1. fejezet
Ar­buth­not be­mu­tat­ko­zá­sa

Úgy gon­do­lom, hogy a be­mu­tat­ko­zás­sal kell kez­de­nem. Humph­rey Ar­buth­not­nak hív­nak, és a sors ren­de­lé­se alap­ján ko­moly sze­re­pet ját­szot­tam e tör­té­net­ben. Ez egy­fe­lől a sze­mé­lyem­nek, más­fe­lől a kö­rül­mé­nye­im­nek kö­szön­he­tő.

Negy­ven éve szü­let­tem egy bá­jos De­vons­hire-beli fa­lu­ban, ott, ahol eze­ket a so­ro­kat írom, de ter­mé­sze­te­sen nem ugyan­eb­ben a ház­ban. Je­len­leg ugyan­is az ud­var­ház­ban élek, egy ősi, ámde a maga mód­ján kel­le­mes épü­let­ben, még­hoz­zá az egyik szé­pen be­ren­de­zett szo­bám­ban. A ház­hoz tar­to­zik egy gyö­nyö­rű kert, amely­ben az eny­he ég­haj­lat­nak kö­szön­he­tő­en olyan ren­ge­teg nö­vény él, amely csak el­vár­ha­tó egy na­pos vi­dék­től. A park­ban pe­dig ár­nyas fák ma­ga­sod­nak az égre. A ki­lá­tás is el­bű­vö­lő De­vons­hire dom­bos-völ­gyes, gaz­dag vi­dé­ké­re. Min­den­fe­lé ott pom­pá­zik a vö­rös ho­mok­kő, és a tá­vol­ban fel­sej­lik a ten­ger kék­je. A kö­ze­lünk­ben apró fal­vak si­mul­nak bele a táj­ba oly ben­ső­sé­ge­sen, hogy az ud­var­ház­ból nem is lát­ni őket. Ilyen hely Ful­com­be, ahol élek, és amely­nek, ért­he­tő okok­ból, nem mon­dom meg a va­ló­di ne­vét.

Sok év­vel ez­előtt atyám, Humph­rey Ar­buth­not tisz­te­le­tes, aki­nek egyet­len gyer­me­ke­ként lát­tam meg a nap­vi­lá­got, és aki után a ne­ve­met kap­tam, a vi­ká­ri­u­si tisz­tet lát­ta el az ud­var­ház­ban, amely­hez a szó­be­széd sze­rint a csa­lá­dom­nak elég sok köze van. Amennyi­ben a szó­be­szé­dek iga­zak, ak­kor ez II. Ká­roly ide­jé­ben ke­rül­he­tett ki a csa­lá­di bir­tok­ból, mi­vel az őse­im a par­la­ment ol­da­lán har­col­tak.

Apám vissza­vo­nul­tan élő öz­vegy­em­ber volt. Skót szár­ma­zá­sú édes­anyám nem sok­kal a szü­le­té­sem után el­ha­lá­lo­zott. Mi­vel ak­ko­ri­ban az ang­li­kán egy­ház na­gyon kö­zel állt a ró­ma­i­hoz, apám nem volt túl nép­sze­rű an­nál a csa­lád­nál, akik az ud­var­há­zat bir­to­kol­ták. Sőt, a csa­lád­fő, egy kö­zön­sé­ges alak, akit En­fi­eldnek ne­vez­tek, és aki a ke­res­ke­de­lem­ből gaz­da­go­dott meg, ki­fe­je­zet­ten csú­fo­ló­dott az apám­mal. Ezt könnye­dén meg­te­het­te po­zí­ci­ó­ja és pén­ze ré­vén, hi­szen még az egy­há­zi adó is az ő zse­bé­be ván­do­rolt.

Csak azért em­lí­tem meg ezt, mi­vel szá­mom­ra, ser­dü­let­len gyer­mek­ként va­ló­sá­gos vágy­ál­mot je­len­tett, hogy egy na­pon majd én ve­gyem át a he­lyét, meg­vá­sá­rol­va a bir­to­kot. Ez ak­ko­ri­ban elég­gé vad áb­ránd­nak szá­mí­tott. Még­is mé­lyen gyö­ke­ret vert ben­nem ez a gon­do­lat, és mint oly sok, if­jú­sá­gunk ide­jé­ből szár­ma­zó álom ese­té­ben, en­nél is, ami­kor el­jött a le­he­tő­ség, le­csap­tam rá és meg­va­ló­sí­tot­tam. Sze­gény, agg En­fi­eld! El­ér­te a bal­sors, mi­vel sem­mi­re­kel­lő, bes­tia fi­á­nak is­tá­po­lá­sa fel­őröl­te a va­gyo­nát, és el­ér­ke­zett a nap, ami­kor áru­ba kel­lett bo­csá­ta­nia a ful­com­bi bir­to­kot. Most már nem gon­do­lok rá ha­rag­gal, hi­szen ve­lem nem volt go­nosz, al­ka­lom­ad­tán kap­tam tőle némi pénzt, és azt is meg­en­ged­te, hogy hor­gásszak a fo­lyó­ban.

