23. fejezet
A Sors temp­lo­má­ban

Yva rám né­zett, és a sze­mé­ben gyön­géd­sé­get és oda­adást lát­tam, de volt ben­ne va­la­mi fe­szült­ség is. Mint­ha azon gon­dol­ko­zott vol­na, hogy va­jon mit te­szek vagy te­he­tek majd azon kö­rül­mé­nyek kö­zött, ame­lyek ránk vár­nak.

Meg­for­dult, és el­mo­so­lyo­dott a maga el­ra­ga­dó mód­ján.

– Nos, Bick­ley, még most sem hi­szed el, ami tör­tént? Azért, mert te nem lát­tad, lord Oro, az apám még meg­lá­to­gat­hat­ta Humph­reyt. Azt gon­do­lod, hogy lord Oro nem köz­le­ked­het úgy, hogy te ne tudj róla, vagy nem küld­het gon­do­la­t­üze­ne­te­ket egész ala­kos je­le­nés­ként an­nak, aki­nek akar?

– Hon­nan tu­dod, hogy nem hit­tem Ar­buth­not­nak? – cso­dál­ko­zott Bick­ley, el­te­rel­ve a szót a va­ló­di tárgy­ról. – Te is köz­le­kedsz je­le­nés­ként, lady Yva?

– Ah! Ne válts té­mát! Tud­nék je­le­nés­ként utaz­ni, ha akar­nék, bár még nem tet­tem ilyet. A je­len hely­zet­ben nincs sem­mi kü­lön­le­ges, Bick­ley! On­nan tu­dom, mit hi­szel, mert hal­lot­tam, amit mond­tál. Ami­kor meg­ér­kez­tem, ép­pen ar­ról be­szél­tél, hogy sen­ki se vár itt ben­ne­te­ket. Eb­ből gye­rek­já­ték volt ki­ta­lál­ni, hogy nem hi­szel Humph­rey­nak.

– Na­gyon jól ha­ladsz az an­gol nyelv­vel, höl­gyem, de ami­kor az előbb em­lí­tett dol­got mond­tam, még nem vol­tál itt.

– Hal­ló­tá­vol­sá­gon be­lül vol­tam, hi­szen ezek a fa­lak vé­ko­nyab­bak, mint hin­néd – vá­la­szolt neki Yva, és meg­érin­tet­te a sír­em­lék fa­lát, amely tö­mör szik­lá­nak lát­szott. – Ó, ba­rá­tom! – fa­kadt ki az­tán Yva Bick­ley­re néz­ve.

– Va­jon te­he­tünk-e bár­mit, ami meg­győz té­ged ar­ról, hogy lé­tez­nek olyan dol­gok, ame­lye­ket fel­fog­ni sem tudsz! Nos, pár na­pon be­lül olyan meg­ta­pasz­ta­lás­ban lesz ré­szed, hogy meg­val­lod a té­ve­dé­sed… vagy pe­dig… – Fel­só­haj­tott, és nem mon­dott töb­bet.

– Ké­szen ál­lok arra, hogy be­is­mer­jem, sok olyan do­log tör­té­nik itt, ami­re nem tu­dok ma­gya­rá­za­tot adni, mi­vel nem is­me­rem a bű­vész­trük­kö­ket – vá­la­szolt neki azon­nal Bick­ley.

Yva meg­csó­vál­ta a fe­jét, de az­tán is­mét el­mo­so­lyo­dott. Az­tán in­tett, hogy áll­junk oda mel­lé, és a kar­já­ba vet­te Tommyt. A kö­vet­ke­ző pil­la­nat­ban meg­tör­tént az a cso­da, amit egy­szer már le­ír­tam, és alászá­gul­dot­tunk a mély­be, hogy pil­la­na­tok alatt le­ér­jünk Nyo bar­lang­ja­i­ba. Egyi­künk se ér­tet­te, ho­gyan tör­té­nik ez az uta­zás, ez egyi­ke ma­radt azok­nak a tit­kok­nak, ame­lyek­re nem de­rít­het­tünk fényt.

– Mer­re men­jünk, Yva? – kér­dez­tem, mi­köz­ben kö­rül­néz­tem a min­den­hon­nan ára­dó fé­nyes­ség­ben.

– Lord Oro kí­ván ve­led szól­ni, Humph­rey. Kö­vess hát, de kö­nyör­gök, ne bosszantsd fel az apá­mat, mi­vel a ter­mé­sze­té­ben nincs sem­mi meg­ér­tő.

Is­mét ne­ki­in­dul­tunk hát az üres­ség­től kon­gó ut­cák­nak, ame­lyek sem­mit sem vál­toz­tak, at­tól el­te­kint­ve, hogy va­la­mi­vel vi­lá­go­sabb volt itt, mint ko­ráb­ban. Az egész hely­ről Ha­dész al­vi­lá­ga ju­tott az eszem­be. Oda­ér­tünk a szent szö­kő­kút­hoz, ahon­nan az Élet­víz folyt, ame­lyet az Élet szob­ra őr­zött. Yva meg­töl­töt­te a po­ha­ra­kat, és adott ne­künk inni a „jó és a rossz” ita­lá­ból, amely egész­sé­get ad az őt fo­gyasz­tók­nak.

– Igya­tok – né­zett ránk Yva –, mi­vel úgy hi­szem, mind­annyi­unk­nak szük­sé­günk lesz az erőnk­re, mi­előtt a nap is­mét nyu­go­vó­ra tér.

It­tunk, és Yva ve­lünk ivott. Érez­tük, aho­gyan a vér fel­pezs­dül az ere­ink­ben, mint­ha az is­te­nek nek­tár­já­ból fo­gyasz­tot­tunk vol­na. El­tet­tük a lám­pá­sa­in­kat, hi­szen ezek­re itt nem volt szük­ség, és a lám­pa­olaj­jal ta­ka­ré­kos­kod­ni akar­tunk, az­tán kö­vet­tük Yvát a ha­tal­mas aj­tó­kon ke­resz­tül a nagy fo­ga­dó­te­rem­be, amely kon­gott az üres­ség­től, és vé­gig­ha­lad­tunk a pad­so­rok kö­zött, ame­lye­ken sen­ki sem vá­ra­ko­zott. Oro ott tró­nolt a te­rem má­sik vé­gé­ben, a kagy­ló for­má­jú tető alatt. Azt az ék­sze­rek­kel dí­szí­tett fej­éket vi­sel­te, ame­lyet ko­ráb­ban, és drá­ga, mél­tó­ság­tel­jes ru­hát. Az előt­te álló asz­tal fém­la­pok­kal volt tele, ame­lyek­re ép­pen írt va­la­mi toll­sze­rű szer­szám­mal, amely úgy ra­gyo­gott, aho­gyan a gyé­mánt fény­lik a tűz fé­nyé­ben. Egy kis idő múl­va fel­né­zett.

