22. fejezet
A pa­rancs

A je­lek­ből arra kö­vet­kez­tet­tem, hogy Bas­tin és Bick­ley egy­aránt tud­ják, mi ment vég­be Yva és köz­tem, és hogy ő ne­kem ígér­te ma­gát. Ezt úgy mu­tat­ták ki, hogy ke­rül­ték Yva em­lí­té­sét. Ezen­fe­lül a ter­ve­ik­ről be­szél­get­tek, ame­lyek­ben ne­kem sem­mi sze­re­pet nem szán­tak. Így meg­vi­tat­ták, ho­gyan le­het­ne el­me­ne­kül­ni a szi­get­ről, ame­lyet egy­sze­ri­ben na­gyon meg­un­tak, és hogy va­jon két em­ber (nem há­rom, csak ket­tő) ho­gyan ke­zel­he­ti és irá­nyít­hat­ja azt a kis vi­tor­lás csó­na­kot, ame­lyik épen ma­radt a ha­jó­ron­cson. Az tör­tént, ami a fér­fi­ak ese­té­ben min­dig is tör­tén­ni szo­kott: a nő kö­zénk állt, és a kö­ze­li vesz­te­ség ígé­re­te el­mo­sott Bas­tin és Bick­ley kö­zött min­den kü­lönb­sé­get, és kö­ze­lebb hoz­ta őket egy­más­hoz, mint va­la­ha. En­gem, mi­vel el­nyer­tem a nő ke­gye­it, azt, amit ne­kik nem si­ke­rült, ki­hagy­tak min­den szá­mí­tá­suk­ból, így régi, szo­ros ba­rát­sá­gunk egy­sze­ri­ben vé­get ért.

Bán­tott a vi­sel­ke­dé­sük, ta­lán azért, mert ez a hely­zet na­gyon kel­le­met­len volt. Őket vesz­te­ség érte, ez két­ség­te­len, hi­szen mind­ket­ten be­le­sze­ret­tek egy cso­dás te­rem­tés­be, egy nőbe, aki több is, mint egy egy­sze­rű nő, és aki vé­gül en­gem vá­lasz­tott. Ho­gyan él­he­tünk ezek után együtt, mi a min­den ígé­re­té­vel, és ők a vesz­te­sé­gük­kel?

Ezen­fe­lül fél­té­ke­nyek is vol­tak a ma­guk na­gyon is el­té­rő mód­ján, hi­szen mind­ket­ten ba­rát­ként sze­ret­tek en­gem, és tud­ták, hogy én is ugyan­így ér­zek az irá­nyuk­ban, de ezen­túl, eb­ben biz­to­sak vol­tak, hogy a Ra­gyo­gó Hölgy, ez a cso­dá­san bölcs és gyö­nyö­rű nő ve­szi át a he­lyü­ket a szí­vem­ben. Eb­ben, ter­mé­sze­te­sen, té­ved­tek, hi­szen ha még ilyen önző és szív­te­len let­tem vol­na is, két­ség­te­len, hogy Yva nem vi­sel­te vol­na el, ha ki­ve­tem a ba­rá­ta­i­mat a szí­vem­ből. Még­is et­től tar­tot­tak.

Hogy kéz­ben tart­sam a dol­go­kat, fi­gyel­tem őket egy da­ra­big, az­tán elé­jük áll­tam.

– Ba­rá­ta­im! – mond­tam ne­kik egye­ne­sen. – Lá­tom, ki­ta­lál­tá­tok, hogy Yvá­val sze­ret­jük és el­je­gyez­tük egy­mást.

– Így van, Ar­buth­not – bó­lin­tott Bas­tin –, le se ta­gad­hat­nád, hi­szen rá van írva az ar­cod­ra, és az övén is lát­tuk, ami­kor jó éjt kí­vánt ne­künk, és vissza­ment a bar­lang­ba, ezért szív­ből gra­tu­lá­lok ne­ked, sok bol­dog­sá­got és min­den jót kí­vá­nok!

– Én is sok bol­dog­sá­got kí­vá­nok, öre­gem – mond­ta Bick­ley, az­tán el­vi­gyo­ro­dott, és foly­tat­ta –, de őszin­tén szól­va, nem va­gyok biz­tos ab­ban, hogy gra­tu­lá­lok.

– Mi­ért nem, Bick­ley?

