18. fejezet
A tá­ma­dás

Bick­ley va­ló­ban vissza­tért hoz­zánk, de már meg­fé­kez­te az in­du­la­ta­it, hi­szen egy­sze­rű­en kép­te­len­ség volt hosszan ha­ra­gud­ni a Ra­gyo­gó Hölgy­re. Ta­ní­tot­tuk hát, és köz­ben na­gyon jól érez­tük ma­gun­kat. Cso­dá­la­tos ta­nít­vány­nak bi­zo­nyult.

Mi­lyen nagy­sze­rű és ra­gyo­gó volt az ér­tel­me! Egyet­len dél­előtt elég volt szá­má­ra, hogy meg­ta­nul­ja az an­gol ábé­cét és el­sa­já­tít­sa az írá­sun­kat. Úgy tűnt, hogy a népe éle­té­nek utol­só idő­sza­ká­ban csak egy­faj­ta ener­gia­spó­ro­ló gyors­írást hasz­nál­tak. Nem vol­tak nyom­ta­tott új­ság­ja­ik, hi­szen a hí­re­ket te­le­pa­ti­kus úton vagy más, ká­bel nél­kü­li köz­ve­tí­tés­sel bár­ki meg­sze­rez­het­te, akit ér­de­kelt, és min­den­ki meg­al­kot­ta azok­ról a sa­ját vé­le­mé­nyét. A köl­té­szet, sőt az iro­da­lom is így vi­rág­zott, akár­csak Ho­mé­rosz vagy az észa­ki sa­gák ide­jé­ben száj­ha­gyo­mány út­ján. Sem­mi­fé­le tit­kos tu­dást nem ír­tak le, mert, akár­csak a sza­bad­kő­mű­ve­sek a ri­tu­á­lé­i­kat, eze­ket ők is szent­nek te­kin­tet­ték.

Ha az em­be­rek több ezer évig él­nek, ak­kor az írá­sok­ra nincs is szük­ség. Már csak azért sem ír­tak le sem­mit, mert a leg­na­gyobb fé­lel­mü­ket az je­len­tet­te, ne­hogy a tu­dá­suk a bar­bá­rok­nak ne­ve­zett ide­ge­nek ke­zé­be ke­rül. Ne fe­lejt­sük el egy pil­la­nat­ra sem, hogy a Böl­cses­ség Gyer­me­kei so­sem al­kot­tak egy nagy né­pet, min­dig is ke­ve­sen vol­tak, akik a tu­do­mány és az in­tel­li­gen­ci­á­juk ré­vén emel­ked­tek má­sok fölé. Va­ló­já­ban alig ne­vez­he­tők nép­nek, sok­kal in­kább csak pár csa­lád­ról van szó, akik gyen­gébb-erő­sebb ro­ko­ni szá­lak­kal kö­tőd­tek az ural­ko­dó ház­hoz, amely fél­is­te­nek­nek te­kin­tet­te a tag­ja­it. E csa­lá­do­kat más né­pek­ből szár­ma­zó ud­va­ron­cok hada szol­gál­ta ki. Szol­gá­i­kat egyes mes­ter­sé­gek mű­ve­lé­se vagy egy­sze­rű­en csak tet­sze­tős kül­se­jük alap­ján vá­lasz­tot­ták ki ma­guk­nak. Ők azon­ban min­dig is cse­lé­dek ma­rad­tak.

A Böl­cses­ség Gyer­me­kei nem ke­ve­red­tek más né­pek­kel, nem ta­ní­tot­ták őket, és nem en­ged­ték, hogy igya­nak az Élet­víz­ből. Úgy ural­kod­tak raj­tuk, aho­gyan mi a ku­tyá­in­kon, ked­ves­ség­gel, sőt sze­re­tet­tel ke­zel­ték őket, de sem­mi több. Aho­gyan egy em­ber­nek az éle­te so­rán egy­más után több ku­tyá­ja le­het, úgy vol­tak ők a szol­gá­ló­ik­kal. A Böl­cses­ség Gyer­me­ke­i­nek mind­egyi­két szol­gák több nem­ze­dé­ke kí­sér­te vé­gig élet­út­ján. Így tör­tén­he­tett az, hogy a szol­gák már nem em­ber­ként, ha­nem is­ten­ként te­kin­tet­tek ura­ik­ra. Kö­rül­be­lül het­ven évet él­tek, akár­csak mi, és ugyan­azt az urat szol­gál­ták az ük-ük­apá­ik is, hogy az ük­uno­ká­ik is ezt te­gyék majd. Ugyan mit gon­dol­nánk egy úr­ról, aki már fel­nőtt fér­fi volt, ami­kor Hó­dí­tó Vil­mos ural­ko­dott, és még min­dig ere­je tel­jé­ben van V. György ide­jén? Aki, rá­adá­sul, bir­to­kol­ja mind­azt a tu­dást, ami­hez mi nem fér­he­tünk hoz­zá. Ter­mé­sze­tes, hogy resz­ket­nénk a ha­rag­já­tól, és fél­is­ten­nek te­kin­te­nénk őt, de va­jon nem gyű­löl­nénk-e azért, ami, és nem akar­nánk-e akár az el­pusz­tí­tá­sa árán is meg­sze­rez­ni tőle a tu­dást, amellyel meg­hosszab­bít­hat­juk az éle­tün­ket oda az övé­hez?

Pon­to­san ez tör­tént, me­sél­te el Yva, a szol­gá­ik­kal és azok né­pe­i­vel. A fél­té­keny­ség meg­őr­jí­tet­te őket, ami az­tán oda ve­ze­tett, ami­ről már volt szó.

Órá­kon át be­szél­get­tünk, míg el nem ér­ke­zett az ebéd ide­je. Yva ek­kor ma­gá­hoz vett némi gyü­möl­csöt, mi pe­dig et­tük, ami a ke­zünk ügyé­be ke­rült. Yva nem evett húst, és el­mond­ta, hogy a Böl­cses­ség Gyer­me­kei az Élet­víz mel­lett min­dig is olyan táp­lá­lé­kon él­tek, ame­lyet más élő­lé­nyek el­pusz­tí­tá­sa nél­kül sze­rez­het­tek meg ma­guk­nak, pél­dá­ul ve­gyi úton elő­ál­lí­tott dol­go­kon és gyü­möl­csö­kön, és bort it­tak. Csak a szol­gá­ik és a bar­bá­rok táp­lál­koz­tak hús­tar­tal­mú éte­lek­kel, hi­szen ők nem kap­tak az Élet­víz­ből. E te­kin­tet­ben Bick­ley na­gyon egyet­ér­tett Yvá­val, már a bort ki­vé­ve, mert el­mé­let­ben (ha gya­kor­lat­ban nem is) ve­ge­tá­ri­á­nus volt.

