki­áll­tunk meg­ke­res­ni a gallyat, de nem ta­lál­tunk mást, csak pár le­hul­lott vi­rá­got, ame­lyek va­ló­szí­nű­leg ak­kor es­tek le az ág­ról, ami­kor Tommy a szá­já­ba vet­te. De ta­lál­tunk mást is. Bi­zo­nyá­ra em­lí­tet­tem már, hogy a Ra­gyo­gó Hölgy olyan szan­dált vi­selt, ame­lyet ru­bin­nak vagy kar­bun­ku­lus­nak lát­szó ék­kö­vek dí­szí­tet­tek. Ta­lál­tam egy ilyen kö­vet a szik­lán. Föl­vet­tem, és meg­néz­tük. Arany­szí­nű fo­nál­lal volt a szan­dál pánt­já­hoz varr­va, amely­ből ta­lál­tunk egy da­rab­kát a kö­vecs­kén ki­ala­kí­tott gomb­lyuk­ban. A fo­nál el­vá­sott, és a kő is meg­fol­to­so­dott, bi­zo­nyá­ra az évek hosszú sora alatt, vagy a su­gár­zás­tól, amely me­le­gí­tet­te az al­vót. Rá­néz­tem Bick­ley­re, aki ha­tá­ro­zot­tan meg­za­va­ro­dott­nak, majd­nem­hogy szo­mo­rú­nak lát­szott. Va­ló­ban volt va­la­mi tra­gi­kus ab­ban, hogy egy nagy­sze­rű em­ber fel­ad­ni kény­sze­rül mind­azt, ami­ben egy éle­ten át hitt.

El­men­tünk sé­tál­ni a vul­ká­ni csúcs kö­rü­li la­pá­lyon, mi­vel ép­pen elég cso­dát ta­pasz­tal­tunk meg, és szük­sé­günk volt va­la­mi meg­szo­kott, hét­köz­na­pi lát­vány­ra. De azért ez a séta se ma­radt ese­mény­te­len. Ta­lál­tunk egy he­lyet, ahol a fá­kon ép­pen most kez­dett érni a gyü­mölcs. Volt ott ke­nyér­fa és jam­gyö­kér is. Ki­csit ar­rébb, egy apró tó­ban, ame­lyet a naggyal csak egy se­bes fo­lyá­sú pa­tak kö­tött össze, ren­ge­teg hal nyüzs­gött. Iga­zi pa­ra­di­csom volt ez.

Mind­ez na­gyon je­len­tős fel­fe­de­zés­nek szá­mí­tott, hi­szen most már nem kel­lett az éh­ség­től tar­ta­nunk ak­kor sem, ha a benn­szü­löt­tek nem hoz­ná­nak több en­ni­va­lót. Szed­tünk né­hány pál­ma­le­ve­let, és Bas­tin, aki egé­szen rá­ter­mett­nek bi­zo­nyult az ilyen hét­köz­na­pi do­log­ban, fo­gott ezek­kel mint me­rí­tő­há­lók­kal négy szép, nagy ha­lat. Nagy­sze­rű lát­vány volt, ahogy Bas­tin al­kal­maz­ko­dott a ter­mé­sze­ti kö­rül­mé­nyek­hez, és Bick­ley nem is mu­lasz­tot­ta el meg­je­gyez­ni, hogy ha hin­ne a lé­lek­ván­dor­lás­ban, es­küd­ne rá, hogy Bas­tin elő­ző éle­tei egyi­ké­ben bar­lang­la­kó volt.

Egy biz­tos, Bas­tin ügyes­sé­ge most nagy hasz­nunk­ra volt. Ko­ráb­ban, ami­kor meg­ér­kez­tünk a szi­get­re, mi­előtt a benn­szü­löt­tek­től há­zat kap­tunk vol­na, Bas­tin épí­tett egy pál­ma­kuny­hó­fé­lét, ahol ét­kez­tünk, és ahol Bick­ley­vel alud­tak, mi­vel a sát­rat át­en­ged­ték ne­kem. Pál­ma­ros­tok­ból hor­gász­zsi­nórt is ké­szí­tett (sze­ren­csé­re volt pár hor­gunk), ami­vel – édes­ví­zi kagy­ló­kat és hal­bel­ső­sé­get hasz­nál­va csa­li­nak – hor­gá­szott. A leg­na­gyobb di­cső­sé­gé­re azon­ban az a gallyak­ból össze­esz­ká­bált vad­ma­dár­fo­gó csap­da vált, ame­lyik na­gyon ha­té­ko­nyan mű­kö­dött. Így az­tán na­gyon jó kony­hánk lett, fő­leg mi­után Bas­tin rá­jött arra, ho­gyan kell a for­ró kö­ve­ken jól át­süt­ni a hú­so­kat. Bick­ley­vel na­gyon örül­tünk en­nek, mi­vel Bas­tin így men­te­sí­tett ben­nün­ket ezek­től a hét­köz­na­pi ten­ni­va­lók­tól, és az időn­ket ar­cheo­ló­gi­ai ku­ta­tás­ra for­dít­hat­tuk, ami ba­rá­tun­kat nem na­gyon ér­de­kel­te.