– Hát itt vagy­tok. Rend­ben van – mond­ta kö­szö­nés he­lyett.

Tommy volt az egyet­len, aki igye­ke­zett kö­szön­te­ni őt. Oda­ro­hant hoz­zá, és Oro meg­si­mo­gat­ta a fe­jét hosszú, vé­kony uj­ja­i­val, és ahogy ilyen­kor min­dig tör­tént, az arca el­lá­gyult. Egy­ér­tel­mű volt, hogy Tommy­nak iga­zán örül, míg ne­künk egy­ál­ta­lán nem, bár a meg­je­le­né­sün­ket ter­mé­sze­tes­nek ve­szi.

Csönd­ben ácso­rog­tunk egy da­ra­big, és ő egye­sé­vel szem­ügy­re vett ben­nün­ket. Vé­gül a te­kin­te­te meg­pi­hent raj­tam, és in­nen Yvá­ra sik­lott.

– Mi­ért is hí­vat­ta­lak ben­ne­te­ket? – ne­ve­tett fel vá­rat­la­nul, min­den ér­ze­lem­től men­tes han­gon. – Ta­lán meg aka­rom győz­ni Bick­leyt, aki sem­mi­ben sem hisz, hogy lé­tez­nek olyan erők, ame­lyek­ről ő még csak nem is ál­mod­hat, de ame­lyek fö­lött ne­kem ha­tal­mam van. Le­het, hogy ar­ról van szó, hogy meg aka­rom men­te­ni az éle­te­te­ket. Fi­gyel­je­tek jól! Be­fe­jez­tem a mű­vem! Kész va­gyok a szá­mí­tá­sa­im­mal. – Az asz­ta­lon he­ve­rő fém­la­pok felé bö­kött, ame­lyek szí­nül­tig vol­tak írva szá­munk­ra ért­he­tet­len, a leg­in­kább hi­e­rog­li­fák­nak tűnő je­lek­kel. – Hol­nap – foly­tat­ta a szó­nok­la­tát – is­mét meg­te­szem azt, amit egy­szer már meg­tet­tem, és a vi­lág fe­lét le­süllyesz­tem az óce­á­nok mé­lyé­re, míg a má­sik fe­lét vissza­eme­lem a fel­szín­re, ahol ne­gyed­mil­lió év­vel ez­előtt volt.

– Me­lyik fe­lét? – kér­de­zett köz­be Bick­ley.

– Nos, ez le­gyen az én tit­kom, or­vos, bár a vá­lasz erre a kér­dés­re itt van eb­ben az írás­ban, amit ti nem tud­tok el­ol­vas­ni. Lesz­nek or­szá­gok, ame­lyek örök­re el­tűn­nek, míg má­sok meg­me­ne­kül­nek. De ez az én tit­kom, egye­lő­re.

– Ez eset­ben, ha va­ló­ra tu­dod vál­ta­ni a fe­nye­ge­té­se­det, ak­kor em­ber­mil­li­ó­kat foj­tasz víz­be! – vá­gott neki vissza Bick­ley.

– Ha va­ló­ra tu­dom vál­ta­ni? Ha tu­dom!? – or­dí­tott rá Oro Bick­ley­re. – Hát hol­nap meg­lá­tod, hogy mire va­gyok ké­pes! De mi­ért ha­gyom ma­gam fel­bosszan­ta­ni egy ilyen bo­lond­tól!? És ami a kér­dé­se­det il­le­ti, igen, meg fog­nak ful­lad­ni. Mi ez­zel a gond? Ha­mar meg­hal­nak, né­hány órás ré­mü­let után, ami iga­zán sem­mi. És lesz­nek or­szá­gok, ame­lyek­nek min­den la­kó­ja meg­hal.

Bas­tin arca egé­szen el­sö­té­tült a ré­mü­let­től.

– Te tény­leg arra ké­szülsz, hogy em­ber­mil­li­ó­kat ölj meg? – kér­dez­te Bas­tin resz­ke­tő han­gon.

– Mond­tam már, hogy el­kül­döm őket abba a Menny­or­szág­ba, amely­ről oly ékes­szó­ló­an be­szél­tél ne­kem, pré­di­ká­tor. Egé­szen gyor­san fog men­ni, és ha­mar meg­ta­lál­ják oda az út­ju­kat. Ki­áb­rán­dí­tot­tak, el­buk­tak. Így az­tán hadd men­je­nek, és csi­nál­ja­nak he­lyet azok­nak, akik túl­él­nek!

– Ak­kor te vagy a leg­hit­vá­nyabb gyil­kos, akit va­la­ha a föld a há­tán hor­dott! Egy­ma­gad­ban na­gyobb vagy, mint mind együtt­vé­ve! – ki­ál­tot­ta Bas­tin va­la­mi meg­szál­lott hév­vel. – Én nem va­gyok olyan hi­tet­len, mint Bick­ley. Na­gyon is el tu­dom kép­zel­ni, hogy meg­van mind­eh­hez a ha­tal­mad, és ör­dö­gi go­nosz­sá­god­ban élsz is vele!

– Én is el tu­dom kép­zel­ni – ne­ve­tett szá­ra­zon Oro –, de hogy is van ez? Az egyet­len ha­tal­mas­ság, akit oly na­gyon imádsz, nem fog­ja meg­aka­dá­lyoz­ni, hogy so­ka­kat ha­lál­ra küld­jék? Már ha lé­te­zik ő egy­ál­ta­lán. De ha így van, ak­kor mi a go­nosz a ter­vem­ben?

