Utószó

Kö­rül­be­lül hat hó­nap­pal az­u­tán, hogy Humph­rey Ar­buth­not be­fe­jez­te ezt az írást, amely­ben el­me­sé­li az uta­zá­sunk tör­té­ne­tét, drá­ga ba­rá­tom meg­halt, amely vár­ha­tó volt, és amellyel bi­zo­nyá­ra ő maga is tisz­tá­ban volt, an­nak a sé­rü­lés­nek a kö­vet­kez­mé­nye­ként, ame­lyet Oro­fe­nán szen­ve­dett.

En­gem tett meg a vég­ren­de­le­te vég­re­haj­tó­já­nak, és a va­gyo­nát há­rom, szi­go­rú­an egyen­lő rész­re osz­tot­ta el. Egy részt rám ha­gyott, egyet Bas­tin­ra, és a har­ma­dik részt a tu­do­má­nyos ku­ta­tá­sok­ra, amely fel­hasz­ná­lá­sá­nak el­len­őr­zé­sé­vel en­gem bí­zott meg.

A ha­lá­la gyors és vi­szony­lag könnyű volt, meg­pat­tant az agyá­ban egy ér. Ami­kor ér­te­sí­tet­tek, az író­asz­ta­lá­nál ta­lál­tam ful­com­be-i bir­to­kán a könyv­tá­rá­ban. Az asz­ta­lon lévő pa­pír­lap­ra az aláb­bi sza­va­kat írta fel: „Lá­tom őt. Én” Nem tud­ta to­vább írni, így nem tud­juk, kire gon­dolt, kit vélt lát­ni éle­te el­lob­ba­ná­sa­kor, ami­kor az agya fel­mond­ta a szol­gá­la­tot.

Némi iro­dal­mi szer­kesz­tés után ki­ada­tom azt a kéz­ira­tot, min­den elő­szó és ma­gya­rá­zat nél­kül, aho­gyan azt a vég­ren­de­le­té­ben a ba­rá­tom ki­kö­töt­te, csak annyit te­szek hoz­zá, hogy amit le­írt, az va­ló­ban meg­tör­tént, a té­nye­ket Ar­buth­not na­gyon pon­to­san köz­li, bár az azok­ból le­vont kö­vet­kez­te­té­se­i­vel nem min­dig ér­tek egyet.

Hoz­zá­ten­ném még, hogy ter­ve­zek egy dél­ten­ge­ri uta­zást, mert né­hány do­log­nak utá­na aka­rok jár­ni. Saj­nos nem vár­ha­tok túl sok ered­ményt a to­váb­bi ku­ta­tás­tól, mi­vel az Élet­víz for­rá­sát a föld­ren­gés be­te­met­te, és azt sem hi­szem, hogy em­ber még egy­szer be­te­he­ti a lá­bát Nyó­ba. Még az is elő­for­dul­hat, hogy nem buk­ka­nok Oro­fe­na nyo­má­ra, már ha az a vul­ká­ni szi­get egy­ál­ta­lán lé­te­zik még.

Bas­tin, mi­vel rend­kí­vül élet­erős fér­fi, sze­ret­ne csat­la­koz­ni hoz­zám, ter­mé­sze­te­sen egé­szen más okok­tól ve­zé­rel­ve, de re­mé­lem, hogy fel­ad­ja ezt a ter­vét. A tel­jes­ség ked­vé­ért meg­jegy­zem, hogy ami­kor Bas­tin meg­kap­ta az örök­sé­gét, a gaz­da­gok ál­nok­sá­gá­ról be­szélt, ám mind ez idá­ig sem­mi lé­pést nem tett arra, hogy meg­sza­ba­dul­jon a va­gyo­ná­tól. Ez­zel el­len­tét­ben a le­he­tő­ség­ről és a hasz­nos­ság­ról pré­di­kál, és sze­rin­tem misszi­o­ná­ri­us akar len­ni.

J. R. BICK­LEY

Utó­irat: Majd el­fe­lej­tet­tem meg­em­lí­te­ni Tommy sor­sát. A kis spá­ni­el csak há­rom nap­pal élte túl a gaz­dá­ját. Ott volt Ar­buth­not­tal, ami­kor meg­halt, és ami­kor meg­ta­lál­tuk, úgy ta­pasz­tal­tam, hogy sok­kot ka­pott. Nem volt haj­lan­dó sem enni, sem inni, és har­mad­nap­ra hol­tan ta­lál­tuk a Ma­ra­má­tól ka­pott toll­pa­lás­ton, ame­lyet Ar­buth­not szí­ve­sen hasz­nált kön­tös­ként. Mi­vel Bas­tin va­la­mi val­lá­si dol­gok­ról be­szélt, a tud­ta nél­kül föl­del­tet­tem el a ku­tyát sze­re­tett ura és úr­nő­je sír­já­nak kö­ze­lé­ben.