21. fejezet
A sze­re­lem örök ha­tal­ma

Mind­ab­ból, amit ko­ráb­ban le­ír­tam, na­gyon ke­ve­set mond­tam el Bas­tin­nak és Bick­ley­nek. Bas­tin egy­sze­rű­en nem ér­tet­te vol­na meg, Bick­ley pe­dig be­teg­sé­gem utó­ha­tá­sá­nak te­kin­tet­te vol­na, mint sú­lyos el­me­baj elő­je­lét. Egye­dül Yvá­val be­szél­tem ezek­ről a dol­gok­ról, és meg­pró­bál­tam rá­ven­ni arra, hogy tár­ja fel előt­tem a va­ló­sá­got: va­ló­ban meg­tör­tén­he­tett-e mind­ez, vagy csak kép­ze­lőd­tem.

Yva fi­gyel­me­sen vé­gig­hall­ga­tott, de volt ben­ne némi nyug­ta­lan­ság, ami­ből arra kö­vet­kez­tet­tem, hogy ő is ag­gó­dik az ép­el­mé­jű­sé­gem mi­att. Ám ami­kor be­szél­ni kez­dett, ki­de­rült, hogy er­ről szó sincs.

– Örü­lök neki, Humph­rey, hogy túl vagy eze­ken az uta­zá­so­kon – mond­ta Yva –, mi­vel egy­ál­ta­lán nem ve­szély­te­le­nek! Ha va­la­ki túl so­ká­ig ma­rad tá­vol a tes­té­től, ak­kor könnyen le­het, hogy nem ta­lál oda vissza töb­bé!

– Te­hát va­ló­ban utaz­tunk? Nem ál­mod­tam?!

– Ezt nem tu­dom el­ma­gya­ráz­ni ne­ked – uta­sí­tot­ta el az egye­nes vá­laszt Yva. – Apám­nak nagy ha­tal­ma van. Így az­tán nem tud­ha­tom, ho­gyan utaz­ta­tok. Az is le­het, hogy amit át­él­tél, az sem uta­zás nem volt, sem álom. Ta­lán úgy hasz­nál­ta az el­mé­det, aho­gyan egy va­rázs­ló a rég­múlt­ban a kris­tály­gömb­jét, raj­tad ke­resz­tül né­zett bele a vi­lág­ba.

Meg­ér­tet­tem, hogy Yva úgy re­a­gál, aho­gyan egy bű­vész re­a­gál­na, ha a trükk­jei fe­lől fag­gat­ják. Azt gon­dol­tam hát, hogy egy töb­bé-ke­vés­bé meg­ma­gya­rá­zott ese­mény sze­rep­lő­je vol­tam, ami ke­vés­bé cso­dás, mint­ha Oro va­ló­ban ke­resz­tül­vitt vol­na a té­ren. Csak azt nem tu­dom, ho­gyan em­lé­kez­het­tem én is mind­ar­ra, amit ő lá­tott ál­ta­lam. De erre nem kap­hat­tam és so­sem kap­ha­tok vá­laszt, Yvá­tól sem­mi eset­re sem, mert lát­ha­tó­an ha­tá­ro­zott uta­sí­tá­sok­nak tett ele­get a kér­de­zős­kö­dé­sem­mel kap­cso­lat­ban.

Oro soha, egyet­len szó­val sem em­lí­tet­te a ki­rán­du­lá­sa­in­kat, bár oly­kor még el­jött hoz­zám éj­sza­kán­ként. Ám ilyen­kor már nem „utaz­tunk”, ha­nem más dol­gok­ról esett szó. Aho­gyan Bas­tin rá­ér­zett, Oro, va­la­mi el­ké­pesz­tő ké­pes­ség­gel, tö­ké­le­te­sen el­sa­já­tí­tot­ta az an­gol nyel­vet, már ami az ol­va­sást il­le­ti, mert soha, egy szót sem ej­tett ki an­go­lul. A könyv­tá­runk­ban volt egy pa­pír­kö­té­ses En­cyc­lope­dia Bri­tan­ni­ca, amit köl­csön­kért tő­lünk, ami­kor rá­jött, hogy szin­te min­den té­ma­kör­ben tar­tal­maz in­for­má­ci­ó­kat a je­len vi­lág dol­ga­i­ról. Azt gon­do­lom, hogy ez a fan­tasz­ti­kus idős fér­fi nagy­já­ból egy hó­nap alatt nem­csak be­tű­ről be­tű­re ki­ol­vas­ta az en­cik­lo­pé­di­át, de meg is ta­nul­ta an­nak tar­tal­mát, már amit erre ér­de­mes­nek tar­tott. Leg­alább­is arra utalt az, hogy bi­zo­nyos té­ma­kö­rök­ben ná­lam sok­kal na­gyobb jár­tas­ság­ról tett ta­nú­bi­zony­sá­got.

