7. fejezet
Az oro­fe­na­i­ak

Szé­gyen­szem­re meg­et­tük a ha­la­kat, ame­lyek­ből ki­vá­ló va­cso­rát ké­szí­tet­tünk némi kon­zerv­hús-ki­egé­szí­tés­sel. Azért mon­dom, hogy szé­gyen­szem­re, mert cá­pák vol­tak, ame­lyek lak­má­roz­hat­tak a ha­lott ten­ge­ré­szek tes­té­ből, és így köz­ve­tet­ten mi is ré­sze­sül­tünk úti­tár­sa­ink hú­sá­ból… Úgy gon­do­lom, azért tá­madt ilyen ször­nyű gon­do­la­tom, mert az, hogy mi meg­me­ne­kül­tünk, ők meg nem, ret­te­ne­tes ön­vád­dal kín­zott. Ezen­kí­vül, bár ud­va­ri­a­sak vol­tunk a ka­pi­tánnyal, so­sem is­mer­tük el ma­gunk­kal egyen­ran­gú­nak, pe­dig ő volt olyan szí­vé­lyes, hogy tá­vol tar­tot­ta tő­lünk a le­gény­sé­get, akik­ről szin­te sem­mit sem tud­tunk. Igaz, hogy Bas­tin va­sár­na­pon­ként is­ten­tisz­te­le­tet tar­tott, ame­lyen min­den­ki részt vett, Bick­ley pe­dig bár­kit el­lá­tott, aki or­vo­si se­gít­ség­re szo­rult, de ezen és a kö­szö­nő­vi­szo­nyon kí­vül más nem fű­zött min­ket a le­gény­ség­hez.

Most gyö­tört min­ket a gyász olya­no­kért, aki­ket szin­te nem is is­mer­tünk. Na­gyon szo­mo­rú­ak vol­tunk, ki­vé­ve Bas­tint, aki egy­há­zi em­ber lé­vén imád­ko­zott a lel­ki üd­vü­kért. Bick­ley erre csak annyit mon­dott, hogy azok után, amit a ma­rad­vá­nya­ik­ból lá­tott, erre szük­sé­gük is le­he­tett.

Min­dent össze­vet­ve na­gyon kel­le­mes va­cso­ra volt, ami­hez tár­sult még egy üveg pezs­gő is, amit Bick­ley­vel ket­ten el­szo­po­gat­tunk. Bas­tin ma­radt a te­á­já­nál, nem­csak azért, mert nem sze­ret­te a pezs­gőt, ha­nem azért is, mert most, hogy kap­cso­lat­ba ke­rült a va­dak­kal, pél­da­ként akar előt­tük jár­ni ab­ban, hogy nem fo­gyaszt sze­szes italt.

– Akár­mennyi­re is kü­lön­bö­zünk egyéb­ként, Bas­tin – mond­ta neki Bick­ley –, ezért szív­ből tisz­tel­lek.

– Fo­gal­mam sincs róla, mi­ért kel­le­ne tisz­tel­ned – né­zett rá Bas­tin. – In­kább kö­vesd a pél­dá­mat!

Az­nap éj­jel úgy alud­tunk, mint a bun­da. Tel­jes mér­ték­ben meg­bíz­tunk be­re­te­szelt aj­tó­ink­ban és Tommy­ban, aki­ről ki­de­rült, hogy ki­vá­ló őr­ku­tya, aki vi­gyáz ránk, hogy el­ke­rül­hes­sük a meg­le­pe­té­se­ket. Azért vál­lal­tunk némi koc­ká­za­tot is, de sze­ren­csé­re sem­mi sem tör­tént. Haj­nal­táj­ban Tommy ugyan mor­gott egy sort, de mi­vel vissza­he­ve­re­dett mel­lém, nem tö­rőd­tem ez­zel. Reg­gel az­tán meg­ta­lál­tam két vagy há­rom em­ber friss láb­nyo­ma­it a hajó kö­rül, de azért tisz­tes tá­vol­ság­ban.

Ko­rán kel­tünk, és a meg­fe­le­lő óv­in­téz­ke­dé­sek meg­té­te­lé­vel egy­más után meg­fü­röd­tünk a nyílt téri me­den­cé­ben. Ez­u­tán meg­reg­ge­liz­tünk, és min­den le­het­sé­ges tá­ro­ló­edényt meg­töl­töt­tünk víz­zel, sőt azt a nagy tar­tályt is, amely a für­dő­höz szol­gál­tat­ta a vi­zet, így el­lát­tuk ma­gun­kat leg­alább egy hét­re való édes­víz­kész­let­tel. Ez­u­tán le­ül­tünk a fe­dél­ze­ten, hogy meg­be­szél­jük a to­váb­bi­a­kat. Úgy dön­töt­tünk, hogy a ha­jón ma­ra­dunk, és ki­vár­juk a fej­le­mé­nye­ket, mi­vel meg kell bi­zo­nyo­sod­nunk ar­ról, hogy ezek a vad­em­be­rek tény­leg ba­rát­sá­go­sak-e, vagy ép­pen el­len­ke­ző­leg, el­len­sé­ge­sek. Min­de­nünk a ha­jón volt, és min­dent el­vin­ni in­nen fö­lös­le­ges is, rá­adá­sul lesz arra bő­sé­ge­sen időnk, hogy el­köl­tözzünk róla, ha el­jön az ide­je.