– Ho­zok nek­tek még az Élet­víz­ből – mond­ta Yva mo­so­lyog­va –, és ak­kor nek­tek sem lesz szük­sé­ge­tek arra, hogy ha­lott ál­la­to­kat és nö­vé­nye­ket fo­gyassza­tok. Most vi­szont men­nem kell. Atyám szó­lít. Tu­dom, hogy ti nem hall­já­tok a sza­vát, de én igen. Hol­nap nem jö­he­tek el, de hol­nap­után igen, egy újabb adag Élet­víz­zel. Ne kí­sér­je­tek el, de mi­vel lá­tom, hogy Tommy sze­ret­ne jön­ni, en­ged­jé­tek meg, hogy ma­gam­mal vi­gyem! Vi­gyá­zok rá, meg­ígé­rem, leg­alább lesz ve­lem egy ba­rát ab­ban az üres pa­lo­tá­ban.

El­ment, és Tommy vi­dám ug­rán­do­zás­sal kö­vet­te.

– Há­lát­lan kis bes­tia! – hor­kant fel Bick­ley Tommy­ra gon­dol­va. – Etet­tük, gon­doz­tuk kö­lyök­ko­ra óta, vagy leg­alább­is te gon­doz­tad, most még­is el­megy egy ide­gen­nel. Még so­sem lát­tam, hogy így vi­sel­ke­dett vol­na bár­me­lyik nő­vel, a fe­le­sé­ge­det ki­vé­ve.

– Tu­dom – só­haj­tot­tam –, és iga­zán nem ér­tem. De nézd! Itt jön Bas­tin!

Bas­tin bak­ta­tott fe­lénk sú­lyos lép­tek­kel, és lát­szott raj­ta, hogy ki­me­rült.

A dél­ten­ge­ri szi­ge­te­ken be­szélt nyel­ven író­dott Bib­lia nem volt nála.

– Nos, hogy ment? – kér­dez­te Bick­ley.

– Előbb in­nék egy kis teát és en­nék va­la­mit – nyög­te Bas­tin.

El­lát­tuk őt a kí­vánt dol­gok­kal, majd hagy­tuk, hogy egyen-igyon ked­vé­re. Ami­kor vég­zett, las­san be­szél­ni kez­dett:

– Nem tu­dom ki­ver­ni a fe­jem­ből azt a gye­rek­me­sét, amit Bick­ley mon­dott el az egyik este ott­hon a há­zad­ban, Humph­rey. Em­lék­szem, hogy vi­tá­ba ke­ve­re­dett a fe­le­sé­gem­mel, és azt mond­ta, et­től ke­rült olyan han­gu­lat­ba, hogy el­mond­ta ezt a tör­té­ne­tet, bár iga­zán nem ér­tem az össze­füg­gést. Egy ma­jom­ról szólt a mese, és egy pa­pa­gáj­ról, aki­ket egye­dül hagy­tak egy ágy alatt, ahol olyan csönd­ben kuk­sol­tak, hogy min­den­ki meg­fe­led­ke­zett ró­luk. Ak­kor elő­bújt a pa­pa­gáj. Tel­je­sen meg volt ko­paszt­va, csu­pán egyet­len toll állt ki a far­ká­ból, és azt mond­ta: „Azt hit­tem, már so­sem lesz vége!” Ak­kor össze­esett, és meg­halt. Tud­já­tok, pon­to­san úgy ér­zem ma­gam, mint az a ma­dár, csak ép­pen nem gon­do­lok a ha­lál­ra. Az én maj­mom ép­pen annyit ka­pott tő­lem, mint én őtő­le.

– De hát mi tör­tént? – kér­dez­tük iz­ga­tot­tan.

– Hogy mi? A Ra­gyo­gó Hölgy be­ve­ze­tett a pa­lo­tá­ba, a fo­ga­dó­te­rem­be, ahol Oro úgy gub­basz­tott, mint egy pók a há­ló­já­ban, és ma­gunk­ra ha­gyott ben­nün­ket. Azon­nal ne­ki­kezd­tem a mun­ká­nak. Orót na­gyon ér­de­kel­ték az Ószö­vet­ség tör­té­ne­tei, és rá­mu­ta­tott, hogy sok igaz­ság van ben­nük, bár a mo­dern át­írás (mo­dern­nek ne­vez­te) sze­rin­te kis­sé le­gen­da­sze­rű­vé vet­te a me­se­szö­vést. Na­gyon oda nem il­lő­nek érez­tem ezt a meg­jegy­zé­sét, de vissza­fog­tam ma­gam, és nem szól­tam sem­mit. Ez­u­tán át­tér­tem az Özön­víz­ről szó­ló el­be­szé­lés­ről és a ha­son­lók­ról más té­mák­ra. Be­szél­tem az örök élet­ről, a Menny­or­szág­ról és a Po­kol­ról, ami­ről ez a nyo­mo­rult bű­nös em­ber még csak nem is hal­lott mos­ta­ná­ig. Meg­mond­tam neki, hogy ha­csak nem ta­nú­sít meg­bá­nást, az éle­té­ben annyi go­nosz­sá­got kö­ve­tett el, hogy biz­tos­ra ve­he­ti az utób­bi­ba való ju­tást.

– És erre mit fe­lelt? – kér­dez­tem kí­ván­csi­an.

– Hát, tud­já­tok, azt hi­szem, meg­ijedt. Már ha el tud­já­tok kép­zel­ni, hogy Oro bár­mi­től is fél­jen. Ki­je­len­tet­te, hogy alap­ve­tő­en fon­tos meg­tud­nia, va­jon iga­zat mon­dok-e vagy té­ve­dek, mi­vel már alig pár száz éve van hát­ra, bár egy újabb hosszú al­vás­sal ta­lán si­ke­rül azt meg­nyúj­ta­nia. Az­tán meg­kér­dez­te, hogy mi­ért tar­tom őt go­nosz­nak. Azt vá­la­szol­tam neki, hogy az, aki em­be­rek mil­li­ó­it ful­lasz­tot­ta meg az Özön­víz­ben, ahogy ő ál­lít­ja ma­gá­ról, az go­nosz em­ber, még ak­kor is, ha ez pusz­tán ki­ta­lá­ció, mert maga a szán­dék kő­szí­vet ta­kar. Gon­dol­ko­zott egy da­ra­big, az­tán meg­kér­dez­te, hogy sze­rin­tem mit te­het­ne az adott kö­rül­mé­nyek kö­zött. Azt vá­la­szol­tam, hogy a meg­bá­nás és a jó­vá­té­tel az egyet­len le­he­tő­sé­ge.

– Jó­vá­té­tel!? – ki­ál­tot­tam fel.