Egy bal­eset azon­ban, ame­lyet nem rész­le­te­zek, rá­döb­ben­tett arra, hogy az ő ké­pes­sé­gei és tu­dá­sa sem ha­tár­ta­lan. Mi­után az en­cik­lo­pé­di­át el­vit­te, egy da­ra­big sem­mit sem tu­dott olyan mo­dern je­len­sé­gek­ről és dol­gok­ról, ame­lyek cím­sza­va, mond­juk, a C utá­ni be­tű­vel kez­dő­dik, de pár nap múl­va a tu­dá­sa ki­tá­gult az F és a G be­tűs tár­gyak­ra, majd az egész en­cik­lo­pé­di­át meg­ta­nul­ta, és ak­kor vissza­ad­ta a köny­vet. Olyan volt, mint egy két lá­bon járó le­xi­kon, aki egy­szer­re na­gyon ősi és na­gyon mo­dern. Per­sze mind­ezt az en­cik­lo­pé­dia alap­ján.

Gyak­ran lát­tam, hogy az ég­bol­tot ta­nul­má­nyoz­za, és eb­ből tud­tam, hogy fog­lal­ko­zik a csil­la­gá­szat­tal is. Az egyik ilyen al­ka­lom­mal, ami­kor azt a két fém­le­mezt tar­tot­ta a ke­zé­ben, amely­ről ko­ráb­ban már be­szél­tem, oda­men­tem hoz­zá, és meg­kér­dez­tem, hogy mit csi­nál. Azt mond­ta, hogy a szá­mí­tá­sa­it el­len­őr­zi, ame­lyek pon­tos­nak bi­zo­nyul­nak, és va­ló­ban két­száz­öt­ven­ezer éve tér­tek nyu­go­vó­ra Yvá­val. Ez­u­tán a le­me­zek se­gít­sé­gé­vel meg­mu­ta­tott ne­kem bi­zo­nyos csil­lag-együtt­ál­lá­so­kat, ame­lyek ez alatt az idő­szak alatt ala­kul­tak ki.

A lát­csö­vem se­gít­sé­gé­vel el­ma­gya­ráz­ta, hogy a Szí­ri­usz két­száz­öt­ven­ezer év­vel ez­előtt sok­kal tá­vo­labb volt, és ezért ki­sebb­nek lát­szott. Most pon­to­san ott pom­pá­zott, ahol a szá­mí­tá­sai sze­rint len­nie kel­lett, ezt meg is mu­tat­ta a má­sik le­me­zen, ame­lyen az éb­re­dé­si ide­jük­re jel­lem­ző csil­lag­ál­lá­so­kat rög­zí­tet­te. A Ca­pel­lá­ról, ame­lyik az ég­bolt egyik leg­ra­gyo­góbb fény­pont­ja, azt mond­ta, hogy ez a csil­lag két­száz­öt­ven­ezer év­vel ez­előtt nem is lát­szott sza­bad szem­mel az ég­bol­ton, olyan tá­vol volt a Föld­től. Ki­je­len­tet­te, hogy az ég­bolt ezek­kel a kü­lönb­sé­gek­kel együtt sem sok­ban tér el a ré­gi­től. Az em­be­ri szem szá­má­ra a csil­la­gok zöme ugyan­olyan, és ugyan­ott van, ahol két­száz­öt­ven­ezer év­vel ko­ráb­ban.

– De még­is mo­zog­nak, Humph­rey – ma­gya­ráz­ta. – Gon­dold csak el, mi­lyen ha­tal­mas uta­kat tesz­nek meg a meg­szü­le­té­sük­től kezd­ve ad­dig, amíg meg­szűn­nek lé­tez­ni. Te azt mon­dod ró­lam, hogy hosszú éle­tű va­gyok, de mi az én éle­tem az övék­hez ké­pest? Csu­pán egyet­len pil­la­nat. Hidd el, Humph­rey, hogy élni sze­ret­nék, mert ha­tal­mas ter­ve­im van­nak, ame­lyek­be be­le­re­meg majd a vi­lág. A nap­ja­im még­is vé­ge­sek, pár év­szá­zad, és le­ál­doz­nak, és ak­kor men­nem kell… ki tud­ja, hová? Va­jon van-e hová?

– Ha olyan so­ká­ig él­nél is, Oro, mint az ég csil­la­gai, ak­kor is vége len­ne egy­szer a lé­te­zé­sed­nek, aho­gyan az övék­nek is.