Kö­rül­be­lül tíz óra felé, ami­kor do­há­nyoz­va ül­dö­gél­tünk a fe­dél­ze­ten, a pus­ká­ink­kal a ke­zünk ügyé­ben, mert in­nen re­me­kül be­lát­hat­tuk a tá­jat és az előt­tünk ma­ga­so­dó szik­lát is, olyan tá­vol­ság­ban, hogy lö­ve­dék­kel vagy do­bá­lás­sal nem ér­het­tek el ben­nün­ket, ész­re­vet­tük, ahogy a szi­get­la­kók mind­két ol­dal­ról kö­ze­led­nek fe­lénk a ho­mok­ban. Ép­pen úgy, mint ko­ráb­ban, nők kí­sér­ték őket éle­lem­mel ra­kott tá­lak­kal és ko­sa­rak­kal. Az em­be­rek iz­ga­tot­tan be­szél­get­tek és ne­vet­gél­tek, majd tisz­tes tá­vol­ság­ban meg­áll­tak, de mi ügyet se ve­tet­tünk rá­juk. Ma­ra­ma, a toll­pa­lás­tos fő­nök, pap­ja­i­val vagy va­rázs­ló­i­val kö­rül­vé­ve meg­je­lent a szik­lán, majd le­eresz­ke­dett az ös­vé­nyen, és oda­sé­tált hoz­zánk. Üd­vöz­lő for­mu­lák után be­széd­be ele­gyed­tünk, amely be­szél­ge­tés lé­nye­gét az aláb­bi­ak­ban is­mer­te­tem, már amennyit meg­ér­tet­tünk ab­ból, amit mon­dott.

Szem­re­há­nyást tett, ami­ért nem men­tünk el hoz­zá, pe­dig várt ben­nün­ket. Erre azt vá­la­szol­tuk, hogy jobb­nak lát­tuk a sa­ját te­rü­le­tün­kön ma­rad­ni, amíg nem bi­zo­nyo­sod­tunk meg a jó szán­dé­ká­ról, és meg­kér­dez­tük, mi a vé­le­mé­nye a je­len­le­gi hely­zet­ről. El­ma­gya­ráz­ta, hogy csak egyet­len­egy­szer, még a nagy­ap­ja ide­jé­ben for­dult elő ha­son­ló eset, ami­kor em­be­rek ér­kez­tek a part­ja­ik­ra, szin­tén egy nagy vi­har után. Ezek sö­tét bőrű fér­fi­ak vol­tak, mint ők, leg­alább­is kö­zü­lük hár­man, de hogy hon­nan ér­kez­tek, azt nem tud­ják, mi­vel azon­nal meg­öl­ték és fel­ál­doz­ták őket Oró­nak, ami az adott hely­zet­ben a leg­meg­fe­le­lőbb­nek lát­szott.

Rá­kér­dez­tünk, hogy va­jon min­ket is fel szán­dé­ko­zik-e ál­doz­ni, ami­re azt vá­la­szol­ta, hogy ter­mé­sze­te­sen, ha­csak nem bi­zo­nyu­lunk túl erős­nek, vagy nem va­gyunk mi ma­gunk is is­te­nek, mert ez eset­ben más­ként kell dön­te­ni­ük. Meg­kér­dez­tük, hogy mit ért ez alatt. Azt vá­la­szol­ta, hogy aján­dé­ko­kat kell ad­nunk, de fő­ként tel­je­sí­te­nünk az ígé­re­te­in­ket, pél­dá­ul gyó­gyít­suk meg őt, a fő­nö­köt azok­ból a be­teg­sé­gek­ből, ame­lyek­ben már évek óta szen­ved. Eb­ben az eset­ben min­den­ben a ren­del­ke­zé­sünk­re áll­nak, és min­den tu­laj­do­nunk­kal együtt ta­bu­vá vá­lunk a sze­mük­ben, szent­té, amely érint­he­tet­len. Ha ez meg­tör­té­nik, ak­kor sen­ki sem bánt­hat ben­nün­ket vagy te­het el­le­nünk sem­mit, sem­mit sem lop­hat­nak el tő­lünk, mert min­den ilyen kí­sér­let ha­lál­bün­te­tést von maga után.

Meg­en­ged­tük neki, hogy fel­jöj­jön a fe­dél­zet­re egy test­őre kí­sé­re­té­ben, hogy meg­ál­la­pít­has­suk, mi­lyen be­teg­sé­gek­ben szen­ved. Némi ha­bo­zás után be­le­egye­zett ebbe. Bick­ley meg­vizs­gál­ta a da­ga­na­tot a nya­kán, és meg­bi­zo­nyo­so­dott ar­ról, hogy min­den szö­vőd­mény nél­kül el­tá­vo­lít­ha­tó, hi­szen na­gyon kis ré­szen csat­la­ko­zik a nyak­hoz, de hát sem­mi­fé­le be­avat­ko­zás nem koc­ká­zat­men­tes. Némi ne­héz­ség árán el­ma­gya­ráz­tuk neki a hely­ze­tet, ő pe­dig hossza­san ta­nács­ko­zott a kí­sé­rő­i­vel, akik a hajó mel­lett, a fö­ve­nyen áll­tak. Lát­szó­lag a be­avat­ko­zás el­len be­szél­tek, míg Ma­ra­ma vé­gül zo­ko­gás­ban nem tört ki, mond­ván, hogy nem bír­ja már to­vább ezt a ször­nyű csa­pást, ezt a ha­tal­mas pú­pot a nya­kán. Ak­kor in­kább meg­hal. Így az­tán a töb­bi­ek en­ge­dé­lyez­ték a mű­té­tet.

A to­váb­bi­a­kat meg­pró­bá­lom olyan rö­vi­den le­ír­ni, amennyi­re ez csak le­het­sé­ges.

Fel­hoz­tak a fe­dél­zet­re egy le­ve­lek­be és tol­lak­ba cso­ma­golt is­ten­szob­rot, és a törzs­fő­nök meg a pa­pok vagy va­rázs­lók meg­es­küd­tek erre a szo­bor­ra, hogy akár élet­ben ma­rad a fő­nök, akár meg­hal a mű­tét so­rán, mi a ven­dég­sze­re­te­tü­ket fog­juk él­vez­ni. Két ki­té­telt azért tet­tek, vagy leg­alább­is így ér­tel­mez­tük, amit mond­tak. Az egyik az volt, hogy nem szi­dal­maz­hat­juk vagy sért­het­jük meg az ő is­te­nü­ket, és a má­sik, hogy nem lép­he­tünk bele a szi­get kö­ze­pén el­te­rü­lő tóba. Csak ké­sőbb vi­lá­go­so­dott meg előt­tem, mit is je­lent ez: hogy nem me­he­tünk fel arra a hegy­re, ame­lyet a szi­get bel­se­jé­ben levő víz övez. Ezek­re a kí­ván­sá­gok­ra nem mond­tunk sem­mit. Igaz, összes­sé­gé­ben szin­te csak az oro­fe­na­i­ak be­szél­tek. Vé­gül egy fér­fi szen­te­sí­tet­te az es­kü­jü­ket, aki, fel­té­te­le­zem, a fő­pap vagy fő­va­rázs­ló le­he­tett, úgy, hogy meg­vág­ta a sa­ját és Ma­ra­ma kar­ját, majd a szo­bor aj­ká­ra csor­gat­ta mind­ket­tő­jük vé­rét.

