13. fejezet
Oro és Bas­tin egyet­ért

Bi­zo­nyá­ra akad­nak ol­va­só­im kö­zött olya­nok, akik azt mond­ják, hogy túl­sá­go­san me­se­sze­rű mind­az, amit le­írok, te­hát biz­to­san nem igaz. Ez azon­ban nem bölcs kö­vet­kez­te­tés, hi­szen azt még Bick­ley is el­is­mer­te, hogy ilyen ala­pon min­dent va­lót­lan­nak tart­hat­nánk, ami­ről még nincs tu­dá­sunk és ta­pasz­ta­la­tunk. Aki nyi­tott szem­mel jár a vi­lág­ban, és be­fo­ga­dó az új ta­pasz­ta­la­tok­kal szem­ben, an­nak el kell fo­gad­nia a le­he­tet­len­nek lát­szó dol­go­kat is, még­hoz­zá két­sé­gek nél­kül. Ezt kel­lett ten­ni­ük, pél­dá­ul, azok­nak a kö­zép­ko­ri em­be­rek­nek is, akik fel­fe­dez­ték, vagy­is in­kább újra fel­fe­dez­ték a csil­la­gok já­rá­sá­ban ta­pasz­tal­ha­tó is­mét­lő­dé­se­ket, amely­ből az ős­idők­ben Oro ki­szá­mol­ta az éb­re­dé­sük ide­jét.

Azt aka­rom ez­zel mon­da­ni, hogy ha Bick­ley kép­vi­se­li a szkep­ti­kus ál­lás­pon­tot mind­az­zal szem­ben, amit le­írok, ak­kor az, amit meg­örö­kí­tek, ki­eme­li az el­len­té­tet az ő fel­fo­gá­sá­val szem­ben. Er­ről saj­nos nem te­he­tek, és nem fo­gom sem­mi­kép­pen szé­pí­te­ni vagy meg­má­sí­ta­ni az ese­mé­nyek me­ne­tét, csak azért, hogy a ba­rá­tom cin­ko­sa le­gyek. Ami en­gem il­let, nem mi­nő­sí­tem, és nem pró­bá­lom meg­ma­gya­ráz­ni a je­len­sé­ge­ket, csak le­írok min­dent úgy, aho­gyan tör­tént, és aho­gyan át­él­tük – nem ve­szek el be­lő­le, és nem is tol­dok hoz­zá sem­mit.

Oro szin­te rög­tön az­u­tán, hogy meg­ál­la­pí­tot­ta a csil­lag­ál­lá­sok egye­zé­sét az ál­ta­la le­raj­zol­tak­kal, di­a­dal­ma­san vissza­vo­nult a bar­lang­ba. A lá­nya kö­vet­te, és in­tett ne­künk, hogy ma­rad­juk, ahol va­gyunk. Mi­köz­ben el­ha­ladt mel­let­tünk, a Ra­gyo­gó Hölgy odas­ut­to­gott – ez al­ka­lom­mal Bas­tin­nak – né­hány szót:

– Ren­ge­te­get kell ta­nul­nunk, és re­mé­lem, hogy te, ba­rá­tom, aki pap­ként szol­gálsz, meg­ta­ní­tod ne­künk a val­lá­sod alap­té­te­le­it és jel­lem­ző­it.

Bas­tin szó­hoz sem ju­tott a meg­le­pe­tés­től, de ami­kor a hölgy tá­vo­zott, ne­künk sze­gez­te a kér­dést:

– Me­lyi­kő­tök mond­ta el neki, hogy pap va­gyok?

Meg­ráz­tuk a fe­jün­ket, mert egyi­künk sem em­lé­ke­zett arra, hogy szót ej­tet­tünk vol­na ilyes­mi­ről.

– Az biz­tos – mond­ta Bas­tin –, hogy tő­lem nem tud­hat­ja, hi­szen még nem volt al­kal­mam er­ről be­szél­ni. Fel­té­te­le­zem hát, hogy a vi­sel­ke­dé­sem­ből kö­vet­kez­te­tett erre, hi­szen a papi gal­lért se vi­se­lem. Akik meg akar­tak főz­ni, azok le­szed­ték ró­lam a fe­hér nyak­ba­va­ló­mat, és nem tar­tot­tam szük­sé­ges­nek, hogy itt fel­ve­gyek és be­pisz­kít­sak egy tisz­tát.

– Hát, ha azt gon­do­lod, hogy bár­mi­lyen ősi vagy mo­dern val­lás pap­já­nak lát­szol a gyű­rött fla­nel­in­ged­ben, csá­lé ka­la­pod­ban, meg­vi­selt zöld-fe­hér es­er­nyőd­del és trottyos térd­nad­rá­god­ban, ak­kor na­gyon té­vedsz, Bas­tin ba­rá­tom!

– El­fo­ga­dom, hogy az öl­tö­zé­kem hagy kí­ván­ni­va­ló­kat maga után, Bick­ley, de hon­nan tud­ta ak­kor, hogy pap va­gyok?

– Ezek az em­be­rek lát­ha­tó­an na­gyon gyor­san ta­nul­nak. A te ese­ted­ben, Bas­tin, azon­ban tel­je­sen egy­ér­tel­mű a hely­zet. Foly­ton ma­gad­dal hur­co­lod a bál­vány fe­jét. Per­sze hogy azt hi­szik, va­la­mi bál­vány­imá­dó val­lás pap­ja vagy, mond­juk Ba­álé, vagy va­la­mi ha­son­lóé.

Ami­kor Bas­tin fel­fog­ta Bick­ley sza­va­i­nak ér­tel­mét, tel­je­sen el­vál­to­zott az arca. Még so­sem lát­tam raj­ta ilyen két­ség­be­esést és ennyi fel­há­bo­ro­dást egy­szer­re.