– Ez így van. Csak­hogy ők na­gyon hosszan „él­nek” hoz­zám ké­pest, év­mil­li­ár­do­kat, és a „ha­lá­luk” csak át­ala­ku­lás. De va­jon mi lesz be­lő­lem, ha meg­ha­lok? Át­ala­ku­lok én is? Egy má­sik Oró­vá? Csak a Sors tud­ja – a Sors, em­be­rek és vi­lá­gok ura, akit az is­te­nek is imád­nak –, hogy meg­ma­rad-e az én ha­tal­mas tu­dá­som, vagy por­rá vá­lik az Idő ho­mok­já­ban.

– Egy­ér­tel­mű­en ha­tal­mas vagy – mond­tam neki. – Rég­óta élsz, és ren­ge­teg min­dent meg­ta­nul­tál. Még­is, éle­ted vé­gén a te sor­sod sem más, mint a mi­énk, akik pe­dig szin­te se­med­dig sem él­tünk hoz­zád ké­pest.

– Igen, ez igaz, Humph­rey – né­zett rám Oro. – Te ha­ma­ro­san meg­halsz, és én is kö­vet­lek pár száz év múl­va, ugyan­oda, aho­va te men­tél. Te ab­ban hi­szel, hogy örök éle­ted lesz. El­kép­zel­he­tő, hogy így lesz, mi­vel hi­szel eb­ben, és a Sors, bár­mi­lyen kis mér­ték­ben is, de azért meg­en­ge­di a re­mé­nye­ink­nek, hogy tel­je­sül­je­nek. Én­ben­nem a tu­dás azon­ban le­rom­bol­ta a re­mény­ke­dést, te­hát én nagy va­ló­szí­nű­ség­gel va­ló­ban meg­ha­lok. Még ak­kor is, ha újabb száz­ezer éve­ket al­szom. Mert ugyan mit se­gít az raj­tam, hi­szen is­mét fel­éb­re­dek, és csak meg kell hal­nom egy­szer, mert az al­vás nem fi­a­ta­lít meg.

El­hall­ga­tott, és fel s alá kez­dett el jár­kál­ni a szik­lán. Lát­ha­tó­an ide­ge­sí­tet­te ha­lan­dó­sá­gá­nak tu­da­ta és a te­he­tet­len­sé­ge. Vé­gül meg­tor­pant, és di­a­dal­ma­san be­je­len­tet­te az el­ha­tá­ro­zá­sát:

– De leg­alább ad­dig is ural­kod­ni fo­gok! Az­tán jöj­jön, ami­nek jön­nie kell! Tu­dom, hogy nem hi­szel ne­kem, de amint el­ér­ke­zik az új idők első di­a­da­la szá­mom­ra, ak­kor már tud­ni fo­god, hogy iga­zat be­szél­tem. Ha­tal­mas va­gyok, olyan erős, amit el se tudsz kép­zel­ni, de lát­ni fo­god, ho­gyan hasz­ná­lom az erő­met, az­tán, már ha min­den jól megy, ta­lán te is ural­kod­hatsz mel­let­tem egy rö­vid ide­ig, mint első alatt­va­ló­im egyi­ke. De most tet­tek­re fel! El­kö­vet­tem egy apró hi­bát a szá­mí­tá­sa­im­ban. Úgy szá­mol­tam, hogy a rend­sze­res föld­ren­gé­sek egyi­ke, ame­lyek idő­ről idő­re meg­ráz­zák a föl­det, mos­ta­ná­ban fog je­lent­kez­ni. Azon­ban úgy tű­nik, hogy az idő­pont nem he­lyes. A té­ve­dés mind­össze száz­tíz év, még ennyi van hát­ra.

– Biz­tos vagy ben­ne – me­red­tem rá –, hogy nem a csil­lag­tér­ké­pe­id rosszak?

– Biz­tos va­gyok ben­ne, Humph­rey. És egy na­pon, ki tud­ja, ta­lán vissza­térsz a te mo­dern­nek szá­mí­tó ha­zád­ba. Vidd ma­gad­dal eze­ket a la­po­kat, és mu­tasd meg őket a leg­jobb csil­la­gá­szok­nak! Majd ők meg­mond­ják, hogy mennyi­re pon­to­sak a szá­mí­tá­sa­im. Bár­mi más rossz le­het, de a csil­la­gok já­rá­sa nem vál­to­zik meg.