Bas­tin, sze­ren­csé­re, azon nyom­ban vissza­vo­nult, ami­kor az is­ten­szo­bor meg­je­lent a fe­dél­ze­ten, és en­nek őszin­tén örül­tem, mi­vel egé­szen biz­tos vol­tam ben­ne, hogy nem bír­ta vol­na ki meg­jegy­zé­sek nél­kül.

Az ope­rá­ci­ó­ra más­nap dél­után ke­rült sor a ha­jón, mi­vel Ma­ra­ma, mi­után rá­szán­ta ma­gát arra, hogy meg­bíz­zon ben­nünk, fel­tét­len bi­zal­mat ta­nú­sí­tott irán­tunk. Bick­ley a mű­té­tet a ha­jón vé­gez­te el, és a kí­ván­csi so­ka­ság a fö­veny­ről néz­het­te. Ami­kor Bick­ley fel­tűnt mű­tős­ru­há­ban, és a ke­zét kezd­te el mos­ni, a so­ka­ság fel­hör­dült a cso­dál­ko­zás­tól. Egy­ér­tel­mű­en má­gi­kus és val­lá­sos szer­tar­tás­nak vél­ték, és ez­u­tán már csak úgy ne­vez­ték Bick­leyt, mint a Nagy Pa­pot, vagy a Nagy Gyó­gyí­tót, mi­kor me­lyik jött a szá­juk­ra. Ez óri­á­si csa­pás volt Bas­tin­nak, aki­től ez­zel el­vet­ték papi cí­mét, fő­leg ak­kor, ami­kor meg­tud­ta, hogy a benn­szü­löt­tek ma­guk kö­zött csak „Üvöl­tö­ző­nek” ne­ve­zik, mi­vel min­dig emelt han­gon szó­no­kol. De Bick­ley­nek se tet­szett, hogy így hív­ják. Ám ez el­len nem le­he­tett sem­mit ten­ni.

Se­gí­tet­tem a klo­ro­form ada­go­lá­sá­val, ame­lyet egy vi­tor­lá­ból ké­szí­tett sá­tor ta­ka­rá­sá­ban vé­gez­tünk, ne­hogy az em­be­rek az gon­dol­ják, hogy meg­mér­gezzük a fő­nö­kü­ket. Az ope­rá­ció ki­vá­ló­an si­ke­rült. Nem rész­le­tez­ném, de Bick­ley egy elekt­ro­mos esz­közt hasz­nált, amely inf­ra­vö­rös su­ga­ra­kat bo­csá­tott ki ma­gá­ból.

– Ké­szen va­gyunk! – je­len­tet­te ki Bick­ley di­a­dal­ma­san, ami­kor a se­bet be­kö­töz­te és min­dent rend­be tett a mű­tét vé­gén. – At­tól fél­tem, hogy meg­sé­rül­nek a nya­ki erek, és el­vér­zik, de et­től már nem kell tar­ta­ni, mert a mű­tét re­me­kül si­ke­rült.

Ek­kor fog­ta a ré­mes, hosszú da­ga­na­tot, és fel­mu­tat­ta a tö­meg­nek. Az em­be­rek fel­hör­dül­tek az ámu­lat­tól, és egy­ön­te­tű­en has­ra ve­tet­ték ma­gu­kat. Maga a da­ga­nat két­ség­te­le­nül Oro­fe­na leg­be­cse­sebb re­lik­vi­á­ja lett.

Ami­kor Ma­ra­ma fel­éb­redt az al­ta­tás­ból, Bick­ley adott neki va­la­mit, ami­től ti­zen­két órán át aludt. A népe egész idő alatt vár­ta az éb­re­dé­sét. Ez egy ve­szé­lyes idő­szak volt, mert meg kel­lett győz­nünk az em­be­re­ket ar­ról, hogy Ma­ra­ma él, bár Bick­ley el­ma­gya­ráz­ta ne­kik ko­ráb­ban, hogy a má­gi­kus be­avat­ko­zás után, amíg a va­rázs­lat mű­kö­dik, a be­teg alud­ni fog. Óri­á­si meg­könnyeb­bü­lés volt szá­mom­ra, ami­kor Ma­ra­ma más­nap reg­gel vég­re fel­éb­redt, és két vagy há­rom pap a fe­dél­zet­re lép­ve lát­hat­ta, hogy nem halt meg. Ez­u­tán már csak ar­ról kel­lett meg­győz­ni a fő­nö­köt, hogy amíg a sebe meg­fe­le­lő­en be nem zá­rul, mo­zog­jon ke­ve­set, és egyen egy­sze­rű éte­le­ket. Ezt egy meg­le­pő­en in­tel­li­gens benn­szü­lött nő se­gít­sé­gé­vel ér­tük el, aki Ma­ra­ma egyik fe­le­sé­ge volt. Így öt nap múl­va egész­sé­ges­nek nyil­vá­nít­hat­tuk, bár egy kis­sé le­gyön­gült, és vissza­tér­he­tett napi te­en­dő­i­hez.