– Sem­mi olyan ok­ból, amit gya­ní­ta­nál, Ar­buth­not. En­nek nincs köze ah­hoz, hogy te győz­tél, mi meg ve­szí­tet­tünk, hi­szen vár­ha­tó volt, hogy így ala­kul­nak a dol­gok, ha­nem va­la­mi egé­szen más ok­ból. Már el­mond­tam egy­szer, és az is­mét­lés ál­ta­lá­ban ha­szon­ta­lan és fáj­dal­mas. Nem is is­mét­lem ma­gam, csak annyit te­szek hoz­zá, az­óta sem vál­to­zott a vé­le­mé­nyem afe­lől, hogy eb­ben a hely­zet­ben jobb, ha fel­ké­szülsz a ki­áb­rán­du­lás­ra és a két­ség­be­esés­re. Ez a nő, már ha nő­nek te­kint­he­tő egy­ál­ta­lán, so­sem lesz egy ha­lan­dó em­ber fe­le­sé­ge. Le­gyél rám dü­hös, ha akarsz, vagy ne­vess ki, meg­te­he­ted mind­ket­tőt, fő­leg, hogy Bas­tin­nal mi is meg­kér­tük a ke­zét, de ak­kor sem hall­gat­ha­tom el az igaz­sá­got.

– Akár­csak Kasszand­ra – je­gyez­tem meg.

– Akár­csak Kasszand­ra – bó­lin­tott Bick­ley –, aki nem is volt túl nép­sze­rű.

Elő­ször le akar­tam tor­kol­ni Bick­leyt ezért a be­szé­dért, ki ne akar­ta vol­na ezt ten­ni az én he­lyem­ben, de az­tán rá­döb­ben­tem, hogy az iga­zat mond­ja. Eb­ben a vi­lág­ban egyet­len ha­lan­dó em­ber sem kap­hat­ja meg Yvát! Yva tud­ja is ezt, hi­szen min­den sza­vá­ból ez hal­lat­szott ki, a leg­szen­ve­dé­lye­sebb sze­re­lem per­ce­i­ben is. De biz­tos volt ben­ne, aho­gyan én is va­la­hol a tu­da­tom leg­mé­lyén, hogy mi nem a je­len pil­la­nat­ban kö­töt­tük össze a sor­sun­kat, ha­nem az örök­ké­va­ló­ság­ban. Az idő el­len nem te­he­tünk sem­mit, és Yva nem so­ká­ig fog­ja vi­sel­ni azt a gyű­rűt, amit sze­rel­münk éj­je­lén neki ad­tam.

Még Bas­tin, aki pe­dig gyak­ran jó­ko­ra ké­sés­sel fog­ta fel a dol­gok ér­tel­mét, is érez­te, hogy ez a hely­zet egy­ál­ta­lán nem szok­vá­nyos, sőt na­gyon is kü­lö­nös, és ma­gá­ra eről­te­tett ma­ga­biz­tos­ság­gal mond­ta:

– Óri­á­si sze­ren­cséd, öreg­fiú, hogy tör­té­ne­te­sen van egy lel­kész a csa­pat­ban! Így az­tán meg­fe­le­lő mó­don há­za­sod­hatsz meg. Nem mon­dom, hogy a Ra­gyo­gó Hölgy tel­jes mér­ték­ben el­fo­gad­ja a mi hi­tün­ket, de ép­pen ele­get meg­ér­tett már be­lő­le ah­hoz, hogy ré­sze­sít­hes­sem a ke­resz­tény egy­ház ál­dá­sá­ban, a há­zas­ság szent­sé­gé­ben.

– Így van. Yva érti a val­lá­sunk alap­ja­it. Tud­ja pél­dá­ul, hogy az ön­fel­ál­do­zás­ra épül – mond­tam könny­be lá­ba­dó szem­mel.

– Ön­fel­ál­do­zás! – hor­kant fel Bick­ley, hogy le­ve­zes­se a fe­szült­sé­gét. – Ér­tel­met­len­ség! Mi­ért be­szél min­den val­lás az ál­do­zat­ról, amely a va­dak át­ko­zott mó­don al­kal­ma­zott mód­sze­re!

– Va­ló­szí­nű­leg azért – vá­la­szol­tam neki szo­mo­rú­an –, mert az ál­do­zat­ho­za­tal az élet ré­sze, leg­alább­is azon éle­te­ké, ame­lyek ér­nek va­la­mit. Még­is egyet­ér­tek ve­led, Bick­ley, és re­mé­lem, hogy sem­mi sem aka­dá­lyoz­za meg Bas­tint ab­ban, hogy össze­ad­jon ben­nün­ket.