Ami­kor vissza­ér­tünk a tá­bor­ba, már es­te­le­dett, így el­ké­szí­tet­tük a ha­la­kat, és meg­va­cso­ráz­tunk. Az­tán ret­te­ne­te­sen el­fá­rad­va el­he­lyez­ked­tünk, olyan ké­nyel­me­sen, ahogy csak tud­tunk, és nyu­go­vó­ra tér­tünk. Ki­me­rült­sé­günk ered­mé­nye­ként nem volt az a cso­dás fel­fe­de­zés, amely éb­ren tart­ha­tott vol­na ben­nün­ket. Bas­tin­ra meg sem­mi ilyes­mi nem ha­tott. Ő csak el­fo­gad­ta, ami tör­té­nik, sok­kal be­fo­ga­dób­ban, mint mi. Gyer­me­ki lel­kü­let­tel ke­reszt­be tet­te az uj­ja­it, hogy el­ke­rül­je min­den ron­tás, szár­maz­zon az a fel­éb­resz­tett – sze­rin­te – ártó szel­le­mek­től, vagy bár­mi más em­be­ri ki­ta­lá­ci­ó­ból, és aludt, mint egy cse­cse­mő.

Már szól­tam a Ma­ra­má­val foly­ta­tott pár­be­szé­dünk­ről, és ar­ról, hogy egye­lő­re sem­mi­kép­pen nem akar­tunk vissza­men­ni a benn­szü­löt­tek közé, bár már egy­ál­ta­lán nem fél­tünk az oro­fe­na­i­ak­tól. Úgy gon­dol­tuk, hogy amíg Ma­ra­ma és a nép ve­ze­tői mel­let­tünk áll­nak, nincs mi­től tar­ta­nunk. A pa­pok és va­rázs­lók érzü­le­te fe­lől azon­ban nem le­het­tünk biz­to­sak. Ők bi­zo­nyá­ra nem fe­lej­tet­ték el és bo­csá­tot­ták meg Bas­tin is­ten­rom­bo­ló tet­tét, sem azt, hogy új ta­ní­tá­sok­kal az ő be­fo­lyá­su­kat akar­ja csök­ken­te­ni, ve­szé­lyez­tet­ve ez­zel a kö­zös­ség­ben el­fog­lalt ve­ze­tő he­lyü­ket. Nem bo­csá­tot­ták meg Bick­ley­nek, hogy le­lőt­te az egyik em­be­rü­ket, mint aho­gyan azt sem, hogy volt mer­szünk el­me­ne­kül­ni az is­te­nük ha­rag­ja elől.

Így tör­tént, hogy össze­es­kü­vést szőt­tek el­le­nünk, ami­nek az volt a lé­nye­ge, hogy ránk ront­va el­fog­ja­nak, majd fel­ál­doz­za­nak ben­nün­ket Oró­nak. Pon­to­san tud­ták, hol ta­nyázunk a szik­lán, hi­szen a tűz fé­nye mu­tat­ta ne­kik a he­lyet, rá­adá­sul a szik­lán part­ra száll­ni na­gyon is meg­szo­kott volt a szá­muk­ra, hi­szen gyer­mek­ko­ruk óta hord­ták ide az ál­do­za­ti aján­dé­ko­kat a he­gyen lakó is­te­nük­nek. Az össze­es­kü­vők az elő­ző éj­jel, Ma­ra­ma tud­ta nél­kül, két csó­na­kot vit­tek a tó­hoz, és most jött el a tá­ma­dás ide­je. A haj­nal kö­ze­led­té­vel, há­rom óra felé, a hold fé­nyé­nél be­száll­tak a csó­na­kok­ba, és hu­szon­egy em­ber­rel el­in­dul­tak. A csó­na­kok elég na­gyok vol­tak, ezért fért el ben­nük ennyi em­ber. Az éj sö­tét­jét akar­ták fel­hasz­nál­ni arra, hogy ál­munk­ban meg­lep­je­nek ben­nün­ket, majd haj­nal­ban, mi­előtt Ma­ra­ma köz­be­lép­het­ne, fel­ál­doz­za­nak.

Buta el­bi­za­ko­dott­sá­gunk­ban nem ál­lí­tot­tunk őrt, így az­tán arra ri­ad­tunk, hogy benn­szü­löt­tek te­per­nek le és kö­töz­nek össze ben­nün­ket pál­ma­zsi­nó­rok­kal. Szá­raz fü­vet töm­tek a szánk­ba, hogy ne ki­ált­has­sunk, de ne is ful­lad­junk meg idő előtt. Olyan ügye­sen meg­szer­vez­ték a tá­ma­dást, hogy esé­lyünk sem volt a vé­de­ke­zés­re. Hi­á­ba he­ver­tek mel­let­tünk a töl­tött lő­fegy­ve­re­ink, egyet­len lö­vést sem ad­hat­tunk le. Küz­döt­tünk, per­sze, amennyi­re tő­lünk telt, de nem sok­ra men­tünk vele, pár perc alatt úgy meg­kö­töz­tek ben­nün­ket, mint a son­kát, és már vit­tek is, hogy a füst­re akassza­nak. Egye­dül Bas­tin­nak si­ke­rült ki­köp­nie egy ada­got a szá­já­ba gyö­mö­szölt fű­ből, és hal­lot­tam, amint nyu­godt han­gon köz­li Bick­ley­vel:

– Hát ez tör­té­nik az em­ber­rel, ba­rá­tom, ha ősi he­lye­ken ártó szel­le­mek­kel dis­ku­rál…

Töb­bet nem mond­ha­tott, mert is­mét be­töm­ték a szá­ját, ez­út­tal olyan dur­ván, hogy ök­len­dez­ve le­nyel­te a fű egy ré­szét. Bick­ley meg csak mor­gott, de nem tu­dott neki vá­la­szol­ni, bár­mennyi­re sze­re­tett vol­na. Ami en­gem il­let, meg­ál­la­pí­tot­tam ma­gam­ban, hogy ezt ala­po­san el­ron­tot­tuk, ami­kor nem ál­lí­tot­tunk őrt, és a sors ke­gye­i­re bíz­tam ma­gun­kat.