– Pon­to­san ezt mond­tam, bár ép­pen ez­zel el­kö­vet­tem egy hi­bát, amint majd lát­ni fog­já­tok. Amennyi­re vissza tu­dok em­lé­kez­ni, azt mond­ta, hogy már hoz­zá­fo­gott a jó­vá­té­tel­hez, mi­vel mind­ab­ból, amit tő­lünk hal­lott, meg­ér­tet­te, hogy azok a né­pek, ame­lyek az el­pusz­tí­tot­tak után vissza­ma­rad­tak és fel­fej­lőd­tek, sok­kal rosszab­bak, mint azok, aki­ket el­tö­rölt a föld szí­né­ről. Ami a jó­vá­té­telt il­le­ti, amit egy­szer már meg­tett, azt meg­te­he­ti is­mét. Ala­po­san át­gon­dol­ja a le­he­tő­sé­ge­ket, hogy fel­emel­he­ti-e az el­süllyesz­tett ré­sze­ket, és el­süllyeszt­he­ti-e a fel­emel­te­ket. Ha ezt meg­te­he­ti, ak­kor az na­gyon is jó útra té­rí­ti majd az el­té­vely­gett né­pe­ket, és szá­má­ra ke­gyel­met esz­kö­zöl ki a Leg­fel­sőbb Ha­ta­lom­nál, már ha lé­te­zik ilyen. Most mit rö­högsz, Bick­ley?! Ezen nincs az ég­vi­lá­gon sem­mi vi­dul­ni­va­ló, mi­vel az ilyen ki­je­len­té­sek egy­ál­ta­lán nem je­len­tik azt szá­mom­ra, hogy Oro szí­vé­ben bár­mi vál­to­zás is meg­in­dul­na, pe­dig ezt sze­ret­tem vol­na el­ér­ni!

Bick­ley szin­te ful­la­do­zott a ma­gá­ba foj­tott ka­ca­gás­tól, és tág­ra me­redt szem­mel mond­ta:

– Te drá­ga vén csa­csi! Hát nem lá­tod, hogy mit tet­tél?! Vagy mit tet­tél vol­na, ha az özön­víz­ről szó­ló me­sé­ből akár csak egy szó is igaz len­ne! Pon­to­san arra ösz­tö­ké­led ki­vá­ló ta­nít­vá­nyo­dat, aki két­ség­te­le­nül a vi­lág leg­na­gyobb szél­há­mo­sa, hogy meg­is­mé­tel­je a mes­ter­ke­dé­sét, és egész Eu­ró­pát a ten­ger alá süllyessze!

– Gon­dol­tam erre, per­sze, de ilyen do­log egy­ál­ta­lán nem tör­tén­het meg, ezt nem te­het­né meg! Volt va­la­ha egy iga­zi özön­víz, de Oró­nak ép­pen úgy sem­mi köze hoz­zá, aho­gyan ne­kem sincs. Egyet­ér­tesz ve­lem, Ar­buth­not?

– Azt hi­szem – vá­la­szol­tam óva­to­san –, csak­hogy ezen a he­lyen már kez­dem el­ve­szí­te­ni a meg­győ­ző­dé­se­met ar­ról, hogy mi az, ami le­het­sé­ges, és mi az, ami nem. Va­ló­szí­nű­leg sok özön­víz volt, hi­szen a föld tör­té­ne­te ezt mu­tat­ja, ez bele van írva a geo­ló­gi­ai ré­te­gek­be. De foly­tasd, mi tör­tént az­tán?

– Vé­gül át­vet­te a Bib­li­át, amit le­for­dí­tot­tak a dél­ten­ge­ri né­pek nyel­vé­re, és el­ma­gya­ráz­tam neki, ho­gyan kell ki­ol­vas­ni a be­tű­ket. Sze­rin­tem gye­rek­ko­rá­ban jár­tas­ság­ra te­he­tett szert a nyom­da­mű­vé­szet­ben. Azt mond­ta, ta­nul­má­nyoz­ni fog­ja, ami­ről el­kép­zel­ni se tu­dom, hogy mi­ként, ha­csak nem tud ol­vas­ni, és két nap múl­va meg­mond­ja, mit gon­dol a val­lá­som­ról. Az­u­tán el­kül­dött. Mond­tam neki, hogy jó len­ne, ha va­la­ki meg­mu­tat­ná, mer­re men­jek, mert még a vé­gén el­té­ve­dek.

Erre fel­emel­te a ke­zét, az­tán fo­gal­mam sincs, mi tör­tént.

– Ta­lán fel­le­beg­tél ide, mint egy spi­ri­tisz­ta asz­tal – vi­ho­gott Bick­ley.

– Nos, biz­tos, hogy nem le­beg­tem, de va­la­ki vagy va­la­mi meg­ra­ga­dott, és úgy ki­pen­de­rí­tett on­nan, hogy csak úgy nyek­ken­tem. Csak arra em­lék­szem, hogy ott ál­lok a sír­kam­ra aj­ta­já­ban, pe­dig nem hasz­nál­tam a lif­tet vagy akár­mi­cso­dát. Sze­rin­tem ezek az át­ko­zott bar­lan­gok tele van­nak szel­le­mek­kel vagy ör­dö­gök­kel, de a leg­rosszabb, hogy el­ve­szí­tet­tem köz­ben a szal­ma­ka­la­po­mat, mert el­fe­lej­tet­tem, hogy ma nem lesz rá szük­sé­gem oda­lent.

– Ez bi­zo­nyá­ra az a je­len­ség le­het, amit lady Yva a ne­gye­dik di­men­zió hasz­ná­la­tá­nak ne­ve­zett – mond­tam –, csak szal­ma­ka­lap­pal nem mű­kö­dik.

– Fo­gal­mam sincs, mi­ről be­szélsz – né­zett rám szem­re­há­nyó­an Bas­tin –, de ha le kell ven­ni a szal­ma­ka­la­pot, mi­ért ma­rad­hat fent a csiz­ma és egyéb ru­ha­ne­mű? Kér­lek, hogy hagyd abba ezt a buta be­szé­det, és in­kább adj még egy kis teát! Is­ten­nek hála, hol­nap nem kell le­men­nem oda, úgy lát­szik, elég­nek bi­zo­nyult a ta­ní­tás két nap­ra is. Azt ja­vas­lom te­hát, hogy men­jünk el a ha­jónk­hoz! Na­gyon kel­le­mes vál­to­za­tos­sá­got je­len­te­ne. Bő­ven elég volt két nap az öreg­gel meg a szel­le­mek­kel oda­lent ab­ban az üreg­ben.

Más­nap reg­gel az­tán en­nek meg­fe­le­lő­en be­ül­tünk a csó­nak­ba, és át­evez­tünk a szi­get na­gyob­bik ré­szé­re. Már nem fél­tünk az oro­fe­na­i­ak­tól. Ma­ra­ma bi­zonnyal ér­te­sült a jö­ve­te­lünk­ről, vagy a sa­ját sze­mé­vel lát­ta, mert pár em­be­ré­vel elénk jött, és nagy lel­ke­se­dés­sel el­kí­sér­tek ben­nün­ket a ha­jónk­hoz. Itt min­dent úgy ta­lál­tunk, aho­gyan hagy­tuk, sen­ki se mert bár­mit is el­lop­ni vagy meg­ron­gál­ni.