– Csak nem azt aka­rod mon­da­ni – ki­ál­tott fel Bas­tin ré­mül­ten –, hogy meg­len­né­tek nél­kü­le…

– Nem, Bas­tin – nyug­tat­tam meg. – Szó sincs er­ről. De úgy ér­zem, hogy va­la­mi meg fog­ja aka­dá­lyoz­ni ezt a há­zas­ság­kö­tést. Ta­lán ép­pen az ön­fel­ál­do­zás, de hogy mi mó­don, azt nem tu­dom. Most pe­dig jó éjt, fá­radt va­gyok.

Azon az éj­sza­kán, a haj­nal első órá­já­ban Oro is­mét meg­lá­to­ga­tott. Ami­kor fel­éb­red­tem, lát­tam, hogy az ágyam mel­lett ül fen­sé­ge­sen és sá­pad­tan, de le­het, hogy csak én lát­tam an­nak.

– Túl so­kat en­ged­tél meg ma­gad­nak a lá­nyom­mal szem­ben, bar­bár, vagy ő volt túl­sá­go­san meg­en­ge­dő ve­led, vé­gül is nincs je­len­tő­sé­ge, hogy me­lyik – ki­ál­tott rám kö­szö­nés he­lyett hi­deg és fe­nye­ge­tő te­kin­tet­tel.

– Mi­ért ne­ve­zel bar­bár­nak? – kér­dez­tem vissza, nem re­a­gál­va sza­vai lé­nye­gé­re.

– Mert eb­ben az eset­ben min­den fér­fi ugyan­olyan, Humph­rey! Ugyan­olyan a tes­tük, ugyan­azok az el­kép­ze­lé­se­ik, a vá­gya­ik. Ezek az alap­ösz­tö­nök, az ön- és a faj­fenn­tar­tás ösz­tö­nei, így van ez az­óta, hogy az em­ber ki­emel­ke­dett az ál­lat­vi­lág­ból, ezt ta­nul­tam a Böl­cses­ség Gyer­me­ke­i­nek köny­ve­i­ből. Hi­á­ba telt el oly sok év, ez sem­mit sem vál­to­zott. Egye­sek­nek ki­jut a tu­dás, má­sok­nak nem, vagy csak ke­vés. Akik ke­ve­set kap­tak, vagy ép­pen sem­mit, a bar­bá­rok, és te ezek közé tar­to­zol. Akik so­kat, azok közé tar­to­zik a lá­nyom és én, az egyet­len túl­élők, az Ih­le­tet­tek.

– Leg­alább két­száz­mil­lió em­ber él a Föl­dön – mond­tam neki –, és te min­det bar­bár­nak te­kin­ted?

– Min­det, Humph­rey, és csak a lá­nyom meg én va­gyunk eb­ben ki­vé­te­lek, de ró­lunk sen­ki sem tud. Azt hi­szed, hogy ta­nult em­ber vagy, pe­dig va­ló­já­ban na­gyon ke­ve­set tudsz. Az ál­ta­lam meg­sem­mi­sí­tett nem­ze­tek kö­zül nem egy sok­kal böl­csebb volt, mint ma kö­zü­le­tek a leg­oko­sabb.

– Té­vedsz, Oro, mi­vel az­óta so­kat meg­ta­nul­tunk a lé­lek dol­ga­i­ról.

– Ah! – ki­ál­tott fel. – Ez ér­de­kel en­gem, és ta­lán igaz is! És ha igaz, ak­kor ez na­gyon fon­tos. Ezt már mond­tam ne­ked, vagy Bas­tin­nak. Ha az em­ber­nek van lel­ke, ak­kor to­vább él, míg mi, Böl­cses­ség Gyer­me­kei meg­ha­lunk, és a ha­lál­ban mi hasz­na a tu­dás­nak! Mi­vel hisz­tek, van lel­ke­tek, és ez­ál­tal, ta­lán, meg­nye­ri­tek az éle­tet, hi­á­ba vagy­tok olyan bo­lon­dok és os­to­bák. El­fo­ga­dom te­hát, hogy a hi­te­tek ré­vén te és Bas­tin ve­lem egyen­ran­gú­ak vagy­tok, de Bick­ley, aki, akár­csak én, sem­mi­ben sem hisz, csak egy hét­köz­na­pi gyó­gyí­tó.

– Te­hát tér­det haj­tasz a Sors előtt, Oro?

– Igen, és biz­tos va­gyok ab­ban, hogy az én vég­ze­tem is tér­det hajt a Sors előtt. Va­ló­szí­nű­leg a Sors ala­kít­ja a Vég­ze­tet, és nem for­dít­va. De mi­fé­le ha­tal­ma van a Sors­nak, amit én, min­den tu­dá­som­mal sem tu­dok be­fo­lyá­sol­ni!? Mi­ért va­gyok én te­he­tet­len, és mi­ért ada­tott ez meg ne­ked és Bas­tin­nak?