Be­val­lom, hogy most sok­kal job­ban fájt a ha­lál gon­do­la­ta, mint negy­ven­nyolc órá­val ko­ráb­ban fájt vol­na. Kü­lö­nös és ke­gyet­len vi­lág ez… Ha leg­alább egyi­künk meg­me­ne­kül­ne! Mi­lyen kár, hogy a baj ak­kor zú­dul ránk, ak­kor kell át­ad­nom a tes­te­met az enyé­szet­nek, ami­kor ilyen cso­dás fel­fe­de­zé­se­ket tet­tünk, és ami­kor a ta­lá­nyok meg­ol­dá­sa még előt­tünk állt! De most már el­mé­le­te­ket sem gyárt­ha­tok, a lel­kem messzi is­me­ret­len­be köl­tö­zik, vagy ha Bick­ley­nek van iga­za, por­rá lesz a tes­tem­mel együtt. Pont ak­kor tör­tént mind­ez, ami­kor a le­he­tet­len mu­tat­ko­zott meg és bo­rult fény­be előt­tünk, hogy a bi­zony­ta­lan­ság szür­ke­sé­gét fel­tölt­se re­ménnyel és cso­dák­kal.

A benn­szü­löt­tek meg­le­he­tő­sen dur­ván oda­rán­gat­tak ben­nün­ket a ki­kö­tő­höz, és Bas­tin nagy feje kop­pant a desz­kán, ami­kor be­le­lök­ték az egyik csó­nak­ba. Bas­tin ezt a bá­nás­mó­dot, ha úgy vesszük, meg­ér­de­mel­te, hi­szen mi­at­ta szállt ránk a bal­sors. Két, iz­zad­ság­tól bűz­lő, és min­den­fé­le je­lek­kel te­le­fes­tett arcú, tol­las fej­éket vi­se­lő benn­szü­lött va­rázs­ló ép­pen ne­ki­állt en­gem is be­ha­jí­ta­ni az egyik csó­nak­ba, ami­kor va­la­mi tör­tént. Nem lát­tam, hogy mi, de en­nek ha­tá­sá­ra el­rab­ló­im le­ej­tet­tek a szik­lá­ra, és ott hagy­tak a há­ta­mon fek­ve.

Nem so­kat lát­tam, mi­vel nem tud­tam meg­emel­ni a fe­je­met, de elém tűnt az ős­idők­ből szár­ma­zó, ma­gát Oró­nak ne­ve­ző fér­fi fel­ső­tes­te. Meg­le­pe­tés­sel ta­pasz­tal­tam, bár csak de­ré­kig lát­tam, hogy mennyi­re meg­vál­to­zott. Más szí­nű öl­tö­zé­ket, vagy in­kább ru­hát vi­selt, ez­út­tal sö­tét­ké­ket, ami­ről el se tud­tam kép­zel­ni, hogy hon­nan ve­het­te. Óri­á­si sza­kál­lát szé­pen meg­fé­sül­ték és le­vág­ták, a fe­jén pe­dig egy fur­csa dí­szek­kel te­le­tűz­delt, fe­ke­te sap­kát vi­selt, amely mint­ha bár­sony­ból ké­szült vol­na. Még az arca is meg­vál­to­zott. Vál­to­zat­la­nul az ős­idők­ből szár­ma­zó, el­ké­pesz­tő­en bölcs lény­nek lát­szott, ám sok­kal fi­a­ta­labb­nak at­tól a ren­ge­teg ener­gi­á­tól és aka­rat­erő­től, ami be­lő­le áradt. Sö­tét szí­nű sze­me fé­lel­me­tes in­ten­zi­tás­sal ra­gyo­gott. Min­den el­kép­ze­lést fe­lül­mú­ló­an ha­tal­mas­nak és le­győz­he­tet­len­nek tűnt.

Át­ha­tó­an né­zett a benn­szü­löt­tek­re, és mély, hi­deg han­gon, oro­fe­nai nyel­ven meg­kér­dez­te:

– Mit mű­vel­tek itt, szol­gák?!

Kép­te­le­nek vol­tak vá­la­szol­ni neki, túl­sá­go­san el­ural­ko­dott raj­tuk a pá­nik at­tól, hogy az is­te­nük egy­szer csak hús-vér alak­ban meg­je­lent előt­tük. Nem akar­tak mást, csak el­me­ne­kül­ni. Oro egyet­len kéz­moz­du­la­tá­ra azon­ban moz­du­lat­lan­ná der­med­tek, mint az ál­la­tok, akik meg­ad­ják ma­gu­kat az őket ra­bul ejtő lán­cok­nak. Ott áll­tak abba a moz­du­lat­ba kö­vül­ve, ami­ben ép­pen vol­tak, és rop­pant ne­vet­sé­ges­nek lát­szot­tak fes­tett ar­cuk­kal, tol­las fej­fe­dő­ik­kel és go­nosz ar­cuk­ra fa­gyott ré­mü­le­tük­kel.