Az egy­sze­rű nép a kör­nyék­ről, mi­vel a bir­to­kon ke­ve­sen él­tek, na­gyon tisz­tel­te az apá­mat, bár ő gya­ko­rol­ta a gyó­nást, mi­se­ru­hát vi­selt, és gyer­tyát gyúj­tott az ol­tá­ron, sőt gyak­ran ki­fe­jez­te ab­be­li vá­gyát, hogy bár­csak füs­tö­lőt éget­het­ne a temp­lom­ban, pe­dig ezek nem tar­toz­tak az ang­li­kán egy­ház szer­tar­tá­si kel­lé­kei közé. Bár ez utób­bit so­ha­sem va­ló­sí­tot­ta meg. A szer­ze­te­sek ál­tal épí­tett temp­lom iga­zán ha­tal­mas volt, még­is va­sár­nap­ról va­sár­nap­ra meg­töl­töt­te a nép, akik igen messzi­ről el­jöt­tek ide, nem­csak a hely val­lá­sos fon­tos­sá­ga mi­att, ha­nem azért is, mert atyám, aki ta­nult em­ber volt, re­mek be­szé­de­ket tar­tott.

Ami en­gem il­let, úgy gon­do­lom, hogy mé­lyen be­lém ivód­tak ezek a ró­mai ka­to­li­kus val­lás­hoz kö­zel álló val­lá­si kül­ső­sé­gek, ame­lyek aj­tó­kat nyi­tot­tak fel ben­nem, és rá­vi­lá­gí­tot­tak a val­lás mö­göt­ti misz­ti­kum bel­ső tit­ka­i­ra, ame­lyek­ből, az em­be­ri lé­lek mé­lyén, maga a hit fa­kad. Saj­ná­la­tos azon­ban, hogy ezek­re a tit­kok­ra az ese­tek ki­lenc­ven­ki­lenc szá­za­lé­ká­ban az em­be­rek nem buk­kan­nak rá, sőt ész­re sem ve­szik, hogy ott bár­mi rej­tőz­köd­ne. Eszük­be sem jut, hogy bár­mi tit­kot sejt­se­nek, és az, hogy a kül­ső­sé­gek mö­gött szín­arany­ra buk­kan­hat­ná­nak.

Em­lí­tet­tem, hogy az apám ta­nult em­ber volt, de ez így na­gyon le­egy­sze­rű­sí­ti a va­ló­sá­got, mi­vel soha éle­tem­ben nem ta­lál­koz­tam még va­la­ki­vel, aki­nek a tu­dá­sa csak meg­kö­ze­lí­tet­te vol­na az övét. Olyan em­ber volt, aki bár­mi­be fog, igen gyor­san ki­vá­ló­nak bi­zo­nyul az adott te­rü­le­ten. El­ső­ran­gú ma­te­ma­ti­kus volt; a teo­ló­gia mes­te­re; rit­ka nyel­vek is­me­rő­je; jár­tas az iro­da­lom­ban; a szo­cio­ló­gia tu­do­má­nyá­ban; ze­nét kom­po­nált, bár or­go­na­já­té­ka, mi­vel túl pre­cíz volt, so­kak­nak nem tet­szett. Ko­mo­lyan ér­dek­lő­dött a tűz­szer­szá­mok iránt, és mind­emel­lett ki­vá­ló ker­tész volt, kü­lö­nö­sen a keze alól ki­ke­rü­lő al­mák­nak jár­tak cso­dá­já­ra. De mind­ez csu­pán né­hány a ké­pes­sé­gei kö­zül, ame­lyek oly nép­sze­rű­vé tet­ték őt, bár apám azt val­lot­ta, hogy Is­ten mind­ezen dol­gok ré­vén ta­nít ben­nün­ket, így sen­ki sem tud­hat­ta, hogy idő­ről idő­re me­lyi­ket ve­szi elő a pél­dá­za­ta­i­ban.

De ha be­le­mé­lye­dek apám elem­zé­sé­be, so­sem ke­rü­lök ki be­lő­le! Egy egész köny­vet ír­hat­nék róla! Ám a ha­lá­lá­val mind­ez el­enyé­szett, mint­ha so­sem lé­te­zett vol­na.

