16. fejezet
A múlt em­lé­kei

Yva a szo­bor háta mögé ve­ze­tett ben­nün­ket, és meg­mu­tat­ta, hova áll­junk. Ez­u­tán el­he­lyez­ke­dett tő­lünk jobb­ra, mint egy mu­tat­vá­nyos, és pár pil­la­na­tig moz­du­lat­lan­ná me­re­ved­ve állt mel­let­tünk. Mi­köz­ben az ar­cát néz­tem, lát­tam, hogy az egész tes­te meg­te­lik va­la­mi kü­lön­le­ges erő­vel, a sze­me fé­nye­seb­bé, a haja ra­gyo­gób­bá vá­lik, mint­ha va­la­mi el­ké­pesz­tő erő ke­rí­te­né a ha­tal­má­ba. Az­tán be­szél­ni kez­dett:

– Elő­ször azt mu­ta­tom meg nek­tek, ho­gyan él­tek az őse­im a fény­ko­ruk­ban. Néz­ze­tek elő­re!

El­for­dí­tot­tuk róla a te­kin­te­tün­ket, és ész­re­vet­tük, hogy az előt­tünk el­te­rü­lő üres tér las­san ala­kok­kal te­lik meg. Az ala­kok elő­ször csak ár­nyé­kok­nak tűn­tek, ame­lyek egy­más­tól el nem kü­lö­nít­he­tő­en le­beg­nek a sem­mi­ben, de az­tán olyan va­ló­sá­gos­sá vál­tak, hogy Tommy ne­kik ug­rott, már amed­dig a pó­rá­za en­ged­te, és he­ves uga­tás­ba kez­dett.

Cso­dá­la­tos kép bon­ta­ko­zott ki előt­tünk. Egy hó­fe­hér már­vány­ból épí­tett pa­lo­tát lát­tunk, amely előtt egy gyö­nyö­rű ud­vart ra­gyo­gott be a nap­fény. Ezen az ud­va­ron, a pa­lo­tá­ba fel­ve­ze­tő lép­csők lá­bá­nál egy ki­rály tró­nolt ko­ro­ná­val a fe­jén, se­lyem bal­da­chin alatt, gaz­da­gon dí­szí­tett, szép­sé­ges öl­tö­zet­ben. Ék­kö­vek­kel ki­ra­kott jo­gart tar­tott a ke­zé­ben. Ne­mes arc­vo­ná­sú, kö­zép­ko­rú fér­fi volt, és kö­rü­löt­te, mint csil­lo­gó vi­rág­ko­szo­rú, ott áll­tak ud­va­rá­nak ve­ze­tő tiszt­ség­vi­se­lői. Gyö­nyö­rű nők is vol­tak a cso­port­ban, és a ki­rály mö­gött jobb és bal ol­da­lán a ki­rá­lyi csa­lád nő­tag­jai fog­lal­tak he­lyet, úgy gon­dol­tam, hogy a fe­le­sé­ge, a lány­test­vé­rei és a le­á­nyai.

– A Böl­cses­ség Gyer­me­ke­i­nek egyik újon­nan meg­ko­ro­ná­zott ki­rá­lya fo­gad­ja alatt­va­lói hó­do­la­tát a vi­lág min­den tá­já­ról – ma­gya­ráz­ta a je­le­ne­tet Yva.

Míg be­szélt, ki­rá­lyok je­len­tek meg és já­rul­tak uruk elé, mind­annyi­an ko­ro­ná­ban és jo­gar­ral a ke­zük­ben. A trón elé érve va­la­mennyi­en le­tér­del­tek, és meg­csó­kol­ták leg­főbb ki­rá­lyuk lá­bát, aki meg­haj­tot­ta fe­lé­jük a jo­ga­rát, mint­egy fo­gad­va hó­do­la­tu­kat. Leg­alább ti­zen­öt ki­rály vo­nult fel sor­ban, a kü­lön­bö­ző né­pek kü­lön­bö­ző bőr­szí­nű ki­rá­lyai. Vol­tak köz­tük fe­hé­rek, fe­ke­ték, sár­gák, sőt vö­rös bő­rű­ek is.

