2. fejezet
Bas­tin és Bick­ley

Is­mét ott áll­tam fog­lal­ko­zás nél­kül, de im­már ki­lencszáz­ezer font va­gyon­nal. Ez már tisz­tes összeg­nek szá­mí­tott, ha nem is nagy­nak, Ang­li­á­ban, és messze állt a mil­li­ók­tól, ame­lyek­ről áb­rán­doz­tam, de elég volt. Hogy a leg­töb­bet hoz­has­sam ki e pénz­ből, és biz­to­sít­sam a jö­vő­met, na­gyon gon­do­san fek­tet­tem be, fő­ként nagy vál­lal­ko­zá­sok­ba négy szá­za­lék­ra. Min­dig biz­ton­sá­gos be­fek­te­té­sek­re tö­re­ked­tem. Soha töb­bé nem akar­tam pénz­ügyi spe­ku­lá­ci­ók­ba bo­nyo­lód­ni. Ez idő tájt tör­tént, hogy meg­vá­sá­rol­tam a ful­com­bi bir­to­kot. Ez száz­húsz­ezer fon­tom­ba ke­rült a tő­kém­ből, de a já­ru­lé­kos költ­sé­gek­kel és a fel­újí­tás­sal együtt vé­gül is száz­öt­ve­n­ez­ret köl­töt­tem rá. A be­fek­te­té­se­im ka­ma­ta­i­ból há­rom­ezer-hét­szá­zat el­vitt a bir­tok fenn­tar­tá­sa, a töb­bit fel­él­tem vagy meg­ta­ka­rí­tot­tam.

A pénz­ügyi tranz­ak­ci­ók, a ház fel­újí­tá­sa és be­bú­to­ro­zá­sa és az apám em­lé­ke előt­ti tisz­tel­gés­ként a temp­lom rend­be­té­te­le kö­rül­be­lül egy évig el­szó­ra­koz­ta­tott, de ami­kor el­fogy­tak a ten­ni­va­lók, bi­zony unat­koz­ni kezd­tem. Ugyan mi ér­tel­me az évi húsz­ezer fon­tos be­vé­tel­nek, ha nincs mire el­köl­te­ni? Az igé­nye­im nem vol­tak na­gyok, fest­mé­nyek­re és mű­tár­gyak­ra pe­dig nem le­het fo­lya­ma­to­san köl­te­ni. A ma­gam sze­rény kör­nye­ze­té­ben iga­zi ki­rály­ként él­tem. Nagy dol­go­kat is vég­hez­vit­tem, és meg­pró­bál­koz­tam a gaz­dál­ko­dás­sal ki­csi­ben és nagy­ban is (ezek a pró­bál­ko­zá­sa­im mind vesz­te­sé­get ter­mel­tek), volt ara­nyam és ezüs­töm, szó­val az ég­vi­lá­gon min­de­nem meg­volt, ami­re egy em­ber­nek szük­sé­ge le­het, és még ezen is túl. De mind­ez csak hi­ú­ság volt, és a lé­lek bosszan­tá­sa, ami­nek sem­mi, de sem­mi ér­tel­me.

Így tör­tént, hogy még har­minc­éves se vol­tam, már­is el­ön­tött az élet­unt­ság, pe­dig ki­vá­ló egész­ség­nek ör­vend­tem, és a gaz­da­gok biz­ton­ság­ér­ze­te vett kö­rül. Fo­gal­mam sem volt ar­ról, hogy mi­vel kös­sem le ma­gam. A tár­sa­da­lom­ban te­vé­keny­ked­ni, a ki­fe­je­zés ál­ta­lá­nos ér­tel­mé­ben, nem akar­tam, mi­vel ez rend­kí­vü­li mó­don un­ta­tott. A ló­ver­seny­zés és a kár­tya nem kö­tött le, hi­szen én sok­kal na­gyob­ban ját­szot­tam an­nak ide­jén. Az, hogy sport­nak ál­cáz­va vad­ál­la­to­kat öl­dös­sek le, el­bor­zasz­tott, sőt arra gon­dol­tam, hogy ezt nem len­ne sza­bad sen­ki­nek se csi­nál­nia. Az, hogy én vol­tam a kör­nyék bí­rá­ja, egy olyan he­lyen, ahol az em­be­rek na­gyon rit­kán kö­vet­tek el bűnt, leg­fel­jebb havi egy-két órá­nyi el­fog­lalt­sá­got je­len­tett szá­mom­ra.