– Meg fog­ja aka­dá­lyoz­ni! – vá­gott vissza neki Bas­tin. – Ép­pen most bíz meg en­gem az­zal, hogy meg­aka­dá­lyoz­zam, és én en­ge­del­mes­ke­dem! – Ezek­kel a sza­vak­kal ki­rán­tot­ta a re­vol­vert a zse­bé­ből, és Or­óra szö­gez­te.

– Es­küdj meg, hogy nem kö­ve­ted el a bűnt, amit ter­ve­zel, vagy meg­öl­lek!

– Hát így lesz a béke kö­ve­té­ből gyil­kos – vi­cso­rog­ta Oro mo­soly gya­nánt. – Meg­öl, hogy ne tud­jak ölni a Föld ja­vá­ra. Nos, nem mű­kö­dik a já­ték­sze­red, pré­di­ká­tor? – mu­ta­tott gú­nyo­san a re­vol­ver­re.

Mi­köz­ben be­szélt, a re­vol­ver ki­re­pült Bas­tin ke­zé­ből, fel ma­ga­san a le­ve­gő­be, ahol gyors egy­más­után­ban ki­lőt­te mind a hat lö­ve­dé­ket a sem­mi­be. Bas­tin csak állt az üres ke­zét bá­mul­va, ame­lyet kép­te­len volt le­en­ged­ni.

– Az üres ke­zed­del fe­nye­getsz hát en­gem, pré­di­ká­tor? – gú­nyo­ló­dott vele Oro.

– Nem tu­dom moz­dí­ta­ni a ka­ro­mat – vá­la­szolt neki Bas­tin. – Mint­ha kővé vált vol­na.

– Légy há­lás, hogy nem vál­toz­tat­ta­lak kővé! Csak azért nem, mert ér­té­ke­lem a bá­tor­sá­go­dat. Így az­tán meg­kí­mé­lem az éle­te­det, és he­lyet kapsz az új ki­rály­sá­gom­ban. Mi sze­ret­nél len­ni? A leg­főbb val­lá­si ve­ze­tő? Azt hi­szem, ez a leg­ma­ga­sabb poszt, ami­re egy hoz­zád ha­son­ló egy­há­zi em­ber vágy­hat, és eh­hez meg is van ben­ned min­den szük­sé­ges: el­hi­va­tott­ság, fa­na­tiz­mus és os­to­ba­ság.

– Na­hát – mond­ta Bas­tin –, egy­sze­ri­ben megint ér­zem a ke­zem. Bi­zo­nyá­ra tűk­kel és hu­za­lok­kal csi­nál­tad, vagy va­la­mi ilyes­mi­vel, hogy el­dob­jam a fegy­vert, és az aka­ra­tom el­le­né­re el­sül­jön.

Bas­tin to­vább mor­fon­dí­ro­zott azon, va­jon ho­gyan tör­tént vele, ami tör­tént, és köz­ben tel­je­sen el­fe­led­ke­zett ar­ról, hogy mit akart ten­ni Oró­val.

– Fi­gyel­je­tek rám mind­nyá­jan! – szó­lí­tott fel ben­nün­ket Oro a ma­gas­ba el­emel­ve a fe­jét, mi­köz­ben Bas­tin vissza­sze­rez­te a re­vol­ve­rét, és vizs­gál­gat­ni kezd­te. – Ti lesz­tek a ta­núi azok­nak a dol­gok­nak, ame­lye­ket hol­nap vi­szek vég­hez, így ti lesz­tek az egyet­le­nek, akik meg­ért­he­ti­tek, mi­lyen erők fö­lött van ha­tal­mam. Ve­lem lesz­tek a föld gyom­rá­ban, hogy biz­ton­ság­ban él­jé­tek át mind­azt, ami tör­tén­ni fog, mi­vel elő­ször meg­re­meg a föld, és se­hol más­hol nem sza­va­tol­ha­tom az éle­te­te­ket, mint itt. Így az­tán sem­mi­kép­pen ne fe­lejt­sé­tek el ma­ga­tok­kal hoz­ni a kis ku­tyát, mi­vel nem aka­rom, hogy va­la­mi baja es­sen, mert a régi idők­ben, na­gyon sok em­be­ri ge­ne­rá­ci­ó­val ez­előtt volt egy ku­tyám, aki­re a ti­é­tek na­gyon ha­son­lít. Az anyád is ked­vel­te őt, Yva, és ami­kor meg­halt, az a ku­tya utá­na­halt bá­na­tá­ban. Együtt te­met­tük el őket, itt a temp­lom­ban, ugyan­ab­ban a ko­por­só­ban, és teg­nap el­men­tem a sír­em­lé­kük­höz. Ez a ku­tya ha­son­má­sa an­nak a ré­gi­nek, ami azt je­len­ti, hogy a vér­vo­na­lak erő­sek.

Tar­tott egy kis szü­ne­tet, ta­lán el­ré­vedt, az­tán vál­to­zat­lan hév­vel foly­tat­ta:

– Ha mind­ez vé­get ért, ak­kor vá­laszt­hat­tok, ti ide­ge­nek, hogy sa­ját aka­ra­to­tok­ból meg­hal­tok-e, vagy to­vább él­tek a szol­gá­la­tom­ban. Most már csak egyet­len nyi­tott kér­dés van, hogy meg­ment­he­tek-e egy adott föl­det. Ne kér­dezd, me­lyi­ket, Humph­rey! Lá­tom a sze­med­ben, hogy ezt aka­rod kér­dez­ni. Vagy kény­te­len va­gyok hagy­ni, hogy el­pusz­tul­jon a töb­bi­vel együtt. Csak azt vá­la­szol­ha­tom ne­ked, hogy min­dent meg­te­szek, ami tő­lem te­lik, mi­vel sze­re­ted ezt a föl­det. Most pe­dig hagy­ja­tok ma­gam­ra egy idő­re, és te, pré­di­ká­tor, ne for­gass a fe­jed­ben több tá­ma­dó ter­vet!