– Egy perc kés­le­ke­dés nél­kül tisz­táz­nom kell ezt! – je­len­tet­te ki vé­gül, és ro­han­vást in­dult vol­na a bar­lang felé, de ka­ron ra­gad­tuk, és vissza­tar­tot­tuk.

– Jobb, ha meg­vár­juk, amíg vissza­jön­nek, öreg­fiú – ne­vet­tem fel. – Ha meg­za­va­rod Oro ura­sá­got, könnyen to­váb­bi ta­pasz­ta­la­tok­ra te­hetsz szert a fel­ál­do­zás te­rén!

– Le­het, hogy iga­zad van, Ar­buth­not! In­kább rend­be sze­dem az öl­tö­zé­kem, mire vissza­tér­nek.

– Hasz­no­sabb len­ne reg­ge­li­zés­sel el­töl­te­ni az időt – ja­va­sol­ta Bick­ley. – Már ko­ráb­ban ész­re­vet­tem, hogy a leg­jobb rög­tön­ző for­má­dat ho­zod.

Bas­tin te­hát reg­ge­lit rög­tön­zött, igaz, elég kü­lö­nö­set, pél­dá­ul raj­ta­kap­tam, hogy a pe­cse­nye­sü­tő­ben for­ralt tea­vi­zet. Bas­tin úgy érez­te, hogy vég­re el­jött az ő ide­je, és igye­ke­zett fel­ké­szül­ni a nagy al­ka­lom­ra.

Azt vi­szont mind­hár­man tud­tuk, hogy elég­gé le­ron­gyo­ló­dott lát­ványt nyúj­tunk, így az­tán igye­kez­tük rend­be szed­ni az öl­tö­zé­kün­ket, már amennyi­re ez az adott kö­rül­mé­nyek kö­zött le­het­sé­ges volt. Bick­ley le­vág­ta Bas­tin ha­ját és az enyé­met, az­tán mi meg az övét. Ez­u­tán Bick­ley, aki min­dig fris­sen bo­rot­vált volt, ne­ki­állt, hogy le­szed­je a két­na­pos bo­ros­tát az ar­cá­ról.

Én is meg­iga­zí­tot­tam a sza­kál­la­mat egy ké­zi­tü­kör se­gít­sé­gé­vel. Bas­tin is meg­nyír­ta a sa­ját­ját, amely mos­tan­ra na­gyon el­va­dult. Vissza­uta­sí­tot­ta Bick­ley ja­vas­la­tát a bo­rot­vál­ko­zás­ra vo­nat­ko­zó­an, ami­vel nem ér­tet­tem egyet, mert a sza­kál­l­iga­zí­tás ered­mé­nye olyan lett, amely sza­vak­kal le nem ír­ha­tó. A kö­röm­vá­gás után fo­gat mos­tunk és meg­fü­röd­tünk. Ész­re­vet­tem, hogy Bick­ley ti­tok­ban, az egyik szik­la mö­gött, egy ki­csit be­po­má­déz­za a ha­ját, és én is kér­tem tőle egy ke­vés haj­ola­jat. Az­zal a fel­té­tel­lel adott be­lő­le, hogy Bas­tin előtt ti­tok­ban tar­tom az anyag lé­te­zé­sét, kü­lön­ben Bas­tin min­det ma­gá­ra ken­né, és bor­zal­ma­san il­la­toz­na.

A hol­mink kö­zött ta­lál­tunk tisz­ta vá­szon­nad­rá­go­kat, mi­vel az oro­fe­na­i­ak min­de­nün­ket el­hoz­ták. Eze­ket fel­vet­tük, és az öl­tö­zé­kün­ket ki­egé­szí­tet­tük nyak­ba­va­lók­kal és dísz­zseb­ken­dők­kel. A nyak­ken­dő­met, ame­lyet egy nyak­ken­dő­tű­vel rög­zí­tet­tem, Egyip­tom­ban vá­sá­rol­tam. Egy na­gyon szép arany Ozi­risz-szob­rocs­kát áb­rá­zolt, a ko­rai di­nasz­ti­ák ide­jé­ből, aki Fel­ső-Egyip­tom ko­ro­ná­ját vi­sel­te a fe­jén, és a ke­zé­ben tar­tot­ta a mú­mi­ák­nál lá­tott ural­ko­dói je­le­ket, a pász­tor­bo­tot, a kor­bá­csot és az élet ke­reszt­jét, az an­kát.

Bas­tin föl­vet­te papi egyen­ru­há­ját, a fe­ke­te ka­bá­tot és nad­rá­got, a fe­hér nyak­ba­va­lót és a papi gal­lért. Kö­zöl­te ve­lünk, hogy eb­ben a ru­há­zat­ban ször­nyen szen­ved a me­leg­től ezen az ég­haj­la­ton, és nem tud el­mo­so­gat­ni. Fel­aján­lot­tam neki, hogy meg­fo­gom a ka­bát­ját, amíg te­szi a dol­gát, és meg­di­csér­tem, hogy mi­lyen jól néz ki.

– Pom­pá­san – ér­tett egyet ve­lem Bick­ley –, de mi­ért nem ve­szed föl a mi­se­in­ged és a négy­szög­le­tes papi fö­ve­ged? (Bas­tin na­gyon ma­gas ran­gú papi sze­mély volt, aki vi­sel­te va­sár­na­pon­ként eze­ket a kel­lé­ke­ket.) Ak­kor sem­mi ki­fo­gá­sol­ni­va­ló nem len­ne raj­tad!

– Ez nem vol­na he­lyén­va­ló – vá­la­szolt neki Bas­tin, mi­vel sem­mi hu­mor­ér­zék­kel nem ren­del­ke­zett. – Nem mi­sé­zek, és hol is ten­ném, temp­lom hí­ján, bár le­het, hogy a bar­lang­ban… – De nem fe­jez­te be a gon­do­la­tot.