Őszin­té­nek kell len­nem sa­ját ma­gam­mal szem­ben, hi­szen őszin­te­ség nél­kül nincs ér­tel­me ez ilyes­fé­le fel­jegy­zé­sek­nek. Enél­kül csu­pán eggyé vál­na azon köz­le­mé­nyek­kel, ame­lye­ket a ma­ga­san fej­lett ci­vi­li­zá­ci­ók tö­me­gé­vel fal­nak ma­guk­ba, úgy, aho­gyan a mohó höl­gyek a sü­te­mé­nye­ket, ame­lyek­ben az ég­vi­lá­gon sem­mi hasz­nos táp­anyag nin­csen.

Tény, hogy apám ké­pes­sé­ge­i­nek nagy ré­szét örö­köl­tem. Egye­dül a tűz­szer­szá­mok irán­ti lel­ke­se­dé­se ha­gyott tel­je­sen hi­de­gen. Ha ezek­ről be­szélt, min­dig majd­nem be­le­hal­tam az una­lom­ba, hi­á­ba tud­tam, hogy a tűz­gyúj­tás két­ség­te­le­nül az em­be­ri lét leg­ki­fe­je­zőbb esz­kö­ze, szá­mom­ra még­sem je­len­tett sem­mi ma­gasz­to­sat. En­nek alap­ján ál­lít­ha­tom, van ben­nem va­la­mi prak­ti­kus­ság, amit az apám nem bir­to­kolt, hi­szen ha prak­ti­kus lett vol­na, ak­kor nem egy­sze­rű vi­dé­ki lel­kész­ként vég­zi, ha­nem fel­vi­szi a püs­pök­sé­gig. Ezen­fe­lül ren­del­kez­tem va­la­mi ér­zel­mi, ta­lán jobb szó erre a misz­ti­kus­ság, irán­ti fo­gé­kony­ság­gal is, amely tel­je­sen hi­ány­zott az apám lel­ké­ből.

Anél­kül, hogy apám ki­vá­ló­sá­gát a leg­ki­sebb mér­ték­ben csor­bí­ta­nám, úgy gon­do­lom, hogy ő so­sem ju­tott to­vább a dol­gok fe­lü­le­té­nél, nem ha­tolt le a lé­nye­gig, és nem szür­csölt bele a lel­ket iga­zán táp­lá­ló ét­kek­be. Ki­vá­ló in­tel­lek­tu­sa, hogy egy pél­dát mond­jak, lát­ta a sor­sunk­ban rej­lő fo­nák­sá­go­kat, és min­dent meg­tett, hogy rá­vi­lá­gít­son ezek ere­de­té­re, de nem volt elég erős, hogy eze­ken túl­te­kint­ve el­jus­son a Lé­lek leg­mé­lyé­re, amely arra tö­rek­szik, hogy min­den­ben ki­fe­je­ződ­jék, az úgy­ne­ve­zett vi­lá­gi dol­gok­ban, a hús­ban és a go­nosz­ság­ban is, még ha ez nem is min­dig nyil­ván­va­ló.

Őszin­tén szól­va, úgy kép­ze­lem, hogy e dol­gok­ban túl­szár­nya­lom apá­mat, és tu­dom, hogy ő egyet­ér­te­ne ve­lem. Ta­lán skót anyám örök­sé­ge ez, amely olyan tö­ké­le­te­sen ki­egé­szí­ti az apá­mét; ta­lán csak ön­ál­ló lel­kem sa­ját­sá­ga, amely tel­je­sen egye­di mó­don lát és érez. Fel se tud­juk fog­ni, mi­lyen sok vál­to­zat lé­te­zik a ter­mé­szet­ben, és azt sem, hogy ugyan­az a vál­to­zat so­sem for­dul elő két­szer. Ezért nin­csen és nem is lé­tez­het két egy­for­ma em­ber. A test, a kül­ső meg­je­le­nés egy­for­ma, ezt bár­me­lyik ve­gyész bi­zo­nyít­hat­ja, de az anya­got meg­moz­ga­tó szel­lem el­té­rő és egyé­ni, hi­szen ez a vál­to­za­tok vég­te­len so­ka­sá­gá­ból szár­ma­zik. A jó és a rossz, ame­lyet Menny­ként és Po­kol­ként tes­te­sí­tünk meg, örök ke­ve­ré­ke ez ben­nünk.

Van azon­ban még egy elő­nyöm az apám­mal szem­ben, ame­lyet a le­írá­sok­ból és a róla szó­ló el­be­szé­lé­sek­ből va­ló­szí­nű­sít­ve az anyám­tól örö­köl­tem, aki rend­kí­vül szép nő volt. Sok­kal jó­ké­pűbb­nek szü­let­tem apám­nál.