– Sem­mi je­len­tő­sé­ge nincs an­nak, hogy én mit for­ga­tok a fe­jem­ben – vá­la­szolt neki Bas­tin mint ahogy an­nak sincs, hogy si­ker­rel já­rok-e vagy el­vé­tem, mi­vel va­la­ki, aki ná­lam sok­kal na­gyobb, száll szem­be ve­led. Azon föl­dek la­kói, ame­lye­ket meg akarsz sem­mi­sí­te­ni, hol­nap­ról hol­nap­után­ra vir­ra­dó­an is biz­ton­ság­ban al­hat­nak az ágya­ik­ban, Oro.

– Még na­gyobb biz­ton­ság­ban lesz­nek, már ha igaz mind­az, amit a túl­vi­lág­ról pa­pol­tál, pré­di­ká­tor!

– Hova men­jünk? – kér­dez­tem Oró­tól.

– Lady Yva el­ve­zet ben­ne­te­ket a szál­lá­so­tok­ra – mond­ta Oro, és egy kéz­moz­du­lat­tal el­bo­csá­tott ben­nün­ket, majd is­mét el­me­rült a szá­mí­tá­sa­i­ban.

Yva in­tett, hogy kö­ves­sük, és ki­ve­ze­tett ben­nün­ket a te­rem­ből, majd a pa­lo­tá­ból. Vé­gig­men­tünk egy ut­cán, és a temp­lom­hoz kö­zel be­men­tünk az egyik ház­ba. Az elő­szo­bá­ból egy bel­ső kert­be ju­tot­tunk, ahon­nan szo­bák nyíl­tak. Az egész na­gyon gö­rö­gös han­gu­la­tot árasz­tott. Ám nem men­tünk be a szo­bák­ba, mi­vel a bel­ső kert­ben egy asz­tal állt, és há­rom he­ve­rő. Mind­egyik bú­tor fém­ből ké­szült. A he­ve­rő­kön pár­nák és ta­ka­rók he­ver­tek. Hogy ki ké­szí­tet­te eze­ket, és mi­ből, azt nem kér­dez­tem meg, de mind­egyik na­gyon szép volt, csil­lo­gó, és puha, mint a bár­sony.

– Pi­hen­je­tek le, és ha tud­tok, alud­ja­tok – mond­ta Yva –, egye­tek az étel­ből, amit ma­ga­tok­kal hoz­ta­tok! Hol­nap haj­nal­ban el­jö­vök ér­te­tek, és el­me­gyünk a föld gyom­rá­ba, ahogy apám mond­ta.

– Sem­mi­kép­pen sem aka­rok en­nél is mé­lyebb­re men­ni a föld alá – nya­fog­ta Bas­tin.

– Egyi­künk se akar men­ni, hidd el, Bas­tin – só­haj­tot­ta Yva ne­héz szív­vel –, de men­nünk kell, és kö­nyör­gök, ne in­ge­reld fel is­mét lord Orót sem­mi­fé­le mó­don! Meg­gon­do­lat­la­nul meg­pró­bál­tál az éle­té­re tör­ni, de sze­ren­cséd van, mert be­csü­li a bá­tor­sá­got. De még egy me­rény­le­tet nem bo­csát meg, higgy ne­kem, és ak­kor, Bas­tin…

– A leg­ke­vés­bé sem fé­lek tőle – vá­la­szol­ta a ba­rá­tom –, de utá­lom az alag­uta­kat. Bár, ta­lán jobb, ha ve­led me­gyünk, mint hogy itt ma­rad­junk egye­dül eb­ben a vá­ros­ban. Most pe­dig ki­cso­ma­go­lom az élel­met.

Yva el­in­dult ki­fe­lé.

– Men­nem kell – mond­ta bú­csú­zó­ul –, mi­vel az apám­nak szük­sé­ge van a se­gít­sé­gem­re. Még akad ten­ni­va­ló an­nak az erő­nek az irá­nyí­tá­sá­val, amit hol­nap rá akar sza­ba­dí­ta­ni a vi­lág­ra, és a vé­dő­ru­há­kat is el kell ké­szí­te­nem, hogy ne szen­ved­jünk ká­ro­so­dást.

Lát­tam a sze­mé­ben, hogy sze­ret­ne ve­lem négy­szem­közt be­szél­ni, ezért utá­na­men­tem. Ki­men­tünk a ház­ból az elő­szo­bán át, és meg­áll­tunk a fény­ár­ban úszó ut­cán.

– Ha nem félsz, ta­lál­kozzunk éj­fél­kor a Sors szob­rá­nál a nagy temp­lom­ban, mi­vel csak ott be­szél­he­tek ve­led úgy, hogy sen­ki más ne hall­ja, Humph­rey.

– Ott le­szek, Yva!

– Tu­dod az utat, és a ka­puk nyit­va lesz­nek, Humph­rey.

Oda­nyúj­tot­ta a ke­zét, hogy meg­csó­kol­jam, és el­si­e­tett. Vissza­tér­tem a ba­rá­ta­im­hoz, meg­va­cso­ráz­tunk, de ép­pen csak et­tünk va­la­mit, mi­vel ta­ka­ré­kos­kod­ni akar­tunk az étel­lel, és mi­után it­tunk az Élet­víz­ből, nem is vol­tunk iga­zán éhe­sek. Be­szél­get­tünk egy ki­csit, csak ál­ta­lá­nos dol­gok­ról, ke­rül­ve min­den, a más­nap­ra vo­nat­ko­zó cél­zást.

Tud­tuk, hogy Oro ret­te­ne­tes dol­gok­ra ké­szül, de mi­vel sem­mi is­me­re­tünk nem volt ar­ról, hogy mit akar csi­nál­ni, tel­je­sen ér­tel­met­len lett vol­na er­ről be­szél­ni. Na­gyon nyo­mott han­gu­lat­ban vol­tunk, annyi­ra, hogy még Bas­tin és Bick­ley se hu­za­kod­tak egy­más­sal. Bick­leyt annyi­ra el­fog­lal­ta, hogy ki­ta­lál­ja, va­jon ho­gyan vet­te el Oro a re­vol­vert Bas­tin­tól, mi­ként emel­te a le­ve­gő­be és mű­köd­tet­te, hogy el­fe­lej­tet­te Bas­tint a fel­sü­lé­sé­ért hec­cel­ni. Sőt, arra sem in­tet­te, hogy ne akar­jon el­kö­vet­ni egy fő­ben­já­ró bűnt.