Át­ad­ta ne­kem a la­po­kat, az­tán el­ment. Ma is meg­van­nak, és ha ez a könyv va­la­ha is meg­je­le­nik, ak­kor mel­lék­let­ben oda­te­he­tem mel­lé őket. Így bár­ki, aki­nek meg­van eh­hez a ké­pe­sí­té­se, maga is el­len­őriz­he­ti, hogy Oro té­ve­dett-e.

Et­től szá­mít­va jó ide­ig nem lát­tuk Orót. Nem jött el hoz­zánk, és szá­munk­ra ért­he­tet­len okok­nál fog­va meg­til­tot­ta, hogy le­men­jünk hoz­zá Nyó­ba. Elég fur­csa volt, de időn­ként meg­pa­ran­csol­ta Yvá­nak, hogy vi­gye ma­gá­val Tommyt, a spá­ni­ele­met. Ami­kor rá­kér­dez­tem en­nek az oká­ra, Yva azt vá­la­szol­ta, hogy az apja a ma­gá­nyát eny­hí­ti a ku­tyá­val. Na­gyon ér­de­kes­nek ta­lál­tuk, hogy egy olyan em­ber, aki tíz Sa­la­mon böl­cses­sé­gé­vel is fel­ér, egy ku­tya tár­sa­sá­gát ke­re­si. Mi ér­tel­me így ennyi tu­dás­nak és ha­ta­lom­nak, a hosszú élet­ről nem is szól­va? Maga Sa­la­mon is fel­tet­te ezt a kér­dést a maga ko­rá­ban, de ő se ta­lált rá vá­laszt.

Egy idő múl­va ész­re­vet­tem, hogy Yva egy­re szo­mo­rúbb és za­va­ro­dot­tabb. Ami­kor vá­rat­la­nul, tit­kon pil­lan­tot­tam rá, gyak­ran lát­tam, hogy a sze­me könnyes. De az is fel­tűnt, hogy a bá­nat­tól egy­re em­be­rib­bé vált. Ami­kor fel­éb­red­tek, ő meg az apja, ak­kor na­gyon tá­vo­li és ide­gen volt. Le­rítt róla, hogy egy tá­vo­li, ide­gen faj gyer­me­ke. Ak­ko­ri­ból szár­ma­zott, ami­kor az em­be­ri­ség még na­gyon fi­a­tal volt, és az ő népe ve­zet­te, irá­nyí­tot­ta. Ta­lán egy má­sik boly­gó­ról ér­kez­tek, hogy az ural­muk alá hajt­sák a Föl­det. So­sem kér­ke­dett a szár­ma­zá­sá­val, de az em­ber érez­te, hogy egy­sze­rű vi­sel­ke­dé­se mö­gött ha­tal­mas tu­dás rej­lik, amit, bár nem rej­tett el elő­lünk sem­mit, nem ért­het­tünk meg. Időn­ként meg­csil­lan­tot­ta előt­tünk a ha­tal­mát is, de ez is meg­ha­lad­ta a fel­fo­gó­ké­pes­sé­gün­ket.

Összes­sé­gé­ben azon­ban nem volt ben­ne sem­mi kel­le­met­le­nül ter­mé­szet­fe­let­ti. Min­dig ked­ves volt, szí­vé­lyes, egy is­te­ni aján­dé­kok­kal el­árasz­tott fi­a­tal nő, olyan adott­sá­gok­kal és ké­pes­sé­gek­kel, ame­lye­ket mi nem bir­to­kol­tunk. Bár a szép­sé­ge meg­volt eh­hez, eszé­be se ju­tott, hogy ez­zel vissza­él­ve ka­cér­kod­jon ve­lünk. Igaz per­sze, hogy Bas­tint, sőt még Bick­leyt is meg­ra­gad­ta a szép­sé­ge és a jó­sá­ga, de ez csak azért volt, mert nem le­he­tett őt nem sze­ret­ni. Olyan fi­no­man uta­sí­tot­ta vissza mind­két ké­rő­jét, hogy egyi­kü­ket sem sér­tet­te meg. A ba­rá­ta­im to­vább­ra is ra­jong­tak érte, de igye­kez­tek ezt a sze­re­te­tet egy test­vér vagy gyer­mek irán­ti ér­zés­ként ke­zel­ni, a há­zas­ság leg­ki­sebb re­mé­nye nél­kül.

A bá­na­ta azon­ban kö­ze­lebb hoz­ta őt hoz­zánk, fő­leg hoz­zám, de mond­hat­nám úgy is, hogy a mi ko­runk­hoz. Azon­kí­vül, hogy elő­ke­lő meg­je­le­né­se to­vább­ra is fen­nen hir­det­te, hogy ő egy má­sik faj­ba tar­to­zik, és időn­ként meg­csil­lan­tott rej­tett ké­pes­sé­gek és ha­ta­lom bir­to­ko­sa, egy­re in­kább egy szép­sé­ges mo­dern nőre kez­dett ha­son­lí­ta­ni, a mi faj­tánk­ból.