Ő ala­csony ter­me­tű, sö­tét hajú, kis em­ber volt, mé­lyen ülő szem­mel, bo­zon­tos szem­öl­dök­kel. Én is sö­tét hajú va­gyok, de az át­la­gos­nál ma­ga­sabb, olyan, aki­re azt mond­ják, dél­ceg. Nem tu­dom, kell-e en­nél töb­bet mon­da­nom a kül­sőm­ről, mi­vel nem szí­ve­sen be­szé­lek er­ről. Az azon­ban tény, hogy az egye­te­men nyal­ka Humph­rey­nak ne­vez­tek. Én vol­tam a kol­lé­gi­u­mi csó­nak ka­pi­tá­nya, és sok at­lé­ti­kai ér­met nyer­tem, ami­kor időt sza­kí­tot­tam az edzés­re.

Mi­előtt Ox­ford­ba ke­rül­tem, apám ta­ní­tott, rész­ben, mi­vel biz­tos volt ab­ban, hogy jobb ta­nár bár­ki más­nál, rész­ben azért, hogy pénzt spó­rol­jon. Ez na­gyon elő­nyös­nek bi­zo­nyult, mi­vel a spor­tok irán­ti ra­jon­gá­som­mal és azok­kal az apró, koc­ká­za­tos ka­lan­dok­kal együtt, ame­lyek a gyer­mek­kor sa­ját­sá­gai (pél­dá­ul, hogy a ha­lá­szok­kal együtt meg­ta­pasz­tal­tam a mély­ség ve­szé­lye­it), meg­men­tett at­tól, hogy anyám­asszony ka­to­ná­já­vá vál­jak. Apám­tól ren­ge­te­get ta­nul­tam, hi­szen mo­hón vágy­tam az el­is­me­ré­sé­re, sok­kal töb­bet, mint bár­ki hi­va­tá­sos ta­ní­tó­tól vagy is­ko­lá­ban ta­nul­hat­tam vol­na. Ez meg is mu­tat­ko­zott, ami­kor ösz­tön­díj­jal Ox­ford­ba ke­rül­tem, ahol ki­vá­ló­an tel­je­sí­tet­tem, en­nek a mai na­pig meg­van­nak a nyo­mai.

Ox­ford­ban le kel­lett vet­kőz­nöm a hi­á­nyos­sá­ga­i­mat. Igen, ku­dar­cot szen­ved­tem, a szó szo­ros ér­tel­mé­ben, bár hi­szek ab­ban, amit Step­hen­son „sors­sze­rű vagy meg­vál­tó hi­bá­nak” ne­vez. Ezen ku­dar­ca­im pe­dig a ké­nyes íz­lés­ben és az áll­ha­ta­tos­ság hi­á­nyá­ban gyö­ke­rez­tek, ame­lyek va­ló­já­ban a hit hi­á­nyát je­len­tik. Mert aki­nek van iga­zi hite, az ki­tar­tó, hi­szen bi­zo­nyos­sá­ga van afe­lől, hogy min­den­ben, amit kel­lő el­szá­nás­sal visz vég­hez, jó adag ne­mes­ség la­ko­zik, akár­mi­lyen ha­szon­ta­lan­nak vagy ér­tel­met­len­nek tű­nik is az adott do­log. Is­ten a mun­ka is­te­ne is, ez nagy be­tűk­kel rá van írva a Min­den­ség szö­ve­té­re. Nem aka­rok ebbe job­ban be­le­bo­nyo­lód­ni, aki tud­ja, mit aka­rok mon­da­ni, már ennyi­ből is ért.

Azt, hogy mit ér­tek a „ké­nyes íz­lés” alatt, már ne­he­zebb meg­ma­gya­ráz­ni. Ta­lán egy pél­dá­val meg­vi­lá­gít­ha­tom. Te­gyük fel, hogy egy olyan em­ber, aki­nek túl jó a szag­lá­sa, meg­ér­ke­zik egy vá­ros­ba, le­gyen az bár­mi­lyen tisz­tán tar­tott, a szo­ká­sos­nál na­gyobb mér­ték­ben fog fel­fi­gyel­ni azok­ra a rossz sza­gok­ra, ame­lyek el­vá­laszt­ha­tat­la­nok egy te­le­pü­lés éle­té­től. Ez a kel­le­met­len­ség az­tán tár­sul to­váb­bi dol­gok­kal, és meg­mér­ge­zi az út él­mé­nyét. Így ez az em­ber a ké­sőb­bi­ek­ben nem arra em­lék­szik, hogy mi­lyen tör­té­nel­mi he­lye­ket, szé­les su­gár­uta­kat vagy bár­mi szé­pet lá­tott az adott vá­ros­ban, ha­nem arra, hogy az mennyi­re bűz­lött a hal­szag­tól.