Vé­gül le­pi­hen­tünk a he­ve­rők­re. Bas­tin meg­je­gyez­te, mi­lyen jó len­ne, ha el le­het­ne ol­ta­ni a lám­pá­kat, és mi­lyen kár, hogy nem si­ke­rült meg­öl­nie Orót. A ba­rá­ta­im az­u­tán ha­mar álom­ba me­rül­tek, de én csak el-el­szu­nyó­kál­tam, mert idő­re fel kel­lett éb­red­nem. Ezt egy­ál­ta­lán nem bán­tam, mi­vel min­den álom csak gyö­tört.

A leg­több­ször ha­lott fe­le­sé­gem­mel ál­mod­tam, aki mint­ha fel akart vol­na ké­szí­te­ni va­la­mi vesz­te­ség­re, de na­gyon kü­lö­nös mó­don hol a sa­ját, hol Yva hang­ján szólt hoz­zám, és hol sa­ját ma­ga­ként, hol meg Yva­ként né­zett rám sze­rel­me­sen. Csak erre em­lék­szem össze­vissza ál­ma­im­ból.

A leg­élén­kebb álom után fel­kel­tem, és az órám­ra néz­tem. Fél ti­zen­ket­tő volt, és las­san in­dul­nom kel­lett Yvá­hoz. Ba­rá­ta­im alud­tak, így ész­re­vét­le­nül ki­lo­pa­kod­tam az ud­var­ról. Át­men­tem az elő­szo­bán, a fe­dett ve­ran­dán – kü­lö­nös­nek tűnt egy tető itt a bar­lang bel­se­jé­ben –, és ki­lép­tem az ut­cá­ra. El­in­dul­tam a meg­fe­le­lő irány­ba. Ami­kor át­ha­lad­tam az osz­lo­pok­kal sze­gé­lye­zett elő­té­ren, a lép­te­im, bár igye­kez­tem olyan hal­kan jár­ni, amennyi­re csak tud­tam, vissz­han­goz­tak az üre­sen tá­ton­gó tér né­ma­sá­gá­ban. A ha­tal­mas aj­tón át be­ju­tot­tam a temp­lom bel­se­jé­be.

Nincs rá szó, ami­vel le­ír­hat­nám, mi­lyen ki­halt volt ez a hely. Az üres­ség szin­te víz­ként hul­lám­zott kö­rü­löt­tem, és mint­ha el akart vol­na nyel­ni, így akár egy vad­ál­lat je­len­lé­té­nek is örül­tem vol­na, hogy vég­re ne le­gyek egye­dül. Olyan ré­mült vol­tam, mint egy kis­gye­rek a sö­tét­ben. Még az is fel­me­rült ben­nem, hogy ki­a­bál­ni kez­dek, csak hogy a vissz­hang­ban fe­le­le­tet kap­jak.

Ott állt előt­tem a Sors szob­ra, aki a Böl­cses­ség Gyer­me­ke­i­nek ki­rá­lya­it ve­zet­te, már ha hit­tek ben­ne, ami­kor kő­fe­jé­vel rá­bó­lin­tott a dön­té­se­ik­re. Oda­si­et­tem hoz­zá, és oda­áll­tam az egyik em­ber­alak mel­lé, mert még a kő­ből ké­szült em­be­rek is tár­sa­sá­got je­len­tet­tek ezen a ré­mes he­lyen.

Bár­ki meg­tud­hat­ja, mit él­tem át, aki el­kép­ze­li, hogy a Szent Pál-szé­kes­egy­ház ku­po­lá­ja alatt áll, ép­pen kö­zé­pen, mi­köz­ben a temp­lo­mot ki­töl­ti a ra­gyo­gó gyé­mánt­fény, és tud­ja, hogy egész Lon­don ott van kö­rü­löt­te, csak­hogy nincs ben­ne egyet­len élő lé­lek sem, im­már év­ez­re­dek óta. Eh­hez az ér­zés­hez még hoz­zá kell ten­ni azt is, hogy az em­ber tud­ja, mi vár rá más­nap, ami­kor vi­lág­vége­sze­rű vég­zet sö­pör vé­gig a vi­lá­gon, amit meg­jó­sol­tak a Je­le­né­sek köny­vé­ben, és ak­kor meg­ér­ti, mi­lyen ál­la­pot­ban vár­tam Yvá­ra. Mind­eh­hez per­sze hoz­zá­jön még egy misz­ti­kus, még­is na­gyon va­lós sze­rel­mi tör­té­net, egy ta­lál­ka a min­den le­rom­bo­lá­sá­ra kész, ér­zé­ket­len Sors szob­ra alatt, és tel­jes­sé vá­lik az ér­zés, ame­lyet én, Humph­rey Ar­buth­not meg­szen­ved­tem a ki­halt, föld alat­ti vá­ros­ban.

Úgy tűnt, mint­ha év­ez­re­de­ket kel­le­ne Yvá­ra vár­nom, de vé­gül csak meg­ér­ke­zett. Már messzi­ről meg­lát­tam, ami­kor be­jött a temp­lom­ba. Úgy ra­gyo­gott a min­dent át­ita­tó fé­nyes­ség­ben, mint egy hó­fe­hér pil­lan­gó a nap­fény­ben, és kö­rül­be­lül oly ap­ró­nak is ha­tott az óri­á­si tér­ben. Kö­ze­le­dett, és hó­fe­hér­sé­gé­ben egy szel­lem­re ha­son­lí­tott, amely csak ak­kor vált élő­vé, ami­kor oda­ért hoz­zám. Ek­kor az én cso­dá­la­tos sze­rel­mem­mé vál­to­zott. Ki­tár­tam a ka­rom, és Yvá­ból ki­tört va­la­mi zo­ko­gás­sze­rű, mi­köz­ben össze­ölel­kez­tünk és meg­csó­kol­tuk egy­mást.

– Nem tud­tam előbb jön­ni – sut­tog­ta. – Lord Oró­nak szük­sé­ge volt rám, a szá­mí­tá­sok pe­dig bo­nyo­lul­tak és hossza­dal­ma­sak vol­tak. Rá­adá­sul két­szer is el kel­lett men­nie abba a pa­lo­tá­ba, ahol hol­nap le­szünk, és ez is időt vett igény­be.