A ki­rá­lyo­kat a mi­nisz­te­re­ik kö­vet­ték, akik aján­dé­ko­kat, fő­ként ara­nyat és drá­ga­kö­ve­ket he­lyez­tek el bő­sé­ges ára­dat­ban a trón­szék elé. Az egyik fic­kó meg­bot­lott, és a tál­ca meg­bil­lent a ke­zé­ben. Az aján­dé­kok a föld­re zá­po­roz­tak, egyik a má­sik után, hi­á­ba igye­ke­zett vissza­tar­ta­ni őket. A trón ki­rá­lya lát­va a je­le­ne­tet egy pil­la­nat­ra ki­esett ma­gasz­tos sze­re­pé­ből, és el­mo­so­lyo­dott. Ezt azért mon­dom el, mert ez bi­zo­nyít­ja, hogy nem egy meg­ren­de­zett je­le­ne­tet lát­tunk, ha­nem a va­ló­ság pár per­cét, ami egy­kor meg­tör­tént. Ha mind­ezt meg­ren­de­zik, nyil­ván­va­ló­an nem ügyet­len­ke­dik ott sen­ki, ha­nem min­den­ki gé­pi­e­sen te­szi, amit kell.

Bi­zony, amit lát­tunk, az a va­ló­ság volt. Va­la­mi, ami egy­szer vég­be­ment, és ez igaz volt mind­ar­ra, ami ez­u­tán kö­vet­ke­zett. Vé­gig­néz­tük a se­reg­szem­lét. Ka­to­nák vo­nul­tak fel, akik kö­zül so­kan kard­dal és lán­dzsá­val (úgy vé­lem, ők vol­tak a test­őrök), míg má­sok olyas­fé­le esz­kö­zök­kel vol­tak fel­fegy­ver­kez­ve, ame­lyek a leg­in­kább a va­dak fú­vó­csö­ve­i­hez ha­son­lí­tot­tak. E fegy­ve­rek hasz­ná­la­tá­ról a leg­cse­ké­lyebb el­kép­ze­lé­sem sem le­he­tett. Ágyú­kat se­hol sem lát­tam, de jöt­tek ko­csik, ame­lyek­re, vé­le­mé­nyem sze­rint, mér­ges gá­zok­kal töl­tött tan­ko­kat erő­sí­tet­tek föl. Lo­va­gok is ha­lad­tak a me­net­ben, az ál­ta­lunk te­nyész­tett lo­vak­tól né­mi­kép­pen el­té­rő há­ta­so­kon, ame­lyek ala­cso­nyab­bak és kar­csúb­bak vol­tak, de a sze­mük­ben tűz égett, és duz­zad­tak az erő­től. Min­den és min­den­ki na­gyon szé­pen fel volt dí­szít­ve. Fér­fi­a­kat lát­tunk egy hosszú gép­ben ülni, pá­ro­sá­val he­lyez­ked­tek el a le­ál­lá­sok­nak lát­szó „zse­bek­ben”, ame­lyek­ből csak a fel­ső­tes­tük lát­szott ki. Ez a gép hosszú volt, mint egy sok­ülé­ses ke­rék­pár, és nagy se­bes­ség­gel ha­ladt, de hogy mi moz­gat­ta, azt nem le­he­tett ki­de­rí­te­ni. Húsz-húsz em­ber ült ben­ne a két ol­da­lán, és mind­egyi­kük apró, ám nyil­ván­va­ló­an ha­lá­los fegy­vert tar­tott a ke­zé­ben, ame­lyik a leg­in­kább egy na­rancs­ra ha­son­lí­tott. Ezt az első jár­mű­vet több má­sik kö­vet­te, ame­lyek csak annyi­ból tér­tek el az el­ső­től, hogy negy­ven­től szá­zig ter­je­dő szá­mú har­cos ka­pott ben­nük he­lyet.