A fel­éb­resz­tett is­mét szólt hoz­zá­juk:

– Megint ölni akar­ta­tok, mint az ős­apá­i­tok, ti kí­gyók és disz­nók meg­átal­ko­dott faj­za­tai, akik em­be­ri alak­ban ocs­mány­kod­tok! Azo­kat akar­já­tok fel­ál­doz­ni, akik az ol­tal­ma­mat él­ve­zik, hogy ki­elé­gít­sé­tek a gyű­lö­le­te­te­ket azok iránt, akik oko­sab­bak ná­la­tok!? Gye­re kö­ze­lebb, te!

Pat­tin­tott az uj­já­val a fő­va­rázs­ló felé. A fér­fi azon­nal oda­szök­kent hoz­zá, úgy, mint egy fel­hú­zós já­ték, és meg­állt előt­te. Min­den por­ci­ká­já­ból su­gár­zott a ret­te­gés, a tol­lai le­ko­nyul­tak, a fes­ték meg­folyt az ar­cán.

– Te­kints Oro sze­mé­be, te, aki Orót imá­dod!

A fér­fi en­ge­del­me­sen rá­me­resz­tet­te a sze­mét Or­óra.

– Fo­gadd a bün­te­té­se­det Oró­tól! – mond­ta az ős­idők­ből szár­ma­zó fér­fi, és ak­kor va­la­mi ret­te­ne­tes do­log tör­tént. A va­rázs­ló tes­te el­kép­zel­he­tet­le­nül ma­gas­ba fel­re­pült a le­ve­gő­be, hogy in­nen le­zu­han­jon a kőre, ahol vo­nag­la­ni kez­dett. De is­mét fel­emel­ke­dett, vissza­esett, és gör­csök­ben fet­ren­gett, sa­ját kar­ját mar­can­gol­va a fo­ga­i­val. Tor­ka­sza­kad­tá­ból üvöl­tött a kín­tól, amely át­jár­ta, az­tán elő­re­zu­hant, és be­ver­te a hom­lo­kát a kőbe. Még fel­ült, de össze­csuk­lott, és meg­halt.

Tár­sai úgy fo­gad­ták a ha­lá­lát, ahogy a meg­fé­lem­lí­tett vad­em­be­rek ál­ta­lá­ban. Há­rom ki­vé­te­lé­vel, aki­ket le­bé­ní­tott a ré­mü­let, tö­ké­le­tes pá­nik­ba es­tek. Össze­vissza ro­han­gál­tak, lök­dös­ve, ta­szi­gál­va, fa­fegy­ve­re­ik­kel csé­pel­ve egy­mást, mint­ha po­kol­be­li ör­dö­gök száll­ták vol­na meg őket. Az­tán ami­kor ki­ga­ba­lyod­tak egy­más­ból, be­le­ug­rál­tak a tóba, és kő­ként süllyed­tek el, a ha­lál­fé­le­lem ret­te­ne­tes gri­ma­szá­val az ar­cu­kon.

Úgy érez­tem, hogy órá­kig ver­gőd­nek, de biz­to­san nem tar­tott to­vább öt perc­nél az egész, és mind meg­hal­tak. Csak az a há­rom ma­radt élet­ben, akik nem bír­tak moz­dul­ni. Ők csak a sze­mü­ket for­gat­ták a bor­za­lom­tól.

A fel­éb­resz­tett pat­tin­tott az uj­já­val, és ki­ol­dot­ta őket a bé­nult­ság­ból, mire mind­hár­man fel­so­ra­koz­tok előt­te, mint a ka­to­nák.

– Ve­gyé­tek ki őt a csó­nak­ból – mu­ta­tott Oro Bas­tin­ra –, vág­já­tok el a kö­te­le­it, és a má­sik ket­tő­ét is!

Nagy igye­ke­zet­tel en­ge­del­mes­ked­tek, és pár perc múl­va már ott áll­tunk ki­sza­ba­dít­va a bar­lang­be­já­rat előtt a fü­vön. Az ős­idők­ből szár­ma­zó fér­fi a va­rázs­lók ve­ze­tő­jé­re mu­ta­tott, aki tág­ra me­redt szem­mel, hol­tan fe­küdt a szik­lán.

– Fog­já­tok ezt a sar­la­tánt, és mu­tas­sá­tok meg a töb­bi va­rázs­ló bi­tang­nak! – szólt rá­juk. – Mond­já­tok el ne­kik, mi tör­tént a töb­bi­ek­kel, és hol van­nak a holt­tes­te­ik, már ha meg akar­ják ta­lál­ni azo­kat! Tu­das­sá­tok min­de­nek­kel, hogy Oro, a hegy is­te­ne, aki ez­i­dá­ig aludt, fel­éb­redt, és rosszul jár az, aki meg­kér­dő­je­le­zi az ő ha­tal­mát, és meg­pró­bál ár­ta­ni az ő ház­né­pé­nek! Hoz­za­tok en­ni­va­lót min­den­nap, és áll­ja­tok ké­szen­lét­ben, hogy min­den pa­ran­cso­mat tel­je­sít­hes­sé­tek! Most pe­dig kot­ród­ja­tok!