Ami­kor ki­csi­no­sí­tot­tuk ma­gun­kat, és Bas­tin el­pa­kolt a reg­ge­li után, le­ül­tünk. Nem in­dul­tunk sé­tál­ni, bár jól­esett vol­na a moz­gás, de nem akar­tunk el­tá­vo­lod­ni a bar­lang­tól, és fél­tünk, ne­hogy össze­pisz­kol­juk ma­gun­kat, így az­tán ücsö­rög­tünk és tű­nőd­tünk. Bick­ley leg­alább­is biz­to­san, és egy da­ra­big én is gon­dol­koz­tam, de az­tán fel­ad­tam. Ugyan mi ér­tel­me a spe­ku­lá­ci­ók­nak, ami­kor az em­ber olyan dol­gok­kal szem­be­sül, ame­lyek­ben sem­mi lo­gi­ka nincs, és ame­lyek messze meg­ha­lad­ják a tu­dá­sunk és meg­ta­pasz­ta­lá­sa­ink szint­jét? Hogy Bas­tin min gon­dol­ko­zott, meg nem mond­ha­tom, de az arc­ki­fe­je­zé­sét lát­va, ta­lán meg­fo­gal­maz­ta ma­gá­ban az Oró­nak és a Ra­gyo­gó Hölgy­nek szánt pré­di­ká­ci­ó­ját.

Csu­pán egyet­len do­log tör­tént egész dél­előtt. Úgy ti­zen­egy óra felé egy csó­nak ér­ke­zett en­ni­va­ló­val. Ma­ra­ma ült ben­ne két benn­szü­löt­tel, akik evez­tek. Elő­ké­szí­tet­tük a lő­fegy­ve­re­in­ket, de Ma­ra­ma a béke je­lé­vel kö­szön­tött ben­nün­ket. A pisz­to­lya­in­kat azon­ban nem tet­tük le, így men­tünk oda a szik­lán a ki­kö­tő­höz, hogy ta­lál­kozzunk vele. Ki­szállt a csó­nak­ból, és bár ő volt a nagy­fő­nök, has­ra ve­tet­te ma­gát előt­tünk. Eb­ből lát­szott, hogy min­dent tud az itt tör­tén­tek­ről és a va­rázs­lók sor­sá­ról. A bo­csá­nat­ké­ré­se őszin­té­nek tűnt. El­mond­ta, hogy sem­mi köze a tá­ma­dás­hoz, és biz­to­sí­tott ben­nün­ket ar­ról, hogy a népe és ő min­den­ben alá­ve­ti ma­gát a hegy fel­éb­redt is­te­né­nek, hi­szen ször­nyű­sé­ges az ő ha­rag­ja.

Nyug­tat­gat­tuk, és azt mond­tuk neki, hogy jobb, ha el­megy, mi­előtt a hegy ha­rag­vó is­te­ne vissza­tér, és ugyan­úgy el­bá­nik vele, ahogy a va­rázs­lók­kal tet­te. Egy­út­tal meg­ra­gad­tuk az al­kal­mat, és meg­kér­tük Ma­ra­mát, hogy küld­jön em­be­re­ket, akik épí­te­nek ne­künk egy meg­fe­le­lő há­zat a szik­lás part­ra, a ki­kö­tő mel­lé. Hang­sú­lyoz­tuk, mennyi­re re­mél­jük, hogy a meg­fe­le­lő napi élel­mi­szer-szál­lít­mány pon­to­san meg­ér­ke­zik min­den reg­gel. Ha mind­ezt meg­te­szik, és tel­je­sí­tik al­kal­mi kí­ván­sá­ga­in­kat is, ak­kor fel­te­he­tő­en biz­ton­ság­ban lesz az éle­te és az em­be­re­ié is. Ha­bár, a go­nosz vi­sel­ke­dés után, amit tő­lük ta­pasz­tal­tunk, ezt nem ga­ran­tál­hat­juk.

Ma­ra­ma olyan mély­sé­ge­sen meg­ren­dült mind­et­től, hogy si­et­ve tá­vo­zott. El­fe­lej­tett bár­mit is kér­dez­ni a hegy is­te­né­ről, pe­dig bi­zo­nyá­ra iz­gat­ta, hogy ki­cso­da ő, mi­ért ke­rült elő hir­te­len, hol volt ed­dig, és med­dig szán­dé­ko­zik ma­rad­ni. A tó­ban lévő szi­get min­dig is szent volt a népe szá­má­ra, akár­hon­nan is ered a tisz­te­le­te, de az, hogy vá­rat­la­nul egy élő is­ten je­len­jen itt meg, aki úgy szét­tö­ri a va­rázs­lók tes­tét, mint em­ber a ná­dat, iga­zán kel­le­met­len vég­ki­fej­let­nek bi­zo­nyult. A va­rázs­lók vi­sel­ke­dé­se már más kér­dés volt. Bár arra min­dig is szá­mí­tot­tak, hogy egy­szer egy nagy vi­har­ban a bar­lang szá­ja az ál­do­za­ti aján­dé­kok szá­má­ra szol­gá­ló kő fölé emel­ke­dik, a va­lós ese­mé­nye­ket egy­ál­ta­lán nem tud­ták föl­mér­ni ésszel.