Óri­á­si je­le­net volt a fő­nök ha­za­té­ré­se, kép­zel­he­tik! Hord­szé­ken vit­ték el, az őt ápo­ló fe­le­sé­ge és egy má­sik nő kí­sé­re­té­ben, aki egy ko­sár­ban a le­vá­gott da­ga­na­tot mint szent tár­gyat ci­pel­te. Ez­u­tán már nem volt fél­ni­va­lónk Oro­fe­na föld­jén – Bas­tint ki­vé­ve, de ezt ak­kor még nem tud­tuk.

Mi­vel a ha­jón él­tünk, kezd­tünk ret­ten­tő­en unat­koz­ni. Hi­á­ba be­szél­get­tünk vá­lo­ga­tott benn­szü­löt­tek­kel, és fej­lesz­tet­tük a be­széd­kész­sé­gün­ket és a szó­kin­csün­ket. Bick­ley járt a leg­job­ban, mert hoz­zá gyó­gyul­ni jöt­tek az em­be­rek, és a mun­ka le­fog­lal­ta. Az el­sők kö­zött volt az a fér­fi, akit Tommy meg­ha­ra­pott. Szin­te kó­más ál­la­pot­ban hoz­ták a ha­jó­ra, és olyan tü­ne­te­ket pro­du­kált, mint­ha kí­gyó­mé­reg ju­tott vol­na a szer­ve­ze­té­be.

Ki­de­rült, hogy Tommyt val­lá­sos tisz­te­let öve­zi a szi­ge­ten, mi­vel ő a leg­is­te­nibb és ugyan­ak­kor a leg­dü­höd­tebb ál­lat, aki­vel va­la­ha ta­lál­koz­tak, rá­adá­sul ször­nyű zajt tud csap­ni. A meg­ha­ra­pott te­hát úgy szen­ve­dett, ahogy egy ilyen ál­lat ha­ra­pá­sá­tól szen­ved­ni kell. Bick­ley min­dent meg­tett érte, de ez nem volt elég. Így a fér­fi gör­csök kö­zött halt meg, ami ret­ten­tő­en meg­emel­te Tommy tisz­te­le­tét a nép kö­ré­ben. Be­val­lom, hogy ezt a hely­ze­tet ki­hasz­nál­tuk, és úgy ál­lí­tot­tuk be a ku­tyát, mint egy ter­mé­szet­fe­let­ti jó­szá­got, egy­faj­ta jó­in­du­la­tú dé­mont, aki csak azo­kat ha­rap­ja meg, akik­ben meg­ér­zi a rossz szán­dé­kot a gaz­dái iránt, pél­dá­ul akik meg­pró­bál­nak tő­lünk lop­ni, vagy akik al­kal­mat­lan idő­ben, pél­dá­ul sö­té­te­dés után za­var­nak ben­nün­ket. Olyan ret­te­ne­tes ál­lat hí­ré­be hoz­tuk, aki­nek a ha­ra­pá­sát még maga a Nagy Pap, azaz Bick­ley se tud­ja meg­gyó­gyí­ta­ni. Még az is ve­szé­lyes volt, ha rá­uga­tott va­la­ki­re, hi­szen ez­zel olyan át­kot szórt az il­le­tő­re, amely az utó­da­i­ra is át­száll­ha­tott.

Ami­kor ezt ki­ta­lál­tuk, és to­vább­ad­tuk a nép­nek, Bas­tin ép­pen nem volt ve­lünk. Azt mond­ta, hogy kagy­ló­kat gyűjt, de jól tud­tuk, hogy gya­ko­rol, azaz po­li­néz nyel­ven pró­bál pré­di­kál­ni a hul­lá­mok­nak, ahogy Dé­mosz­t­he­nész is ki­vá­ló szó­nok­ká ké­pez­te ma­gát. Én, sze­mély sze­rint, job­ban bíz­tam ab­ban a vé­de­lem­ben, amit a nép ku­tya irán­ti fé­lel­me biz­to­sí­tott szá­munk­ra, mint a ta­bu­ban és a pa­pok ígé­re­te­i­ben, hogy nem zak­lat­nak ben­nün­ket és nem lop­nak tő­lünk.

Vé­gül el­köl­töz­tünk a ha­jó­ról. Le­la­ka­tol­tuk a ka­bi­nok­ba ve­ze­tő aj­tót (a la­kat­ról azt mond­tuk, hogy ugyan­olyan ter­mé­szet­fe­let­ti do­log, mint Tommy, csak egy ki­csit rosszabb), és egy ked­ves szer­tar­tás ke­re­té­ben, amely­ben a pa­pok és az éne­ke­sek da­lol­va kí­sér­tek ben­nün­ket (az oro­fe­na­i­ak­nak na­gyon szép da­la­ik van­nak), ze­né­szek ját­szot­tak fu­ru­lyá­hoz ha­son­ló fú­vós hang­sze­re­ken, és te­her­hor­dók ci­pel­ték utá­nunk a hol­min­kat, be­vo­nul­tunk a szi­get bel­se­jé­be.

Egy gyö­nyö­rű pál­ma­li­get­be kí­sér­tek ben­nün­ket, ame­lyet sok szép más­faj­ta fa sze­gé­lye­zett, és ahon­nan rá­lát­hat­tunk az óce­án­ra és a má­sik ol­da­lon a szi­get bel­se­jé­ben levő tóra is, kö­ze­pén a kü­lö­nös bar­na heggyel. A benn­szü­löt­tek egy ked­ves kis há­zat épí­tet­tek ide ne­künk egy­faj­ta agyag­tég­lá­ból, pál­ma­le­vél te­tő­vel. Kör­be­ke­rí­tet­ték kert­tel és ma­gas ve­ran­dá­val. Na­gyon ké­nyel­mes hely­nek bi­zo­nyult, hi­szen az egész szi­get­nek re­mek volt a klí­má­ja. Itt ren­dez­ked­tünk be, de gyak­ran el­lá­to­gat­tunk a ha­jó­hoz, hogy lás­suk, min­den rend­ben van-e ott, és vár­tunk. Vár­tunk az el­kö­vet­ke­ző ese­mé­nyek­re.