A ször­nyen meg­vi­selt holt­tes­tet be­le­tet­ték abba a csó­nak­ba, ame­lyik­ből Bas­tint ki­emel­ték. Mind­annyi­an resz­ket­tek a fé­le­lem­től, mi­köz­ben olyan se­be­sen evez­tek tova, aho­gyan ta­lán még so­ha­sem. Mire a le­nyug­vó hold el­tűnt az ég­bolt­ról, el­tűn­tek a benn­szü­löt­tek is a sze­münk elől, és ak­kor nagy csönd ölelt kö­rül ben­nün­ket.

– Me­gyek, meg­ke­re­sem a csiz­má­mat – kö­zöl­te vá­rat­la­nul Bas­tin –, na­gyon rücs­kös ez a szik­la, és jó pár­szor be­le­rúg­tam a fic­kók he­lyett, akik­ről fo­gal­mam sincs, hogy mi­től ful­lad­tak víz­be! Azt hi­szem, tü­rel­me­sebb­nek kel­lett vol­na len­nünk ve­lük szem­ben, és re­mé­lem, hogy más eset­ben ez így is lesz, hi­szen csak azt tet­ték, ami el­vár­ha­tó tő­lük.

– Ami el­vár­ha­tó, hát hogy­ne! – kont­rá­zott Bick­ley, re­ked­ten, ki­szá­radt to­rok­kal. – Na­gyon örü­lök neki, hogy el­tűn­tek az éle­tünk­ből!

Bas­tin el­bi­ce­gett, hogy meg­ta­lál­ja a láb­be­li­jét, mi Bick­ley­vel pe­dig ott ma­rad­tunk, ahol a fel­éb­resz­tett meg­men­tett ben­nün­ket. Oro úgy állt mel­let­tünk, mint aki már el is fe­lej­tet­te az elő­ző, ré­me­sen moz­gal­mas je­le­ne­tet. Tel­je­sen be­le­me­rült az ég ta­nul­má­nyo­zá­sá­ba. Most, hogy a hold fé­nye már nem ho­má­lyo­sí­tot­ta el őket, a csil­la­gok fé­nye­sen ra­gyog­tak, olyan cso­dá­san, ami­lyen­nek csak a tró­pu­so­kon lát­hat­ja őket az em­ber tisz­ta idő­ben.

Va­la­mi su­gal­lat arra kész­te­tett, hogy kö­rül­néz­zek, és meg­pil­lan­tot­tam, hogy a nő, aki Yvá­nak ne­vez­te ma­gát, fe­lénk lép­ked. Lát­ha­tó­an min­den gyen­ge­sé­ge to­va­szállt mos­tan­ra, hi­szen min­den se­gít­ség nél­kül kö­ze­le­dett, még­hoz­zá olyan könnyed lép­tek­kel, mint­ha sik­la­na a lég­ben. A ví­zen úszó hattyút jut­tat­ta az eszem­be. Nem vé­let­le­nül ne­vez­tük őt Ra­gyo­gó Hölgy­nek, mert a csil­lag­fény­ben tény­leg ra­gyo­gott. Ezt a ha­tást va­ló­szí­nű­leg az öl­tö­zé­ke okoz­ta, amely, akár­csak az ap­jáé, más volt, mint ko­ráb­ban. Rá­adá­sul úgy tűnt, hogy a haja is fény­lik. Gyöngy­ház­fény övez­te, ahogy kö­ze­le­dett, és min­den moz­du­la­ta le­be­gés­nek lát­szott. Ami­kor oda­ért hoz­zánk, ész­re­vet­tem, hogy az arca is meg­vál­to­zott: ki­ke­re­ke­dett és tele volt élet­erő­vel és egész­ség­gel. Szép sze­me hi­he­tet­le­nül nagy­nak tűnt, és lá­gyan csil­lo­gott.

Azt a két fém­táb­lát hoz­ta, ame­lyet Oro ko­por­só­já­ban lát­tam. Át­ad­ta őket az ap­já­nak, majd vissza­vo­nult, hogy Oro ne hall­ja, mit mond – bár sze­rin­tem ez nem volt le­het­sé­ges –, és sut­tog­va be­szél­ni kez­dett hoz­zám. Azon­nal ész­re­vet­tem, hogy az alatt a pár óra alatt, amíg tá­vol volt, oro­fe­nai nyelv­tu­dá­sa ren­ge­te­get fej­lő­dött, mint­ha ki­it­ta vol­na a tu­dás kely­hét. Most olyan könnye­dén be­szélt, ahogy az előbb Oro a va­rázs­lók­hoz, sőt olyan sza­va­kat is hasz­nált, ame­lye­ket nem is­mer­tem, bár a ki­ej­té­se ré­gi­es­nek tűnt, mint aki év­szá­za­dok­kal ko­ráb­bi nyelv­já­rást be­szél.

Ami­kor ész­re­vet­te, hogy nem ér­tem, vál­toz­ta­tott a be­széd­mód­ján, és ezt ad­dig csi­nál­ta, amíg leg­alább a mon­dan­dó­já­nak az ér­tel­mét fel nem fog­tam.

– Biz­ton­ság­ban vagy­tok – mond­ta, mi­köz­ben a szer­te­szét he­ve­rő pál­ma­fa lán­dzsák­ra né­zett, majd az ök­lömön ék­te­len­ke­dő seb­re.