– Ezt Bas­tin job­ban el tud­ja ma­gya­ráz­ni, de ta­lán azért, mert ez egy aján­dék, ami­vel nem le­het kér­ked­ni, és nem te­het ön­elé­gült­té. Légy alá­za­tos, mint egy gyer­mek, Oro, és ak­kor ta­lán te is meg­ka­pod ezt az aján­dé­kot!

– Ho­gyan le­gyek alá­za­tos?

– Ta­gadd meg min­den, ural­ko­dás­ra irá­nyu­ló haj­la­mo­dat, dobd el ma­gad­tól min­den ha­tal­ma­dat, már ha van ilyen, és csön­des lé­lek­kel állj a ha­lál ka­pu­já­ba! – vá­la­szol­tam neki.

– A te szá­mod­ra, Humph­rey, aki­nek szin­te sem­mi sincs ezek­ből a dol­gok­ból, ez könnyű. De ne­kem sok ada­tott, ha nem is min­den. Ve­lem más­ként van. Azt ta­ná­cso­lod, hogy dob­jam el a biz­to­sat a bi­zony­ta­lan­ért, az is­mer­tet az is­me­ret­le­nért, és a csil­la­gok­kal ta­nács­ko­zó fél­is­ten­ből te­gyem ma­gam sár­ban kú­szó fé­reg­gé, és vak te­kin­tet­tel bá­mul­jak a sö­tét­ség­be az örök­ké tar­tó éj­sza­ká­ban?!

– Az is­ten, aki ha­lan­dó, nem is­ten iga­zá­ból, Oro. A sár­ban túró fé­reg, ha örök­ké él­het, több nála.

– Ta­lán. De amíg meg­te­he­tem, in­kább is­ten va­gyok, és ha el­jön az éj­sza­ka, már­pe­dig biz­to­san el­jön, ak­kor leg­alább el­mond­ha­tom, hogy el­ját­szot­tam a sze­re­pe­met, és nyo­mot hagy­tam a vi­lág­ban, akár­mi­lyen ki­csi is az. De elég eb­ből! – Gon­do­lat­ban meg­ráz­ta ma­gát, és rám för­medt: – Mit akarsz a lá­nyom­tól?!

– Amit min­den fér­fi akar a nő­től. Őt, a tes­tét és a lel­két.

– A lel­ke le­het a tiéd, már ha van neki, de a tes­te fö­lött én ren­del­ke­zem. És an­nak ára van – tet­te hoz­zá csön­de­sen.

– A lá­nyod mond­ta, hogy így lesz, Oro.

– Ugyan mit mond­ha­tott ne­ked!? Mint­ha nem tud­nám, hogy mit be­szél­te­tek ott a tó fö­lött ülve, ami­kor azt a gyű­rűt ad­tad neki az Élet és az Örök­ké­va­ló­ság szim­bó­lu­má­val. A kér­dés csak az, hogy haj­lan­dó vagy-e meg­fi­zet­ni az árat?

– Mi­előtt vá­la­szo­lok, tud­nom kell, hogy mi az ár.

– A szol­gá­la­tom­ba lépsz, és alá­ve­ted ma­gad az aka­ra­tom­nak, min­den el­len­ke­zés és ké­tel­ke­dés nél­kül.

– És mi­ért ten­ném ezt?

– Yva ke­zé­ért és ha­ta­lo­mért a Föl­dön éle­ted vé­gé­ig, akár­mi­kor lesz is az.

– És mit kí­vánsz tő­lem?

– Ha­ma­ro­san meg­tu­dod. Má­hoz két éj­sza­ká­ra te és a ba­rá­ta­id le­gye­tek ott al­ko­nyat­kor Nyo föld alat­ti vá­ro­sá­ban! Ad­dig nem ta­lál­koz­hatsz Yvá­val, mi­vel nem bí­zom ben­ne töb­bé. Neki is meg­van a ha­tal­ma, bár még nem hasz­nál­ta, és elő­for­dul­hat, hogy meg­sze­gi az es­kü­jét, hogy kö­ves­se a sze­re­lem csil­la­gát, és egy idő­re meg­pró­bál­jon el­tűn­ni ve­led együtt a sze­mem elől. Le­gye­tek ott mind­hár­man a bar­lang­ban a szen­tély­nél, ahol a ko­por­só­ink van­nak, má­hoz két éj­sza­ká­ra al­ko­nyat­kor, ha élni akar­tok! Ak­kor köz­löm ve­le­tek a pa­ran­csa­i­mat, és vá­laszt­hatsz, hogy Yva kell-e a ha­ta­lom­mal, vagy az ő el­vesz­té­se és a ha­lál.

