27. fejezet
Bas­tin fel­fi­gyel a ha­son­la­tos­ság­ra

De a tör­té­net maga nem ér itt vé­get.

Ha­za­té­ré­sünk után nem sok­kal Bick­ley, akik meg­rög­zött ha­za­fi volt, be­lé­pett a had­se­reg­be, és az RAMC (Ro­yal Army Me­di­cal Corps) tag­ja­ként kezd­te szol­gál­ni ha­zán­kat. Mi­előtt be­vo­nult, még el­ma­gya­ráz­ta Bas­tin­nak, mi­lyen nagy­sze­rű az, hogy egy olyan hasz­nos fog­lal­ko­zá­sa van, ami­vel ilyen nem­ze­ti vég­szük­ség­ben szol­gál­hat­ja a né­pét, gyó­gyít­va hon­fi­tár­sai sé­rü­lé­se­it, és mennyi­vel jobb ez, mint egy olyan hi­va­tás, mint Bas­ti­né, amely­ben csak sza­vak­kal nyújt­hat némi vi­gaszt.

– Úgy gon­do­lod, hogy te hasz­no­sabb vagy ná­lam, Bick­ley? – kér­dez­te Bas­tin. – Nos, két­ség­te­le­nül jó, ha va­la­ki el tud­ja lát­ni a se­be­sül­te­ket, de hasz­no­sabb a lé­lek gyó­gyí­tá­sa, mi­vel, és ezt Oro­fe­nán iga­zán meg­ta­nul­hat­tad, a lé­lek se­bei sok­kal las­sab­ban gyó­gyul­nak meg.

– Nem va­gyok biz­tos ab­ban, hogy bár­mi ilyes­fé­lét meg­ta­nul­tam – vá­la­szol­ta Bick­ley –, mint ahogy ab­ban sem, hogy Oro nem egy kö­zön­sé­ges em­ber volt. Csak tőle tud­juk, hogy ezer évet élt, de erre sem­mi bi­zo­nyí­té­kot nem ta­lál­tunk, a sza­va meg nem so­kat ér.

– Csak­hogy lady Yva is a sza­vát adta erre, és az már szá­mít, Bick­ley.

– Igen, de a hölgy gon­dol­koz­ha­tott hó­na­pok­ban is. Ezen­fe­lül sa­ját ma­gát egé­szen fi­a­tal­nak val­lot­ta, te­hát hon­nan tud­hat­ná az apja va­lós élet­ko­rát?

– Eb­ben van igaz­ság, Bick­ley. De meg­kér­dez­te, hogy hány éve­sek azok a nők a mi vi­lá­gunk­ban, akik úgy néz­nek ki, mint ő, és az­tán szá­mol­ta ki a hu­szon­hét évet. De ez nála je­lent­het két­száz­het­ve­net is. De et­től el­te­kint­ve, azt el­hi­szed, hogy mind­ket­ten két­száz­öt­ven­ezer évet alud­tak?

– El­fo­ga­dom, hogy alud­tak, Bas­tin, hi­szen se­gí­tet­tem ne­kik fel­éb­red­ni, de hogy mennyi ide­ig alud­tak, arra sem­mi bi­zo­nyí­té­kunk nin­csen, csak azok a csil­lag­tér­ké­pek, ame­lyek nyil­ván­va­ló­an na­gyon pon­tat­la­nok.

– Egy­ál­ta­lán nem pon­tat­la­nok – ki­ál­tot­tam fel a be­szél­ge­tés ezen pont­já­nál –, el­len­őriz­tet­tem őket el­is­mert csil­la­gá­szok­kal, akik sze­rint csak nagy tu­dá­sú em­ber ké­szít­het­te el azo­kat, hi­szen ezek a csil­lag­ál­lá­sok a két­száz­öt­ven­ezer év­vel ez­előt­ti égre vol­tak jel­lem­ző­ek!