– Két­szer? De hát ho­gyan? – kér­dez­tem.

– Jaj, Humph­rey, ne mondd, hogy nem tu­dod! Hi­szen te utaz­tál vele, lát­tad, hogy Oro el­kül­di a lel­két, amely vissza­tér hoz­zá, tele az­zal a tu­dás­sal, ami­re szük­sé­ge van, ép­pen úgy hoz­za, mint a mé­ze­lő méh, ami­kor vi­rág­port gyűjt. El­ment, vissza­jött, az­tán megint el­ment… én meg vár­tam. Az­tán a vé­dő­ru­hák és – paj­zsok el­ké­szí­té­se is idő­igé­nyes volt. Eze­ket is együtt kel­lett csi­nál­nunk, de ne kér­dezd, hogy mi­ből és ho­gyan, mert nincs most erre időnk, és nem is szá­mít. Van­nak bölcs, nagy tu­dá­sú né­pek, és van­nak tu­dat­lan ter­mé­sze­ti né­pek, de csak az élet szá­mít, amely ott fo­lyik ben­nük, árad és táp­lál­ja a sze­rel­me­ket, a sze­rel­met, mely, bár Oro eb­ben nem hisz, az örök élet for­rá­sa. És ha így van, ak­kor mi más az Idő, mint ho­mok­szem egy ten­ger­par­ton.

– Ez az, amink van, Yva, mert sem­mi más­ra nem szá­mít­ha­tunk.

– Ó, Humph­rey, ha tud­tam vol­na, hogy ma éj­sza­ka oly sok sze­ren­csét­len te­remt­mény utol­já­ra lé­leg­zik a Föl­dön!

– Mit be­szélsz?! – kér­dez­tem, sok­kal in­kább at­tól ijed­ve meg, ahogy mond­ta, mint amit mon­dott.

– Sem­mi mást, csak azt, hogy olyan ke­vés idő jut ne­künk! Egy csók, egy érin­tés, egy ap­rócs­ka fény, egy kis sö­tét­ség, és már vége is. Ha meg­kér­dez­néd az apá­mat, Orót, aki ezer évet élt, mi­előtt ve­lem együtt két­száz­öt­ve­n­ez­ret át­aludt, ő is ugyan­ezt mon­da­ná. Ő most harc­ba szállt az idő­vel, ő, aki sem­mi­ben sem hisz, és aki­re már sem­mi se vár, aho­gyan Bas­tin mon­da­ná. Neki az idő egy mú­lan­dó, örök­lött ha­tal­mat adott, és a di­cső­sé­ge a sö­tét­ség­be és ka­taszt­ró­fá­ba ha­nyat­lott. A re­mé­nyei a sem­mi­be vesz­nek, és ha­tal­ma, a ko­ro­ná­já­val együtt be­le­hull a por­ba.

– És ne­ked mit adott az idő, gyö­nyö­rű Yvám, a szép­sé­ge­den és a lel­ki­e­rő­dön kí­vül?

– Kap­tam ön­tu­da­tot, Humph­rey. A tes­ten és a lel­ken kí­vül él ben­nünk a szel­lem ere­je, amely a sze­rel­met táp­lál­ja, az örök­ké­va­ló sze­rel­met, ame­lyet az Idő­től kap­tam, és bár az apám még min­dig ural­ko­dik fö­löt­tem, a Sors sze­mé­be ne­ve­tek. – A fö­lénk ma­ga­so­dó szo­bor­ra mu­ta­tott, aki nem­te­le­nül, ér­zel­mek­től men­tes arc­cal tró­nolt a ta­lap­za­tán a tér­dé­re fek­te­tett kard­dal. – Nézd! Nézd! – ki­ál­tot­ta dal­la­mos hang­ján, és most az ag­got és a szép­sé­ges fi­a­tal nőt áb­rá­zo­ló szob­rok­ra mu­ta­tott. – Ők imád­ják a Sor­sot, és alá­ve­tik ma­gu­kat neki. De én nem en­ge­dem, hogy le­győz­zön, és nem imá­dom őt! Még csak je­let sem ké­rek tőle, mint Oro és az ősei. Én fölé ma­ga­so­dom, és le­győ­zöm. Aho­gyan né­pem is­te­ne, a Sors rá­te­szi a lá­bát a Nap­ra, úgy te­szem én rá a lá­bam a Sors­ra, és on­nan, mint aho­gyan az úszó el­ru­gasz­ko­dik a szik­lá­ról, fe­jest ug­rok az örök­ké­va­ló­ság­ba.

Csak néz­tem őt, aho­gyan meg­mu­tat­ko­zott cso­dá­la­tos ere­je, amely idő­ről idő­re fel­fed­te, hogy nem egy át­la­gos nő mel­lett ál­lok. Be­le­néz­tem gyö­nyö­rű sze­mé­be, amely tele volt ra­gyo­gás­sal, de ez a fény nem e vi­lá­gi volt, és ek­kor fél­ni kezd­tem.

– Nem ér­te­lek té­ged, Yva! – ki­ál­tot­tam fel. – Úgy be­szélsz, mint aki vé­get akar vet­ni az éle­té­nek.

– El­mú­lik – mond­ta le­csil­la­pod­va – az élet el­mú­lik, aho­gyan a pára fel­szá­rad a tü­kör­ről, az utol­só lé­leg­zet­vé­te­lünk után.

– Ez így van, Yva, de ha el­mész, ho­gyan lé­le­gez­zek én to­vább…?

– Mi­ért, mi tör­té­nik ak­kor? Nem fog a te utol­só lé­leg­ze­ted pá­rá­ja is fel­szá­rad­ni egy­szer a tü­kör­ről, és ak­kor csat­la­ko­zol hoz­zám ott, aho­vá min­den pára megy? És ha te mész elő­re, ak­kor én ma­ra­dok egye­dül, nem ugyan­az-e a hely­zet? És te már lát­tad, amint egy sze­re­tett lé­lek utol­sót lé­leg­zik…

Yva na­gyon ko­mo­lyan né­zett rám. Le­haj­tot­tam a fe­jem.