El­ér­ke­zett az idő, hogy az Yva irán­ti ér­zel­me­im­ről és a vele való kap­cso­la­tom­ról be­szél­jek. Nyil­ván­va­ló­an nem áru­lok el tit­kot, ami­kor be­val­lom, hogy az első pil­la­nat­tól kezd­ve sze­ret­tem őt. Az idő mú­lá­sá­val a sze­re­te­tem egy­re te­re­bé­lye­se­dett, amíg tel­je­sen ki­töl­töt­te a szí­ve­met és a lel­ke­met. Ele­in­te, ha­lott hit­ve­sem mi­att, küz­döt­tem ez ér­zés el­len. A sze­rel­mem Yva iránt nem a szok­vá­nyos mó­don ala­kult. Nem lob­bant fel ben­nem a láng, sok­kal in­kább va­la­mi fo­lya­ma­to­san nö­vek­vő fé­nyes­ség, egy szent lám­pás égett ben­nem egy­re erő­sö­dő fénnyel, hogy át­ve­zes­sen éle­ten és ha­lá­lon. Olyan sze­re­lem volt ez, amely nem a föl­dön szü­le­tett, ha­nem a csil­la­gok­ban. Nem szól­tam neki az ér­zel­me­im­ről, mert úgy érez­tem, hogy nem akar­ná. Azt gon­dol­tam, pon­to­san tud­ja, hogy mit ér­zek, és vár­ja, hogy a sze­rel­mem ki­vi­rá­goz­zon a szí­vem­ben. Az­tán el­jött az a nap, ami­kor sza­vak és érin­tés nél­kül is meg­ér­tet­tem, hogy most már mind­ezt elé tár­ha­tom.

Te­li­hold volt. Yva egész dél­után Bas­tin­nal be­szél­ge­tett, gon­do­lom, val­lá­si kér­dé­sek­ről, mi­vel lát­tam, hogy Bas­tin a köny­ve­i­ben ku­tat és mu­tat vá­la­szo­kat. Ez­u­tán Yva le­ült ve­lünk va­cso­ráz­ni. Jól em­lék­szem, hogy az Élet­vi­zet it­tam, amit ő ho­zott ne­kem, és gyü­möl­csö­ket et­tem, mi­vel – azt hi­szem, ezt már mond­tam – már nem kí­ván­tam a húst, akár­csak Yva. Ő ba­nánt fo­gyasz­tott, amely­nek a hé­ját oda­ad­ta Tommy­nak. A ku­tya jót ját­szott a ba­nán­héj­jal, mó­kás volt, és so­kat ne­vet­tünk raj­ta. Ét­ke­zés után Bas­tin és Bick­ley a dol­guk­ra men­tek, mi pe­dig ket­tes­ben ma­rad­tunk.

– Humph­rey – mond­ta Yva vá­rat­la­nul – gyak­ran kér­dez­tél Pani vá­ros­ról, amely­nek rom­jai még ma is itt van­nak a szi­ge­ten. A ro­mok nagy ré­sze a víz alá ke­rült, de ha aka­rod, meg­mu­ta­tom, hol állt a ki­rá­lyi pa­lo­ta, az ott­ho­nom, mi­előtt a bar­bá­rok le­rom­bol­ták a re­pü­lő­gé­pe­ik­kel. A hold ma éj­jel fé­nye­sen ra­gyog, te­hát jól fog­juk lát­ni.

Öröm­mel egyez­tem bele a ja­vas­la­tá­ba, és el­in­dul­tunk fel­fe­lé a vul­kán ol­da­lá­ban. Ami­kor a meg­fe­le­lő hely­re ér­tünk, meg­mu­tat­ta a pa­lo­tát, és ab­ban az ő ter­me­it. Na­gyon fur­csa volt hal­la­ni nyu­godt hang­ját, ami­vel két­száz­öt­ven­ezer év­vel ez­előt­ti dol­gok­tól be­szélt. Pon­to­san olyan rész­le­tes­ség­gel is­mer­tet­te, hogy mi hol he­lyez­ke­dett el, mint­ha egy mai nő me­sélt vol­na, már min­den fé­le­lem­től és fel­in­du­lás­tól men­te­sen a bom­bá­zá­sok­ban vagy föld­ren­gés­ben el­pusz­tult há­zá­ról. Azt hi­szem, ez volt az első al­ka­lom, ami­kor va­ló­ban el­hit­tem, hogy Yva tény­leg ab­ból a na­gyon régi kor­ból ér­ke­zett.