Így van ez más dol­gok­kal is. Egy gyö­nyö­rű nőt is el­vi­sel­he­tet­len­nek tart­hat az em­ber a si­pí­tó hang­ja mi­att; vagy azért, mert túl so­kat eszik; va­dá­szat­kor nem cé­loz pon­to­san; mert a vi­dék túl­sá­go­san la­pos az íz­lé­sé­nek; vagy hor­gá­szás­kor bosszant­ja, hogy a pon­tyok job­ban ha­rap­nak, mint a ká­rá­szok. Így az­tán so­sem ke­rül har­mó­ni­á­ba a kör­nye­ze­té­vel, és ezen az ál­la­po­ton nem tud fe­lül­ke­re­ked­ni. Ez a je­len­ség ugyan­úgy elő­for­dul­hat két­ke­zi mun­ká­sok­kal, mint úri­em­be­rek­kel. Van, aki azt mond­ja, hogy ez a cso­mó a ká­kán.

A ki­tar­tás hi­á­nya a má­so­dik a sor­ban, amely a ku­dar­cok­hoz ve­zet. Va­ló­já­ban az el­ső­ben, a ké­nyes íz­lés­ben gyö­ke­re­zik, már ami en­gem il­let. Ami­kor vé­gez­tem a jogi ta­nul­má­nyok­kal, ered­mé­nye­im fel­jo­go­sí­tot­tak arra, hogy be­lép­hes­sek az Ügy­vé­di Ka­ma­rá­ba, és tá­mo­ga­tó­im­nak hála na­gyon jó po­zí­ci­ó­ból kezd­het­tem az ügy­vé­di kar­ri­e­re­met. Kép­zett­sé­gem­nek és ki­fo­gás­ta­lan em­lé­ke­ző­te­het­sé­gem­nek kö­szön­he­tő­en már az első év­ben jól ke­res­tem. Ek­kor tör­tént, hogy egy bi­zo­nyos ügy kez­de­tén a men­to­rom vá­rat­la­nul meg­be­te­ge­dett, és én egye­dül ma­rad­tam. A fér­fi, aki­nek az ügyét kép­vi­sel­nem kel­lett, ha­mi­sí­tat­lan csir­ke­fo­gó volt, a leg­na­gyobb gaz­em­ber, aki­vel ad­dig ta­lál­koz­tam. Egy ha­gya­té­ki ügy­ről volt szó, ame­lyet, ha meg­nyer, két tisz­te­let­re mél­tó, kö­zép­ko­rú höl­gyet jut­tat kol­dus­bot­ra, akik­nek pe­dig tör­vé­nyes jo­guk volt az örök­ség­re. E cél ér­de­ké­ben, ezt ha­tá­ro­zot­tan hit­tem, a gaz­em­ber ha­mi­sí­tás­hoz fo­lya­mo­dott, hogy a ha­mis es­kü­jé­ről már ne is be­szél­jek.

Nos, hála ne­kem, ügy­fe­lem nyert, és a két tisz­te­let­re mél­tó, kö­zép­ko­rú hölgy kol­dus­bot­ra ju­tott. Ké­sőbb úgy ér­te­sül­tem, hogy az egyi­kük be­le­halt a bal­sor­sá­ba, a má­sik pe­dig ház­ve­ze­tő­nő­nek sze­gő­dött el. A rész­le­tek­nek nincs je­len­tő­sé­ge, még­is el aka­rom mon­da­ni, hogy ez a két nő nem volt elő­nyös kül­se­jű, sem ta­nult, így könnye­dén össze­zúz­tam őket a ke­reszt­kér­dé­se­im­mel. Si­ke­rült úgy be­ál­lí­ta­ni, mint­ha ha­zud­ná­nak, pe­dig csak tel­je­sen össze­za­va­rod­tak. Ezen­fe­lül fel­ál­lí­tot­tam egy éssze­rű­nek tűnő ma­gya­rá­za­tot a té­nyek­re, és bár a bíró ezt gya­nak­vás­sal fo­gad­ta, az es­küdt­szék, a szo­ká­sos rö­vid­lá­tá­sá­val, el­hit­te az ál­lí­tá­sa­i­mat.

Min­den­ki ün­ne­pel­te a győ­zel­me­met, és én ra­gyog­tam a di­cső­ség­ben, fő­leg, mi­vel a men­to­rom ko­ráb­ban meg­nyer­he­tet­len­nek ne­vez­te az ügyet. Ké­sőbb azon­ban a lel­ki­is­me­re­tem olyan ke­gyet­le­nül meg­kín­zott, hogy az ügy tel­je­sen rossz ki­me­ne­te­lé­ből arra a kö­vet­kez­te­tés­re ju­tot­tam, nem való be­csü­le­tes em­ber­nek az ügy­vé­di mun­ka. Nem gon­dol­tam arra, hogy az át­la­got kell néz­ni, és ha most a rossz ol­dalt se­gí­tet­tem győ­ze­lem­hez, a leg­kö­ze­lebb majd a jó mel­lé ál­lok, így idő­vel igaz­sá­gos bíró, egy nagy bíró le­het be­lő­lem.