– Igen, lady Yva, hála az édes­apád­nak!

– Ne­kem tar­toz­tok kö­szö­net­tel. Az apám­nak más ter­ve volt ve­le­tek, de én gon­dol­tam rá­tok, ide­ge­nek­re, és a tar­tóz­ko­dá­si he­lyünk­ről lát­tam, hogy go­nosz tá­ma­dás ké­szül el­le­ne­tek.

– Ó! Gon­do­lom, fönt vol­ta­tok a hegy­te­tőn!

El­mo­so­lyo­dott, és meg­ráz­ta a fe­jét, de nem bo­csát­ko­zott ma­gya­rá­zat­ba, már ha a to­váb­bi sza­va­it nem an­nak vesszük.

– Ha úgy aka­rom, nem csak a sze­mem­mel lá­tok.

Ez a ki­je­len­tés fel­mor­du­lás­ra kész­tet­te Bick­leyt, aki ter­mé­sze­te­sen min­dent hal­lott.

– Kép­te­len­ség! Ugyan mi a csu­dá­ra gon­dol­hat? Ta­lán a te­le­pá­ti­á­ra?!

– Lát­tam a bajt – foly­tat­ta Yva, ügyet se vet­ve Bick­ley mor­gá­sá­ra –, és szól­tam uram­nak, az apám­nak, aki a se­gít­sé­ge­tek­re si­e­tett. Meg­öl­te őket? Nem akar­tam lát­ni.

– Igen, és most ott fek­sze­nek a tó fe­ne­kén hár­mat ki­vé­ve, akik­kel üze­ne­tet kül­dött.

– Gon­dol­tam, hogy így lesz. A ha­lál ret­te­ne­tes, ó, Humph­rey! De csak a kard ere­je fé­kez­he­ti meg a go­no­szo­kat és az al­jas­ság­ra ké­sze­ket.

Mi­vel nem akar­tam foly­tat­ni ezt a té­mát, meg­kér­dez­tem, hogy mit csi­nál az apja a fém­táb­lák­kal.

– Ol­vas a csil­la­gok­ban – vá­la­szol­ta Yva –, hogy meg­ha­tá­roz­has­sa, mennyit alud­tunk. Mi­előtt álom­ba me­rül­tünk, ké­szí­tett két ké­pet ar­ról, ho­gyan he­lyez­ked­nek el a csil­la­gok az el­al­vá­sunk ide­jén, és majd ak­kor, ami­kor el­ér­ke­zik ter­ve­zett fel­éb­re­dé­sünk ide­je.

– Meg­sza­kí­tot­tuk az al­vá­so­to­kat – mond­ta Bick­ley.

– Nem egé­szen, ó, Bick­ley! – mond­ta Yva mo­so­lyog­va. – Az is­te­ni Oro ezt is el­ter­vez­te. Ti csak vég­re­haj­tot­tá­tok az ő aka­ra­tát.

Azt vár­tam, hogy Bick­ley ki­rob­ban erre a vá­lasz­ra, de vissza­fog­ta ma­gát. Egy­részt ud­va­ri­as­ság­ból, más­részt, mert kí­ván­csi­an vár­ta, hogy mi lesz eb­ből az egész­ből.

– Mi­lyen hosszú al­vá­si időt ter­ve­zett Oro a szá­mo­tok­ra? – kér­dez­tem Yvát.

Yva egy pil­la­nat­ra el­hall­ga­tott, mint aki ke­re­si a meg­fe­le­lő sza­va­kat, az­tán bó­lin­tott.

– Tíz – mu­tat­ta az uj­ja­in, az­tán meg­ra­gad­ta Bick­ley mind­két ke­zét (nem az enyé­met), és mu­tat­ta az uj­ja­it.

– Tíz évet? – kér­dez­te Bick­ley. – Az kép­te­len­ség! Ha­bár…

– Tíz­szer tíz – ma­gya­ráz­ta Yva egy­re szé­le­sebb mo­sollyal – az száz.

– Ó! – nyög­te Bick­ley.

– Tíz­szer száz az ezer.

– Ne már! – ráz­ta meg a fe­jét Bick­ley.

– Tíz­szer tíz­ezer az száz­ezer.

Bick­ley erre in­kább nem mon­dott sem­mit.

– Két­szer száz­ezer és a fele a száz­ezer­nek, az két­száz­öt­ven­ezer év, ennyit ter­ve­zett el az apám, hogy alud­junk át. Mind­járt meg­tud­ja a csil­la­gok­ból, hogy min­den a ter­vei sze­rint tör­tént-e. Össze­ha­son­lít­ja az el­al­vá­sunk előtt fel­raj­zolt csil­lag­ál­lá­so­kat az­zal, amit most az égen lát – mo­soly­gott Yva ren­dü­let­le­nül, és az Oro ke­zé­ben lévő fém­la­pok­ra mu­ta­tott, ame­lye­ket a fel­éb­resz­tett el­mé­lyül­ten ta­nul­má­nyo­zott.

Bick­ley ar­rébb vo­nult, olyan han­go­kat hal­lat­va, mint­ha lég­zé­si ne­héz­sé­gek tör­tek vol­na rá, és olyan el­ké­pesz­tő­en za­vart­nak lát­szott, amin kis hí­ján fel­ka­cag­tam. Lady Yva azon­ban tény­le­ge­sen fel­ne­ve­tett, csen­gő, na­gyon kel­le­mes han­gon.