A ki­rá­lyi pa­lo­ta ma­rad­vá­nya­i­ból ki­men­tünk a temp­lom rom­jai közé, oda, amely­ről azt mond­ta, hogy a temp­lom kert­je volt. Meg­mu­tat­ta, hol hú­zó­dott a pál­ma­fák sze­gé­lyez­te sé­ta­út, ame­lyen olyan gyak­ran sé­tált az esti hű­vös­ben. El­men­tünk azok­ra a te­ra­szok­ra, ahol va­la­ha két temp­lom állt, az egyik a Sors­nak szen­tel­ve, mint oda­lent Nyó­ban, a má­sik a Sze­re­lem­nek. Yva el­mond­ta, hogy a Sors temp­lo­má­nak az apja volt a fő­pap­ja, míg a Sze­re­lem temp­lo­má­ban Yva volt a fő pap­nő.

Ek­kor ér­tet­tem meg, hogy mi­ért ho­zott el ide.

Egy már­vány­tömb­höz irá­nyí­tott, ame­lyet dom­bor­mű­vek bo­rí­tot­tak, bár a fu­tó­nö­vé­nyek szin­te tel­je­sen el­ta­kar­ták eze­ket. Yva el­mond­ta, hogy ez volt az ál­do­za­ti aján­dé­kok ol­tá­ra. Ami­kor meg­kér­dez­tem, hogy mi­fé­le aján­dé­ko­ké, el­mo­so­lyo­dott.

– Csak­is bor le­he­tett, mert ez az élet esszen­ci­á­ja, és vi­rá­gok, ame­lyek a lé­te­zés örö­me­it jel­ké­pe­zik.

Be­le­mé­lyesz­tet­te az uj­ját egy csész­e­sze­rű be­mé­lye­dés­be, ame­lyet meg­őr­zött a kő, és aho­vá egy­kor a bort töl­töt­ték.

Azon­nal meg­ér­tet­tem, hogy en­nek sem­mi köze nem volt a gö­rö­gök baccha­ná­li­á­i­hoz, Yva népe lel­ki ér­te­lem­ben tisz­tel­te Aph­ro­di­té ősi má­sát. Le­ül­tünk az ol­tár­kő­re, és egy ki­csit cso­dál­koz­tam, hogy Yva pont ezt vá­lasz­tot­ta ülő­hely­nek, de mint­ha ol­vas­na a gon­do­la­ta­im­ban, már­is ma­gya­rá­zat­tal szol­gált:

– Van, hogy meg­vál­toz­nak a dol­gok, Humph­rey. És az is le­het, hogy job­bá vál­nak. Mond­tam ne­ked, hogy ál­do­za­to­kat mu­tat­tunk be ezen az ol­tá­ron, nem?

Ra­gyo­gott a sze­me, ahogy rám né­zett, és nem tud­tam vol­na meg­mon­da­ni, mi volt raj­ta gyö­nyö­rűbb, a hang­ja vagy a mo­so­lya.

Le­néz­tünk a krá­ter al­já­ban csil­lo­gó víz­re, amely in­nen jól lát­szott, majd föl a fe­let­tünk su­gár­zó égre, ahol a te­li­hold ural­ko­dott di­a­dal­ma­san. Az­tán egy­más sze­mé­be mé­lyesz­tet­tük a te­kin­te­tün­ket.

– Sze­ret­lek – mond­tam neki.

– Tu­dom – vá­la­szol­ta gyen­gé­den. – Az első pil­la­nat­tól fog­va, nem igaz? Már ak­kor be­lém sze­ret­tél, ami­kor még a ko­por­só­ban fe­küd­tem, de amíg egy bi­zo­nyos álom fel nem sza­ba­dí­tott, ezt nem mer­ted be­val­la­ni.

– Mi volt an­nak az álom­nak az ér­tel­me, Yva?

– Azt nem tu­dom meg­mon­da­ni, Humph­rey. De te is rá fogsz jön­ni idő­vel, hogy egy lé­lek több kü­lön­bö­ző test­be is be­köl­töz­het.

Ezt nem ér­tet­tem, de a sza­vai kü­lö­nös mó­don eszem­be jut­tat­ták ha­lott hit­ve­sem, Na­ta­lie utol­só sza­va­it.

– Ami­kor a fe­le­sé­gem hal­dok­lott, azt mond­ta, hogy ke­res­sem őt, és meg fo­gom ta­lál­ni. Nyil­ván­va­ló­an a ha­lál utá­ni élet­ről be­szélt, de az is le­het, hogy ő is csak ál­mo­dott.