Itt kell meg­em­lí­te­nem azt, hogy évek­kel ké­sőbb, ami­kor va­gyon­ra tet­tem szert, meg­ke­res­tem az el­sze­gé­nye­dett höl­gyet, és ki­men­tet­tem őt a ház­ve­ze­tő­női sze­rep­kör­ből, bár a mai na­pig nem tud­ja, ki­nek kö­szön­he­ti azt, hogy a bal­sors el­hagy­ta. Így az­tán fo­ko­za­to­san ki­von­tam ma­gam az ügy­vé­di mun­ka­kör­ből. Min­den­ki nagy csa­ló­dá­sá­ra há­tat for­dí­tot­tam a jog­nak, és könyv­ki­adás­sal kezd­tem el fog­lal­koz­ni.

Cso­da tör­tént, és az első köny­vem óri­á­si si­ker lett. Min­den­ki er­ről be­szélt. Egy nagy pél­dány­szá­mú ve­ze­tő új­ság, el­tel­ve a gyö­nyö­rű­ség­gel, hogy fel­fe­dez­het egy új te­het­sé­get, fel­ka­rolt, és más új­sá­gok kö­vet­ték a pél­dá­ját. Em­lék­szem, hogy az egyik új­ság, ame­lyik ko­ráb­ban csak egy két­so­ros fa­nyal­gó köz­le­ményt je­len­te­tett meg a mű­vem­ről, két és fél ha­sá­bos cikk­ben mu­ta­tott be. A hír­ne­vem fu­tó­tűz­ként ter­jedt, és biz­tos va­gyok ab­ban, hogy a mai na­pig so­kan ol­vas­sák, bár ke­ve­sen tud­ják, hogy ki is az író­ja va­ló­já­ban, mert bal­sze­ren­csém­re, ál­né­ven ad­tam ki.

Ha­ma­ro­san is­mét ne­ki­ül­tem, hogy egy újabb mű­vet al­kos­sak, amely, sze­rin­tem, még job­ban si­ke­rült. Ám a fél­té­keny­ség ak­ci­ó­ba lé­pett, ami­kor egy tel­je­sen is­me­ret­len né­ven (a sa­ját ne­ve­men) e má­so­dik köny­vem meg­je­lent, rá­adá­sul ma­gam el­len han­gol­tam a köz­vé­le­ményt egy os­to­ba cik­kel, amit vá­la­szul ír­tam né­hány kri­ti­ku­som­nak. Eb­ben a cikk­ben maró gúnnyal és az igaz­ság­ér­ze­te­met tel­je­sen sza­bad­já­ra en­ged­ve fo­gal­maz­tam, sőt el­kö­vet­tem azt a hi­bát, hogy meg­ne­vez­tem em­be­re­ket, és pél­da­ként fel­hoz­tam azt a di­va­tos új­sá­got, amely elő­ször le­húz­ta a mű­ve­met, majd ami­kor az még­is nép­sze­rű lett, ak­kor fel­ma­gasz­tal­ta, így sok dü­hös el­len­ség­re tet­tem szert, ami­re csak ak­kor döb­ben­tem rá, ami­kor a har­ma­dik köny­vem meg­je­lent.

Ízek­re szed­ték, azt mond­ták róla, hogy er­köl­csi för­med­vény, a val­lás meg­csú­fo­lá­sa – „jó” kri­ti­ka volt ez ak­ko­ri­ban. Fél­mű­velt di­let­táns­nak ne­vez­tek – en­gem! fél­mű­velt­nek! Sőt, meg­vá­dol­tak a plá­gi­um bű­né­vel is, ami olyan jól si­ke­rült, hogy egész em­ber­tö­meg hit­te azt, a leg­al­só osz­tá­lyok egyi­ké­ből szár­ma­zó tol­vaj va­gyok. Vé­gül az apám, aki elől nem le­he­tett to­vább tit­kol­ni a könyv­ki­adást, ha­tá­ro­zot­tan köz­be­lé­pett, és vissza­von­ta a köny­ve­i­met, ame­lyek­ről va­ló­ban igaz volt, hogy meg­le­he­tő­sen ra­di­ká­lis és egy­ház­el­le­nes hang­nem­ben íród­tak. En­nek ered­mé­nye­kép­pen éle­tem­ben elő­ször össze­vesz­tem az apám­mal, és mi­előtt ki­bé­kül­het­tünk vol­na, vá­rat­la­nul meg­halt…