– De, így volt, és ez ret­te­ne­tes ön­vád­dal töl­tött el.

– Mi­ért kel­le­ne ön­vá­dat érez­ned, Humph­rey, ne­ked, aki csak annyit tudsz, hogy a két lé­leg­zet egy­szer eggyé vá­lik. Ki tud­ja ak­kor majd el­kü­lö­ní­te­ni őket?

– Nem ér­te­lek, és ez meg­őr­jít, Yva!

– Még én sem ér­tem, Humph­rey. Mi­ért is kel­le­ne ér­te­nünk, ami­kor én csak egy egy­sze­rű nő, te pe­dig egy egy­sze­rű fér­fi vagy? Min­dig is hoz­zád fo­gok tar­toz­ni, Humph­reym, pe­dig nem va­gyok sem szel­lem, sem va­rázs­ló, csak egy em­ber, egy nő, mint ő, akit el­ve­szí­tet­tél.

Két­sé­gek­től gyö­tör­ve néz­tem rá.

– Egy­sze­rű nők nem al­sza­nak két­száz­öt­ven­ezer éven át. Egy­sze­rű nők nem utaz­nak ga­la­xi­sok kö­zött az űr­ben sem ál­muk­ban, sem a va­ló­ság­ban. Egy­sze­rű nők nem ele­ve­ní­tik meg a ha­lott ked­vest a sze­münk előtt. A ha­juk nem fény­lik a ho­mály­ban, aho­gyan a tes­tük sem csil­log, nincs ilyen lel­ki­ere­jük, sem ilyen sze­mük, és nem ennyi­re sze­re­tet­re mél­tók!

A sza­va­im lát­ha­tó­an meg­za­var­ták őt, aki oly rend­kí­vü­li mó­don igye­ke­zett ön­ma­gát egy­sze­rű nő­nek fel­tün­tet­ni.

– Ezek csak kül­ső­sé­gek, Humph­rey, ame­lyek nem szá­mí­ta­nak – ki­ál­tott fel. – A szép­sé­ge­met, olyan, ami­lyen, örö­köl­tem, a ha­jam és a tes­tem azért fény­lik, mert nem­ze­dé­kek óta isszuk az Élet­vi­zet. Anyám sok­kal sze­re­tet­re­mél­tóbb volt ná­lam, de az ő édes­any­ja, amint me­sél­ték, még nála is ked­ve­sebb volt, mert csak a leg­job­bak­ból vál­hat a Böl­cses­ség Gyer­me­ke­i­nek ki­rály­nő­je. Ami a töb­bit il­le­ti, min­den­re ta­nu­lás út­ján tet­tem szert, ami­ben sem­mi va­rázs­lat nincs, és egy na­pon a te né­ped is el­jut erre a szint­re, már ha Oro meg­kí­mé­li őket. Ezen­kí­vül ne­ked kell a leg­job­ban tud­nod, hogy én csak egy em­ber va­gyok, egy nő, aki sze­ret… – tet­te hoz­zá, és gyen­gé­den meg­si­mo­gat­ta az ar­co­mat a te­kin­te­té­vel.

– De hon­nan tud­hat­nám, Yva? Az alatt a rö­vid idő alatt, amit együtt tölt­het­tünk, olyan dol­go­kat lát­tam, ame­lyek­től ké­tel­ked­ni kezd­tem. Még a szkep­ti­kus Bick­ley is két­li, hogy te egy hét­köz­na­pi nő len­nél!

– El­mon­dom, mi­ért, de fé­lek, hogy nem hi­szel ne­kem. – Úgy né­zett kö­rül, mint aki fél at­tól, amit el­mond, és még job­ban at­tól, hogy va­la­ki ol­vas­hat a gon­do­la­ta­i­ban. Vé­gül ma­gá­hoz húz­ta az ar­co­mat, és a fü­lem­be sut­to­gott:

– On­nan tud­ha­tod, mert lát­tál már meg­hal­ni, úgy, ahogy a nők oly­kor meg­hal­nak, ami­kor éle­tet ad­nak…

– Lát­ta­lak meg­hal­ni? – nyög­tem meg­ren­dül­ve.

Bó­lin­tott, az­tán foly­tat­ta a sut­to­gást a fü­lem­be, de ez már nem az ő hang­ja volt…

– „Menj el, aho­vá el kell men­ned, messzi­re in­nen! Ó, arra a gyö­nyö­rű hely­re, ahol meg­ta­lálsz en­gem anél­kül, hogy tud­nád, hogy meg­ta­lál­tál. Is­ten áld­jon egy idő­re, de csak egy rö­vid idő­re, egyet­le­nem! Sze­rel­mem!”

Is­mer­tem a han­got, és is­mer­tem min­den egyes sza­vát, és et­től a tu­dás­tól a föld­re zu­han­tam vol­na, ha Yva nem tart ma­gá­hoz ölel­ve.

– Hon­nan tu­dod te ezt? – néz­tem rá ri­ad­tan. – Ki mond­ta el ne­ked?! Bas­tin vagy Bick­ley? Bár egyi­kük sem hal­lot­ta a hit­ve­sem­től, de utó­lag el­mond­tam ne­kik eze­ket a szent sza­va­kat.

– Sem Bas­tin, sem Bick­ley – ráz­ta meg a fe­jét –, még csak te sem, sem éb­ren, sem ál­mod­ban, bár egy­szer, oda­lent a tó­nál azt mond­tad, egy sze­ret­ted a ha­lá­los ágyán azt mond­ta ne­ked, hogy ke­resd meg őt más­hol, és meg fo­god ta­lál­ni. Nem tu­dom meg­mon­da­ni ne­ked, Humph­rey, ki­től hal­lot­tam eze­ket a sza­va­kat, mi­vel nem tu­dom. Azt hi­szem, hogy ezek a sza­vak az em­lé­ke­ze­tem­ből jön­nek elő.

– Ez azt je­len­te­né, hogy te, Yva ugyan­az vagy, mint akit… nem Yvá­nak hív­tak.