Mind­ezek meg­ko­ro­ná­zá­sá­ul a légi pa­rá­dé szol­gált. Ren­ge­teg re­pü­lő­gép ér­ke­zett. Egye­sek csa­pa­tos­tól jöt­tek, mint a vad­li­bák, má­sok egy­ma­guk­ban. Kü­lön­fé­le alak­za­tok­ban re­pül­tek az egye­nes vo­nal­tól a négy­szö­gig, ame­lyek­ben a gé­pek tö­ké­le­te­sen tar­tot­ták az egy­más köz­ti tá­vol­sá­got. Egyik gép sem volt na­gyobb an­nál, hogy öt em­ber­nél több kap­has­son ben­ne he­lyet, de sta­bil­nak lát­szot­tak, és olyan könnyed ele­gan­ci­á­val mo­zog­tak, mint a fecs­kék. Re­pü­lés köz­ben moz­gat­ták a szár­nya­i­kat, aho­gyan a ma­da­rak, de hogy mi haj­tot­ta őket, ar­ról el­kép­ze­lé­sünk sem le­he­tett.

Ami­kor a se­reg­szem­le vé­get ért, a kép egy ha­tal­mas, fel­dí­szí­tett ter­met mu­ta­tott, ahol az ün­nep­ség foly­ta­tó­dott. A ki­rá­lyok ki­rá­lya egy bal­da­chi­nos emel­vé­nyen ült a Sor­sot áb­rá­zo­ló, vagy egy ah­hoz na­gyon ha­son­ló szo­bor előtt. Előt­te a te­rem tele volt hosszú asz­ta­lok­kal, ame­lyek­nél az ün­nep­lő so­ka­ság fog­lalt he­lyet, min­den kül­or­szág­be­li sa­ját né­pé­nek ün­ne­pi vi­se­le­té­ben. A ki­rály fel­állt a szé­ké­ből, meg­for­dult, és tér­det haj­tott a szo­bor előtt, majd imá­ba me­rült. Ez­u­tán vissza­ült a he­lyé­re, föl­vett egy bor­ral teli kely­het, és üd­vöz­lő­en a ven­dé­gei felé emel­te. A ven­dé­gek vi­szo­noz­ták az üd­vöz­lést, és ugyan­úgy le­tér­del­tek előt­te, aho­gyan ő a szo­bor előtt. Meg­fi­gyel­tem, hogy pá­ran áll­va ma­rad­tak, akik a mai gö­rög pa­pok­hoz ha­son­ló öl­tö­ze­tet vi­sel­tek.

Ez­zel vé­get ért ez a je­le­net. A kö­vet­ke­ző sok­kal egy­sze­rűbb kör­nye­zet­ben, az előb­bi ki­rály ha­lot­tas ágyá­nál tör­tén­te­ket mu­tat­ta. Rá­is­mer­tünk, bár ed­dig­re meg­fonnyadt, na­gyon-na­gyon öreg­nek és be­teg­nek lát­szott. Hal­dok­lott. Or­vo­sok, nők és ud­va­ron­cok áll­ták kö­rül, hogy vele le­gye­nek az utol­só per­ce­i­ben. A kép vál­tott, és az utó­dot mu­tat­ta, aki­nek gyá­szát szét­tör­te az ud­va­ron­cok ra­jon­gá­sa és a nép ün­nep­lé­se. Az­tán ez a je­le­net is to­va­szállt.