Ami­kor a ka­bin­ban tar­tóz­kod­tunk, Bick­leyn erőt vett egy mo­rá­lis el­gyön­gü­lés, az első és az utol­só, amit va­la­ha is meg­ta­pasz­tal­tam nála.

– Tu­dod – for­dult oda hoz­zám azt hi­szem, meg kel­le­ne pró­bál­nunk el­men­ni in­nen. Ha el­te­kin­tünk at­tól a sok cso­dá­tól, ami­vel itt ta­lál­koz­tunk, az e hely na­gyon kü­lö­nös és egész­ség­te­len szá­munk­ra. Már­mint szel­le­mi­leg egész­ség­te­len, és azt gon­do­lom, hogy ha so­ká­ig itt ma­ra­dunk, ak­kor tel­je­sen el­ve­szít­jük az eszün­ket. A men­tő­csó­nak a fe­dél­ze­ten tel­je­sen ép és ten­gert álló. Mi­ért nem pa­ko­lunk bele, és szál­lunk ten­ger­re? Nagy­já­ból azt is tud­juk, mer­re in­dul­junk.

Bas­tin­nal egy­más­ra me­red­tünk. Ter­mé­sze­te­sen ő szó­lalt meg előbb:

– Nem len­ne ez túl koc­ká­za­tos egy nyi­tott csó­nak­ban? – kér­dez­te. – Bár én nem ag­gó­dom a koc­ká­zat mi­att, hi­szen tu­dom jól, mennyi­vel ér­té­ke­sebb va­gyok egy ma­dár­nál, és hogy min­den haj­szá­lam szá­mon van tart­va.

– A víz alatt ugyan­úgy szá­mon le­het tart­va, mint a víz fe­lett – mo­rog­ta Bick­ley –, és pont te ál­lí­tod, hogy nincs kü­lönb­ség egy élő és egy ha­lott ér­té­ké­ben.

– Ezen­kí­vül – foly­tat­ta Bas­tin ügyet se vet­ve Bick­ley­re – ne­kem itt dol­gom van. A ful­com­be-i nyá­ja­mat a he­lyet­te­sem ve­ze­ti, aki még jobb is arra a poszt­ra ná­lam. Az öreg Oro ke­mény dió, de még nem mond­tam le róla, és itt van a Ra­gyo­gó Hölgy, aki egy tel­je­sen nyi­tott sze­mé­lyi­ség, és aki­vel még nem volt al­kal­mam lel­ki dol­gok­ról el­be­szél­get­ni, hogy ezek­ről a va­dak­ról ne is szól­jak, akik­nek nincs más ta­ní­tó­juk raj­tam kí­vül. Így összes­sé­gé­ben te­hát ma­rad­nék, mint hogy új utat vá­lasszak ma­gam­nak.

– Én egyet­ér­tek Bas­tin­nal, igaz, egé­szen más szem­pon­tok alap­ján – vá­la­szol­tam én is Bick­ley fel­ve­té­sé­re. – Sze­rin­tem nem so­kak­nak ada­tik meg, hogy olyan dol­gok­kal ta­lál­koz­has­son, mint mi ezen a szi­ge­ten. Ta­lán min­den csak il­lú­zió, de na­gyon ér­de­kes il­lú­zió, azt el kell is­mer­ni. Más­va­la­ki tíz élet alatt se kap ennyi él­ményt, mint mi itt. Így az­tán sze­ret­ném meg­ér­ni en­nek az álom­nak a vé­gét.

Bick­ley el­gon­dol­ko­zott egy ki­csit, mi­előtt vá­la­szolt vol­na.

– Ami azt il­le­ti, egyet­ér­tünk. Csak az agyam za­ka­tol va­dul, és én na­gyon fé­lek at­tól, hogy meg­őrü­lök. Nem tu­dom el­fo­gad­ni, el­hin­ni, amit lá­tok és hal­lok, és ez az út visz az őrü­let­be. Sok­kal jobb meg­hal­ni, mint el­ve­szí­te­ni a jó­zan eszün­ket!

– Ha el­jön az időd, ak­kor meg­halsz, Bick­ley – mond­ta Bas­tin –, már­mint a tes­ted el­enyé­szik. De ki tud­ja, ta­lán a Sors az, amely meg­aján­dé­ko­zott té­ged egy le­he­tő­ség­gel, hogy fel­nyíl­jon a sze­med, mert hidd el, ba­rá­tom, vak vagy sok min­den­re. Azt hi­szed, min­dent tudsz, mert annyi min­dent meg­ta­nul­tál, de az igaz­ság az, hogy te se tudsz töb­bet ná­lunk, de mi­vel jó em­ber vagy, nem uta­sí­tod el az igaz­sá­got, hogy más­fe­lé ke­ress tá­maszt. Sze­rin­tem egy­sze­rű­en félsz at­tól, hogy be­le­sze­retsz a Ra­gyo­gó Hölgy­be, aki meg­győz­het té­ged ar­ról, hogy mennyi min­den­ben té­vedsz.

– Nos, ak­kor le­sza­vaz­ta­tok – adta meg ma­gát Bick­ley de ami a töb­bit il­le­ti, Bas­tin, tö­rődj a ma­gad dol­gá­val! Le­gyen elég az, hogy el­is­me­rem, mind­ket­tő­tök­nek iga­za van, és az a leg­oko­sabb, ha itt ma­ra­dunk, hi­szen úgy­is csak egy­szer ha­lunk meg.

– Sze­rin­tem nem, Bick­ley, mert van itt az úgy­ne­ve­zett má­so­dik ha­lál, ami úgy za­var­ja az öreg Orót. Most pe­dig me­gyek, és össze­sze­dem a köny­ve­i­met.

Így az­tán a szö­kés gon­do­la­ta to­va­szállt, bár be kell val­la­nom, hogy pár pil­la­nat­ra még en­gem is meg­ra­ga­dott. Úgy érez­tem ugyan­is, hogy a va­rázs­la­tos dol­gok csap­dá­já­ba ke­rül­tünk, ahon­nan nincs me­ne­kü­lés. És ezen­fe­lül volt még va­la­mi, az, hogy én, aki meg­fo­gad­tam, hogy so­sem né­zek más nőre, kezd­tem be­le­bo­lon­dul­ni Yva cso­dá­la­tos, édes lé­nyé­be, de ugyan mi vége le­het egy ilyen sze­re­lem­nek?!