Ke­vés szom­szé­dom­ról csak azt mond­ha­tom, hogy el­ké­pesz­tő­en kor­lá­tol­tak vol­tak. Én leg­alább­is nem ér­tet­tem meg őket, ta­lán mert nem volt mit meg­ér­te­ni ben­nük, és biz­tos va­gyok ab­ban, hogy ők se tud­tak hova ten­ni en­gem. Sőt, ami­kor meg­tud­ták, hogy ra­di­ká­lis né­ze­te­ket val­lok, és hogy „bor­zal­mas”, akár szo­ci­a­lis­ta ér­zel­mű­nek is ne­vez­he­tő köny­ve­ket ír­tam re­gény for­má­já­ban, ak­kor meg­un­do­rod­tak tő­lem, és el­uta­sí­tot­ták a ve­lem való kö­zös­kö­dést. Mi­vel agg­le­gény­éle­tet él­tem, és nem mu­tat­tam haj­lan­dó­sá­got az ud­var­lás­ra, nő­ne­mű szom­szé­da­im is el­ítél­tek, és azt ter­jesz­tet­ték ró­lam, hogy er­kölcs­te­len va­gyok. Ta­lán egy kis fi­gyel­mes­ség­gel vál­toz­tat­hat­tam vol­na e meg­íté­lé­sen, de hát nem akadt egyet­len nő sem a kör­nye­ze­tem­ben, aki a leg­ki­sebb mér­ték­ben kí­sér­tés­be vitt vol­na az ud­var­lás te­rén.

Elég ré­mes, hogy va­la­ki ilyen fi­a­ta­lon, és annyi in­tel­lek­tu­á­lis ké­pes­ség bir­to­ká­ban ennyi­re ne érez­zen sem­mi­re ösz­tön­zést. De hát ez volt a hely­zet. Még arra se gon­dol­tam, hogy meg­pró­bál­jak fő­ne­me­si cí­met vá­sá­rol­ni ma­gam­nak, vagy leg­alább a bá­ró­sá­gig el­jus­sak. Ezen­kí­vül az ér­dek­lő­dé­sem, akár­csak az apá­mé, annyi­ra sok­fe­lé irá­nyult, és a gon­dol­ko­dás­mó­dom oly mér­ték­ben ka­to­li­kus volt, hogy sem­mi sem kö­tött le iga­zán. Min­den oda­fi­gye­lé­sem, rá­cso­dál­ko­zá­som csak idő­le­ges volt: a hob­bi pe­dig csak ak­kor szá­mít hob­bi­nak, ha el­kö­te­le­zett­ség is pá­ro­sul hoz­zá, ami ben­nem, sem­mi iránt nem ala­kult ki.

Vé­gül a ma­gány arra sar­kallt, hogy meg­te­gyem a meg­fe­le­lő lé­pé­se­ket. Még az egye­tem­ről volt két ki­vá­ló ba­rá­tom, akik­hez va­ló­szí­nű­leg azért von­zód­tam, mert a jel­le­mük szö­ges el­len­tét­ben állt az enyém­mel.

E két ba­rá­tom neve Bas­tin és Bick­ley.

Bas­tin, aki a ke­reszt­ség­ben a Ba­sil ne­vet kap­ta, te­nye­res-tal­pas fér­fi volt, dús arc­szőr­zet­tel és mar­káns vo­ná­sok­kal, szi­go­rú be­csü­let­kó­dex­szel és szin­te hi­he­tet­le­nül egy­sze­rű gon­dol­ko­dás­mód­dal. Sem­min sem le­pő­dött meg, mi­vel nem tud­ta, mi az, meg­le­pőd­ni. Olyan volt, mint azok a ten­ger­mé­lyi ha­lak, akik a fe­né­ken he­ver­ve min­den elé­jük ke­rü­lőt be­kap­nak és be­nyel­nek anél­kül, hogy bár­mit meg­íz­lel­né­nek. Ma­gya­rán Bas­tin­nak az­tán mind­egy volt, hogy a menny­ből kap man­nát vagy a sze­mét­ből hagy­mát. Egy­ál­ta­lán nem volt vá­lo­ga­tós vagy ki­fi­no­mult íz­lé­sű, de jó volt, a szó leg­ne­me­sebb ér­tel­mé­ben olyan jó em­ber, aki­nek két­ség­te­le­nül je­gye van a Menny­or­szág­ba. Mint­ha az őr­an­gya­la már a meg­szü­le­té­se­kor a nya­ká­ba kö­töt­te vol­na a bi­lé­tát, hogy egye­nes úton a Menny­be jut­has­son.

Száz szá­za­lék­ban biz­tos va­gyok ab­ban, hogy Bas­tin azért nem kö­ve­tett el soha sem­mi rosszat, mert min­den­fé­le kí­sér­tés tá­vol állt tőle. Ez pe­dig ha­tal­mas do­log, hi­szen a Bib­lia bi­zo­nyos ér­tel­me­zé­se sze­rint, aki kí­sér­tés­be esik, az ép­pen olyan bű­nös, mint az, aki en­ged a kí­sér­tés­nek. Ah­hoz, hogy va­la­ki tény­leg jó le­hes­sen, az kell, hogy ne érez­zen kí­sér­tést a rossz­ra, vagy ne le­gyen olyan gyen­ge, akit még a kí­sér­tés is el­ke­rül.