Ez a két csil­lag­tér­kép és az Yvá­nak adott és meg­ta­lált gyű­rű volt az egyet­len do­log, ami még össze­kö­tött ben­nün­ket Oró­val és a lá­nyá­val, mi­vel csak eze­ket hoz­tuk ma­gunk­kal. A tér­ké­pek fel­be­csül­he­tet­len ér­té­ket kép­vi­sel­tek, mint bi­zo­nyí­té­kok, ezért gon­do­san őriz­tem őket. Ak­kor sem vál­tam meg tő­lük, ami­kor alá­száll­tunk Nyó­ba, és a zse­bem­ben vol­tak, ami­kor le­száll­tunk a föld mé­lyé­re, így me­ne­kül­tek meg, hi­szen min­den más el­süllyedt az Ál­do­za­ti Aján­dé­kok He­lyé­vel együtt, ami­kor az a víz alá me­rült.

A tó­ban lévő szi­get el­süllye­dé­sét nyil­ván­va­ló­an az a föld­ren­gés okoz­ta, ame­lyet a Föld Egyen­sú­lyá­nak meg­in­gá­sa idé­zett elő, ami­kor Yva ön­fel­ál­do­zá­sa meg­aka­dá­lyoz­ta, hogy az elekt­ro­mos erő le­lök­je meg­szo­kott pá­lyá­já­ról a ha­tal­mas, ván­dor­ló gi­ro­szkó­pot, és egy má­sik­ra te­rel­je, ame­lyen Oro ter­vei sze­rint a vi­lág fe­lét víz alá bo­rí­tot­ta vol­na. Egy egé­szen apró meg­in­gás elég volt a pusz­tí­tó föld­ren­gés­hez, amely­re Ma­ra­ma és az oro­fe­na­i­ak be­szá­mo­ló­ja alap­ján ak­kor ke­rült sor, ami­kor oda­lent mind­ez meg­tör­tént.

Az Ál­do­za­ti Aján­dé­kok He­lyén a szik­la­fal tö­vé­ben épí­tett házunk pusz­tu­lá­sa min­den to­váb­bi bi­zo­nyí­té­kunk vesz­tét je­len­tet­te. Vol­tak fény­ké­pe­ink, ké­szí­tet­tünk port­rét Or­óról és Yvá­ról is, hogy azo­kat már ne is em­lít­sük, ame­lye­ken a bar­lan­got és a vul­kán ol­da­lá­ban levő ro­mo­kat örö­kí­tet­tük meg. A mai na­pig ször­nyen saj­ná­lom, hogy nem tet­tem be a zse­bem­be leg­alább pá­rat ezek­ből a fény­ké­pek­ből a csil­lag­tér­ké­pek mel­lé.

– Még ha a csil­lag­tér­ké­pek he­lye­sek is, az se bi­zo­nyít sem­mit – mond­ta Bick­ley –, hi­szen Oro le­he­tett ta­nult csil­la­gász, aki bár­mi­kor ké­szít egy ilyet, de ezt azért én sem tar­tom va­ló­szí­nű­nek.

– Ugyan mi ér­tel­me lett vol­na há­rom ha­jó­tö­rött el­bo­lon­dí­tá­sá­ra ilyen nagy gon­dot for­dí­ta­ni – kér­dez­tem –, hi­szen a tu­dá­sunk ezek­ben a té­ma­kö­rök­ben igen sze­rény. Meg­mon­dom, Bick­ley, hogy sem­mi. De akár­mi­lyen so­kat alud­tak is, mind­ket­ten ha­lott­nak tűn­tek, és eb­ből az ál­la­po­tuk­ból éb­red­tek fel. Ab­ban a hi­he­tet­len bar­lang­ban lak­tak, a múlt le­tűnt ci­vi­li­zá­ci­ó­já­nak cso­dái kö­zött, és meg­mu­tat­ták ne­künk a föld bel­se­jé­ben ván­dor­ló fé­lel­me­tes gi­ro­szkó­pot. Eze­ket a dol­go­kat mind­hár­man lát­tuk.