Össze­szed­tünk min­dent, ami­ért jöt­tünk, az­tán el­in­dul­tunk vissza. Ma­ra­ma és a népe kí­sért ben­nün­ket, né­hány szép fi­a­tal nő könnyű vi­rág­kön­tös­ben tán­colt előt­tünk.

El­ha­lad­tunk a régi házunk előtt, az­tán a li­get mel­lett, ahol Oro szob­ra állt, és ahol Bas­tint kis hí­ján fel­ál­doz­ták. Egy má­sik szo­bor állt most itt, amit kí­ván­csi­sá­gunk­nak en­ged­ve sze­ret­tünk vol­na meg­néz­ni, de a benn­szü­löt­tek olyan fél­tőn őriz­ték, hogy vé­gül le­mond­tunk er­ről. Ma­ra­ma el­mond­ta, hogy a va­rázs­lók ti­tok­za­tos ha­lá­la el­le­né­re is van a szi­ge­ten egy erős cso­port, akik öröm­mel le­mé­szá­rol­ná­nak és fel­ál­doz­ná­nak ben­nün­ket örö­költ is­te­nük­nek.

Ma­ra­ma ar­ról a lá­to­más­ról fag­ga­tott (mert az ő szá­má­ra an­nak tűnt), amely meg­je­lent az Ál­do­za­ti Aján­dé­kok He­lyén, és meg­öl­te a va­rázs­ló­kat. Azt vá­la­szol­tam neki, mi­vel úgy gon­dol­tam, hogy ez a leg­oko­sabb, hogy az a ször­nyű erő a hegy mé­lyé­ből árad, ame­lyet jobb, ha el­ke­rül­nek.

– Ó, igen – nyög­te Ma­ra­ma –, a Hegy Is­te­ne jött el hoz­zánk, akik­ről az ős­apá­ink be­szél­tek. Is­mét fel­éb­redt, lát és hall ben­nün­ket, és mi fé­lünk tőle. Kér­lek, kö­nyö­rögj ér­tünk, ó, Ten­ger­ről jött Ba­rá­tunk!

Mi­köz­ben így be­szél­get­tünk, el­ér­tünk egy bok­rok­kal sű­rűn be­nőtt hely­re, ahol egy kes­keny ös­vény ve­ze­tett át a tó felé. Vá­rat­la­nul meg­moz­dult az egyik bo­kor, és elő­pat­tant mö­gü­le egy fi­a­tal fic­kó. Ál­ar­cot vi­selt, de az alak­já­ból lát­szott, hogy nem le­het több ti­zen­há­rom-ti­zen­négy éves­nél. Fá­ból ké­szült dár­dát szo­ron­ga­tott. Elő­ron­tott, meg­tor­pant, és el­ha­jí­tot­ta a lán­dzsá­ját, azt hit­tem, hogy Bas­tin­ra, de en­gem vett cél­ba. Csak az ütés­re em­lék­szem, az­tán min­den el­fe­ke­te­dett előt­tem.

Ál­mok, ál­mok, vég­te­len álom­so­ro­zat! De mi­ről ál­mod­tam annyit? Nem tu­dom. Csak arra em­lék­szem, hogy az ál­mok fá­tyo­lán át fo­lya­ma­to­san lát­tam egy ala­kot, Orót, amint gon­do­san ápol, mint­ha el­ter­ve­zett vol­na va­la­mit, ami­ben ne­kem fon­tos sze­re­pet kell el­ját­sza­nom. De volt ott egy má­sik alak is, a tö­ré­keny, még­is fen­sé­ges Yva, aki idő­ről idő­re oda­ha­jolt hoz­zám, hogy meg­nyug­ta­tó és an­da­lí­tó sza­va­kat sut­tog­jon a fü­lem­be. De ez nem volt igaz, mert az alak­ja vá­rat­la­nul át­vál­to­zott ha­lott hit­ve­sem­mé, aki a sa­ját hang­ján szólt hoz­zám. De az is le­het, hogy a fe­le­sé­gem be­szélt hoz­zám Yva hang­ján. Össze­za­va­ro­dott el­mém egy sze­mély­nek lát­ta őket, két kü­lön­bö­ző alak­ban, ame­lye­ket tet­szés sze­rint vál­to­gat­tak. Ez egy­szer­re volt kü­lö­nös és ál­dott, mi­vel így az élő­ben meg­ta­lál­tam a hol­tat és a holt­ban az élőt. Ezen­fe­lül utaz­tam, vagy­is úgy tűnt, hogy az énem egy is­me­ret­len ré­sze uta­zik. Egy utam­ra em­lék­szem, mi­vel en­nek a fen­sé­ges vol­ta ki­áll­ta a lá­zas rém­ál­mok ro­ha­mát, ezt az utat nem mos­hat­ta ki be­lő­lem sem­mi.

Yvá­val re­pül­tünk a fény­nél száz­szor gyor­sab­ban át a té­ren. Az egyik na­pot a má­sik után hagy­tuk el, kö­ze­led­tek, rop­pant mé­re­tű­re nőt­tek, lán­go­ló tűz­ko­ro­na­ként fon­tak kör­be vi­lá­go­kat, az­tán el­hal­vá­nyult a fé­nyük, ahogy egy­re ki­seb­bek let­tek mö­göt­tünk, míg már csak tű­hegy­nyi fény­pont ma­radt be­lő­lük, hogy az­tán ezek is ele­nyéssze­nek.

Egy na­gyon tá­vo­li vi­lág­ba ér­kez­tünk meg, és el­ha­lad­tunk egy hó­fe­hér vá­ros mel­lett, ahol a há­za­kat kris­tály- vagy ala­bást­rom­ku­po­lák bo­rí­tot­ták, és az ab­la­ko­kat óri­á­si drá­ga­kö­vek­kel „üve­gez­ték” be. Volt ott za­fír, ru­bin, vagy leg­alább­is an­nak lát­szot­tak. Vé­gig­sé­tál­tunk egy gyö­nyö­rű völ­gyön, ame­lyet bal kéz fe­lől he­gyek övez­tek, jobb­ra pe­dig egy szé­les fo­lyó, amely ugyan­úgy ki­áradt a med­ré­ből, aho­gyan a Ní­lus. Emö­gött is he­gyek emel­ked­tek az égre, lan­ká­i­kon pom­pás fák­kal, ame­lyek kö­zül nem egy vi­rág­ba bo­rult. Fent a hegy­te­tőn arany csil­lo­gá­sú óri­á­si szob­rok ma­ga­sod­tak az égre, mint őr­an­gya­lai a vá­ros­nak és a völgy­nek. A föl­det puha fény vi­lá­gí­tot­ta meg, olyan, mint a hold­fény, csak szí­nek­kel teli. Fel­néz­tem, és lát­tam, hogy fö­löt­tünk há­rom hold le­beg a ma­gas­ság­ban, mind­egyik na­gyobb a mi Hol­dunk­nál, és eb­ből rá­jöt­tem, hogy éj­sza­ka van.