Bick­ley szá­má­ra sem­mi szo­kat­lan nem tör­tént, mert a benn­szü­löt­tek egy­re na­gyobb tö­meg­ben ke­res­ték fel a be­teg­sé­ge­ik­kel. A szi­get la­kos­sá­ga kö­rül­be­lül ti­zen­öt­ezer lé­lek le­he­tett, már amennyi­re meg­ítél­het­tük, akik kö­zött sok be­teg em­ber akadt. A szem­gyul­la­dás, pél­dá­ul, gya­ko­ri be­teg­ség volt ná­luk, így Ma­ra­ma is szen­ve­dett tőle, és ak­kor még ott volt az a sok se­bé­sze­ti eset, ame­lyek nagy ré­sze bal­ese­tek­ből szár­ma­zott, vagy az ide­gek mű­kö­dé­sé­vel kap­cso­la­tos prob­lé­mák. Bick­ley, bár el­ső­sor­ban se­bész volt, egy­for­mán fog­lal­ko­zott min­den­fé­le be­teg­ség­gel, és nagy ha­szon­nal for­gat­ta a köny­ve­it, pél­dá­ul a Tró­pu­si be­teg­sé­gek című kö­te­tet.

Ele­in­te tet­szett neki a sok mun­ka, de mi­után be­köl­töz­tünk a szá­munk­ra épí­tett ház­ba, és napi tíz óra mun­ka után tér­he­tett nyu­go­vó­ra, rá­döb­bent, hogy csö­bör­ből vö­dör­be ke­rült. Ugyan­ott tar­tott most, mint a sza­bad­ság ki­vé­te­le előtt a de­vons­hire-i pra­xi­sá­ban. A kü­lönb­ség csak annyi volt, hogy Ang­li­á­ban ren­ge­te­get ke­re­sett a mun­ká­já­val. Elő­ször egy nő ér­ke­zett ép­pen va­cso­ra köz­ben egy gör­csös has­fá­jás­ban szen­ve­dő cse­cse­mő­vel, akit egy fér­fi kö­ve­tett, aki le­esett a pál­ma­fá­ról…

De én se me­ne­kül­het­tem meg. Va­la­ho­gyan rá­jöt­tek, hogy ér­tek az ügyek el­ren­de­zé­sé­hez, és et­től kezd­ve el­is­mert bí­ró­ként mű­köd­tem, aki elég jól be­szé­li a nyel­vü­ket. Idő­vel va­la­mi­fé­le Fő Igaz­ság­te­vő let­tem, ami egy­ál­ta­lán nem volt könnyű mun­ka, mert meg kel­lett is­mer­nem hoz­zá a benn­szü­löt­tek tör­vé­nye­it, ame­lyek kü­lö­nö­sek és ide­ge­sí­tő­ek vol­tak, fő­leg az anya­ság kér­dé­sé­ben.

Bas­tin cso­dál­ko­zó, kis­sé irigy szem­mel néz­te a te­vé­keny­sé­gün­ket.

– Bor­zasz­tó­an sok a dol­go­tok, ba­rá­ta­im – je­gyez­te meg egyik este Bas­tin –, de én nem ta­lá­lok ma­gam­nak sem­mi hasz­nos el­fog­lalt­sá­got. Ezek­nek az em­be­rek­nek egy­ál­ta­lán nincs rám szük­sé­gük, az meg, hogy iszo­ga­tom a vi­zet meg a te­á­mat, mi­köz­ben ti ví­gan whis­kyz­tek meg pál­ma­bo­roz­tok, le­gyen ez utób­bi bár­mi, na­gyon rossz ne­kem, fő­leg hogy ki­fá­raszt a ker­tész­ke­dés a ház kö­rül, és az, hogy rend­őrt ját­szom a meg­fe­nek­lett hajó kö­rül, hogy sen­ki se másszon fel rá… Még Tommy­nak is jobb sor­sa van ná­lam, mert leg­alább ugat­hat, és ker­get­he­ti a ma­da­ra­kat!

– Ez azért van – vá­la­szolt neki Bick­ley –, mert mi ugyan­úgy a szak­mánk­ban dol­gozunk, aho­gyan ott­hon ten­nénk. Ar­buth­not ügy­véd­ke­dik, én meg gyó­gyí­tok, meg­jegy­zem, hogy se­bész­ként na­gyon is há­zi­or­vo­si fel­ada­to­kat lá­tok el, amely óri­á­si fe­le­lős­ség­gel járó és ép­pen ezért az or­vo­sok kö­ré­ben nem túl köz­ked­velt mun­ka. Te, mint egy­há­zi em­ber, kény­te­len vagy más­ként ér­vé­nye­sül­ni. Leg­alább tíz­ezer em­ber él itt, de te még egyet se tud­tál kö­zü­lük meg­té­rí­te­ni.

Bick­ley így be­szélt egy könnyű, meg­gon­do­lat­lan per­cé­ben a szo­ká­sos „bosszant­suk Bas­tint” elv ér­tel­mé­ben, a leg­ke­vés­bé sem tö­rőd­ve a sza­vai ha­tá­sá­val.

Bas­tin egy da­ra­big ma­gá­ba mé­lyedt, az­tán ki­vág­ta:

– Igen­csak kü­lö­nös uta­kon kap az em­ber biz­ta­tást a Gond­vi­se­lő­től. Ha cse­cse­mők­től és kis­gyer­me­kek­től ta­nul­ha­tunk éles­lá­tást, ak­kor mi­ért nem jö­het­ne böl­cses­ség az ag­nosz­ti­ku­sok és gú­nyo­ló­dok szá­já­ból?

– En­nek tény­leg nem lá­tom aka­dá­lyát – vi­gyor­gott Bick­ley fel­té­ve, hogy nem kell fel­tét­le­nül kö­vet­nünk az ilyen böl­cses­sé­ge­ket.