– El­is­me­rem, hogy lát­tuk, Ar­buth­not, és azt is, hogy ezek a dol­gok meg­ha­lad­ják az em­be­ri fel­fo­gó­ké­pes­sé­get. E te­kin­tet­ben meg­győz­tek, és nem ké­tel­ke­dem – je­len­tet­te ki Bick­ley ha­nem ámu­lok.

– Ámul­hatsz is – szólt rá Bas­tin – mi­vel te vagy az, aki foly­ton azt han­goz­ta­tod, hogy a vi­lá­gon min­den­re van ter­mé­sze­tes ma­gya­rá­zat.

– Ezek­re a dol­gok­ra is meg­van, Bas­tin – mo­so­lyo­dott el Bick­ley –, csak ép­pen még nem tud­juk.

– Nos, ak­kor ho­gyan ma­gya­rá­zod azt, Bick­ley, amit lady Yva tett? Most már el­mond­ha­tom, mi­vel meg­kért, hogy csak ké­sőbb mond­jam el, hogy az ön­fel­ál­do­zá­sa reg­ge­lén meg­ke­resz­tel­ke­dett, és meg­kon­fir­mált. Nyil­ván­va­ló­an ek­kor dön­töt­te el a szí­vé­ben, hogy meg­hoz­za az ál­do­za­tot, ter­mé­sze­te­sen a tud­tom nél­kül, és el­hagy min­dent és min­den­kit, akit sze­ret – Bas­tin itt ko­mo­lyan rám né­zett –, hogy meg­ment­se a vi­lá­got a pusz­tu­lás­tól, mi­vel hitt ab­ban, hogy Oro ké­pes lesz vég­hez­vin­ni a go­nosz ter­vét. És most, Bick­ley, tud­va mind­ezt, amit én lel­ki cso­dá­nak ne­ve­zek, és sok­kal na­gyobb­nak tar­tok, mint bár­mit, ami­ről ed­dig szó volt, ho­gyan ma­gya­rá­zod meg ezt?

– Ezt nem le­het meg­ma­gya­ráz­ni, és meg se pró­bá­lom – mond­ta Bick­ley, és ő is rám né­zett. – Akár­mi­ben hitt vagy nem hitt, és akár­mi tör­tént vagy tör­tén­he­tett vol­na, ő min­den te­kin­tet­ben ki­vá­ló és cso­dá­lat­ra mél­tó nő volt, aki­nek az em­lé­két mé­lyen tisz­te­lem.

– Ez így he­lyes, Bick­ley, és most ta­lán meg­ér­ted az én szem­pont­ja­i­mat is, hogy amit te csak sza­vak­nak ne­ve­zel, azok a se­gít­sé­gé­re le­het­nek az em­be­rek­nek, sőt ta­lán még job­ban is, mint egy se­bé­sze­ti be­avat­ko­zás vagy az or­vos­sá­gok.

– Orót nem si­ke­rült meg­té­rí­te­ned – je­len­tet­te ki Bick­ley epé­sen.

– Őt nem, de min­dig is tud­tam, hogy a go­nosz ott van a sza­vak és a bűn­bá­nat mö­gött is. Úgy gon­do­lom, hogy bár nem Oro maga volt a go­nosz, de jó ada­got hor­do­zott ma­gá­ban a go­nosz­ból, és így nem kár­hoz­tat­ha­tom ma­gam, hogy fel­sül­tem vele.

– Még Oro sem mond­ha­tó tö­ké­le­te­sen go­nosz­nak, Bas­tin – szól­tam köz­be, azok­ra a pil­la­na­ta­i­ra gon­dol­va, ami­kor meg­ke­gyel­me­zett ne­künk, vagy ami­kor együtt utaz­tam vele lé­lek­ben a ti­tok­za­tos éj­sza­kai vi­lág­já­rá­sa­in­kon. Rá­adá­sul min­dig is sze­ret­te Tommyt, és az ő ked­vé­ért meg­hagy­ta az éle­tün­ket. Összes­sé­gé­ben azon sem cso­dál­koz­tam, hogy el­ha­mar­ko­dott kö­vet­kez­te­té­se­ket vont le mind­ab­ból, amit a ci­vi­li­zá­ci­ónk­ból lá­tott.