Lát­tam Ma­ra­mán, hogy tele van kér­dé­sek­kel, de – mint már em­lí­tet­tem – úgy meg­ré­mült at­tól, amit tő­lünk hal­lott, hogy el­ro­hant. Ki­csit se bán­tam, hogy így tör­tént, mert ne­héz lett vol­na bár­mi­re is el­fo­gad­ha­tó ma­gya­rá­zat­tal szol­gál­ni. Ma­ra­ma a leg­tel­je­sebb bi­zony­ta­lan­ság­ban tá­vo­zott afe­lől, hogy me­lyi­künk le­het a hegy iga­zi is­te­ne, aki ha­lált hoz az őt za­va­rók­ra. A há­rom, élet­ben ma­radt va­rázs­ló annyi­ra ret­te­gett, hogy kép­te­le­nek vol­tak nor­má­li­san el­mon­da­ni a tör­tén­te­ket, Ma­ra­ma pe­dig nem tud­ta ki­bo­goz­ni a szá­la­kat. Csu­pán két bi­zo­nyí­té­kot ka­pott: a fő­pap görcs­be me­re­ve­dett, össze­rop­pan­tott holt­tes­tét, és a lát­ványt, hogy a töb­bi va­rázs­ló tes­te a víz alatt he­ver. Ezen túl sem­mi kéz­zel­fog­ha­tó in­for­má­ci­ó­val nem ren­del­ke­zett, és úgy gon­dol­tam, hogy Bas­tint hi­szi a hegy iga­zi is­te­né­nek. Elég­gé ter­mé­sze­tes­nek tűn­he­tett szá­má­ra, hogy az is­ten bosszút akar­jon áll­ni azo­kon, akik meg akar­ták enni…! Ezen­fe­lül ott volt az a tény is, hogy Bas­tin le­rom­bol­ta a bál­ványt, még­hoz­zá tűz­zel és va­rázs­lat­tal.

Ma­ra­ma (ahogy ké­sőbb el­mond­ta ne­kem) egy per­cig sem hit­te el azt, amit a ha­lál­ra ré­mült va­rázs­lók el­me­sél­tek neki.

Ma­ra­ma se­be­sen tá­vo­zott, ne­hogy a hegy fel­tá­madt is­te­ne, vagy Bas­tin, aki­nek újon­nan jött va­rázs­ere­je gya­nak­vás­sal töl­töt­te el, va­la­mi kárt te­hes­sen ben­ne. Mi pe­dig vissza­tér­tünk a tá­bo­runk­ba, hogy a gya­kor­la­ti­as Bick­ley ja­vas­la­tá­ra Bas­tin, aki a meg­va­ló­sí­tá­sok­ban je­les­ke­dett, be­hord­ja a gyü­möl­csö­ket az ár­nyék­ba, hogy ne ro­mol­ja­nak meg a tűző na­pon. Az oro­fe­na­i­ak a tör­tén­tek mi­att annyi­ra igye­kez­tek a ked­vünk­ben jár­ni, hogy Bas­tin csak hét for­du­ló­val tu­dott min­dent el­hor­da­ni a szik­lá­ról, de ő ezt egy csöp­pet sem bán­ta, mert sze­ret­te a fi­zi­kai mun­kát. Ez azon­ban nem tett jót a lel­ké­szi öl­tö­zék­nek, sőt! Fe­hér nyak­ba­va­ló­ját át­itat­ta az iz­zad­ság, a mel­lé­nyét és a nad­rág­ját be­ken­te a gyü­mölcs- és a hús­lé, fe­hér papi gal­lér­ja ronggyá gyű­rő­dött. Csak a ka­bát­ja ma­radt érin­tet­len, mi­vel ezt Bick­ley meg­őriz­te szá­má­ra.

Így né­zett ki a he­te­dik for­du­ló után, ami­kor Oro és a lá­nya meg­je­len­tek a bar­lang be­já­ra­tá­ban. Bas­tin, aki rö­vid­lá­tó lé­vén szem­üve­get hor­dott, és aki­nek a szem­üve­ge be­pá­rá­so­dott az iz­zad­ság­tól, azt hit­te, hogy mi ál­lunk ott, és oda­ha­jí­tot­ta az utol­só ko­sa­rat Oro lába mel­lé.

– No, te lus­ta disz­nó, mond­tam, hogy meg­csi­ná­lom, és íme, kész va­gyok! – ki­ál­tot­ta, rá­adá­sul még vic­ce­sen be is in­tett Bick­ley­nek, mert ter­mé­sze­te­sen mind­ezt neki szán­ta.

Oro azon­ban túl idős volt már ah­hoz, hogy ért­se az ef­fé­le gye­re­kes vic­ce­ket, és ép­pen kez­dett be­dü­höd­ni, hogy va­la­mi rop­pant kel­le­met­len in­téz­ke­dés­sel to­rol­ja meg Bas­tin fa­ra­gat­lan­sá­gát, ami­kor a lá­nya rend­kí­vü­li ta­pin­tat­tal így szólt:

– Bas­tin, a pap ál­do­za­ti aján­dék­kal ked­ves­ke­dik ne­ked! Te­kints rá én uram és atyám!

Oro te­hát ál­do­za­ti aján­dék­nak te­kin­tet­te a ko­sa­rat, bár az meg­ütöt­te a lá­bát, ezért nem volt túl szí­vé­lyes, de Bas­tin még­is­csak meg­me­ne­kült. Be­lát­va a hi­bát, amit el­kö­ve­tett, Bas­tin an­go­lul kez­dett el ma­gya­ráz­kod­ni, mi­köz­ben lady Yva ala­po­san szem­ügy­re vet­te.

– Ez a te val­lá­sod­ban szo­ká­sos papi öl­tö­zék, ó, Bas­tin? – kér­dez­te az­tán, kis­sé el­bor­zad­va ba­rá­tunk kül­se­jé­től. – Ha így van, jobb len­ne, ha le­vet­néd.

Bas­tin azon­nal meg­iga­zí­tot­ta a nyak­ken­dő­jét, és ki­kap­ta Bick­ley ke­zé­ből a ka­bát­ját, hogy fel­ölt­se. Bick­ley a maga csú­fon­dá­ros mód­ján „hó­do­lat­tal” és „ma­gasz­tos­ság­gal” nyúj­tot­ta felé a ka­bá­tot.