Ily mó­don a ké­nyes íz­lés és a ki­tar­tás hi­á­nya meg­tet­ték a dol­gu­kat. Két­ség­be­eset­ten és le­győ­zöt­ten meg­fo­gad­tam, hogy soha töb­bé nem írok. Ezt a fo­ga­dal­ma­mat a mai na­pig meg is tar­tot­tam, és most is csak azért tö­röm meg, mert kö­te­les­sé­gem­nek ér­zem, hogy ezt meg­te­gyem, és nem ösz­tö­nöz sem­mi­fé­le anya­gi ter­mé­sze­tű ok.

Így ért vé­get má­so­dik tö­rek­vé­sem egy élet­pá­lya ki­ala­kí­tá­sá­ra, mi­köz­ben gya­nak­vó és ci­ni­kus let­tem, sőt, at­tól tar­tok, hogy bosszú­szom­jas is. Is­mer­vén ma­ga­mat, ne­ki­ül­tem, hogy át­gon­dol­jam az ese­mé­nye­ket. Ek­kor tör­tént, hogy egy na­gyon ősi igaz­ság buk­kant elő az agyam rej­te­ké­ből, tör­té­ne­te­sen az, hogy a pénz ha­ta­lom. Ha lett vol­na elég pén­zem, csak ne­ve­tem az igaz­ság­ta­lan kri­ti­ká­kat, már ha bí­rá­ló­im me­ré­szel­tek vol­na egy gaz­dag em­ber­ről, aki bár­mi­kor ke­reszt­be te­het ne­kik, rosszat írni. Arra az el­ha­tá­ro­zás­ra ju­tot­tam, hogy kö­vet­nem kell az élet­esz­mé­i­met, és a jón mun­kál­kod­ni a vi­lág­ban az adott kö­rül­mé­nyek kö­zött. Na de ho­gyan te­gyek szert eh­hez pénz­re?

Volt némi va­gyo­nom, amely apám ha­lá­lá­val szállt rám, kö­rül­be­lül nyolc­ezer font, és eh­hez hoz­zá­jött még az a pénz, amit az első két könyv ho­zott szá­mom­ra. Ho­gyan for­gas­sam ezt a pénzt úgy, hogy a hasz­nom­ra le­gyen? Eszem­be ju­tott, hogy az egyik uno­ka­bá­tyám si­ke­res tőzs­de­ügy­nök. Per­sze arra is em­lé­kez­tem, hogy apám na­gyon ked­vel­te ezt az uno­ka­test­vé­rét. El­men­tem hát hoz­zá, egy ked­ves, jó ter­mé­sze­tű fér­fi­hoz, aki őszin­tén meg­örült ne­kem. Fel­aján­lot­tam, hogy be­ten­nék öt­ezer fon­tot az üz­le­té­be, mi­vel az összes pén­ze­met nem aka­rom vá­sár­ra vin­ni, és sze­ret­nék ré­sze­sül­ni a pro­fit­ból. Őszin­te szív­vel ne­vet­te ki ár­tat­lan hoz­zá nem ér­té­se­met.

– Drá­ga, fiam! – mond­ta. – Lá­tom, hogy fo­gal­ma sincs er­ről az üz­let­ről. Min­de­nét el­ve­szít­he­ti egy hó­nap le­for­gá­sa alatt. De tet­szik a bá­tor­sá­ga, és szük­sé­gem len­ne egy mun­ka­társ­ra. Át­gon­do­lom a hely­ze­tet, és írok ön­nek.

Úgy is tett, és az lett a do­log vége, hogy fel­aján­lott ne­kem egy éves szer­ző­dést, havi fi­ze­tés­sel, és an­nak az ígé­re­té­vel, hogy ha be­le­ta­nu­lok az üz­let­be, és be­vá­lok, ak­kor társ­ként be­vesz maga mel­lé. Így az­tán az öt­ezer fon­tom a zse­bem­ben ma­radt.

El­fo­gad­tam a hely­ze­tet, bár a fi­a­tal­ság tü­rel­met­len­sé­ge azon­na­li ered­mény­re vá­gyott. Ke­mé­nyen dol­goz­tam az iro­dá­ban, és ha­mar be­le­ta­nul­tam az üz­let­vi­tel­be, ami nem volt ne­héz, mi­vel az egye­te­men ki­vá­ló ered­ménnyel vé­gez­tem ma­te­ma­ti­ká­ból, ép­pen úgy, aho­gyan jog­ból és iro­da­lom­ból is. Rá­adá­sul volt is ér­zé­kem az üz­let­hez. És az­tán a Sze­ren­cse vég­re rám mo­soly­gott.