Egy il­la­tos kert­tel kö­rül­ölelt ház­hoz men­tünk, amely­nek a te­ra­szán vi­rá­gok pom­páz­tak. Nem ha­son­lí­tott az ott­ho­ni há­zam­ra, még­is arra em­lé­kez­te­tett, ta­lán a nő mi­att, aki a te­ra­szon ült. Hó­fe­hér se­lyem­csil­lo­gá­sú öl­tö­zé­ket vi­selt, ame­lyet ék­kö­vek­kel ki­ra­kott öv fo­gott össze a de­re­kán. A nya­ká­ban is ék­kö­ves nyak­lánc ra­gyo­gott, de en­nek a szí­né­re nem em­lék­szem, mert olyan volt, mint­ha foly­ton vál­toz­tat­ná a szí­nét az asszony moz­gá­sá­nak meg­fe­le­lő­en a hol­dak­ról rá­eső fény­ben. De az alap­szí­ne ta­lán kék volt. A nő egy cse­cse­mőt daj­kált, aki bol­do­gan aludt a kar­já­ban. Yva oda­ment a nő­höz, aki fel­né­zett rá, és a meg­le­pe­tés­től hal­kan fel­si­kol­tott. Ak­kor vég­re meg­pil­lan­tot­tam a nő ar­cát. A sa­ját, ha­lott fe­le­sé­ge­met lát­tam ma­gam előtt!

Az álom­ban ek­kor könnyű köd lep­te be a fe­le­sé­gem és Yva tes­tét, és mire oda­ér­tem, Yva már el­tűnt. A fe­le­sé­gem azon­ban ott ma­radt, ő és a gyer­mek. Ott állt ő, csön­de­sen és éde­sen. Ami­kor felé moz­dul­tam, le­tet­te a cse­cse­mőt maga mögé a kár­pi­tos szék­re, amely­ről fel­állt. Ki­tár­ta a kar­ját, és ma­gá­hoz szo­rí­tott. Ölelt, és én ölel­tem őt a vi­szont­lá­tás örö­mé­vel. Az­tán meg­for­dult, föl­vet­te a gyer­me­ket, és oda­nyúj­tot­ta, hogy csó­kol­jam meg.

– A kis­lá­nyod – mond­ta –, és íme, min­den, ami­vel vár­ta­lak, hogy ké­szen áll­jon, ami­kor meg­ér­ke­zel.

Meg­za­va­rod­va néz­tem kö­rül.

– Hová lett Yva, aki ide­ho­zott en­gem? Be­ment a ház­ba?

– Igen – ne­ve­tett rám a fe­le­sé­gem bol­do­gan – Yva be­ment a ház­ba. Nézz meg újra!

Néz­tem, de az arca már Yváé volt, és a sze­me is Yva sze­me. Csak a ru­há­ja volt a fe­le­sé­ge­mé, és a vál­to­zó szí­nű nyak­lán­ca.

– Nem ma­rad­hatsz itt – sut­tog­ta, de ez nem Yva hang­ja volt, ha­nem a pá­ro­mé.

– El­mond­ha­tod, mit je­lent mind­ez? – kér­dez­tem.

– Nem te­he­tem – vá­la­szol­ta. – Van­nak ti­tok­za­tos dol­gok, ame­lyek­ről még nem tud­hatsz. Sze­resd Yvát, ha ké­pes vagy erre, és én nem le­szek fél­té­keny, mert ha Yvát sze­re­ted, ak­kor en­gem sze­retsz. Nem ér­ted, ugye? Tud­nod kell, hogy egy lé­lek­nek néha több tes­te is le­het, még­is ugyan­az a lé­lek. És most én, aki tá­vol va­gyok tő­led, még­is a kö­ze­led­be ke­rül­tem. Megint el­bo­csát­lak egy rö­vid idő­re.

Ek­kor min­den el­szállt egyet­len vil­la­nás­ban, és az álom vé­get ért.

Ez volt az egyet­len ál­mom, ami­re em­lék­szem.

Olyan volt, mint­ha egy hosszú, ál­mok­kal ter­hes éj­sza­ka után éb­red­nék fel. Az első, amit meg­lát­tam, a szik­lá­ra épí­tett házunk pál­ma­fa­le­vél te­te­je volt. On­nan tu­dom, hogy a mi házunk volt, mert pont az ágyam fö­lött az egyik pál­ma­le­ve­let én ma­gam kö­töz­tem oda a ház­fal­hoz egy szí­nes sza­lag­gal, ame­lyet a zse­bem­ben ta­lál­tam. Ez egy es­tély tánc­rend­jé­ről szár­maz­ha­tott, ame­lyet Ho­no­lu­lu­ban kap­tam, és ame­lyet meg­tar­tot­tam, mert arra gon­dol­tam, hogy ta­lán még hasz­nát ve­he­tem. Vé­gül az­tán a te­tő­ja­ví­tás­hoz hasz­nál­tam fel, mert meg­kö­töt­tem vele egy rosszul oda­il­lesz­tett pál­ma­le­ve­let. Mi­köz­ben fel­néz­tem a sza­lag­ra, amely fel­idé­zett ben­nem egy cso­mó em­lé­ket, han­gok ju­tot­tak el hoz­zám a ház előtt­ről. Fü­lel­tem, és fel­is­mer­tem Bick­ley és Yva hang­ját.

– Rend­ben van – mond­ta Bick­ley –, most már jól lesz, de na­gyon szo­ros me­net volt, na­gyon szo­ros.

– Min­dig tud­tam, hogy nem fog meg­hal­ni – vá­la­szolt neki Yva –, mi­vel az apám meg­mond­ta.

– Két­fé­le ha­lál van, a tes­té és a lé­le­ké – fe­lelt neki Bick­ley –, és én at­tól tar­tok, hogy ha élet­ben ma­rad is, az el­mé­je el­bo­rul­hat. De bi­zo­nyos je­lek­ből arra kö­vet­kez­te­tek, hogy ez nem mos­ta­ná­ban fog be­kö­vet­kez­ni. Egé­szen jól lesz… bár… – Itt el­hall­ga­tott.

– Na­gyon örü­lök, hogy ezt mon­dod – lel­ken­de­zett Bas­tin hang­ja – mert he­tek­kel ez­előtt még azt hit­tem, hogy gyász­szer­tar­tást kell csi­nál­nom sze­gény Ar­buth­not­nak. Már az is za­var­ba ej­tett, hogy hová te­mes­sük el. Vé­gül ta­lál­tam is egy meg­fe­le­lő he­lyet ott a sar­kon túl, ahol nin­cse­nek szik­lák, mert abba nem le­het ásni, és a ta­laj is meg­fe­le­lő mi­nő­sé­gű. Ami azt il­le­ti, már ki is je­löl­tem a sír he­lyét, ki­szed­tem on­nan egy bok­rot, mert ezen az ég­haj­la­ton nem sza­bad kés­le­ked­ni a te­me­tés­sel.