– Így kö­vet­ték egy­mást a nagy ki­rá­lyok az évek hosszú so­rán – mond­ta Yva. – Nyolc­va­nan vol­tak, és egyen­ként át­la­go­san hét­száz évig ural­kod­tak. Az egész Föld, ahogy ak­ko­ri­ban lak­ták, az ural­muk alá tar­to­zott. Min­den tu­dás és ha­ta­lom a ke­zük­ben volt, és a böl­cses­sé­gük tö­ret­len fénnyel ra­gyo­gott. Va­la­mennyi­en mű­vé­szek is vol­tak, és a tit­kok is­me­rői. Kap­cso­lat­ban áll­tak a csil­la­gok­kal, is­te­nek­ként él­tek. De aho­gyan az is­te­ne­ket, őket is meg­fer­tőz­te az irigy­ség. Ma­guk­nak kö­ve­tel­ték és fél­té­ke­nyen őriz­ték a hosszú élet tit­kát. A vi­lág alá­juk ren­delt ré­sze szen­ve­dett és meg­halt. Ők, a Tu­dás Bir­to­ko­sai ge­ne­rá­ci­ó­kon át pom­pá­ban él­tek, míg a vi­lág né­pei őket szol­gál­ták. Ám a szá­muk nem­ze­dék­ről nem­ze­dék­re csök­kent, mi­vel a Böl­cses­ség Gyer­me­kei nem sza­po­rod­tak kel­lő mér­ték­ben, a vér­vo­na­luk las­san ki­szá­radt. Az alatt­va­ló­ik pe­dig így szól­tak: „Ha­tal­ma­sok ők, de már csak ma­rok­nyi­an van­nak, szá­mol­junk hát le ve­lük, ve­gyük el tő­lük a vá­ro­sa­i­kat, a kin­cse­i­ket, és igyunk mi is az Élet­víz­ből, amit meg­ta­gad­nak tő­lünk! Mit szá­mít az, ha so­kan meg is hal­nak kö­zü­lünk, ép­pen ele­gen va­gyunk ah­hoz, hogy le­győzzük őket!” Így tör­tént, hogy a vi­lág né­pei fel­lá­zad­tak ura­ik, a Böl­cses­ség Gyer­me­kei el­len, és meg­kez­dő­dött a há­bo­rú. Néz­zé­tek hát!

Az újabb je­le­net­ben az eget be­töl­töt­ték a re­pü­lő­gé­pek, ame­lyek úgy szór­ták a tü­zet a len­ti vá­ro­sok­ra, aho­gyan a vi­har a vil­lá­ma­it. A vá­ro­sok­ban min­den­fe­lé tü­zek vil­lan­tak fel, ame­lyek le­lőt­ték a re­pü­lő­ket, így azok tu­cat­já­val zu­han­tak alá, mint a lám­pa láng­já­tól meg­per­zselt ro­va­rok. Ám egy­re több re­pü­lő ér­ke­zett, míg a vá­ro­sok po­rig ég­tek, és már nem lőt­tek vissza per­zse­lő su­ga­ra­kat. A Böl­cses­ség Gyer­me­ke­i­nek ide­je le­járt.

A kép vál­tott, és azt a föld alat­ti he­lyet mu­tat­ta, ahol áll­tunk. Pom­pás vá­ros­nak lát­szott, bár fé­nyé­ben meg sem kö­ze­lí­tet­te a föld­fel­szí­ni­e­ket, ame­lye­ket ko­ráb­ban lát­tunk. Ud­va­ron­cok jöt­tek-men­tek a pa­lo­tá­ban, és az ut­cá­kon a min­den­hon­nan ára­dó fény­ben nyü­zsög­tek az em­be­rek. A há­za­kat lak­ták, de na­gyon ke­vés gyer­me­ket le­he­tett lát­ni.

A je­le­net­nek vá­rat­la­nul vége sza­kadt, és az a te­rem tűnt elénk, amely­ben nem sok­kal ko­ráb­ban Oró­val ta­lál­koz­tunk. Ott ült ő, Oro maga, a trón­ja fölé ma­ga­so­dó már­vány­kagy­ló alatt a bal­da­chi­nos emel­vé­nyen. Né­hány idős ud­va­ronc szor­gos­ko­dott kö­rü­löt­te. A te­rem­ben min­den­hol, így az emel­vény kö­rül is ka­to­nák áll­tak. Két­ség­te­le­nül az őr­ség, bár min­den fegy­ve­rük egyet­len, bot­nak lát­szó tárgy volt, már ha fegy­ver volt ez egy­ál­ta­lán.