Yva ol­dal­ra haj­tot­ta a fe­jét, és össze­hú­zott szem­mel, für­kész­ve né­zett rám.

– A fe­le­sé­ged is ké­pes le­he­tett az álom­lá­tás­ra, Humph­rey. Te is ál­modsz, én is, te­hát ő is ál­mod­ha­tott. De ne be­szél­jünk töb­bet az ál­mok­ról, hi­szen ezek már el­vé­gez­ték a fel­ada­tu­kat, és mi mind­hár­man ért­jük őket.

Át­ölel­tem, és a fe­je­met a vál­lá­ra haj­tot­tam. Meg­fog­ta az ál­la­mat, és meg­emel­te a fe­jem, hogy meg­csó­kol­has­sa az aj­ka­mat.

– Ez­zel a csók­kal ne­ked adom ma­gam, Humph­rey – sut­tog­ta –, csak arra kér­lek, hogy ne kér­dezz túl so­kat a né­pem is­te­né­ről, a Sors­ról!

Mi­köz­ben ezt mond­ta, fel­só­haj­tott, és mé­lyen a sze­mem­be né­zett.

– Mi­ért? – kér­dez­tem meg­re­meg­ve.

– Mit je­lent ez?

– Ren­ge­teg min­dent. Azt is, hogy a bol­dog­ság nem a ha­lan­dók aján­dé­ka, és ne fe­lejtsd el, hogy bár az én éle­tem na­gyon ré­gen kez­dő­dött el, én is ha­lan­dó va­gyok, mint te, és az örök­ké­va­ló­ság­ban az éle­tünk hosszá­nak nincs is je­len­tő­sé­ge.

– Igen, Yva, de mi lesz ve­lünk? Most ta­lál­koz­tunk, és az­tán el kell vál­nunk?

– Ki mond­ta ezt? De­hogy, Humph­rey! Fi­gyelj rám! Nincs olyan erő, sem föl­dön, sem égen, sem a föld alatt, amely gá­tat vet­het­ne az igaz sze­re­lem­nek. A sze­re­lem az idő fo­lya­mán ren­ge­teg for­mát ve­het fel, és min­dig be­tel­je­sü­lés­re vá­gyik, de ez nem a tes­ti öröm. Lé­te­zik re­mény­te­len, tit­kolt, ki­gú­nyolt, ku­dar­cot val­lott, sőt rossz tárgy­ra irá­nyu­ló sze­re­lem. Van el­árult, el­nyo­mott, vi­lá­go­kon át­íve­lő, szunnya­dó, ál­mo­do­zó és az ál­ma­i­ban élő sze­re­lem, és olyan, ame­lyik vi­rág­zik, és még­is mint­ha álom­vi­lág­ban jár­na. Mind­ez nem szá­mít. Ha igaz sze­re­lem, ak­kor idő­vel ki­de­rül, hogy mit nyer­het el, és vé­gül meg­ta­lál­ja az egyet­len igaz for­má­ját, de le­het, hogy nem itt.

– Nem itt? – néz­tem rá ijed­ten. – Ak­kor hol?

– Kér­dezd meg ha­lott hit­ve­sed­től, Humph­rey! Kér­dezd a néma csil­la­gok­tól! Kér­dezd az is­ten­től, akit imádsz, de én nem ad­ha­tok ne­ked erre vá­laszt. Csak annyit mond­ha­tok, hogy akár­hol. De ne félj! Csak nem gon­do­lod, hogy olya­nok, mint te meg én, el­vesz­het­nek az űr hi­de­gé­ben? Nem tu­dok so­kat, de amit tu­dok, azt el­mon­dom ne­ked. Mi ket­ten is is­te­nek va­gyunk, csak el kell ezt hin­nünk ma­gunk­ról. Aki ké­tel­ke­dik és gyá­va, az sem­mit sem ér­het el. Aki azon­ban a lel­kén át lát­ja a vi­lá­got, és ki­nyújt­ja a ke­zét felé, hogy mar­kol­jon be­lő­le ma­gá­nak, az min­dent meg­kap­hat. Még Bas­tin is ezt mon­da­ná, ha meg­kér­dez­néd.

– Csak­hogy – ve­tet­tem el­len – az élet rö­vid. A vi­lá­gok messze van­nak, te vi­szont itt vagy ve­lem.

– Kö­zel va­gyok, még­is tá­vol – ne­ve­tett rám ti­tok­za­to­san, mi­köz­ben gyö­nyö­rű­nek lát­tam. – És tá­vol va­gyok, még­is kö­zel, ha a sze­rel­med elég erős, hogy kö­vesd és meg­ra­gadd. De eh­hez erő kell, Humph­rey, mi­vel at­tól tar­tok, hogy itt ez ke­vés olyan gyü­möl­csöt ad, ami­re az em­ber vá­gyik.