Bár­mi­lyen gyen­ge vol­tam is, ez mo­solyt fa­kasz­tott az ar­co­mon. Ez a prak­ti­kus gon­dol­ko­dás­mód annyi­ra bas­ti­nos volt.

– Nos, hát hi­á­ba dol­goz­tál – je­gyez­te meg Bick­ley fa­nya­rul.

– Igen, de en­nek őszin­tén örü­lök. Azon­ban még­sem hi­szem, hogy az ope­rá­ci­ó­id, meg a töb­bi az, ami meg­gyó­gyí­tot­ta őt, Bick­ley, bár te tény­leg meg­tet­tél min­den tő­led tel­he­tőt. Sze­rin­tem az Élet­víz men­tet­te meg, amit Yva ho­zott, meg az a cucc, amit Oro kül­dött, hogy ad­juk be neki, ami­kor al­szol.

– Re­mé­lem, hogy több­ször nem kon­tár­kodsz bele a dol­gom­ba – mor­dult fel Bick­ley, de a hang­ja el­mo­só­dott, mert el­alud­tam.

Ami­kor is­mét fel­éb­red­tem, lát­tam, hogy lady Yva mel­let­tem ül, és en­gem fi­gyel.

– Meg­bo­csáss, Humph­rey, hogy néz­lek, mi­kor a töb­bi­ek men­tek sé­tál­ni – mond­ta lá­gyan, an­go­lul.

– Ki­től ta­nul­tad meg az anya­nyel­vem? – kér­dez­tem cso­dál­koz­va.

– Bick­ley­től és Bas­tin­tól, amíg be­teg vol­tál. So­kat ta­nul­tam tő­lük. A fér­fi az csak fér­fi, akár­mi­lyen kor­ban él – tet­te hoz­zá ti­tok­za­to­san –, mind­egyik gyö­nyö­rű­nek lát­ja azt ez egyet­len nőt, aki ott van, ha nincs más nő.

– Ez csak ter­mé­sze­tes – mo­so­lyog­tam rá, mi­köz­ben azon töp­reng­tem, hogy ez va­jon Bick­ley és Bas­tin ré­szé­ről mi­fé­le ma­ga­tar­tás­ra utal. Csak nem állt neki ud­va­rol­ni ez a két ma­gá­nak­va­ló fic­kó? Na, ezt nem hi­szem.

– Mi­óta va­gyok be­teg? – kér­dez­tem, hogy át­tér­jünk egy má­sik té­má­ra er­ről, ami elég kel­le­met­len volt.

Az ég­nek emel­te gyö­nyö­rű sze­mét mi­köz­ben ma­gá­ban szá­molt. Eh­hez az uj­jacs­ká­it is igény­be vet­te, az­tán di­a­dal­ma­san ki­je­len­tet­te:

– Két hold, egy fél hold, hát az nagy­já­ból tíz hét, ha szom­bat­tól szom­ba­tig szá­mo­lok!

– Tíz hete?! – ki­ál­tot­tam fel döb­ben­ten.

– Igen, Humph­rey. Tíz hete és há­rom nap­ja, elő­ször csak rosszul vol­tál, az­tán, jött az őrü­let… Ó! – In­nen oro­fe­nai nyel­ven foly­tat­ta, ame­lyet, bár nem az anya­nyel­ve volt, tö­ké­le­te­sen be­szélt. Nyil­ván­va­ló­an ne­héz volt szá­má­ra ezen az egy­sze­rű nyel­ven ki­fe­jez­ni ma­gas szin­tű gon­do­la­ta­it, és meg­ta­lál­ni a ki­fe­je­zé­sek kö­zött azo­kat, ame­lyek­kel pon­to­san köz­ve­tít­he­ti a mon­da­ni­va­ló­ját. – Na­gyon be­teg vol­tál, szí­vem­nek oly ked­ves ba­rá­tom – só­haj­tot­ta. – Volt, ami­kor azt hit­tem, hogy meg­halsz, és ilyen­kor csak zo­kog­tam és zo­kog­tam. Bick­ley azt hi­szi, hogy ő men­tett meg té­ged, és az igaz is, hogy ő egy na­gyon okos em­ber. Még­se tu­dott vol­na meg­gyó­gyí­ta­ni, mi­vel a ke­ze­lé­sed sok­kal több tu­dást igé­nyelt, mint ami­vel a ti né­pe­tek ren­del­ke­zik. Csak arra kér­lek, hogy ezt sose mondd meg neki! Ne bánt­suk meg a szak­mai büsz­ke­sé­gét!

– Mi tör­tént ve­lem, Yva? – néz­tem rá.

– Na­gyon sú­lyos ál­la­pot­ba ke­rül­tél. Az a fiú, an­nak a va­rázs­ló­nak a fia, akit apám meg­ölt, a lán­dzsá­já­val be­tör­te a fe­jed. Meg­bűn­hő­dött a bű­né­ért, már nem él, és re­mé­lem, hogy örök­ké bűn­hőd­ni fog!

Yva vá­rat­la­nul könnyek­ben tört ki, de a könnyei ha­rag­ból és a bosszú­vágy­ból táp­lál­koz­tak. Még so­sem lát­tam ilyen fel­in­dult­nak.

– Van ment­sé­ge, hi­szen az ap­ját meg­öl­ték… – mond­tam erőt­le­nül.

– Bas­tin is ezt mond­ta, és ez igaz. Még­sem tu­dok meg­bo­csá­ta­ni neki, mert amit tett, az na­gyon go­nosz do­log volt! Bick­ley el­vég­zett raj­tad egy be­avat­ko­zást, ami­ről azt mond­ta, hogy ope­rá­ció, az­tán apám, lord Oro is el­jött, hogy se­gít­sen neki, mert Bas­tin nem al­kal­mas az ilyes­mi­re. Ő csak el­for­dí­tot­ta a fe­jét, és imád­ko­zott ér­ted. Én is meg­tet­tem, amit le­he­tett. Hoz­tam for­ró vi­zet, és ada­gol­tam az ér­zés­te­le­ní­tőt, de a lát­vá­nyod olyan fáj­da­lom­mal töl­tött el, amit na­gyon, na­gyon ré­gen nem érez­tem, az­óta, hogy a sze­rel­me­met a sze­mem lát­tá­ra meg­öl­ték.

– Ezek sze­rint az ope­rá­ció si­ke­res volt? – kér­dez­tem, mert nem mer­tem kö­szö­ne­tet mon­da­ni neki.