Yva, kü­lö­nös arc­ki­fe­je­zés­sel az ar­cán, lát­szó­lag erő­sen kon­cent­rál­va, el­kezd­te el­ma­gya­ráz­ni, hogy mi is tör­té­nik a sze­münk lát­tá­ra. Las­san és mo­no­ton han­gon be­szélt, mint­ha be­ma­gol­ta és ér­zel­mek nél­kül adta vol­na elő a mon­dó­ká­ját. Nem tu­dom szó sze­rint vissza­ad­ni a sza­va­it, de va­la­mi ilyes­mit mon­dott:

– A Böl­cses­ség Gyer­me­ke­i­nek hely­ze­te vál­sá­gos­ra for­dult. Mos­tan­ra na­gyon meg­fo­gyat­ko­zott a szá­muk. Ne­kik is szük­sé­gük len­ne étel­re, de mi­vel a föld­fel­szín egé­szét az el­len­sé­gük ural­ja, nem jut­hat­nak éle­lem­hez. Ve­gyé­sze­ik ké­szí­te­nek ugyan táp­anya­go­kat ide­lent a föld alat­ti ho­mály­ban, de ezek nem elég­sé­ge­sek az egész­sé­ges élet­hez, még ak­kor sem, ha kor­lát­la­nul fo­gyaszt­hat­ják az Élet­vi­zet. Egy­re töb­ben hal­nak meg kö­zü­lük. Ek­kor kül­dött­ség ér­ke­zik a föld­fel­szín fő ki­rá­lyá­tól, aki az Egye­sí­tett Né­pek fe­lett ural­ko­dik, hogy a meg­adás­ról tár­gyal­jon. Néz­zé­tek, itt jön!

Ami­kor Yva ezt mond­ta, a te­rem­be be­lé­pett a kö­vet­ség. Egy fi­a­tal fér­fi ve­zet­te őket, ma­gas, fe­ke­te hajú, jó­ké­pű és ma­ga­biz­tos. Bí­bor­szí­nű öl­tö­zé­két gaz­da­gon bo­rí­tot­ták a dí­szí­té­sek, és a fe­jén hor­dott kes­keny arany­pánt ki­rá­lyi szár­ma­zás­ról ta­nús­ko­dott. Több­nyi­re idős fér­fi­ak kí­sér­ték, a dip­lo­ma­ták ki­für­kész­he­tet­len arc­ki­fe­je­zé­sé­vel, de akadt köz­tük egye­nes te­kin­te­tű, ma­gas ran­gú ka­to­na is. Yva foly­tat­ta a ma­gya­rá­za­tot ugyan­azon a kü­lö­nös, mo­no­ton han­gon, mint ed­dig:

– Íme, az Egye­sí­tett Né­pek ki­rá­lyá­nak fia, a her­ceg, a kö­vet, aki maga is ki­rály lesz. Meg­ha­jol lord Oro előtt, és azt mond­ja: „Ha­tal­mas és Ősi Ural­ko­dó, Is­te­nek Utó­da, a Mennyek Szü­löt­te, szo­rult hely­zet­ben já­ru­lok eléd, ami­kor hí­ve­id szá­ma már úgy meg­fo­gyat­ko­zott, hogy esé­lyed se le­het a győ­ze­lem­re. Az Egye­sí­tett Né­pek kül­döt­te­ként ér­kez­tem, hogy a béke fel­té­te­le­i­ről be­szél­jek ve­led, de ezt csak ak­kor te­he­tem meg, ha örö­kö­söd, a le­á­nyod, aki egy­kor a Böl­cses­ség Gyer­me­ke­i­nek ki­rály­nő­je lesz, is je­len van.

Oro ek­kor in­tett, és a már­vány­kagy­ló mö­gül elő­lé­pett Yva maga, gyö­nyö­rű­sé­ge­sen, ki­rá­lyi dí­sze­ket vi­sel­ve, ud­var­höl­gyei kö­ré­ben. Üd­vöz­lés­ként bó­lin­tott a her­ceg és kí­sé­re­te felé, akik vi­szo­noz­ták ud­va­ri­as­sá­gát. De ezen túl­me­nő­en ész­re­vet­tem, hogy a her­ceg és Yva lát­ha­tó­an is­me­rős­ként te­kin­te­nek egy­más­ra.