– Bick­ley egy sza­va­mat se hi­szi el – mond­ta az­tán. – Olyan okos, annyi min­dent tud! Két­száz­öt­ven­ezer év­vel ez­előtt azon­ban os­to­bá­nak tar­tot­tuk vol­na. Ak­kor ol­vas­tunk a csil­la­gok­ban, és ki tud­tuk szá­mí­ta­ni a pá­lyá­ju­kat.

– Aho­gyan most mi – mond­tam.

– En­nek na­gyon örü­lök, ó, Humph­rey, mert ha szük­sé­ges, tud­tok se­gí­te­ni az apám­nak.

Ti­tok­ban őszin­tén re­mél­tem, hogy ez a meg­tisz­te­lő fel­adat nem ne­kem jut. Ezért in­kább el­te­rel­tem a té­mát. Mi­vel Bick­ley köz­ben vissza­tért hoz­zánk, és Bas­tin is meg­je­lent, igen elé­ge­det­ten lép­ked­ve meg­ta­lált csiz­má­já­ban, is­mét az át­aludt idő­ről kezd­tem el be­szél­ni.

– Kér­lek, lady Yva – for­dul­tam a Ra­gyo­gó Hölgy­höz –, ez azt je­len­ti, hogy két­száz­öt­ven­ezer évet alud­ta­tok, vagy azt, hogy annyit kel­lett vol­na alud­no­tok – lát­tam, hogy Bas­tin sze­me el­ke­re­ke­dik –, és hol volt a tu­da­tod ez alatt a vég­te­le­nül hosszú idő alatt?

– Ha tu­dat alatt a lel­kün­ket ér­ted, ó, Humph­rey, ak­kor nem tu­dom biz­to­san. Ta­lán más­fe­lé járt, ta­lán más föl­di tes­tek­ben la­ko­zott, de az is le­het, hogy más boly­gó­kon. Egy biz­tos, az ér­tel­mem tele van olyan em­lé­kek­kel, ame­lye­ket még nem tu­dok ér­tel­mez­ni és meg­ér­te­ni.

– Egek! Ez tel­jes kép­te­len­ség! – fa­kadt ki Bick­ley.

– Az egek­ben – vá­la­szolt Yva csön­de­sen – sok min­den la­ko­zik, ami­ről azt mon­da­nád, hogy kép­te­len­ség, ó, sze­gény em­ber, de ezek a dol­gok még­is va­ló­sá­go­sak és ér­tel­me­sek. Eze­ket a dol­go­kat, vagy leg­alább­is né­me­lye­ket ezek kö­zül, re­mé­nye­im sze­rint, ha­ma­ro­san meg­mu­ta­tom nek­tek.

– Na, azt sze­ret­ném lát­ni! – vág­ta rá Bick­ley.

– Mi ez­zel a ba­jod? – szólt rá Bas­tin. – Sze­rin­tem a hölgy na­gyon ér­tel­me­sen be­szélt. Bár szá­mom­ra is ne­he­zen fel­fog­ha­tó, hogy két­száz­öt­ven­ezer évet aludt vol­na, hi­szen nem is tu­dom el­kép­zel­ni, hogy a hal­ha­tat­lan lé­lek ennyi időt tét­le­nül tölt­sön! Ez maga len­ne a he­nye­ség me­leg­ágya és a kö­te­les­ség meg­ta­ga­dá­sa. Rá­adá­sul, Bick­ley ba­rá­tom, a hölgy azt is ki­fe­jez­te, hogy fe­le­annyi­ra sem vagy okos, mint fel­fu­val­ko­dott­sá­god­ban kép­ze­led, és biz­tos­ra ve­szem, hogy sok olyan do­log van más vi­lá­gok­ban, ame­lyek ala­po­san pró­bá­ra ten­nék az ön­bi­zal­ma­dat, ha ta­lál­koz­nál ezek­kel!

Oro ek­kor fe­lénk for­dult, és in­tett a lá­nyá­nak.

– Gyer­tek ti is, ide­ge­nek, és ta­nul­ja­tok! – szólt ugyan­ak­kor hoz­zánk, így kö­vet­tük Yvát.

– Le­á­nyom – mond­ta Oro oro­fe­nai nyel­ven, gon­do­lom azért, hogy mi is meg­ért­sük –, kérd meg az ide­ge­ne­ket, hogy hoz­zák ide az egyik lám­pá­ju­kat, hogy a fé­nyé­nél ta­nul­má­nyoz­has­sam eze­ket a fel­jegy­zé­se­ket!