Ezek­kel a sza­vak­kal el­tűnt a sze­mem elől.

Más­nap reg­gel el­mond­tam a ba­rá­ta­im­nak, hogy mi tör­tént az éj­jel. A baj az volt, hogy Bick­ley, ter­mé­sze­te­sen, egy sza­va­mat sem vet­te ko­mo­lyan. Szen­tül hit­te, hogy csak kép­ze­lem Oro lá­to­ga­tá­sa­it, és a be­teg­sé­gem ro­vá­sá­ra írta őket. Ezen nem is volt mit cso­dál­koz­ni, hi­szen egy al­ka­lom­mal egész éj­jel őrt állt az aj­tóm előtt, és nem lát­ta Orót se jön­ni, se men­ni, pe­dig a hold ép­pen elég fényt adott.

Ami­kor ezt el­mond­ta, csak azt vá­la­szol­hat­tam neki, hogy Tommy, ha tud­na be­szél­ni, meg­erő­sí­te­né az ál­lí­tá­sa­i­mat. Tommy ugyan­is ve­lem aludt, és azon­nal mor­gott, ami­kor ide­gen kö­ze­le­dett az ágyam felé. Ami­kor azon­ban fel­is­mer­te Orót, fark­csó­vál­va ment oda hoz­zá, és az egész lá­to­ga­tás alatt a lá­bá­nál ült.

Bas­tin kész volt hin­ni ne­kem, mert sze­rin­te Oro ép­pen elég fur­csa, te­hát el­kép­zel­he­tő róla, hogy olyan mó­don köz­le­ked­jen, amit mi fel sem tu­dunk fog­ni. De azt is mond­ta, hogy nem akar töb­bé le­men­ni Nyó­ba. Azok a föld alat­ti pa­lo­ták és épü­le­tek egy­ál­ta­lán nem ér­dek­lik. Rá­adá­sul nincs is ér­tel­me, hogy ő is ve­lünk tart­son, mi­vel Oro min­dig úgy le­fá­raszt­ja a val­lás­ra vo­nat­ko­zó ba­ka­fán­tos kér­dé­se­i­vel, ahogy egy na­ran­csot ki­fa­csar­nak. Oro olyan, mint egy vám­pír­de­ne­vér, rá­adá­sul el is ha­jí­tot­ta őt, mint a to­váb­bi­ak­ban ér­dek­te­lent, te­hát sem­mi töb­bet nem tud már adni, és így in­kább nem jön­ne.

– Két­lem – tet­te hoz­zá Bas­tin –, hogy akár maga szent Pál ké­pes len­ne meg­té­rí­te­ni Orót, még előt­te vég­hez vitt cso­dák­kal sem! Mi ér­tel­me cso­dá­kat mu­tat­ni egy em­ber­nek, aki csak azt haj­to­gat­ja, hogy ő több­re ké­pes!

Bas­tin és Bick­ley egy­ön­te­tű­en azt ja­va­sol­ták, hogy azon­nal hagy­juk el a szi­ge­tet a csó­nak­kal, vagy bár­mi más mó­don, és me­ne­kül­jünk Oro kö­ze­lé­ből.

El­mond­tam ne­kik, hogy Oro ke­rek pe­rec ki­je­len­tet­te, ha nem aláz­ko­dunk meg előt­te, ak­kor meg­öl ben­nün­ket.

– Én vál­la­lom a koc­ká­za­tot – von­ta meg a vál­lát Bick­ley mi­vel sze­rin­tem Ar­buth­not csak ál­mod­ta az egé­szet. Ha azon­ban el­vet­jük ezt a le­he­tő­sé­get, ak­kor meg iga­zán kí­ván­csi va­gyok arra, hogy az öreg muki a hosszú kön­tö­sé­ben va­jon mit te­het az el­len, hogy el­men­jünk. Te­het-e bár­mit is.

– Ha en­gem kér­de­zel, Bick­ley – mond­tam –, le­rom­bol­hat­ja a fél Föl­det, vagy va­la­mi ha­son­lót te­het.