Bas­tin, ter­mé­sze­te­sen, egy­há­zi pá­lyá­ra ment, hova is me­he­tett vol­na más­ho­vá, és tel­je­sen be­le­ol­vadt, aho­gyan majd a Menny­or­szág­ba is. Csu­pán egyet­len gond me­rül­het fel az üd­vö­zü­lé­sé­vel kap­cso­lat­ban, hogy ha­lál­ra un­tat­ja az an­gya­lo­kat, akik igye­kez­nek majd még föl­jebb kül­de­ni őt, mert csak így ke­rül­he­tik el a tár­sa­sá­gát. De ha bár­mi két­sé­gük is tá­mad­na, hogy tény­leg meg­sza­ba­dul­ja­nak-e tőle, Bas­tin rá­ta­pos a tyúk­sze­mük­re, mert eb­ben az­tán jó.

Én min­dig ked­vel­tem Bas­tint, ta­lán azért, mert sen­ki más nem sze­ret­te, de en­nek ő egy­ál­ta­lán nem volt tu­da­tá­ban. Ta­lán azért nem ba­rát­koz­tak vele, mert kö­nyör­te­le­nül oda­mond­ta bár­ki­nek az igaz­sá­got, vagy­is azt, ami­ről azt gon­dol­ta, hogy az igaz­ság. De mi­vel a fan­tá­zi­á­ja kö­rül­be­lül egy la­pá­té­val volt egyen­ér­té­kű, ál­ta­lá­ban nem lát­ta, hogy az igaz­ság­nak sok­fé­le alak­ja, fé­nye és for­má­ja van, így az­tán a leg­több­ször té­ve­dett.

Ter­mé­sze­te­sen ta­nult teo­ló­gi­át, és a jel­lem­vo­ná­sai közé tar­to­zott a mo­no­ton szó­nok­lás ké­pes­sé­ge. Ko­mó­to­san, cir­kal­mas kör­mon­da­tok­ban fej­tet­te ki a né­ze­te­it, ame­lyek­ben sem­mi és sen­ki, a leg­lo­gi­ku­sabb ér­ve­lés­sel sem tud­ta vol­na meg­in­gat­ni.

Má­sik ba­rá­tom, Bick­ley egé­szen más jel­lem volt. Bas­tin­hoz ha­son­ló­an ő is ta­nult em­ber­nek szá­mí­tott, de a sors más utak­ra vit­te. Ha Bas­tin mér­he­tet­len ét­vá­gya meg­emész­tett vol­na egy ele­fán­tot, kü­lö­nös­kép­pen egy teo­ló­gi­ai ele­fán­tot, Bick­ley egy bol­há­val is túl­ter­he­lő­dött vol­na. Ez a jel­le­mes, be­csü­le­tes em­ber sem­mi­ben nem hitt, amit nem ta­pasz­talt vagy ta­pint­ha­tott meg. Szent meg­győ­ző­dés­sel val­lot­ta, hogy az em­be­ri nem csu­pán a ter­mé­szet csú­fos té­ve­dé­se, és a szel­lem vagy lé­lek sem­mi más, mint az agyi szür­ke­ál­lo­mány mű­kö­dé­sé­nek a kö­vet­kez­mé­nye. Vé­le­mé­nye sze­rint min­den, lát­szó­lag meg­ma­gya­ráz­ha­tat­lan ese­mény­re és do­log­ra lé­te­zik ma­gya­rá­zat, csak ép­pen még nem ta­lál­ták meg, cso­dák pe­dig nin­cse­nek, és min­den val­lás az em­be­ri re­mény­ke­dés és fé­le­lem gyü­möl­cse, ami a leg­meg­győ­zőbb bi­zo­nyí­ték az em­be­ri gyen­ge­ség­re. Mi, em­be­rek szám­ta­lan va­ri­á­ci­ó­ban, csu­pán a ter­mé­sze­ti tör­vé­nyek ér­vé­nye­sü­lé­se ré­vén jöt­tünk lét­re, és a vak, sö­tét és ke­gyet­len sors ál­do­za­tai va­gyunk.

Így vé­le­ke­dett Bick­ley, ez az okos fic­kó, aki olyan jó­ké­pű volt szé­pen ívelt szem­öl­dö­ké­vel, mint egy ide­a­li­zált fest­mény. Nagy, erős keze volt, és szo­ro­san össze­zárt, kö­nyör­te­len ajka, amely a szép arc da­cá­ra meg­in­gat­ha­tat­lan ter­mé­szet­ről val­lott. Ahogy az egy­ház be­szip­pan­tot­ta Bas­tint, úgy ol­vasz­tot­ta ma­gá­ba Bick­leyt az or­vos­tu­do­mány.