– Ta­lán ez is meg­te­szi – mond­ta Bick­ley, és elő­vet­te az egyik zseb­lám­pá­ját. Oro ar­cá­ba vi­lá­gí­tott vele. Így akart vissza­vág­ni mind­azért, amit el kel­lett szen­ved­nie et­től az ért­he­tet­len és fel­sőbb­sé­ges pár­tól. A ha­tás rend­kí­vü­li volt, ta­lán mert Oro ko­rá­ban már nem is tö­rőd­tek egy olyan ap­ró­ság­gal, mint az elekt­ro­mos­ság, vagy ta­lán mert nem szá­mí­tott ilyen fej­lett tech­no­ló­gi­á­ra a ré­szünk­ről, de lát­ha­tó­an meg­döb­bent. A vele töl­tött idő­ben sem az­előtt, sem az­u­tán, soha nem lát­tam, hogy a va­dak ura, vagy is­te­ne (hi­szen az ő sza­vuk egy­szer­re je­len­tet­te mind­ket­tőt) így re­a­gált vol­na. Hát­ra­hő­költ, és pár pil­la­nat­ra úgy tűnt, mint­ha meg­ré­mült vol­na, de az biz­tos, hogy el­va­kult. Az­tán mo­rog­va, ami­ben em­le­get­te a fény­csi­ná­lók fel­me­nő­it, uta­sí­tot­ta a lá­nyát, hogy ve­gye el Bick­ley­től az elem­lám­pát, és tart­sa meg­fe­le­lő szög­ben. Yva en­ge­del­mes­ke­dett, és a lám­pa fé­nyé­nél Oro vizs­gál­gat­ni kezd­te a két le­mezt.

Ki­csi­vel ké­sőbb a ke­zem­be nyom­ta az egyik la­pot, és fel­mu­ta­tott az Ori­on csil­lag­kép­re, a Cas­tor, Pol­lux, Al­de­ba­ran, Ri­gel csil­la­gok­ra, a Fi­as­tyúk­ra és a Szí­ri­usz­ra, és má­sok­ra, ame­lye­ket tá­jé­ko­zat­lan­sá­gom­ban nem tud­tam meg­ne­vez­ni. Az­tán az ál­ta­lam tar­tott le­me­zen egy­más után meg­mu­tat­ta ugyan­azo­kat a csil­la­go­kat és csil­lag­ké­pe­ket.

Ez­u­tán bó­lin­tott, hogy min­den rend­ben van, és át­ad­ta a nála lévő le­mezt Yvá­nak.

– A rég­múlt idő­ben vég­zett szá­mí­tá­sa­im he­lyes­nek bi­zo­nyul­tak, a csil­la­gok ál­lá­sá­ban nem mu­tat­ko­zik meg egy óra el­té­rés­nél na­gyobb kü­lönb­ség. Ha te, akit, ha jól tu­dom, Humph­rey­nak ne­vez­nek – mu­ta­tott rám –, a csil­lag­já­rá­sok tu­dó­ja len­nél, meg­kér­dez­néd, ho­gyan ál­la­pít­hat­tam meg az időt ilyen hi­bát­la­nul, mond­juk öt-tíz­ezer éves té­ve­dés­nél pon­to­sab­ban. Azt vá­la­szol­nám ne­ked, hogy a pon­tos­ság ér­de­ké­ben ki­szá­mí­tot­tam an­nak a két boly­gó­nak a jö­vő­be­li egy­más­hoz vi­szo­nyí­tott hely­ze­tét – a Sza­tur­nusz­ra és a Ju­pi­ter­re mu­ta­tott –, és meg­ál­la­pí­tot­tam, hogy az egyi­kük ál­lá­sa egy adott idő­pont­ban egy­be­esik majd an­nak a csil­lag­nak az ál­lá­sá­val – itt a Spi­cá­ra mu­ta­tott –, és el­dön­töt­tem, hogy ez lesz az az év, ami­kor fel­éb­re­dünk. És lás­sá­tok! Ott van­nak a csil­la­gok, ahogy elő­re lát­tam őket a múlt tá­vo­lá­ban, és fel­vés­tem az ál­lá­su­kat erre a lap­ra. Ugyan­ez lát­ha­tó most oda­fent az égen. A vi­lá­gunk, ez a boly­gó, nem több és nem ke­ve­sebb, mint két­száz­öt­ven­ezer­szer ke­rül­te meg a nap­ját az­óta, hogy álom­ba me­rül­tünk. Ide van írva, néz­zé­tek! – Fe­lénk mu­tat­ta a fém­táb­lát, az­tán fel­né­zett az égre, és mi kö­vet­tük a pil­lan­tá­sát a ra­gyo­gó, csil­lag­fé­nyes égre.

Ma­gasz­tos ér­zés ra­gad­ta meg a lel­kem, és úgy érez­tem, hogy ez Bick­leyt és Bas­tint sem hagy­hat­ta érin­tet­le­nül. Volt va­la­mi fé­lel­me­tes ab­ban, hogy ott áll­tunk e töb­bé-ke­vés­bé em­be­ri lé­nyek mel­lett, akik át­alud­tak két­száz­öt­ven­ezer évet, és a csil­la­gok já­rá­sá­val bi­zo­nyí­tot­ták ezt a tényt. Ter­mé­sze­te­sen, nem el­len­őriz­het­tem Oro ál­lí­tá­sa­it, hi­szen nem állt ren­del­ke­zé­sem­re az eh­hez szük­sé­ges tu­dás, de azt el kel­lett is­mer­nem, hogy amit ál­lít, az na­gyon lo­gi­kus. Mind­ez, azon­ban, egy­ál­ta­lán nem szá­mí­tott, mert volt a vi­sel­ke­dé­sé­ben és a kö­rül­mé­nyek­ben va­la­mi, ami egy­ér­tel­mű­vé tet­te, hogy ez az em­ber­for­ma lény az iga­zat ál­lít­ja.

Ő és a lá­nya két­száz­öt­ven­ezer évet alud­tak át. El­ké­pesz­tő, de így van: két­száz­öt­ven­ezer évet!