Meg­ré­mül­tem a sza­vai hal­la­tán, és csak néz­tem rá, mert nem tud­tam, hogy erre mit vá­la­szol­hat­nék.

– Fi­gyelj – foly­tat­ta –, az apám már fel­aján­lot­ta ne­ked, hogy ve­gyél fe­le­sé­gül, ugye? Csak azt nem ér­ted, hogy mit kér ezért cse­ré­be. Hidd el, so­sem le­szel ké­pes ki­fi­zet­ni azt, ami akar, mi­vel túl nagy ár a vi­lág­ura­lo­mért a vi­lág fe­lé­nek le­gyil­ko­lá­sa. De ha te még­is en­ge­del­mes­ked­nél neki, én so­sem len­nék erre ké­pes!

– De hát ez őrü­let! – fa­kad­tam ki. – Az apád­nak nincs eh­hez ha­tal­ma!

– Bár­csak én is ezt gon­dol­hat­nám, Humph­rey! – só­haj­tot­ta Yva ke­se­rű­en. – De hidd el ne­kem, hogy elég erős eh­hez, és ugyan­úgy pusz­tí­ta­ni fog a ha­tal­má­val, aho­gyan ko­ráb­ban is tet­te. És té­ged is fel­hasz­nál majd a cél­ja­i­ra, aho­gyan en­gem is.

– Ha így akar­ja is, Yva, mi ak­kor is a ma­gunk urai va­gyunk! Há­za­sod­junk össze nyom­ban! Bas­tin lel­kész, össze­ad­hat min­ket.

– Még hogy a ma­gunk urai!? Hi­szen Oro min­den sza­vun­kat hall­ja és min­den tet­tün­ket lát­ja! Csak a ha­lál áll az út­já­ban, Humph­rey, de va­jon rá­lép­he­tünk-e erre az útra csak azért, hogy a ma­gunk urai le­hes­sünk?!

– Kép­te­len­ség! – ki­ál­tot­tam fel is­mét. – Itt a csó­nak! Me­ne­kül­jünk el!

– Ugyan hová me­ne­kül­het­nénk egy csó­na­kon né­pem régi is­te­né­nek, a Sors­nak a mar­ká­ból, hi­szen Oro a fő­pap­ja!? Nem, Humph­rey, nem te­he­tünk mást, ki kell vár­nunk, amíg be­tel­je­se­dik a vég­ze­tünk.

– Vég­zet?! – néz­tem rá. – Mi­fé­le vég­zet? Mi vár ránk?

– Ha iga­zam van, ak­kor va­la­mi ször­nyű­ség, Humph­rey, ami­ről re­mél­het­jük, hogy nem tör­té­nik meg.

– De mi aka­dá­lyoz­hat­ja meg?

– Sze­rel­mem – ha­jolt hoz­zám kö­ze­lebb Yva –, Bas­tin­tól sok min­dent meg­ta­nul­tam az új val­lás­ról, ami­nek a lé­nye­ge az ön­fel­ál­do­zás. Ez a ret­te­ne­tes do­log az ön­fel­ál­do­zás mi­att nem fog meg­tör­tén­ni. De ne kér­dezz er­ről töb­bet!

Mo­solyt eről­te­tett a vo­ná­sa­i­ra. Ahogy a hold­fény­ben ült, a fáty­la elő­rébb csú­szott, és a csil­lo­gá­sá­val cso­dá­la­tos, ti­tok­za­tos fény­be von­ta sze­rel­mem ar­cát. Az­tán vissza­si­mí­tot­ta a fáty­lat a he­lyé­re, hogy jól lát­has­sam ra­gyo­gó sze­mét és gyö­nyö­rű ha­ját, majd fel­ne­ve­tett.

– Van még egy óránk – mond­ta –, fe­lejt­sük hát el a tá­vol­le­vő dol­go­kat, a ha­lott múl­tat és az előt­tünk álló vég­te­len időt, és él­vezzük a je­lent! Gye­re, ölelj ma­gad­hoz, és én me­sé­lek ne­ked a rég­múlt idők­ről. Nézz a sze­mem­be, és vedd a böl­cses­sé­ge­met, a tu­dást, amit ne­ked adok, csó­kold meg az aj­ka­mat, te, aki min­dig is te ma­gad vagy, vol­tál és le­szel! Te, aki­nek Yva az idők kez­de­té­től az idők vé­ge­ze­té­ig ne­ked adja a sze­rel­mét.