Az tör­tént, hogy ami­kor a se­géd­lel­kész, aki Ful­com­be-ban apám ha­lá­la után a lel­ké­szi te­en­dő­ket el­lát­ta, ka­pott egy jobb le­he­tő­sé­get, és ez­zel élve tá­vo­zott tő­lünk, meg­sze­rez­tem az egy­há­zi ja­va­da­lom­ra való aján­lás jo­gát. Ek­kor­tájt kap­tam Bas­tin­tól egy nagy, ákom­bá­ko­mok­kal te­le­írt le­ve­let, ami­nek meg­örül­tem, mert már évek óta nem volt hí­rem a ba­rá­tom­ról. Hosszú kör­mon­da­tok vé­gén Bas­tin csak ki­bök­te a lé­nye­get, hogy az egy­há­zi la­pok­ból ér­te­sült a meg­üre­se­dett lel­kész­ség­ről, amely­nek be­töl­té­sé­ről én dönt­he­tek. Na­gyon le­kö­te­lez­ném, ha őt vá­lasz­ta­nám lel­kész­nek, mi­vel York­shire ég­haj­la­ta, ahol je­len­leg él, nem ked­vez a fe­le­sé­ge egész­sé­gé­nek.

Ké­sőbb az­tán rá­jöt­tem, hogy ami Bas­tin­né őnagy­sá­gát a york­shire-i ég­haj­lat­ban za­var­ta, az a csi­nos or­go­nis­ta le­ány­zó volt. Bas­tin ba­rá­tom fe­le­sé­ge szen­ve­dé­lyes és fe­ne­ket­le­nül fél­té­keny ter­mé­sze­tű nő volt, aki már azért is ha­ra­gu­dott, ha azon kap­ta a fér­jét, hogy a je­len­lé­té­ben nem ki­zá­ró­lag őrá gon­dol. Ha Bas­tin tör­té­ne­te­sen rá­né­zett egy asszony­ra, az ak­ko­ra bűn­nek szá­mí­tott őnagy­sá­ga sze­mé­ben, mint­ha a jó tisz­te­le­tes át­ment vol­na Baál-imá­dó­nak. Ami azt il­le­ti, Bas­tin­nak hó­na­pok­ra volt szük­sé­ge ah­hoz, hogy kü­lönb­sé­get te­gyen két ide­gen nő­sze­mély kö­zött. Egy­ál­ta­lán nem ér­de­kel­ték a nők, ha­csak nem a temp­lom­ban vé­gez­tek gyü­le­ke­ze­ti mun­kát, vagy nem te­vé­keny­ked­tek az anyák egy­le­té­ben.

De vissza­tér­ve Bas­tin le­ve­lé­re, ba­rá­tom hosszan ecse­tel­te azon előny­te­len tu­laj­don­sá­ga­it, ame­lyek eset­leg meg­aka­dá­lyoz­zák, hogy meg­kap­has­sa tő­lem a kí­vánt lel­kész­sé­get. Ma­gas be­osz­tá­sú egy­há­zi sze­mély volt, ami so­kat el­árult róla. Le­szö­gez­te, hogy sem­mi ki­fo­gá­sa a va­sár­na­pi pré­di­ká­ci­ók meg­tar­tá­sa el­len, bár ki­emel­te, hogy kü­lö­nö­sen jól is­me­ri a ko­rai egy­ház­atyák írá­sa­it (hogy a ket­tő­nek mi köze van egy­más­hoz, ki tud­ja). Le­ír­ta, hogy köz­is­mer­ten jó ab­ban, hogy so­kat lá­to­gat­ja az egy­ház­köz­ség tag­ja­it, és igen sze­ret sé­tál­ni (ami­vel nyil­ván­va­ló­an azt akar­ta ki­fe­jez­ni, hogy a leg­tá­vo­lab­bi hí­vő­höz is el­jut). A le­vél kö­vet­ke­ző más­fél ol­da­lán azt fej­te­get­te, hogy mi­lyen hi­bái van­nak a je­len­le­gi egy­há­zi rend­szer­nek, amely­ben ma­gán­sze­mé­lyek vég­zik a szol­gá­la­tot, majd ki­tért arra, hogy ab­ban az eset­ben, ha fi­zet­tem érte, ak­kor va­ló­szí­nű­leg bű­nös szán­dék­kal sze­rez­tem meg az egy­há­zi ja­va­da­lom­ra való aján­lás jo­gát, hi­szen ez­ál­tal meg­nö­vel­tem a ha­tal­ma­mat a kör­nyék la­kói fe­lett, és eb­ben a hi­té­ben őt sem­mi meg nem in­gat­hat­ja. Vé­gül tu­dat­ta ve­lem, hogy el­megy meg­ke­resz­tel­ni egy be­teg cse­cse­mőt, aki több ki­lo­mé­ter­re la­kik a temp­lom­tól, és a sá­ros uta­kon nem hasz­nál­hat­ta a ke­rék­pár­ját, te­hát most be­fe­je­zi a le­vél­írást. És be is fe­jez­te.