– Örü­lök an­nak, hogy ezt mon­dod, Humph­rey, mert egyet­len szik­ra elég ah­hoz, hogy láng­ba bo­rít­sa az egész mág­lyát, és hi­szek az is­te­ni ke­gye­lem­ben, amely ha­tár­ta­lan, bár Oró­nak azért hosszú utat kell meg­ten­nie ah­hoz, hogy el­jus­son oda. Most pe­dig el kell mon­da­nom nek­tek va­la­mit. Nagy fáj­dal­mat je­lent szá­mom­ra, hogy az oro­fe­na­i­ak ta­ní­tá­sát fél­be kel­lett hagy­nom, és így most a fél­ho­mály­ban ta­po­ga­tóz­nak.

– Ezen nem se­gít­hetsz – rán­tot­ta meg a vál­lát Bick­ley –, mi­vel ha ma­rad­tál vol­na, ma már túl­vi­lá­gi fény­ben süt­ké­rez­nél.

– Még­sem va­gyok biz­tos ab­ban, hogy he­lye­sen cse­le­ked­tem. Mint­ha meg­szök­tem vol­na a csa­ta­tér­ről! Nem te­he­tek sem­mit, hi­szen a szi­ge­tet soha töb­bé nem ta­lál­nánk meg, még ha meg­pró­bál­nánk is. Fő­leg, ha Oro idő­köz­ben el­süllyesz­tet­te, mi­vel erre nagy haj­lan­dó­sá­ga van. Így az­tán más­fe­lé me­gyek té­rí­te­ni.

– Csak nem akarsz be­áll­ni misszi­o­ná­ri­us­nak? – kér­dez­tem meg­le­pet­ten.

– Nem, de a püs­pö­köm en­ge­dé­lyé­vel és jó­vá­ha­gyá­sá­val, aki sze­rint a he­lyet­te­sem job­ban gon­doz­za a gyü­le­ke­ze­te­met, mint én, és eb­ben két­ség­te­le­nül iga­za van, je­lent­kez­tem a front­ra, és el is uta­zom a 201-es di­ví­zi­ó­val.

– De hát az az én csa­pa­tom!

– Va­ló­ban? Nos, ez re­mek! Így le­he­tő­sé­günk lesz to­vább­vin­ni rend­kí­vül iz­gal­mas vi­tá­in­kat, és meg­ten­ni min­dent egy­más lá­tó­kö­ré­nek szé­le­sí­té­sé­re.

– Ezek sze­rint a ba­rá­ta­im sok­kal sze­ren­csé­seb­bek, mint én – je­gyez­tem meg –, mi­vel én is je­lent­kez­tem, de ép­pen úgy nem vet­tek be, aho­gyan Tommyt sem, pe­dig az élet­ko­rom­ból is le­ta­gad­tam va­la­mennyit. Azt mond­ták, vagy leg­alább­is egy spe­ci­a­lis­ta azt mond­ta, aki­nél teg­nap jár­tam, hogy az ütés, amit az a kö­lyök a fe­jem­re mért ott a szi­ge­ten…

– Tud­tam! Ah, tud­tam! – jaj­dult fel Bick­ley. – Egy idő után rom­lás áll­hat be az ál­la­po­tod­ban, de meg­fe­le­lő elő­vi­gyá­za­tos­sá­gok be­tar­tá­sá­val so­ká­ig él­hetsz.

– En­nek nem na­gyon örü­lök – só­haj­tot­tam fel leg­alább­is azt hi­szem. Sze­ren­csé­re azon­ban itt­hon is akad bő­ven ten­ni­va­ló, egy régi ba­rá­tom, aki az ál­lam­igaz­ga­tás­ban dol­go­zik, már hí­vott is, hogy te­vé­keny­ked­jem ve­lük.