– A meg­jegy­zé­sed nem ide­il­lő, sőt ki­mon­dot­tan os­to­ba – vá­la­szol­ta Bas­tin na­gyon ko­mo­lyan. – Még­pe­dig azért, mert pont azt akar­tam mon­da­ni, hogy re­mek öt­le­tet ad­tál, nem mint­ha bár­mi­kor is két­sé­ges lett vol­na, hogy ké­pes vagy erre. Hogy kép­le­te­sen be­szél­jek, fel­kö­töm a ga­tyám, és meg­pró­bá­lok fényt lop­ni a fe­ne­ket­len sö­tét­ség­be.

– Nos, ha ez össze­jön, ak­kor éle­ted­ben elő­ször te­szel ilyet, öreg­fiú – vic­ce­lő­dött vele Bick­ley –, csak azt nem ér­tem, hogy mi­nek kéne ga­tyát húz­ni ilyen me­leg idő­ben? Elég len­ne egy könnyű pi­zsa­ma­nad­rág és egy zöld csí­kos nap­er­nyő.

Bas­tin ezt vá­lasz­ra se mél­tat­ta, és az este to­váb­bi ré­szé­ben mé­lyen el­me­rült a gon­do­la­ta­i­ban.

Más­nap oda­ment Ma­ra­má­hoz, és meg­kér­te, ad­jon en­ge­délyt arra, hogy az is­te­nek­ről be­szél­jen. A fő­nök kész­sé­ge­sen meg­ad­ta neki, mi­vel, fel­te­szem, azt gon­dol­ta, hogy hár­munk­ra, mint is­te­nek­re cé­loz, és ki­ad­ta a pa­ran­cso­kat. Ezek pe­dig arra vo­nat­koz­tak, hogy Bas­tin bár­ho­vá el­me­het, és bár­ki­nek be­szél­het bár­mi­ről, ami­ről csak tud, és az il­le­tő kö­te­les azt tisz­te­let­tel meg­hall­gat­ni.

Bas­tin ba­rá­tunk így kezd­te el misszi­o­ná­ri­u­si pá­lya­fu­tá­sát Oro­fe­nán, és mi­vel be­csü­le­tes és jó em­ber volt, olyan ügy­buz­ga­lom­mal, ami még Bick­ley el­is­me­ré­sét is ki­vál­tot­ta. Elő­ször is ta­ní­ta­ni kezd­te a gye­re­ke­ket egy szép, ár­nyas fa alatt. A gye­re­kek fi­gyel­me­sen hall­gat­ták, és mi­vel min­den ké­pes­sé­gük meg­volt erre, el is kezd­ték fel­csi­pe­get­ni a tu­dás mor­zsá­it. De ami­kor meg­pró­bál­ta meg­győz­ni a ki­csi­ket, hogy fed­jék el tel­je­sen csu­pasz tes­tü­ket, a leg­tö­ké­le­te­sebb ku­dar­cot val­lot­ta, bár hosszas győz­kö­dés után a leg­idő­sebb lá­nyok a kö­vet­ke­ző al­ka­lom­ra ken­dőcs­ké­ket kö­töt­tek a nya­kuk­ba.

Bas­tin a fel­nőt­tek­nek is pré­di­kált, és itt is szép ered­mé­nye­ket ért el bi­zo­nyos té­ren, fő­leg, hogy re­me­kül meg­ta­nul­ta az oro­fe­na­i­ak nyelv­já­rá­sát. Az em­be­rek fi­gyel­me­sen hall­gat­ták, és sok min­dent meg is ér­tet­tek ab­ból, amit be­szélt, de vi­tá­ba száll­tak vele, és a leg­kép­te­le­nebb kér­dé­sek­kel bom­báz­ták sze­gény Bas­tint, ame­lyek­re az egész püs­pö­ki kar se tu­dott vol­na meg­fe­le­lő vá­la­szo­kat adni. Bas­tin még­is vá­la­szolt a leg­jobb tu­dá­sa sze­rint, és a hall­ga­tó­sá­ga ud­va­ri­a­san el­fo­gad­ta a teo­ló­gi­ai kér­dé­sek­re adott ma­gya­rá­za­ta­it. Meg­fi­gyel­tem, hogy ak­kor si­ke­rült ki­vál­ta­nia a leg­na­gyobb ér­dek­lő­dést, ami­kor ótes­ta­men­tu­mi tör­té­ne­te­ket me­sélt, pél­dá­ul a vi­lág és az em­ber te­rem­té­sé­ről, az Özön­víz­ről stb. Min­dig akadt az idő­seb­bek kö­zött, aki bó­lo­gat­va mond­ta, hogy bi­zony, ez így igaz, így volt, hi­szen hal­lot­ták már az ap­juk­tól, hogy egy­szer az Özön­víz el­nyel­te nem­csak Oro­fe­nát, ha­nem a nagy föl­de­ket is, de az­tán vissza­ad­ta azo­kat a jó em­be­rek­nek.

Bas­tint ez meg­lep­te, és meg­kér­dez­te őket, hogy ki csi­nál­ta az Özön­vi­zet. Kész­sé­ge­sen el­mond­ták, hogy Oro tet­te, az is­te­nük, aki a tó­ból ki­emel­ke­dő he­gyen él, és aki­ről van egy szob­ruk, ame­lyet imád­hat­nak. Bas­tin erre azt vá­la­szol­ta ne­kik, hogy az Is­ten a Menny­ben la­kik, de a benn­szü­löt­tek a leg­na­gyobb meg­győ­ző­dés­sel csó­vál­ták a fe­jü­ket.

– Nem, nem. Is­ten a tó­ból ki­emel­ke­dő he­gyen él! – mond­ták, hi­szen ezért nem men­tek fel soha arra a hegy­re.

Mi­után Bas­tin, fel­té­te­lek­kel ugyan, de el­fo­gad­ta, hogy Is­tent Oro né­ven tisz­tel­jék, és azt is, hogy akár ezen a he­gyen is él­het­ne, nagy elő­re­ha­la­dást ért el az em­be­rek­kel. Olyan na­gyot, hogy Oro fő­pap­ja kez­dett fél­té­keny­ked­ni rá és az em­be­rek­re gya­ko­rolt nö­vek­vő be­fo­lyá­sá­ra. Bas­tin nagy di­a­dalt ér­zett, és ki­je­len­tet­te, hogy nem te­lik bele egy év, és meg­ke­resz­te­li a né­pes­ség fe­lét.