Míg Bas­tin az öl­tö­zé­két igaz­gat­ta, Bick­ley­vel oda­hoz­tunk két szé­ket, aho­vá a kü­lön­le­ges pár le­ül­he­tett.

– Azért jöt­tünk, hogy ta­nul­junk – je­len­tet­te ki Oro. – Ta­nít­sa­tok hát!

– Ne si­es­sünk így elő­re, apám! – mond­ta Yva, aki megint egy má­sik ru­hát vi­selt, de hogy hon­nan vet­te, ar­ról el­kép­ze­lé­sem sem volt. – Hadd te­gyek fel előbb egy kér­dést. Hon­nan va­lók vagy­tok ti, ide­ge­nek, és ho­gyan ju­tot­ta­tok el ide?

– Egy Ang­li­á­nak ne­ve­zett or­szág­ból ér­kez­tünk, és egy nagy vi­har ho­zott ide a szi­get­re, az a vi­har, ame­lyik­ben a bar­lang szá­ja en­nek a szik­lá­nak a szint­je fölé emel­ke­dett – vá­la­szol­tam.

– Ez volt az egyik jel, hogy az idő el­ér­ke­zett – mond­ta Oro, mind­egy ma­gá­nak.

– Hol van ez az Ang­lia? – kér­dez­te Yva.

Sze­ren­csé­re volt a köny­ve­ink kö­zött egy föld­raj­zi zseb­at­lasz is, még­hoz­zá a leg­job­bak kö­zül való. Vá­lasz­ként ki­nyi­tot­tam, és meg­mu­tat­tam neki Ang­li­át, az­tán azt a he­lyet is, ahol ép­pen be­szél­get­tünk. De Oro­fe­na he­lyét csak egy nagy­já­ból ezer ki­lo­mé­te­res kör­ben tud­tam be­ha­tá­rol­ni.

A párt na­gyon ér­de­kel­te az at­lasz. A leg­ki­sebb ne­héz­ség nél­kül meg­ér­tet­tek ben­ne min­dent, az áb­rá­zo­lás­mód­tól kezd­ve a mé­ret­ará­nyo­kig. A leg­job­ban még­is a szá­raz­föl­dek és a ten­ge­rek egy­más­hoz vi­szo­nyí­tott mennyi­sé­ge és el­he­lyez­ke­dé­se ér­de­kel­te őket, kü­lö­nös­kép­pen Orót.

– Sok min­dent me­sél­he­tek nek­tek er­ről, ide­ge­nek – mond­ta Oro az at­lasz­ra mu­tat­va – ha át­ta­nul­má­nyoz­tam ezt a köny­vet és össze­ve­tet­tem az én köny­ve­im­mel.

– Ezek sze­rint van­nak tér­ké­pei – mond­ta ne­kem Bick­ley an­go­lul aho­gyan csil­lag­tér­ké­pei is. Csak azt nem tu­dom, hol tart­hat­ja őket.

– Ott, ahol a ru­há­it – vél­te Bas­tin.

Oro eköz­ben el­tet­te a föld­rajz at­laszt a ru­há­já­ba, és in­tett a lá­nyá­nak, hogy foly­tas­sa, amit el­kez­dett.

– Mi­ért jöt­te­tek el ilyen messzi­re Ang­li­á­ból? – tet­te fel lady Yva azt a kér­dést, ami­re mind­annyi­unk­nak meg­volt a sa­ját vá­la­sza.

– Én új vi­lá­gok­kal akar­tam meg­is­mer­ked­ni – vá­la­szol­tam neki.

– A szél­vi­har ide­ho­zott ben­nün­ket – von­ta meg a vál­lát Bick­ley.

– Az én egyet­len cé­lom az, hogy meg­té­rít­sem a po­gá­nyo­kat a ke­resz­tény hit­re – je­len­tet­te ki Bas­tin, ami azért nem volt tel­je­sen igaz.

Lady Yvát azon­ban ez a vá­lasz ér­de­kel­te a leg­job­ban.

– Mit ta­nít a val­lá­sod? – kér­dez­te.

– Az én val­lá­som azt ta­nít­ja, hogy mind­azok, akik el­fo­gad­ják és en­ge­del­mes­ked­nek, örök­ké él­nek egy má­sik éle­tet a ha­lá­lon túl egy jobb vi­lág­ban, ahol nin­csen bá­nat és bűn – vá­la­szol­ta Bas­tin.

Ami­kor ezt hal­lot­ta, Oro ér­dek­lőd­ve fel­kap­ta a fe­jét, és lát­szott raj­ta, hogy más­ként néz Bas­tin­ra, mint ed­dig.

– Ki­ket ne­ve­zel po­gá­nyok­nak? – kér­dez­te Yva pár pil­la­nat­nyi szü­net után, mi­vel lát­ha­tó­an őrá is ha­tott Bas­tin vá­la­sza.

– Mind­azo­kat, akik nem ugyan­azt hi­szik, mint a mi Bas­tin ba­rá­tunk – szólt köz­be Bick­ley.

– Mind­azo­kat, akik akár tu­dat­lan­ság­ból, akár ke­mény­szí­vű­ség­ből nem kö­ve­tik az igaz­sá­got. Pél­dá­ul té­ged és az apá­dat – mond­ta lady Yvá­nak Bas­tin.

Ezen meg­hök­ken­tek, az­tán Yva sze­mé­ben fel­vil­lant a meg­ér­tés fé­nye, és el­mo­so­lyo­dott.

– A sors ezen nagy kér­dé­sé­ről majd ké­sőbb be­szé­lünk – mond­ta Oro –, mi­vel ez a vi­lág egyik leg­ősibb kér­dé­se.