Va­la­mi­vel ké­sőbb Bick­ley és Bas­tin ott ül­tek a va­cso­ra­asz­ta­lom­nál az egyen­ru­há­juk­ban egy vá­rat­lan el­tá­vo­zás al­kal­má­val. Tommy kis hí­ján el­ájult a gyö­nyö­rű­ség­től, ami­kor meg­hal­lot­ta a hang­ju­kat a hall­ból. Ba­rá­ta­im­nak, akik fon­tos sze­re­pet ját­szot­tak a har­cok­ban, ren­ge­teg me­sél­ni­va­ló­juk volt, és a friss él­mé­nyek, ter­mé­sze­te­sen, el­fed­ték azo­kat, ame­lye­ket a tá­vo­li Oro­fe­na szi­ge­ten nyer­tünk. Nem is be­szél­tünk a múlt­ról egé­szen ad­dig, amíg már in­du­lás­hoz nem ké­szü­lőd­tek. Bas­tin meg­állt a hit­ve­sem port­ré­ja előtt. A ké­pet egy hí­res fes­tő­mű­vész ké­szí­tet­te el, aki na­gyon jól vissza tud­ta adni a bel­ső jel­lem­vo­ná­so­kat, vagy mond­hat­nám úgy, a port­ré mo­dell­jé­nek lel­kü­le­tét. Bas­tin a maga rö­vid­lá­tó mód­ján hu­nyo­rog­va fel­né­zett a ne­jem arc­vo­ná­sa­i­ra, az­tán azt mond­ta:

– Tu­dod, Ar­buth­not, sok­szor ta­lál­tam úgy, de még so­ha­sem olyan erő­sen, mint most, hogy némi test­al­ka­ti jel­lem­ző­től el­te­kint­ve, a hit­ve­sed és lady Yva úgy ha­son­lí­tott egy­más­ra, mint két to­jás!

– Tu­dom – bó­lin­tot­tam. – Én is így gon­do­lom.

Bick­ley is meg­néz­te a port­rét, és lát­tam, hogy össze­rez­zen, de nem szólt, és ha­ma­ro­san tá­voz­tak.

Nos, így is össze­fog­lal­hat­juk mind­azt, ami kü­lön­le­ges volt a fe­le­sé­gem­ben. De hát ez egy fur­csa tör­té­net, és van­nak ben­ne olyan nyi­tott kér­dé­sek, ame­lyek­re nem tu­dom a vá­laszt. Bas­tin dol­ga, hogy a sors kér­dé­se­i­vel fog­lal­koz­zon, Bick­ley mind­ezek­re ál­ta­lá­ban ma­kacs ta­ga­dás­sal fe­lel, ami­ből nem haj­lan­dó en­ged­ni.

Mit je­lent szá­munk­ra, akik ta­nult em­be­rek­nek vall­juk ma­gun­kat, mint Bick­ley és én, az élet? Egy ke­rek egész, amely­ben van elég idő, a ma­gány és fáj­da­lom órá­i­ra ta­lán túl sok is. A sors ta­po­só­mal­ma ez, amely­be sen­ki sem tud­ja, hogy mi­ért ke­rül­tünk bele. Ta­lán azok mi­att szü­let­tünk bű­nös­nek – ahogy a Bib­lia mond­ja – akik előt­tünk jár­ták vé­gig az élet­utat, de aki­ket már ge­ne­rá­ci­ók­kal ko­ráb­ban el­fe­lej­tet­tünk, és ez­zel a te­her­rel kell él­nünk, bár nem tud­juk, mi vég­be. Úgy érez­het­jük, hogy nem érünk el sem­mi­fé­le elő­re­ha­la­dást, és egy­szer csak ki­hul­lunk eb­ből az egész­ből, sen­ki sem tud­hat­ja, hogy mi­kor és mi mó­don.