– Egy éven be­lül – csó­vál­ta a fe­jét Bick­ley – el­vág­ják a tor­kod, ba­rá­tom. És az is le­het, hogy a mi­én­ket is! Iga­zán kár, mert egy éven be­lül le­győz­het­ném a szem­gyul­la­dást, sőt több más be­teg­sé­get is a szi­ge­ten.

Most azon­ban el­ha­gyom Bas­tint és ered­mé­nyes té­rí­tő mun­ká­ját, és ej­tek pár szót ma­gá­ról a szi­get­ről. Az ér­te­sü­lé­se­i­met rész­ben a sa­ját fel­fe­de­ző­út­ja­im­ból, rész­ben a kész­sé­ge­sen se­gí­tő fő­nök­től, Ma­ra­má­tól nyer­tem, és meg­ál­la­pí­tot­tam, hogy Oro­fe­na egy elég nagy szi­get. Nagy­já­ból kör alap­rajzú, a kö­ze­pén egy nagy tó­val (amely­ről már be­szél­tem), amely­nek a kö­ze­pén egy ki­sebb szi­get emel­ke­dik hegy­ként a ma­gas­ba. Az itt la­kók nem tud­tak ar­ról, hogy a kö­ze­lük­ben len­ne má­sik szá­raz­föld, és a két­száz év­vel ez­előt­ti lá­to­ga­tó­kat ki­vé­ve soha sen­ki sem jött ide. Azo­kat a ha­jó­tö­röt­te­ket pe­dig fel­ál­doz­ták és meg­et­ték.

A szi­get nagy ré­szét er­dő­ség bo­rí­tot­ta, ame­lyet a szi­get népe bé­kén ha­gyott, rész­ben azért, mert azok­ra a te­rü­le­tek­re nem volt szük­sé­gük, te­hát fö­lös­le­ges lett vol­na ener­gi­át szen­tel­ni az er­dő­ir­tás­ra, ré­szint meg­fe­le­lő szer­szá­mok hí­ján. Ki­mon­dot­tan lus­ta em­be­rek vol­tak, akik ép­pen elég ba­nánt és egyéb zöld­ség­fé­lét ter­mesz­tet­tek ah­hoz, hogy min­dig le­gyen mit en­ni­ük. Va­ló­já­ban majd­nem csak nö­vé­nyi táp­lá­lé­kot fo­gyasz­tot­tak, ame­lyek egy ré­szét ter­mesz­tet­ték, a má­sik ré­szét vi­szont a ter­mé­szet­ben sza­ba­don nö­vek­vő fák­ról szed­ték.

Vol­tak azon­ban évek, ami­kor a rossz idő­já­rás mi­att a nö­vé­nyek nem szol­gál­tat­tak ele­gen­dő táp­lá­lé­kot szá­muk­ra, és ilyen­kor éhez­tek. Ezek­ben az idő­sza­kok­ban fel­ál­doz­ták a la­kos­ság egy ré­szét, hogy a töb­bi­ek a kan­ni­ba­liz­mus ször­nyű rém­tet­te ré­vén élet­ben ma­rad­has­sa­nak. Volt, hogy a part­ja­ik kö­ze­lé­ből el­ván­do­rol­tak a ha­lak, és ez is éh­ín­sé­get ho­zott rá­juk. Ál­lat­te­nyész­tés­sel nem pró­bál­koz­tak. Tar­tot­tak ugyan disz­nót, fé­lig va­don, kis szám­ban, mert nem akar­tak túl sok ener­gi­át for­dí­ta­ni na­gyobb ál­lat­tar­tó te­le­pek lét­re­ho­zá­sá­ra. Az élel­mi­szer­for­rá­sa­ik kor­lá­to­zott­sá­ga meg­ma­gya­ráz­ta a né­pes­ség vi­szony­lag kis szá­mát. Ugyan­ak­kor a cse­cse­mő­gyil­kos­sá­gok ret­te­ne­tes szo­ká­sá­val a nép­sza­po­ru­la­tot is fé­ken tar­tot­ták.

Fo­gal­muk sem volt ar­ról, ho­gyan ke­rül­tek az őse­ik a szi­get­re, te­hát azt hit­ték, hogy min­dig is itt él­tek, csak annyi volt a kü­lönb­ség, hogy ős­apá­ik jó­val na­gyobb ter­me­tű­ek vol­tak ná­luk. Sze­ret­ték a mű­vé­sze­te­ket, és olyan nyel­ve­ken írott da­lo­kat éne­kel­tek, ame­lyek je­len­té­sét nem ér­tet­ték. Azt mond­ták, hogy ez az ős­atyá­ik nyel­ve. Szá­mos olyan kü­lö­nös szo­ká­suk­ra is fény de­rült, ame­lyek ere­de­te a ho­mály­ba ve­szett. Vé­le­mé­nyem sze­rint, amellyel Bick­ley is egyet­ér­tett, egy nagy és a tör­té­ne­lem út­vesz­tő­i­ben el­ve­szett nép el­sat­nyult le­szár­ma­zot­ta­i­val volt dol­gunk. An­nak el­le­né­re volt ben­nük va­la­mi an­tik ne­mes­ség, hogy el­va­dult­sá­guk­ban sok­kal job­ban ha­son­lí­tot­tak a po­li­né­zi­ai pri­mi­tív né­pek­hez, mint bár­mely ci­vi­li­zált tár­sa­da­lom­hoz. Az em­ber­nek olyan ér­zé­se tá­madt kö­zöt­tük, hogy ez a nép olyan dol­go­kat tud a rég­múlt mára misz­ti­kus­nak tűnő vi­lá­gá­ról, amit sen­ki más, csak ép­pen el­fe­lej­tet­ték. A nyel­vük is, ame­lyet ha­mar tö­ké­le­te­sen el­sa­já­tí­tot­tunk, dal­la­mos, gaz­dag és ki­fe­je­ző volt.