Bick­ley csak fújt egyet erre az öt­let­re, de Bas­tin lel­ke­sen fel­ki­ál­tott:

– Igen, ezt meg­ten­né. Két­ség­te­le­nül elég go­nosz hoz­zá. Csak­hogy az őr­an­gya­lok meg a szen­tek nem en­ge­dik meg neki, eb­ben egé­szen biz­tos va­gyok, így az­tán az ár­mány­ko­dá­sai egy­ál­ta­lán nem za­var­nak.

Meg­je­gyez­tem, hogy Oro egy­szer már tett ha­son­lót.

– Víz­özön, hát per­sze – mo­so­lyo­don el Bas­tin. – Ami azt il­le­ti, két­ség­te­le­nül volt özön­víz, de Oró­nak sem­mi­vel sem volt több köze hoz­zá, mint nek­tek vagy ne­kem, de ezt már mond­tam ko­ráb­ban. Azt azon­ban nem hagy­hat­juk, hogy egye­dül menj be abba a sír­bolt­ba. Azt mon­dom, men­jünk oda, ami­kor­ra sze­rin­ted Oro oda­ren­delt ben­nün­ket, az­tán meg­lát­juk. Ha iga­zad van, és nem csak álom volt az egész, ak­kor a Ra­gyo­gó Hölgy le­visz ben­nün­ket a föld alá, hi­szen tel­je­sen ma­gá­tól ér­te­tő­dő, mi­sze­rint mi nem tud­juk mű­köd­tet­ni azt a lif­tet vagy mi­cso­dát. Ha pe­dig csak ál­mod­tál, ak­kor vissza­jö­vünk, ennyi az egész.

– A je­len pil­la­nat­ban ez a leg­el­fo­gad­ha­tóbb terv – ér­tett vele egyet Bick­ley, és ez­zel a be­szél­ge­tést be­fe­jez­tük.

Az­nap és más­nap is fo­lya­ma­to­san vár­tam Yva fel­buk­ka­ná­sát, de nem jött. El­sé­tál­tam a bar­lang­ban a sír­em­lék­hez, de csak a kris­tály­ko­por­sók ár­vál­kod­tak ben­ne. Vár­tam egy da­ra­big, az­tán vissza­men­tem a há­za­ink­hoz. Bár Bick­ley­nek ezt nem mond­tam el, egé­szen biz­tos vol­tam ben­ne, hogy Oro, ahogy ki­je­len­tet­te, meg­aka­dá­lyoz­ta a lá­nyát ab­ban, hogy kap­cso­lat­ba lép­jen ve­lem.

A má­so­dik nap is a vége felé kö­ze­le­dett. Meg­tet­tük egy­sze­rű elő­ké­szü­le­te­in­ket. Elő­vet­tük a lám­pá­in­kat, be­cso­ma­gol­tunk némi en­ni­va­lót, annyit, hogy akár há­rom na­pig is ki­bír­juk, ha szük­sé­ges. Vit­tünk ola­jat a lám­pás­ba, és gyu­fát, hogy – Bas­tin sza­va­i­val élve – ne jár­junk úgy, mint a Bib­lia-beli bal­ga szü­zek, akik mé­cse­sé­ből ki­fo­gyott az olaj, mire a vő­le­gény meg­ér­ke­zett.

– Lá­tod – mond­ta Bas­tin az em­ber so­sem tud­hat­ja, mi­kor ve­szi hasz­nát ilyen ré­gi­mó­di dol­gok­nak, ha ne­tán el­ol­ta­nák az elekt­ro­mos, vagy mit tu­dom én, mi­lyen vi­lá­gí­tást oda­lent ab­ban a csa­lá­di sír­bolt­ban a föld alatt.

– Ami azt il­le­ti, Oro el is lop­hat­ná a lám­pá­sa­in­kat – hu­za­ko­dott vele Bick­ley –, és ez eset­ben pont ott len­nénk, ahol Mó­zes volt a nagy sö­tét­ség­ben.

– Gon­dol­tam erre a le­he­tő­ség­re is – vá­la­szolt neki ren­dít­he­tet­le­nül Bas­tin –, és bár ve­szé­lyes töl­tött fegy­ver­rel mász­kál­ni, még­is úgy dön­töt­tem, hogy ma­gam­mal vi­szem a re­vol­ve­re­met. Ha szük­sé­ges, akár le is lő­he­tem az éle­tünk és az em­ber­mil­li­ók vé­del­mé­ben.

Ezen, ter­mé­sze­te­sen, el­ne­vet­tük ma­gun­kat, mert a gon­do­lat, hogy Bas­tin meg­pró­bál­ja le­lő­ni Orót, va­la­hogy olyan kép­te­len­ség­nek tűnt. És még­is, ép­pen ez tör­tént.