– Igen. Bick­ley na­gyon ügyes és okos em­ber. Ki­szed­te az össze­tört cson­tot, de ak­kor erő­sen vé­rez­ni kezd­tél ezen a te­rü­le­ten – a ke­zé­vel a ha­lán­ték­csont­já­ra mu­ta­tott, oda, ahol tu­do­má­som sze­rint a bel­ső fej­ve­rő­ér­ből, a ko­po­nyán be­lül az agyat el­lá­tó ar­té­ri­ák ered­nek. – Ez a ve­rő­ér meg­sé­rült, és Bick­ley em­ber­fe­let­ti mun­kát vég­zett, hogy el­ál­lít­sa a vér­zést. Si­ke­rült is neki, ó, ak­kor úgy érez­tem, hogy na­gyon sze­re­tem Bick­leyt! Bár ké­sőbb Bas­tin azt mond­ta, hogy ne Bick­ley­nek le­gyek há­lás, ha­nem neki, mert az ő imái ál­lí­tot­ták el a vér­zést, és nem Bick­ley mes­ter­ke­dé­sei.

– Va­ló­szí­nű­leg a ket­tő együtt… – je­gyez­tem meg.

– Ta­lán így volt, Humph­rey, de az a fon­tos, hogy élet­ben ma­rad­tál! Csak­hogy ek­kor újabb gond­dal kel­lett szem­be­néz­nünk. Be­lá­za­sod­tál. Bick­ley sze­rint azért, mert meg­csí­pett egy bi­zo­nyos szú­nyog, ami­kor a ha­jón vol­ta­tok, és apám sze­rint va­ló­ban ez tör­tént. Na­gyon le­gyen­gül­tél, és esz­mé­let­len vol­tál, úgy tűnt, hogy meg fogsz hal­ni. Ek­kor, drá­ga Humph­rey, meg­kér­tem az apá­mat, lord Orót, hogy se­gít­sen raj­tad. Le­tér­del­ve kö­nyö­rög­tem neki, mi­vel tud­tam, hogy az ő tu­dá­sa vissza­hoz­hat té­ged az élet­be most, ami­kor Bick­ley már el­ju­tott a le­he­tő­sé­gei ha­tá­rá­ig. „Le­á­nyom – mond­ta ne­kem az apám –, nem egy­szer tör­tént már meg az, hogy szem­be­sze­gül­tél az aka­ra­tom­mal. Mi­ért ven­ném hát ma­gam­ra ezt a ter­het, hogy a ked­ved­re cse­le­ked­jem, és meg­ment­sem ezt a fér­fit, aki az ég­vi­lá­gon sem­mit sem je­lent szá­mom­ra?” Ek­kor fel­áll­tam, és azt mond­tam neki: „Bár nem va­gyok eb­ben biz­tos, apám, de úgy gon­do­lom, hogy a sa­ját ér­de­ked­ben kel­le­ne ezt meg­ten­ned. Biz­tos va­gyok ab­ban, hogy min­den cse­le­ke­de­tünk szá­mít, ami­kor el­ér­ke­zünk az utunk vé­gé­hez, akár­mi­lyen ha­tal­mas vagy is, és ki tud­ja, ta­lán ép­pen ez az egyet­len meg­men­tett lé­lek bil­len­ti a ja­vad­ra a mér­le­get!” Apám erre fel­for­tyant: „Bas­tin tisz­te­le­tes­től hal­lot­tad eze­ket a dol­go­kat?!” Azt vá­la­szol­tam neki, hogy tőle, bi­zony, de nem csak őtő­le, ha­nem sok hang mond­ja ezt ne­kem a szí­vem­ben és a lel­kem­ben.

– És ez mit je­lent? – kér­dez­tem Yvát, fél­be­sza­kít­va az el­be­szé­lést.

– Nem az szá­mít, hogy mit je­lent mind­ez, Humph­rey – vá­la­szol­ta Yva –, csak fi­gyelj, és hall­gasd vé­gig a tör­té­ne­te­met! Apám el­gon­dol­ko­zott a sza­va­i­mon, az­tán őszin­tén meg­mond­ta: „Kez­dek fél­té­keny len­ni erre az ide­gen­re. Ugyan ki­cso­da ő, ha nem egy rö­vid éle­tű fél-bar­bár, pont olyan, mint a töb­bi a tá­vo­li múlt­ban. Most pe­dig sok­kal több­re tar­tod őt, mint en­gem, az apá­dat, az is­te­ni Orót, aki már több mint ezer­éves. Se­gí­tet­tem an­nak az or­vos­nak a mű­tét­nél, de most azt kí­vá­nom, hogy hal­jon meg ez a fér­fi!” Ha­ra­gos ki­ál­tás sza­kadt ki be­lő­lem e sza­vak hal­la­tán: „Ha ha­gyod meg­hal­ni őt, atyám, ak­kor el­vál­nak az út­ja­ink! És ne fe­lejtsd el, hogy én is ren­del­ke­zem a né­pünk tu­dá­sá­val, és hasz­nál­ha­tom azt, ha aka­rom!” Apám erre hi­de­gen né­zett rám, és oda­ve­tet­te, hogy ak­kor ment­se­lek meg én té­ged, ha tud­lak. „Ta­lán meg is tu­dom ten­ni, apám – vá­la­szol­tam neki –, de ha így van is, ak­kor azt nem itt te­szem meg. Mert ha nem se­gí­tesz, ak­kor el­vi­szem őt in­nen, és te itt ma­rad­hatsz egy­ma­gad­ban, és ural­kod­hatsz ked­ved­re, egye­dül!” A sza­va­im vég­re el­ju­tot­tak lord Oro el­mé­jé­be, mert az a gyen­gé­je, hogy nem sze­ret egye­dül len­ni. Rám né­zett, és azt kér­dez­te, hogy ha meg­te­szi, ami aka­rok, ak­kor vele ma­ra­dok-e örök­re. „Ha nem es­kü­szöl meg erre, ak­kor az a fér­fi meg fog hal­ni!” – mond­ta vé­gül az apám. Meg­es­küd­tem hát, ér­ted, Humph­rey, bár na­gyon aka­ra­tom el­len volt ez a fo­ga­da­lom. Az apám ek­kor adott ab­ból az or­vos­ság­ból, ami meg­ment­het té­ged, és én be­le­ke­ver­tem azt az Élet­víz­be, így, ami­kor már a ha­lál ka­pu­já­ban áll­tál, ez a gyógy­szer vissza­ho­zott té­ged kö­zénk, bár Bick­ley nem tud­ja, hogy ez tör­tént, de hát mást már nem le­he­tett ten­ni. Most el­mond­tam ne­ked az igaz­sá­got, Humph­rey, de kér­lek, hogy tartsd meg ma­gad­nak!

– Yva – néz­tem rá –, mi­ért tet­ted ezt ér­tem?

– Nem tu­dom, Humph­rey – mond­ta Yva lá­gyan –, de azt hi­szem, nem te­het­tem mást. Most pe­dig, aludj egy ke­ve­set!