Egy év múl­va részt kap­tam az üz­let­ből, kis ré­sze­se­dést a nagy pro­fit­ból. Két év múl­va a nagy­bá­tyám má­sik part­ne­re vissza­vo­nult, és én meg­kap­tam az ő üz­let­ré­szét is. A har­ma­dik év vé­gé­re a nagy­bá­tyám egy­re job­ban rám ha­gyat­ko­zott az üz­le­ti élet­ben, és egy­re töb­bet fog­lal­ko­zott sze­re­tett kert­jé­vel. A ne­gye­dik év­ben meg­vá­sá­rol­tam a nagy­bá­tyám ré­szét – igaz, hogy eh­hez köl­csönt kel­lett fel­ven­nem –, és vál­to­zat­lan né­ven to­vább vit­tem az üz­le­tét. Ak­kor kö­vet­ke­zett be az a hi­he­tet­len rob­ba­nás, amely­nek olyan so­kan meg­it­ták a le­vét. Én azon­ban nyer­tem. Egy bi­zo­nyos szom­bat reg­gel, ami­kor a köny­ve­lés össze­állt, a költ­sé­gek le­vo­nás után a nye­re­ség húsz­ezer font volt, és egy hét­tel ké­sőbb, ugyan­ez a nye­re­ség el­ér­te a száz­öt­ven­há­rom­ezer fon­tot. „Evés köz­ben jön meg az ét­vágy.” De ez a nye­re­ség olyan ki­csi­nek tűnt ah­hoz ké­pest, hogy má­sok mil­li­ó­kat tet­tek zseb­re.

A kö­vet­ke­ző év­ben ke­mé­nyen to­vább dol­goz­tam, és az év végi mér­leg a leg­kon­zer­va­tí­vabb szá­mí­tá­sok sze­rint is más­fél mil­li­ó­ra hoz­ta ki a va­gyo­no­mat. Ám ed­dig­re úgy agyon­haj­szol­tam ma­gam, hogy ez az ered­mény sem­mi örö­met nem oko­zott. Ha­lá­lo­san ki­me­rül­tem a va­gyon haj­szo­lá­sá­tól és a City­be­li élet­től. Rá­adá­sul is­mét el­ural­ko­dott raj­tam a régi ké­nyes íz­lé­sem és az áll­ha­tat­lan­sá­gom. Vá­rat­la­nul, ta­lán túl ké­sőn, de eszem­be ju­tot­tak azok az ez­rek, aki­ket a spe­ku­lá­ci­ók anya­gi rom­lás­ba jut­tat­tak, és fel­éledt a szí­vem­ben a kér­dés, hogy való-e egy ilyen szak­ma egy be­csü­le­tes em­ber­nek. Már volt va­gyo­nom, mi­ért ne él­vez­zem?

Rá­adá­sul, és itt üz­le­ti ta­pasz­ta­la­ta­im a se­gít­sé­gem­re si­et­tek, tud­tam, hogy a si­ker­szé­ria nem tart­hat örök­ké. Könnyű pénzt csi­nál­ni egy vi­rág­zó pi­a­con, de ha be­áll a ha­nyat­lás, ak­kor már nem. Öt perc alatt dön­tés­re ju­tot­tam, és hí­vat­tam két fi­a­tal üz­let­tár­sa­mat. El­mond­tam ne­kik, hogy vissza­vo­nu­lok. Mind­ket­ten meg­döb­ben­tek és saj­nál­koz­tak, hi­szen va­ló­já­ban én ma­gam vol­tam a cég, és ha ki­vo­nom a tő­ké­met, ak­kor nem tud­ják foly­tat­ni az üz­le­tet. Az egyik part­ne­rem, egy vég­le­te­kig őszin­te fic­kó, egye­ne­sen a sze­mem­be mond­ta, hogy ez nem len­ne tő­lem tisz­tes­sé­ges. Már a szá­mon volt az éles vá­lasz, de rá­döb­ben­tem, hogy na­gyon is iga­za van.

– Nos, rend­ben – mond­tam te­hát –, bent ha­gyok hat­száz­ezer fon­tot, ami­re öt szá­za­lék ka­ma­tot ka­pok, de nem ré­sze­sü­lök a nye­re­ség­ből.

Így ki­száll­tam az üz­let­ből, és volt part­ne­re­im egy év alatt el­ve­szí­tet­ték a hat­száz­ez­ret, mi­vel a tőzs­dei össze­om­lás min­dent el­sö­pört. A pén­zem azon­ban meg­men­tet­te őket, és ma már szá­mot­te­vő nye­re­ség­gel dol­goz­nak. So­sem kér­tem vissza tő­lük a hat­százez­re­met.