Volt azon­ban egy utó­irat, az aláb­bi­ak­kal:

„Azt hal­lot­tam, ba­rá­tom, hogy pár év­vel ez­előtt meg­hal­tál, és így Ful­com­be tu­laj­do­no­sa nem te vagy, ha­nem egy ugyan­ilyen nevű em­ber. Ha így van, ak­kor a pos­ta nyil­ván­va­ló­an vissza­hoz­za kéz­be­sí­tet­le­nül a le­ve­le­met.”

Az egész össze­vissza iro­mány­ban ez volt az egyet­len hely, ahol meg­em­lí­tett en­gem. Jó ide­ig tű­nőd­ve pis­log­tam a le­vél fö­lött, de vé­gül a ha­tal­má­ba ke­rí­tett egy jó­ízű ka­ca­gás, és ter­mé­sze­te­sen ne­ki­ad­tam a lel­kész­sé­get, még­hoz­zá pos­ta­for­dul­tá­val. Azt is meg­ír­tam neki, hogy fel­eme­lem a dí­ja­zá­sát egy olyan összeg­re, amely mél­tó eh­hez a po­zí­ci­ó­hoz.

Kö­rül­be­lül tíz nap múl­va kap­tam meg Bas­tin vá­la­szát, amely­nek gyű­rött és fol­tos vol­ta ar­ról árul­ko­dott, hogy Bas­tin na­po­kig a zse­bé­ben hor­doz­ta, mi­vel el­fe­lej­tet­te fel­ad­ni. A le­vél a be­ve­ze­tő üd­vöz­lé­sen kí­vül sem­mi kö­szö­ne­tet nem tar­tal­ma­zott azért, mert neki ad­tam a lel­kész­sé­get. Ehe­lyett ar­ról írt, hogy ne­hez­tel azért a kap­ko­dá­sért, amellyel olyan hir­te­len hoz­tam meg a dön­té­se­met eb­ben a lel­ki­leg olyan fon­tos kér­dés­ben. De pon­to­san tud­ja, kö­zöl­te ve­lem, hogy a gaz­dag em­be­rek csak­nem mind át­ko­zot­tul ön­ző­ek, ha az ide­jük­ről van szó. Sze­rin­te elő­ször tu­da­ko­zód­nom kel­lett vol­na a jel­le­me, a ké­pe­sí­té­se és a töb­bi és a töb­bi fe­lől…

Erre a szó­ára­dat­ra sür­göny­ben vá­la­szol­tam, és meg­ír­tam neki, hogy előbb tu­da­koz­nék az egyik ark­an­gyal vagy az egy­ház szent­je­i­nek jel­le­me fe­lől. Ezt az üze­ne­tet, amint ké­sőbb el­mond­ta, il­let­len­nek, sőt fri­vol­nak ta­lál­ta, kü­lö­nös­kép­pen, mert meg­bot­rán­koz­tat­ta a pos­ta­mes­tert, aki a gyü­le­ke­ze­té­nek gond­no­ka volt.

Hát így tör­tént, hogy meg­vá­lasz­tot­tam Ba­sil Bas­tin tisz­te­le­test a ful­com­be-i lel­kész­ség be­töl­té­sé­re, és biz­tos vol­tam ab­ban, hogy üdí­tő­en er­köl­csös és tu­do­má­nyos je­len­lé­te a hu­mor szün­te­len for­rá­sa lesz szá­mom­ra. Vele együtt szert tet­tem a leg­lep­le­zet­le­nebb őszin­te­ség­re is. Bas­tin meg is ér­ke­zett, és pár hét­tel és va­sár­na­pi pré­di­ká­ci­ó­val ké­sőbb meg­kér­dő­je­lez­tem a sa­ját dön­té­se­met ar­ról, hogy mi­ért ép­pen őt hív­tam ide, bár a sze­mé­lyé­nek őszin­tén örül­tem. A pré­di­ká­ci­ói egy­szer­re un­tat­tak, és ami­kor nem tud­tam el­alud­ni raj­tuk, bosszan­tot­tak, fel­éleszt­ve ben­nem az el­len­ke­zés vá­gyát. Ho­gyan ve­he­ti olyan át­ko­zot­tul ter­mé­sze­tes­nek azo­kat a cso­dá­kat, ame­lyek előtt a vi­lág év­ti­ze­de­kig ér­tet­le­nül állt?! Va­jon so­sem ta­pasz­talt meg sem­mi meg­ren­dí­tőt a lel­ki élet­ben, hogy vég­re ne úgy be­szél­jen ezek­ről a meg­ta­pasz­ta­lá­sok­ról, mint­ha csak a leg­hét­köz­na­pibb dol­gok­ról vol­na szó?! Az egy­há­zi élet re­gu­lá­i­ról al­ko­tott vé­le­mé­nye sem egye­zett az enyém­mel, és fel­té­te­le­zem, hogy sen­ki má­sé­val sem. De meg­áll­tam, és nem bo­nyo­lód­tam vele vi­tá­ba sem­mi­ben.