Ha így gon­dol­kozunk, ak­kor nincs az a tu­dás, amit Bick­ley össze­hord­hat­na, amely elő­re­vin­ne ben­nün­ket. Egyet­len pró­fé­ta se szólt még az élet ere­de­té­ről és ér­tel­mé­ről. Még a leg­na­gyobb is óva­to­san kö­ze­lí­tet­te meg ezt a kér­dést. Arra ítél­tet­tünk, hogy gon­dol­kozzunk ezen. Ta­lán azért, mert az élet, aho­gyan mi­előt­tünk, ta­nult em­be­rek előtt meg­je­le­nik és ki­fe­je­zés­re jut, ha­tár­ta­lan, túl­sá­go­san sok­fé­le és túl nagy­sze­rű ah­hoz, hogy bár­mi­kép­pen is meg­fo­gal­maz­has­suk a lé­nye­gét? Ta­lán azért, mert a vé­gén be­le­ol­vad va­la­mi fel­sé­ges­be, az el­kép­zel­he­tet­len di­cső­sé­ges­be, va­la­mi­be, amit kép­te­le­nek va­gyunk még csak el­kép­zel­ni is?

Azon dol­gok alap­ján, ami­ket meg­ta­pasz­tal­tunk a ba­rá­ta­im­mal, és ami­ket le­ír­tam eb­ben a tör­té­net­ben, azt kí­vá­nom, bár­csak így len­ne. Bas­tin, aho­gyan so­kan má­sok, so­sem fog egy­ér­tel­mű­en be­szél­ni az Örök­ké­va­ló­ság­ról, még csak azt sem le­het sej­te­ni, hogy pon­to­san mit ért ezen ma­gasz­tos ki­fe­je­zés alatt, hogy örök­ké­va­ló­ság. Az Örök­ké­va­ló­ság­ról nem le­het mást mon­da­ni, mint hogy nin­csen sem kez­de­te, sem vége, és úgy tű­nik, hogy egy vég­te­len­sé­gig tar­tó vál­to­zat­lan­ság­ról szól, amit em­be­ri ésszel nem fog­ha­tunk fel. Mi, ha­lan­dók nem gon­dol­kozunk év­mil­li­ók­ban, ha­nem a ma­gunk ki­csi­sé­gé­ben szám­lál­juk vé­ges nap­ja­in­kat. Szá­munk­ra na­gyon ide­gen az, hogy va­la­ki ezer évet él­jen, mint Oro, vagy egyes ősi, bib­li­ai sze­mé­lyek, és ak­kor eh­hez még hoz­zá kell ven­ni azt, hogy Oro, a sa­ját be­val­lá­sa sze­rint, két­száz­öt­ven­ezer évet aludt mos­ta­ná­ig. Azon­ban még ez sem több, mint egy ho­mok­szem­cse az idő ho­mok­órá­já­ban, egyet­len nap a Föld és társ­boly­gói éle­té­ben eb­ben a Nap­rend­szer­ben, és ak­kor még nem is em­lí­tet­tük a ga­la­xi­sun­kat és a vi­lág­egye­te­met.

Azért írom le mind­ezt, mi­vel kap­cso­lat­ba ke­rül­tem egy hosszú­ra nyúj­tott, ám tö­ké­le­te­sen vé­ges lé­te­zés egy for­má­já­val, és meg­pró­bá­lom to­vább­ad­ni az ez­zel kap­cso­la­tos gon­do­la­ta­i­mat. Az­tán itt van­nak az Yvá­ra vo­nat­ko­zó dol­gok, aki sze­re­tett en­gem, és aki­nek a kü­lön­bö­ző meg­je­le­né­si for­mái va­ló­sá­gos cso­dát je­len­te­nek szá­mom­ra. De er­ről sen­ki­nek sem be­szé­lek. Ezek az asszo­nyi szív rej­tel­me­i­hez tar­toz­nak, amely egy tel­jes vi­lá­ga az em­be­ri re­mé­nyek­nek, fé­lel­mek­nek, vá­gyak­nak és re­mény­te­len­ség­nek őben­nük, akik min­den kor­ban az em­be­ri­ség édes­anyái.

HUMPH­REY AR­BUTH­NOT