Egy dol­got el kell mon­da­nom. Ami­kor ke­resz­tül-ka­sul be­jár­tam a szi­ge­tet, fel­fi­gyel­tem arra, hogy min­den­fe­lé ha­tal­mas krá­ter­for­ma göd­rök ta­lál­ha­tók, ame­lyek kö­zül nem egy leg­alább száz mé­ter szé­les és öt­ven mé­ter, vagy még en­nél is mé­lyebb. A szik­la, amely­be ezek a lyu­kak mé­lyed­tek, nem bi­zo­nyult puha, üle­dé­kes kő­zet­nek, bár ilyen is volt a szi­ge­ten, ha­nem va­la­mi­fé­le ke­mény kő volt, de hogy mi­cso­da, azt nem tud­tam meg­ál­la­pí­ta­ni, hi­szen nem va­gyok geo­ló­gus, és a tár­sa­im sem azok. Úgy gon­dol­tam, hogy va­la­mi­fé­le grá­nit le­het. Va­la­mi ős­ré­gi for­má­ció, biz­to­san nem ko­rall, ami­ből pe­dig akadt bő­sé­ge­sen a par­to­kon.

Ami­kor meg­kér­dez­tem Ma­ra­mát a krá­ter­sze­rű göd­rök­ről, csak meg­von­ta a vál­lát, és azt mond­ta, hogy fo­gal­ma sincs az ere­de­tük­ről, de az ős­apák ar­ról be­szél­tek, hogy va­la­ha kö­vek hull­tak alá az ég­ből. Egy­ből me­te­o­ri­tok­ra gon­dol­tam, és meg­osz­tot­tam az el­kép­ze­lé­se­met Bick­ley­vel, aki egy sza­bad órá­já­ban el­jött ve­lem az egyik krá­ter­hez.

– Ha ezt a krá­tert va­ló­ban egy me­te­o­rit váj­ta va­la­mi­kor na­gyon ré­gen – mond­ta a ba­rá­tom –, ak­kor el­pusz­tí­tott min­den éle­tet maga kö­rül, és a ma­rad­vá­nyok­nak ott kell len­ni­ük a lyuk mé­lyén. Én azon­ban azt gon­do­lom, hogy sok­kal in­kább nagy ere­jű rob­ba­nás nyo­mát lát­juk, de ez, per­sze, kép­te­len­ség. Így az­tán el­kép­ze­lé­sem sincs ar­ról, mi tör­tén­he­tett itt.

Bick­ley ez­u­tán vissza­tért a mun­ká­já­hoz, mert so­sem ér­dek­lő­dött kü­lö­nö­seb­ben a rég­múlt idők em­lé­kei iránt. Bő­sé­ge­sen le­kö­töt­ték a fi­gyel­mét a je­len­ben adó­dó prob­lé­mák, leg­alább­is ezt mon­do­gat­ta, hi­szen sem a múlt­ban nem élt, sem a jö­vő­ben nem fog.

Én azon­ban kí­ván­csi ma­rad­tam, és al­ka­lom­ad­tán ma­gam­mal vit­tem pár benn­szü­löt­tet a fá­ból ké­szült ásó­ik­kal, hogy meg­ás­suk az egyik krá­ter mé­lyét.

Jó adag tör­me­lé­ket ta­lál­tunk, amely a fel­szín­ről mor­zso­lód­ha­tott le vagy a rob­ban­tás­kor zú­zód­ha­tott por­rá, de kü­lö­nös mó­don sem­mi nyo­mát nem ta­lál­tuk egy­ko­ri élő­lé­nyek­nek. Uta­sí­tot­tam a benn­szü­löt­te­ket, hogy ás­sa­nak mé­lyebb­re. Leg­na­gyobb meg­le­pe­té­sem­re, ha­ma­ro­san elő­buk­kant egy meg­mun­kált kő­pe­rem sar­ka, amely­nek anya­ga el­tért a krá­te­ré­től, és már­vány­nak lát­szott. Ami­kor ki­ás­tuk, ki­de­rült, hogy egy cso­dá­la­tos fél­dom­bor­mű­ről van szó, ame­lyen le­ve­lek és vi­rá­gok van­nak. A tör­me­lék­ből a sa­ját ke­zem­mel ás­tam elő egy élet­nagy­sá­gú kő­ke­zet, amely egy nőt áb­rá­zo­ló szo­bor­hoz tar­toz­ha­tott. A kéz olyan fi­no­man volt meg­mun­kál­va, mint­ha a leg­nagy­sze­rűbb gö­rög mes­te­rek vé­ső­je alól ke­rült vol­na ki. A gyű­rűs­ujj­ra még egy gyű­rűt is fa­ra­gott a kéz meg­al­ko­tó­ja, de en­nek a min­tá­za­ta meg­ron­gá­ló­dott.

Be­le­tet­tem a ke­zet a zse­bem­be, de mi­vel már sö­té­te­dett, nem foly­tat­hat­tam to­vább a ku­ta­tást, ezért ott­hagy­tam a ki­ásott kö­vet. Más­nap, ami­kor vissza akar­tam tér­ni az ása­tás­hoz, Ma­ra­ma fi­gyel­mez­te­tett, hogy ne te­gyem, mert Oro fő­pap­ja sze­rint a föld alatt lévő dol­gok­nak a föld alatt kell ma­rad­ni­uk, és ha meg­boly­ga­tom őket, ak­kor az is­ten­ség nagy bajt fog rám zú­dí­ta­ni.

Ra­gasz­kod­ni pró­bál­tam az el­kép­ze­lé­sem­hez, mire azt ta­ná­csol­ta, hogy ha min­den­kép­pen men­ni aka­rok, leg­alább a né­pé­ből ne vi­gyek sen­kit. Ugyan­ak­kor őszin­te ag­go­da­lom­mal kér­te, hogy én se tér­jek oda vissza. Így az­tán, a leg­na­gyobb el­ke­se­re­dé­sem­re és csa­ló­dá­som­ra, abba kel­lett hagy­nom az ása­tást.