A jel­le­me azon­ban olyan volt, hogy könnyen meg le­he­tett neki bo­csá­ta­ni, és ha­ma­ro­san min­den­ki meg­ked­vel­te a kör­nyé­ken. Azt ugyan ne­héz volt el­fo­gad­ni, hogy min­den­ben bűnt lát, vi­szont min­dig min­den bűnt bo­csá­na­tos­nak tar­tott. Bas­tin egy­ér­tel­mű­en a leg­jó­lel­kűbb em­ber volt, és mint ilyen, na­gyon nyi­tott min­den­re.

Akit azon­ban alig bír­tam el­vi­sel­ni, az a fe­le­sé­ge volt, aki a leg­na­gyobb meg­rö­kö­nyö­dé­sem­re sok­kal in­kább ha­son­lí­tott egy pa­lack­ra, mint egy nőre. Pon­to­san annyi­ra volt csi­nos, mint egy ecet­tel teli pa­lack. Sa­rah-nak hív­ták, ala­csony volt, so­vány, és vissza­ta­szí­tó, jel­leg­te­len ho­mok­szí­nű haj­jal. Meg­rög­zöt­ten hit­te, hogy min­den öt­ven év alat­ti nő­nek csu­pán egyet­len cél­ja és vá­gya van az élet­ben, hogy meg­ka­pa­rint­sa ma­gá­nak a fér­jét, Ba­sil tisz­te­le­test.

Be kell val­la­nom, hogy nagy igye­ke­zet­tel pró­bál­tam bosszan­ta­ni az asszony­sá­got. Biz­tat­tam a höl­gye­ket, hogy ül­je­nek a tisz­te­le­tes úr mel­lé a leg­sö­té­tebb sar­kok­ban, aján­dé­koz­za­nak neki vi­rá­got, ilyes­mi­ket. Sok nő meg­ér­tet­te az igye­ke­ze­tem­ben rej­lő vic­cet, és gyak­ran lát­tam Bas­ti­né­kat úgy tá­voz­ni az es­té­lyek­ről, hogy a drá­ga­lá­tos Sa­rah nagy cso­mó vi­rá­got ci­pelt a fér­je után, hogy az aján­dék­ba ka­pott pa­pu­csok­ról és hím­zett, hor­golt dol­gok­ról már ne is be­szél­jek. Ez volt az egyet­len mód­ja an­nak, hogy ké­pes le­gyek el­vi­sel­ni ezt a nőt, aki pon­to­san tud­ta ezt, és gyű­lölt is érte ret­te­ne­te­sen.

Ennyit Ba­sil Bas­tin­ról, és most tér­jünk át Bick­ley­re. Az egye­te­mi ta­nul­má­nya­ink után is rend­sze­re­sen tar­tot­tam vele a kap­cso­la­tot, és ami­kor le­te­le­ped­tem a vil­lá­vá ala­kí­tott ud­var­ház­ban, meg­hív­tam őt ma­gam­hoz. Jött is nem­so­ká­ra, és ha­ma­ro­san rá­döb­ben­tem, mennyi­re elé­ge­det­len lon­do­ni éle­té­vel, or­vo­si te­vé­keny­ke­dé­se mennyi­re nem elé­gí­ti ki, és mi­lyen mér­ték­ben áll szem­ben a kol­lé­gá­i­val. Mi­után mind­er­ről ér­te­sül­tem, tet­tem neki egy ja­vas­la­tot. Rá­mu­tat­tam arra, hogy a ten­ger kö­ze­li he­lyek egy­re nép­sze­rűb­bek, így Ful­com­be szom­széd­sá­ga is biz­tos­ra ve­he­tő vi­rág­zás­nak in­dul ha­ma­ro­san. Prak­ti­zál­tak ugyan or­vo­sok a kör­nye­ző te­rü­le­ten, de olyan első osz­tá­lyú se­bész, mint a ba­rá­tom, se­hol sem akadt.

Bick­ley ugyan­is első osz­tá­lyú se­bész­or­vos­sá nőt­te ki ma­gát, ko­moly kór­há­zi hát­tér­rel, olyan kap­cso­la­tok­kal, ame­lyek na­gyon is az elő­nyé­re vál­tak. Ugyan mi­ért nem te­lep­szik le, kér­dez­tem tőle, és épí­ti fel a sa­ját pra­xi­sát. Én meg­vá­laszt­ha­tom őt kör­ze­ti or­vos­nak, és bé­rel­het tő­lem egy fa­lu­si kór­há­zat, ame­lyet ak­ko­ri­ban ala­pí­tot­tam, hi­szen meg­volt az en­ge­dé­lyem, és a le­he­tő­sé­gem arra, hogy azt épít­sek, amit csak aka­rok. Ezen­kí­vül el­mond­tam neki, mennyi­re jó len­ne szá­mom­ra, ha egy olyan kva­li­tá­sú em­ber élne a kö­ze­lem­ben, mint ő. Ga­ran­tál­tam neki, hogy nem te­lik bele há­rom év, és a jö­ve­del­me el­éri, sőt akár meg is ha­lad­ja a lon­do­nit, le­gyen az bár­mennyi e pil­la­nat­ban.