– Mi­ért egy tö­ré­keny ha­jón utaz­ta­tok ilyen messzi­re? – foly­tat­ta a kér­de­zős­kö­dést Yva. – Mi­ért nem re­pül­te­tek, vagy ami még jobb, mi­ért nem he­lyez­té­tek át ma­ga­to­kat a té­ren, a tes­te­te­ket hát­ra­hagy­va alvó ál­la­pot­ban? Hi­szen ké­pe­sek vagy­tok erre.

– Ami az első meg­ol­dást il­le­ti – fe­lel­tem –, nin­csen olyan re­pü­lő szer­ke­ze­tünk, ami­vel ek­ko­ra utat meg­te­het­nénk.

– A má­so­dik­ra én vá­la­szo­lok – vet­te át a szórt Bick­ley. – Le­he­tet­len át­he­lyez­ni egy em­bert akár test­ben, akár test nél­kül csak úgy az egyik hely­ről a má­sik­ra!

Erre a vá­lasz­ra a Ra­gyo­gó Hölgy kis­sé fel­von­ta a szem­öl­dö­két, és hal­vá­nyan el­mo­so­lyo­dott.

– Lá­tom már, hogy en­nek az új vi­lág­nak még na­gyon so­kat kell fej­lőd­nie – je­gyez­te meg Oro.

At­tól fél­ve, hogy Bas­tin vi­tát kez­de­mé­nyez, ne­ki­áll­tam kér­de­zős­köd­ni:

– Lord Oro és lady Yva – mond­tam –, szí­ve­sen el­mon­dunk min­dent ma­gunk­ról, amit csak akar­tok. De bo­csás­sá­tok meg a kí­ván­csi­sá­gun­kat, és vá­la­szol­ja­tok ti is a kér­dé­se­ink­re! Kik vagy­tok ti? Mi­lyen faj és me­lyik or­szág­ból, föld­ről va­lók? Ho­gyan le­het­sé­ges, hogy itt ta­lál­tuk meg ben­ne­te­ket alvó ál­la­pot­ban?

– Vá­la­szolj te, ha ked­ved tart­ja, atyám! – szólt Yva Oró­hoz.

Oro pár pil­la­na­tig csönd­ben ült, az­tán halk, nyu­godt han­gon be­szél­ni kez­dett:

– Ki­rály va­gyok, aki egy­kor majd­nem az egész Föl­dön ural­ko­dott. Csak­hogy so­kan fel­lá­zad­tak el­le­nem a hű­bé­re­se­im és a szol­gá­im kö­zül. Ezért le­rom­bol­tam az ak­ko­ri vi­lá­got, és csak bi­zo­nyos ré­sze­it őriz­tem meg, ahon­nan majd új­ra­épít­he­tem a bi­ro­dal­ma­mat. Ami­kor ezt el­vé­gez­tem, ak­kor ál­mot bo­csá­tot­tam ma­gam­ra és a lá­nyom­ra, ame­lyet két­száz­öt­ven­ezer évre ter­vez­tem, hogy ed­dig­re egy új ci­vi­li­zá­ció ala­kul­jon ki ezen a boly­gón. Most úgy lá­tom, hogy ez az idő ke­vés­nek bi­zo­nyult, hi­szen mind­ab­ból, amit tő­le­tek meg­tud­tam, lá­tom, hogy ki­vi­rág­zott ugyan egy új ci­vi­li­zá­ció, de a tu­dás út­já­nak még na­gyon az ele­jén tart.

Bick­ley­vel egy­más­ra néz­tünk, de nem szól­tunk sem­mit. Erre nem le­he­tett mit mon­da­ni. Ho­gyan száll­hat­nánk vi­tá­ba va­la­mi­vel, amely egy ennyi­re bé­ní­tó­an nagy té­ve­dé­sen ala­pul? Bas­tin azon­ban fe­lelt ket­tőnk he­lyett is. Olyan nyu­godt han­gon be­szélt, annyi­ra min­den cso­dál­ko­zás nél­kül, mint­ha csak az elő­ző esti va­cso­rá­ról len­ne szó.

– Van itt va­la­mi té­ve­dés, vagy én ér­tek fél­re va­la­mit – mond­ta. – Mi­vel ti em­be­rek vagy­tok, nem rom­bol­hat­tá­tok le a vi­lá­got. Azt csak az az erő te­he­ti meg, amely min­dent, be­le­ért­ve ti­te­ket is, lét­re­ho­zott.

Ide­ges­ség vib­rált át raj­tam at­tól, ahogy Bas­tin a maga szo­ká­sos mód­ján le­szö­gez­te az igaz­sá­got. Leg­na­gyobb meg­le­pe­té­sem­re azon­ban, Oro nyu­god­tan vá­la­szolt neki:

– Böl­csen be­szélsz, pap. Csak­hogy az Erő, amely­ről be­szélsz, esz­kö­zö­ket al­kal­maz, hogy el­ér­je a cél­ja­it. Én egy ilyen esz­köz va­gyok.

– Pon­to­san így van – bó­lo­ga­tott Bas­tin –, ahogy min­den­ki más is. Sok­kal töb­bet tudsz az igaz­ság­ról, mint gon­dol­tam. De még­is, ho­gyan rom­bol­tad le a vi­lá­got?

– Fel­hasz­nál­tam a tu­dást, amellyel irá­nyí­ta­ni le­het en­nek a vi­lág­nak a mé­lyé­ben mun­kál­ko­dó erő­ket. Özön­vi­zet fa­kasz­tot­tam, el­süllyesz­tet­tem föl­de­ket és fel­emel­tem má­so­kat, meg­vál­toz­tat­tam az ég­haj­la­tot.

– Igen, így tör­tént mind­ez! – mond­ta Bas­tin na­gyon elé­ge­det­ten. – Is­mer­jük az Özön­víz tör­té­ne­tét, csak ép­pen nem ilyen össze­füg­gés­ben. Egy fér­fi áll a tör­té­net kö­zép­pont­já­ban, akit No­é­nak hív­tak. Hat­száz­éves volt, ami­kor ez tör­tént.