Yva, aki ott állt mel­let­tünk, sa­ját kép­má­sá­ra mu­ta­tott a ké­pen, amely elég kü­lö­nös lát­ványt nyúj­tott, és foly­tat­ta a me­sé­lést:

– Íme, meg­je­le­nik lord Oro le­á­nya, és az Egye­sí­tett Né­pek her­ce­ge üd­vöz­li őt. Azt mond­ja, hogy a nagy há­bo­rú több száz éven át folyt a Böl­cses­ség Gyer­me­kei és az egy­sze­rű em­be­rek kö­zött, amely há­bo­rú­ban a Böl­cses­ség Gyer­me­kei ha­tal­muk meg­tar­tá­sá­ért, a né­pek pe­dig a sza­bad­sá­gu­kért küz­döt­tek. Eb­ben a há­bo­rú­ban egy­sze­rű em­be­rek mil­li­ói vesz­tek oda. Ret­te­ne­tes fegy­ve­rek­től és ször­nyű va­rázs­la­tok­tól hal­tak szörny­ha­lált, ame­lye­ket a Böl­cses­ség Gyer­me­kei bo­csá­tot­tak rá­juk. Még­is győ­ze­lem­re vit­ték az ügyü­ket, le­rom­bol­ták a Böl­cses­ség Gyer­me­ke­i­nek pom­pás vá­ro­sa­it, és a ma­ra­dé­ku­kat arra kény­sze­rí­tet­ték, hogy a föld alá me­ne­kül­je­nek, ahol a bar­lan­gok­ban már nem él­het­nek ha­tal­mas ere­jük­kel és va­rázs­ha­tal­muk­kal, ha­nem el­sor­vad­nak, mint fény hí­ján a nö­vé­nyek. Lord Oro erre azt kér­de­zi, mik hát az Egye­sí­tett Né­pek fel­té­te­lei, hogy lét­re­jö­hes­sen a béke. A her­ceg fel­so­rol­ja a kö­ve­te­lé­se­i­ket. Elő­ször is a Böl­cses­ség Gyer­me­kei ad­ják át min­den tu­dá­su­kat a né­pek tu­dó­sa­i­nak. Má­sod­szor, en­ged­jék meg, hogy min­den­ki ihas­son az Élet­víz­ből, és ez­ál­tal hosszú éle­tet nyer­jen. Har­mad­szor, ás­sák el min­den bű­vös prak­ti­ká­ju­kat a föld mé­lyé­be, amellyel bajt és gyöt­rel­met hoz­hat­nak a vi­lág né­pe­i­re. Ha ezt a há­rom kö­ve­te­lést tel­je­sí­tik, ak­kor az Egye­sí­tett Né­pek be­fe­je­zett­nek te­kin­tik a há­bo­rút, is­mét fel­épí­tik a le­rom­bolt vá­ro­so­kat, ame­lye­ket a re­pü­lő­gé­pe­ik dön­töt­tek össze, és be­le­egyez­nek abba, hogy lord Oro és az utó­dai ural­kod­ja­nak fö­löt­tük a ki­rá­lyok ki­rá­lya­ként. Lord Oro erre meg­kér­de­zi, hogy ez len­ne min­den? A her­ceg erre azt vá­la­szol­ja, hogy nem. Ami­kor a Böl­cses­ség Gyer­me­ke­i­nek ki­rá­lyi ud­va­rá­ban ven­dé­ges­ke­dett, ak­kor sze­re­lem ala­kult ki köz­te és lord Oro utód­ja, egyet­len gyer­me­ke, a le­á­nya kö­zött. Azt kéri, és ezt az Egye­sí­tett Né­pek ké­rik, hogy az is­te­ni hölgy hadd le­hes­sen a fe­le­sé­ge, és ami­kor el­jön en­nek az ide­je, vele ural­kod­has­son, majd pe­dig a gyer­me­ke­ik ve­gyék át a