Öröm­mel üd­vö­zöl­te a gon­do­la­tot, és bele is vá­gott a do­log­ba. Már a kez­de­ti ered­mé­nyei na­gyon biz­ta­tó­nak bi­zo­nyul­tak, és ha­ma­ro­san olyan köz­is­mert­ség­re tett szert rend­kí­vü­li tu­dá­sa ré­vén, hogy annyi pénzt ke­re­sett, amennyit nőt­len fér­fi­ként so­sem tar­tott szük­sé­ges­nek. El­mond­ha­tom, hogy alig akadt na­gyobb mű­tét bár­me­lyik vá­ros­ban har­minc ki­lo­mé­te­res, vagy még na­gyobb tá­vol­sá­gon be­lül, amely­re ne hív­ták vol­na el se­géd­kez­ni.

Mon­da­nom se kell, hogy a „meg­szer­zé­se” nagy jó­té­te­mény lett szá­mom­ra, mi­vel egy, az enyém­hez kö­ze­li há­zat bo­csá­tot­tam a ren­del­ke­zé­sé­re, és ha akadt sza­bad es­té­je, ak­kor át­sza­ladt hoz­zám va­cso­rá­ra, és egy­má­sé­val szö­ges el­len­tét­ben álló né­ző­pont­ja­ink sze­rint meg­vi­tat­hat­tuk a vi­lá­gi és szel­le­mi dol­gok egész tár­há­zát. Al­kal­mam nyílt arra, hogy az el­mé­met e ra­gyo­gó el­mé­vel – amely bi­zo­nyos té­ren oly el­ma­ra­dott­nak bi­zo­nyult – ví­vott szó­pár­ba­jok­ban éle­sít­hes­sem.

So­sem si­ke­rült meg­győz­nünk egy­mást, aho­gyan Bas­tint sem, akit Bick­ley na­gyon meg­ked­velt. Nem kí­mél­ték egy­mást a vi­tá­ik­ban, és ami­kor Bas­tin vé­gül fel­állt, hogy tá­voz­zon, ál­ta­lá­ban meg­je­gyez­te:

– Iga­zán saj­ná­la­tos, ked­ves Bick­ley ba­rá­tom, hogy egy olyan ér­tel­mes em­bert, mint ami­lyen te vagy, ennyi­re fél­re le­het ve­zet­ni. Már leg­alább egy­tu­cat­szor rá­mu­tat­tam, mennyi­re té­ve­sen lá­tod a dol­go­kat, de be kell val­la­nom, hogy ez mind fal­ra hányt bor­só! Jó éjt! Bi­zo­nyos va­gyok ben­ne, hogy Sa­rah még éb­ren vár rám.

– Csö­kö­nyös sza­már! – ki­ál­tott ilyen­kor utá­na Bick­ley a fo­gát csi­kor­gat­va. – Csak ak­kor is­mer­né el az igaz­sá­got, ha fel­nyit­nánk a ko­po­nyá­ját, és be­le­töl­te­nénk a tu­dást!

Ezen az­tán min­dig ne­ve­tés­ben tör­tünk ki.

Ők vol­tak hát az én leg­jobb ba­rá­ta­im, de meg­jegy­zem, olyan volt ez, mint­ha az Egyen­lí­tő az Észa­ki- és a Déli-sark­kal pró­bál­na ba­rát­koz­ni. Bas­tin kö­rül­be­lül olyan messze állt Bick­ley­től, mint a Föld két pó­lu­sa, én meg ott he­lyez­ked­tem el fél­úton ket­tő­jük kö­zött. Ám en­nek el­le­né­re jól érez­tük ma­gun­kat egy­más tár­sa­sá­gá­ban, hi­szen bi­zo­nyos jel­le­me­ket job­ban össze­köt­nek a vé­le­mény­be­li kü­lön­bö­ző­sé­gek, mint a ha­son­ló­sá­gok.