Az­nap kü­lön­le­ge­sen szép nap­le­men­te ra­gyog­ta be a dél­ten­ge­re­ket. Nyu­ga­ton a nap lán­go­ló ko­rong­ja be­le­bu­kott az óce­án­ba, és a ke­le­ti ég­bol­ton meg­je­lent a hold ezüst tá­nyér­ja. Fel­zak­la­tott el­mém­nek oly­bá tűnt, mint­ha a nyu­ga­lom szel­le­me lab­dáz­na az arany és az ezüst go­lyók­kal. A ki­aludt vul­kán, az őt kö­rül­öle­lő tó, a pál­ma­fák, az egész szi­get és a kör­nye­ző ten­ge­rek vi­lá­gát be­bo­rí­tot­ta a csön­des­ség és a béke. Csak a ma­da­rak ha­sí­tot­tak ma­guk­nak utat a le­ve­gő­ég­ben, fel­hő sem za­var­ta meg a moz­du­lat­lan né­ma­sá­got, a vi­lág mint­ha nyu­go­vó­ra tért vol­na.

Ez a cso­dá­la­tos bé­kes­ség meg­ra­gad­ta a lel­ke­met, és úgy lát­tam, hogy a tár­sa­i­mét is. Mind­hár­man úgy in­dul­tunk út­nak, mint­ha ez len­ne éle­tünk utol­só tet­te, és mind­ezt a szép­sé­get éle­tünk­ben most lát­hat­nánk utol­já­ra. Az em­ber min­dig is az is­me­ret­len­be in­dul, a vég­ze­te elé megy, és csöp­pet sem könnyí­ti meg az út­ját, ha tud­ja, vagy leg­alább sej­ti, mi vár rá. A Vég­te­len ál­tal kí­nált le­he­tő­sé­gek meg sem kö­ze­lí­tik azt, amit át­él­he­tünk a je­len pil­la­nat­ban, lé­te­zé­sünk adott ide­jén. Nin­csen kö­zöt­tünk sen­ki, a leg­ma­ga­sabb és leg­böl­csebb egy­há­zi mél­tó­ság­tól a leg­egy­sze­rűbb lé­le­kig, aki könnyű szív­vel men­ne be a fény­ről a sö­tét­ség­be.

Ugyan ki le­het biz­tos ab­ban, ami oda­át vár ránk a Ha­lál ka­pu­ján túl? Le­het az pom­pás, nagy­sze­rű, de min­den­kép­pen más, és a más­tól ál­ta­lá­ban ódz­ko­dunk. Tud­juk, hogy min­den más­ként lesz, hogy em­be­ri kap­cso­la­ta­ink alap­ve­tő­en meg­vál­toz­nak, hogy a nemi vá­gyak­nak vége sza­kad, és a he­lyü­ket va­la­mi is­me­ret­len töl­ti be. A becs­vágy, a tö­rek­vés már nem hajt ben­nün­ket, és ami a leg­jobb lesz, hogy nem bán­ta­nak már ben­nün­ket hiú re­mé­nyek és áb­rán­dok. Leg­alább­is ezt gon­dol­juk. So­sem vál­to­zást, ha­nem fo­lya­ma­tos­sá­got ke­re­sünk, hi­szen a lé­lek más, mint a test, és ez tart­ja élet­ben az in­tel­li­gen­ci­án­kat.

Van­nak köz­tünk, em­be­rek kö­zött, akik úgy vé­le­ked­nek, mint Bick­ley.

Sze­rin­tük a ha­lál min­den­nek vé­get vet, és nincs to­vább. Ez nem ré­mí­tő, hi­szen a fe­le­dés gyak­ran sok­kal jobb az em­lé­kek­nél. Má­sok, mint Bas­tin, vél­he­tik úgy, ahogy a fran­cia mon­dás tart­ja: „Mi­nél job­ban vál­to­zik, an­nál in­kább ugyan­az ma­rad”. Megint má­sok, aho­gyan Oro, a le­he­tő­sé­get lát­ják ben­ne, amely le­het, hogy kel­le­met­len, de az is le­het, hogy nincs is, vége az élet­nek, és kész. Csak egyet­len do­log bi­zo­nyos, hogy egyet­len élő­lény sem vá­gya­ko­zik a ha­lál után, ép­pen a két­sé­gek mi­att, meg­ég­ni meg vég­képp nem akar.