– Ugyan­az, akit Na­ta­lie-nak ne­vez­tek, Humph­rey – vá­la­szol­ta gyen­gé­den. – Az, akit sze­ret­tél, és akit el­ve­szí­tet­tél.

– Azt gon­do­lod, hogy megint él­he­tünk együtt ezen a föl­dön?

– Igen, újra és újra, amíg el­jön az ide­je an­nak, hogy vég­leg el­hagy­juk ezt a vi­lá­got. És eb­ben biz­tos va­gyok, mert ez né­pem tit­kos tu­dá­sá­nak ré­sze.

– De hát te nem hal­tál meg. Csak alud­tál.

– Az egy mély­sé­ges mély al­vás volt, amely úgy telt el, mint egy vil­la­nás, az egész csak egy pil­la­nat­nak tűnt. Csak a tes­tet őriz­te a ko­por­só és a tu­dás. A lé­lek to­va­szállt, hogy az­tán vissza­tér­jen, és újra el­tölt­se az élet fé­nyé­vel a tes­tet, és fel­éb­red­jen. Ám ezen hosszú idő alatt a lé­lek és az élet sok test sze­mé­vel néz­he­tett ki a vi­lág­ra, és sok száj­jal szól­ha­tott, de a töb­bi éle­tem­re nem em­lék­szem, csak erre.

– Ez azt je­len­ti, hogy az uta­zá­sunk arra a tá­vo­li boly­gó­ra nem álom volt.

– Sze­rin­tem nem. És biz­tos va­gyok ben­ne, hogy sze­rin­ted sem.

– Bi­zo­nyos ér­te­lem­ben így van, Yva. Csak ép­pen nem hi­het­tem el azt, ami­ről azt hit­tem, csak a kép­ze­le­tem műve.

– Az uta­zá­sunk va­ló­sá­gos volt, Humph­rey, ezt bi­zonnyal el­hi­he­ted. Eb­ben a temp­lom­ban, nem is olyan ré­gen, mu­tat­tam ne­ked ké­pe­ket ma­gam­ról és egy fér­fi­ról, aki sze­re­tett és akit sze­ret­tem, és akit Oro meg­ölt. Nem vet­tél ész­re sem­mit azon a fér­fin?

– Bick­ley sze­rint én vol­tam az – mond­tam za­var­tan. – Iga­za len­ne?

– Úgy gon­do­lom, hogy iga­za van, kü­lön­ben so­sem sze­ret­tem vol­na be­léd, Humph­rey.

– De én egy­ál­ta­lán nem em­lék­szem arra a fér­fi­ra.

– Ez könnyen meg­le­het, hi­szen a mos­ta­ni és az ak­ko­ri éle­ted kö­zött oly sok év telt el, olyan so­kan él­tek és hal­tak meg eköz­ben. Én azon­ban em­lék­szem rá, mint­ha nem olyan ré­gen tör­tént vol­na mind­ez.

– Te­hát ami­kor fel­éb­red­tél, és ma­gad­hoz ölel­tél, azt hit­ted, hogy ő va­gyok?

– Azt hit­tem, hogy ő ha­jol fö­lém, igen, Humph­rey.

Csönd­ben áll­tunk szo­ro­san egy­más mel­lett, és eb­ben a csönd­ben meg­ta­lál­tuk az igaz­sá­got. Ott a Sors szob­rá­nak tö­vé­ben, ma­gá­nyo­san a ra­gyo­gó fény­ben is­mét el­je­gyez­tük egy­mást, és ez­zel meg­szen­tel­tük a múl­tat, hogy is­mét együtt él­jünk egy cso­dá­la­tos jö­vő­ben.

Egy cso­dá­la­tos órán át nem be­szél­tünk töb­bet. Min­den­ki gon­dol­jon azt er­ről az idő­szak­ról, amit a leg­meg­fe­le­lőbb­nek tart. Mennyei bol­dog­ság­ban vol­tunk együtt.

– Sze­rel­mem – sut­tog­ta az­tán Yva meg­ha­tott­ság­tól lágy han­gon –, ha úgy adód­na, hogy egy kis idő­re is­mét el kel­le­ne vál­nunk egy­más­tól, ak­kor nem gyá­szol­nál túl­sá­go­san, ugye?

– Mind­ezek tu­da­tá­ban meg­pró­bál­nék nem gyá­szol­ni, Yva, hi­szen tu­dom, hogy so­sem vá­lunk el egy­más­tól. De úgy ér­ted ezt, hogy meg kell hal­nom?

– Mi­vel mind­ket­ten ha­lan­dók va­gyunk, bár­me­lyi­künk meg­hal­hat, Humph­rey – mond­ta, és le­haj­tot­ta a fe­jét, hogy ne lát­has­sam az ar­cát. – Tu­dod jól, mi­lyen ve­szély­ben le­szünk ma.

– Oro tény­leg le akar­ja rom­bol­ni a vi­lá­got, és meg­van eh­hez az esz­kö­ze, Yva?

– Meg­van rá az oka és az ere­je, ha­csak… ha­csak egy má­sik erő meg nem aka­dá­lyoz­za eb­ben.

– Mi­lyen má­sik erő?

– Ó, ta­lán a sze­re­lem és a sze­re­tet ere­je. A sze­re­te­té, amely meg­aka­dá­lyoz­hat­ja má­sok gaz­tet­te­it. Eb­ben tel­jes szí­vem­ből hi­szek. De vi­gyázzunk! Oro jön. Ér­zem, tu­dom, hogy jön, bár nem min­ket ke­res, hi­szen ve­lünk tö­rő­dik a leg­ke­ve­seb­bet ma éj­jel. Kö­vess! Gyor­san!!

Át­si­e­tett a temp­lo­mon egy ká­pol­na­sze­rű rész­hez. A ká­pol­na tele volt a régi ki­rá­lyok szob­ra­i­val, mi­vel ez volt a be­já­rat a te­met­ke­zé­si hely­re. El­búj­tunk egy nagy szo­bor mö­gött. Itt jól el­fér­tünk, sőt, bár mi lát­ha­tat­la­nok ma­rad­tunk, ki is lát­tunk az emel­vé­nyen álló szo­bor két bo­ká­ja kö­zött.

És ak­kor meg­ér­ke­zett Oro.