– A hat­száz év nem va­la­mi sok – szö­gez­te le Oro. – Én már be­töl­töt­tem az ez­ret, ami­kor meg­szer­vez­tem az el­al­vá­sun­kat.

– Ezer? – kér­de­zett vissza Bas­tin eny­he ér­dek­lő­dés­sel. – Ez szo­kat­lan meg­je­lö­lés. Ál­ta­lá­ban azt mond­ják, hogy az ős­atyák idő­seb­bek vol­tak ki­lenc­száz éves­nél.

– Ki­lenc­száz hó­na­pos­nál – bök­te köz­be Bick­ley in­ge­rül­ten.

– Nem is­mer­tem Noét – gon­dol­ko­zott el Oro. – Ta­lán utá­nam élt va­la­mi­kor, és ak­kor csi­nált egy má­sik, he­lyi özön­vi­zet. Ha mást már nem akarsz kér­dez­ni, ak­kor szí­ve­sen el­men­nék, hogy össze­ves­sem ezt a tér­ké­pet az enyé­mek­kel.

– Kér­dez­nék még – vág­ta rá Bas­tin gyor­san. – Ho­gyan le­het­sé­ges az, hogy özön­vi­zet bo­csát­hat­tál a Föld­re?

– A go­nosz­ság mi­att, pap. Mert nem en­ge­del­mes­ked­tek ne­kem és az Erő­nek, amit szol­gá­lok.

– Igen! Kö­szö­nöm! – ki­ál­tott fel Bas­tin. – Ez tö­ké­le­te­sen be­le­il­lik a kép­be. Ugyan­ez tör­tént Noé ese­té­ben is.

– Re­mé­lem, hogy most nem ugyan­ez a hely­zet – mond­ta Oro, és fel­állt.

– Hol­nap vissza­jö­vünk, de ha én nem tud­nék jön­ni a ten­ni­va­ló­im mi­att, ak­kor a le­á­nyom el­jön hoz­zá­tok, és foly­tat­ja ezt a be­szél­ge­tést.

Ez­zel vissza­fe­lé in­dult a bar­lang­ba, és Yva kis­sé le­ma­rad­va kö­vet­te. Csat­la­koz­tam hoz­zá egé­szen a bar­lang szá­já­ig, aho­gyan Tommy is. A ku­tya egész idő alatt Yva szok­nyá­ja szé­lén ült, a leg­ke­vés­bé sem ér­de­kel­te éve­i­nek fel­fog­ha­tat­lan szá­ma, már ha va­ló­ban igaz volt a két­száz­öt­ven­ezer év, és nem té­ve­dés, de ezt nem tud­tam el­dön­te­ni.

– Lady Yva – szól­tam hoz­zá –, jól ér­tet­tem, hogy lord Oro azt mond­ta, ezer­éves volt az ese­mény ide­jén?

– Igen, ked­ves Humph­rey. Most pe­dig még több, leg­alább­is így gon­do­lom.

– Te­hát te is ezer­éves múl­tál? – kér­dez­tem el­csuk­ló han­gon.

– Nem, de­hogy! – til­ta­ko­zott Yva, meg­ráz­va csil­lo­gó fürt­je­it. – Én még fi­a­tal va­gyok. Na­gyon fi­a­tal, már ha nem szá­mí­tom az át­aludt éve­ket.

– És an­nak is lát­szol – mond­tam. – De mit ér­tesz azon, lady Yva, hogy fi­a­tal?

Kér­dés­sel vá­la­szolt a kér­dé­sem­re.

– Hány éve­sek azok a nők a ti vi­lá­go­tok­ban, akik úgy néz­nek ki, mint én?

– Ná­lunk nincs hoz­zád fog­ha­tó hölgy, lady Yva. Még­is, azt mon­da­nám, hogy hu­szon­öt vagy leg­fel­jebb har­minc­éve­sek.

– Ér­tem, és már ki is szá­mol­tam! Ami­kor az apám alud­ni kül­dött, hu­szon­hét éves vol­tam. Nem, nem akar­lak be­csap­ni! Hu­szon­hét éves és há­rom hó­na­pos, pon­to­san.

Ez­u­tán kö­zöl­te, hogy ha­ma­ro­san vissza­tér, és el­ment. Egy ki­csit még ne­ve­tett a maga el­bű­vö­lő mód­ján, és ak­kor ész­re se vet­tem, hogy Tommy vele tar­tott.

Ami­kor el­is­mé­tel­tem a sza­va­it Bick­ley­nek és Bas­tin­nak, akik tá­vo­labb he­gyez­ték a fü­lü­ket, Bas­tin meg­je­gyez­te:

– Ha a hölgy csak hu­szon­hét éves, ak­kor az apja elég ké­sőn nő­sült, de az is le­het, hogy so­ká­ig vár­tak a gyer­mek­ál­dás­ra.

Bick­ley, aki egé­szen ed­dig fé­kez­te ma­gát, most ki­rob­bant, mint egy bom­ba:

– Csak nem azt aka­rod mon­da­ni, Bas­tin, hogy egy szót is el­hit­tél eb­ből a sü­let­len­ség­ből, amit össze­hord­tak?! Már­mint hogy ez az öreg sar­la­tán ezer­éves, ő csi­nál­ta az Özön­vi­zet és a töb­bi disz­nó­sá­got?

– Ha en­gem kér­de­zel, Bick­ley – mond­ta Bas­tin nyu­god­tan –, sem­mi okom ké­tel­ked­ni a sza­va­i­ban. Leg­alább­is pil­la­nat­nyi­lag. Egy em­ber, aki egy üveg­ko­por­só­ban aludt, rá­di­um­su­gár­zás­sal me­le­gít­ve ma­gát, és olyan csil­lag­tér­ké­pei van­nak, ame­lyek egyez­nek a je­len­ko­ri ég­bolt­tal, ami a fel­éb­re­dé­sük ide­je, fel­té­te­le­zé­sem sze­rint bár­mi­re ké­pes.