Most rá kell tér­nem a leg­sze­mé­lye­sebb ügye­im is­mer­te­té­sé­re. Le­he­tet­len egy em­ber szá­má­ra, hogy tel­jes meg­nyug­vást ta­lál­jon a lel­ké­nek, ha bár­mi­lyen cse­kély mér­ték­ben is, de von­zó­dik a va­gyon­hoz, a lu­xus­hoz és a ké­nye­lem­hez, hi­á­ba vi­tat­ko­zik teo­ló­gi­ai kér­dé­se­ken idő­ről idő­re a ba­rá­ta­i­val. Mi­vel er­ről tel­jes mér­ték­ben meg vol­tam győ­ződ­ve, ne­ki­áll­tam, mint Noé a ví­zen sod­ró­dó bár­ká­ban, hogy ta­lál­jak ma­gam­nak va­la­mi el­fog­lalt­sá­got, de sem­mi ered­mény­re nem ju­tot­tam. Ek­kor meg­kér­dez­tem Bas­tint és Bick­leyt, hogy mi a vé­le­mé­nyük, mi len­ne szá­mom­ra a leg­kí­vá­na­to­sabb jövő. Bick­ley meg­dör­zsöl­te a hom­lo­kát, és ki­fej­tet­te, hogy csak a ku­ta­tó­mun­ka hoz­hat örö­met. Ez­zel ter­mé­sze­te­sen sa­ját cél­ja­it és vá­gya­it fe­jez­te ki. Kis­sé gú­nyo­san kér­dez­tem meg tőle, hogy elő­kép­zett­ség nél­kül ugyan mi­lyen tu­do­má­nyos ku­ta­tó­mun­kát vé­gez­het­nék. Meg­ér­tet­te, hogy ez bi­zony aka­dály, de sze­rin­te olya­no­kat kel­le­ne al­kal­maz­nom, akik­nek meg­van a ké­pe­sí­té­sük.

– Így az­tán jó kis fe­jős­te­hén­né vál­nék idő­vel, aki­nek a tő­gyén tu­dó­sok hada lóg! – vág­tam vissza neki, és ez­zel vé­get is ért a be­szél­ge­té­sünk.

Bas­tin elő­ször a va­sár­na­pi is­ko­lá­ra gon­dolt, ahol hit­tant ok­tat­hat­nék, az­tán azt mond­ta, hogy ha a je­len­le­gi élet­vi­te­lem nem nyúlt szá­mom­ra ki­elé­gü­lést, ak­kor csak egy mód­ja van a sza­ba­du­lás­nak: men­jek el misszi­o­ná­ri­us­nak.

Erre a „zse­ni­á­lis” ta­nács­ra adott vá­la­szom­ra meg­von­ta a vál­lát, és kö­zöl­te, hogy ak­kor há­za­sod­jam meg, le­gyen egy cso­mó gye­re­kem, mert ez bi­zo­nyá­ra üd­vös len­ne a nem­zet szá­má­ra, hi­szen gaz­da­gí­ta­ná a Mennyei Ki­rály­sá­got. Bár eb­ben az utób­bi­ban azért sen­ki se le­het tel­jes­ség­gel bi­zo­nyos. Tisz­ta szív­vel hit­te, hogy el­ha­nya­go­lom a kö­te­les­sé­ge­met, le­gyen az bár­mi, és egyi­ke va­gyok azon élős­kö­dők­nek, akik­ről az új­sá­gok úgy ír­nak, mint „na­gyon jó nevű, ám he­nye gaz­da­gok”.

– Er­ről az jut az eszem­be – mond­ta Bas­tin –, hogy a re­ve­ren­dá­sok klub­ja ész­vesz­tő­en rossz anya­gi kö­rül­mé­nyek közé ke­rült, pon­to­san 25 font a hi­á­nyuk, amely nem egy ak­ko­ra összeg, hogy ne te­het­nél ál­ta­la jót, már nem szí­ves­ség­ből, ha­nem kö­te­les­ség­ből.

– Nézd, ked­ves ba­rá­tom – mond­tam neki, ügyet se vet­ve a fel­ve­té­sé­re –, vá­la­szol­nál egy egy­sze­rű kér­dé­sem­re? Olyan kel­le­mes­nek ta­lá­lod a há­zas­sá­got, hogy kö­te­les­sé­ged­nek ér­zed má­so­kat is rá­be­szél­ni? És ha ez így van, ak­kor mi­ért nin­csen sok gyer­me­ked, ami­ről az előbb oly lel­ke­sen be­szél­tél?

– Egy­ál­ta­lán nem ta­lá­lom an­nak – vá­la­szolt a ba­rá­tom a szo­ká­sos nyá­jas­sá­gá­val –, ám oly sok bosszan­tó do­log van ben­ne, hogy arra a kö­vet­kez­te­tés­re ju­tot­tam, ez csak jó le­het, ami min­den érin­tett­nek a ja­vát szol­gál­ja. Ami a gyer­mek­ál­dást il­le­ti, nem tud­tam, de Sa­rah ki nem áll­hat­ja a kis­gyer­me­ke­ket, ami­vel, per­sze, kel­le­ne va­la­mit ten­ni. – Fel­só­haj­tott. – Lá­tod, ked­ves Ar­buth­not, az em­ber el­fo­gad­ja, amit kap, és re­mény­ke­dik!

– Pon­to­san ezt mon­dom én is, te áb­rán­dos bo­lond! – ki­ál­tot­tam fel, mire meg­csó­vál­ta a fe­jét, ahogy ál­ta­lá­ban, de azt gon­dol­tam, hogy most Sa­rah mi­att.

A fa­lu­si­ak is ki­is­mer­ték már a lel­kész­né „jó ter­mé­sze­tét”, és ma­guk kö­zött csak „sa­va­nyú ubor­ká­nak” hív­ták.