– In­dul­nunk kel­le­ne – mond­ta Bas­tin. – Ezen az ég­övön a nap csak úgy le­zu­han az ég­ről, nem sö­té­te­dik olyan las­san, mint oda­ha­za, Ang­li­á­ban. Ha to­vább téb­lá­bo­lunk, még a vé­gén el­ké­sünk! Iga­zán saj­ná­lom, hogy pont most kell sür­get­nem ben­ne­te­ket, ami­kor ilyen gyö­nyö­rű az este. Én ma­gam is ész­re­vet­tem, bár ál­ta­lá­ban nem so­kat tö­rő­döm vele. Szép az a csil­lag is oda­fönt! Ha jól sej­tem, a Vé­nusz.

– Ez le­het­ne Ar­buth­not csil­la­ga – pró­bált meg vic­ce­lőd­ni Bick­ley. – De iga­zad van, in­dul­junk, és ves­sünk vé­get en­nek a rém­álom-so­ro­zat­nak! A Föld egy gyö­nyö­rű boly­gó, és biz­tos va­gyok ben­ne, hogy sok cso­dá­ját nem lát­tuk még… – tet­te hoz­zá kis só­haj­jal.

– Eb­ben iga­zad van – ér­tett vele egyet Bas­tin –, bár az írá­sok­ból tud­hat­juk, hogy van­nak sok­kal jobb he­lyek is a föl­di­nél. Nincs ér­tel­me azon tű­nőd­ni, mi­lye­nek le­het­nek, de azt azért erő­sen re­mé­lem, hogy szá­munk­ra az út nem Oro Nyo nevű bar­lang­vá­ro­sá­ból ve­zet a túl­vi­lág­ra.

El is in­dul­tunk, és há­ti­zsák­ja­ink­ban mind­annyi­an ci­pel­tük a szá­munk­ra ki­je­lölt mál­hát. Egye­dül Tommy volt vi­dám az­nap este. Ví­gan ug­rált és uga­tott, elő­re­ro­hant a bar­lang­ban, majd vissza­tért hoz­zánk, mint­ha csak sür­get­ni akar­na ben­nün­ket.

– Hát, sze­rin­tem nem Is­ten­től való do­log – je­len­tet­te ki vá­rat­la­nul Bas­tin –, hogy egy ál­lat így igye­kez­zen a föld alá, ami nem a ter­mé­sze­tes kö­ze­ge! Bi­zo­nyá­ra sze­ret oda­lent len­ni.

– Ugyan már! – hör­dült fel Bick­ley. – Csak azt sze­re­ti a föld alatt, ami oda­lent van, aho­gyan Ar­buth­not! Ami­óta ez a kis bes­tia meg­lát­ta lady Yvát, csak vele akar len­ni, akár­csak a gaz­dá­ja.

– Eb­ben iga­zad le­het – bó­lin­tott Bas­tin. – Ész­re­vet­tem, hogy ez a ku­tya meg­le­he­tő­sen ked­vet­len volt az el­múlt két nap­ban, mi­vel nem lát­hat­ta a Ra­gyo­gó Höl­gyet. Csak az a meg­le­pő, hogy Orót is ked­ve­li, bi­zo­nyá­ra azért, mert a hölgy apja. A ku­tya na­gyon szí­vé­lyes ál­lat.

Míg be­szél­get­tek, be­ér­tünk a bar­lang­ba, el­men­tünk a re­pü­lő­gé­pek ma­rad­vá­nyai mel­lett, ame­lyek ala­pos meg­vizs­gá­lá­sá­ra so­sem ju­tott időnk. Eh­hez per­sze ki kel­lett vol­na ásni leg­alább egyet, de eh­hez nem vol­tak meg­fe­le­lő szer­szá­ma­ink, mert ezek a ha­tal­mas gé­pek fé­lig be­le­süllyed­tek a por­ba.

Oda­men­tünk a sír­em­lék­hez vagy szen­tély­hez, ne­vez­het­jük, ami­nek akar­juk, és be­men­tünk.

– Hát, itt va­gyunk – je­len­tet­te ki Bick­ley, és le­ült az egyik ko­por­só szé­lé­re. Föl­emel­te a lám­pá­ját, és kö­rül­né­zett. – Nincs itt sen­ki, lát­ha­tod, Ar­buth­not. Sen­ki se vár ben­nün­ket, ho­lott a nap már le­ment.

Ám mi­köz­ben be­szélt, vá­rat­la­nul Yva je­lent meg mel­let­tünk. Nem lát­tuk kö­ze­led­ni, mi­vel a há­tunk mö­gül jött. Ő volt az, csön­de­sen, gyö­nyö­rű­en, és az egész alak­já­ból su­gár­zott a fény.