– Még özön­vi­zet is fa­kaszt – mo­rog­ta Bick­ley.

– Nem tu­dok rész­le­te­ket az özön­víz­ről, de el­kép­zel­he­tő, hogy en­ge­délyt ka­pott egy­re. Mi­ért is ne ka­pott vol­na? So­sem szem­lél­he­ted a dol­go­kat kel­lő tá­vol­ság­ból, Bick­ley. Van, hogy va­la­mi túl nagy, és te túl kö­zel vagy hoz­zá, ezért az­tán nem lá­tod, és azt hi­szed, le­he­tet­len. Ugyan­az az Erő, amely te­het­sé­get ad ne­ked egy olyan ope­rá­ció el­vég­zé­sé­hez, amely mind ez idá­ig ki­vi­te­lez­he­tet­len­nek tűnt, te még­is meg­csi­nál­tad már jó pár­szor, mi­ért ne ad­hat­na te­het­sé­get en­nek az öreg fic­kó­nak arra, hogy özön­vi­zet fa­kasszon? A min­den­sé­get vi­lá­gok­ban kell mér­ni, és nem mér­föl­dek­ben, Bick­ley!

– Ezek sze­rint azt is el­hi­szed, hogy egy em­ber meg­él­het ezer évet, ho­lott jól tud­juk, hogy már a száz év is na­gyon rit­ka.

– Er­ről sem­mit se tu­dunk, Bick­ley. Csak annyit, hogy az em­be­ri tör­té­ne­lem ezen szög­le­té­ben, mond­juk, hogy az utol­só tíz­ezer év­ben, az em­be­rek leg­fel­jebb száz évet él­het­nek meg. Csak­hogy azok a kö­vek, ame­lye­ket olyan elő­sze­re­tet­tel ta­nul­má­nyo­zol, ar­ról val­la­nak, hogy ezen a boly­gón több száz mil­lió éve van élet. Ugyan ki a meg­mond­ha­tó­ja, hogy vol­tak-e idő­sza­kok a tör­té­ne­lem­ben, ami­kor az em­ber meg­élt ezer évet is, és hogy az el­ve­szett ci­vi­li­zá­ci­ók va­ló­ban lé­tez­tek-e, és Oro meg a lá­nya nem egy ilyen­ből szár­maz­nak?!

– Sem­mi­re sincs bi­zo­nyí­ték – mond­ta Bick­ley.

– Nem tu­dok olyan bi­zo­nyí­té­kok­ról, ami­lye­nek­re te gon­dolsz – foly­tat­ta Bas­tin –, bár ol­vas­tam Pla­tón köny­vét At­lan­tisz­ról, amely­ről az egyip­to­mi pap azt el­me­sél­te, hogy el­süllyedt. De sze­mély sze­rint sok bi­zo­nyí­té­kot tu­dok a Bib­li­á­ból, amely­be nem ár­ta­na be­le­kuk­kan­ta­nod, és na­gyon örü­lök neki, hogy e szent irat ilyen vá­rat­lan bi­zo­nyí­tá­sá­ra buk­ka­nok. Nem mint­ha ez bár­mit is szá­mí­ta­na, hi­szen meg­ta­nul­hat­tam be­lő­le, hogy a gond­vi­se­lés bár­mi­kor át­vi­het a más­vi­lág­ra, és ez a je­len hely­ze­tünk­ben na­gyon is esé­lyes. Most vi­szont át­öl­töz­nék és ne­ki­áll­nék főz­ni, meg a töb­bi há­zi­mun­ká­nak.

– El kell is­mer­nem – bó­lo­ga­tott a tá­vo­zó Bas­tin után Bick­ley –, hogy az öreg Bas­tin egy­ál­ta­lán nem olyan os­to­ba, mint ami­lyen­nek lát­szik. Az ő szem­szö­gé­ből néz­ve a meg­ál­la­pí­tá­sai na­gyon is lo­gi­ku­sak. Sőt, iga­za van, ami­kor azt mond­ja, hogy rossz vé­gén né­zünk a táv­cső­be. Az uni­verzum na­gyon nagy, és nem tud­hat­juk, hogy hol mi tör­té­nik ben­ne. Hi­szen még azt sem tud­juk, hogy ezen az ap­rócs­ka boly­gón mi tör­tént eó­nok­kal ez­előtt, mi­lyen sza­bá­lyok sze­rint vál­to­zik a sor­sa, pe­dig a jég­kor­sza­kok­ból tud­juk, hogy vál­to­zik. De en­nek el­le­né­re meg­győ­ző­dé­sem, hogy Oro bá­csi egy meg­rög­zött ha­zu­do­zó, sőt maga a ha­zu­gok ki­rá­lya.

– Ezt előbb bi­zo­nyí­ta­ni kell – vá­la­szol­tam neki óva­to­san. – Egye­lő­re csak annyit tu­dunk, hogy na­gyon okos, cso­dá­la­to­san nagy az is­me­ret­anya­ga, rend­kí­vü­li a meg­je­le­né­se, és a lá­nya a vi­lág egyik leg­éde­sebb te­rem­té­se.

– Eb­ben egyet­ér­tünk – ne­ve­tett rám Bick­ley. – Rá­adá­sul ugyan­olyan ra­gyo­gó is, mint ami­lyen ked­ves. Ha ő egy régi ci­vi­li­zá­ció szü­löt­te, kár, hogy az már nem lé­te­zik. De most men­jünk, és pi­hen­jünk egy ke­ve­set! Bas­tin majd szól, ha el­ké­szült a va­cso­ra.