he­lyü­ket. Néz­zé­tek – szólt ránk Yva ál­mo­dó­an mo­no­ton hang­ján –, ho­gyan kér­de­zi meg lord Oro a le­á­nyát, hogy igaz-e az, amit az ifjú her­ceg ál­lít. A her­ceg­nő pe­dig azt vá­la­szol­ja – és en­nél a rész­nél a mel­let­tem álló hús-vér Yva fe­lém for­dult, és egye­ne­sen a sze­mem­be né­zett –, hogy mind­ez igaz, őszin­te sze­re­lem­mel sze­re­ti az Egye­sí­tett Né­pek her­ce­gét, és ha egy­mil­lió évet élne, ak­kor se sze­ret­ne soha mást, bár örök­ké az apja hű alatt­va­ló­ja ma­rad, az ér­zel­me­i­ben a sa­ját maga ura, és eh­hez joga is van ki­rá­lyi szü­le­té­sé­nél fog­va. Néz­zé­tek, ho­gyan ger­jed ha­rag­ra ezek­re a sza­vak­ra lord Oro, az is­ten­ki­rály, az Ős Bölcs! Fel­ki­ált, hogy ép­pen elég me­rész­ség arra ve­te­med­ni, hogy azt kér­jék, ves­sen gyön­gyöt a disz­nók elé: ad­jon tu­dást az os­to­ba bar­bá­rok­nak, és italt az Élet­víz­ből, ab­ból az aján­dék­ból, ame­lyet a Böl­cses­ség Gyer­me­kei a rég­múlt­ban a Menny­or­szág­ból kap­tak, és amely a vi­lág te­rem­té­sé­nek ide­jé­ből szár­ma­zik. De az, hogy va­la­ki azt me­ré­szel­je kér­ni, hogy alan­tas vé­rét össze­ke­ver­je az is­te­ni hölgy vé­ré­vel, az örö­kös­nő­é­vel, aki egy­szer a Föld Ki­rály­nő­je lesz, és vele akar­jon ural­kod­ni azon a tró­non, ame­lyet is­te­ni nem­ze­dé­kek sora ha­gyo­má­nyo­zott rá, olyan vér­lá­zí­tó, amely ha­lált ér­de­mel! Előbb adja a le­á­nyát férj­hez egy go­ril­lá­hoz, mint a bar­bá­rok fattyá­hoz, akik go­nosz áru­lás­sal tör­tek az ural­ko­dó­ik­ra. Néz­zé­tek hát – foly­tat­ta Yva –, ho­gyan lo­val­ja ma­gát egy­re na­gyobb ha­rag­ba a ha­tal­mas is­ten­ki­rály, Oro!

Va­ló­ban ré­mí­tő volt lát­ni azt az esze­ve­szett dü­höt, amely fo­ko­za­to­san el­töl­töt­te Oro min­den por­ci­ká­ját. So­sem lát­tam még csak eh­hez fog­ha­tót sem.

– Fi­gyel­mez­tet és fe­nye­get – mond­ta Yva –, azt mond­ja, hi­á­ba van tele sze­re­tet­tel és saj­ná­lat­tal, ki­ter­jesz­ti a ke­zét, és ab­ban a kéz­ben van még annyi erő, hogy össze­rop­pant­sa vele min­den el­le­ne sze­gü­lőt, és itt sen­ki se gon­dol­jon éve­kig hú­zó­dó há­bo­rús­ko­dás­ra, ha­nem tíz­mil­li­ók azon­na­li el­pusz­tí­tá­sá­ra, amely el­tör­li a föld szí­né­ről e gaz alá­va­ló­kat, min­den iva­dé­kuk­kal együtt, amely a ten­gert a szá­raz­föld­re hajt­ja, oda, ahol a ha­su­kat me­len­ge­tik a na­pon! Min­den­ki meg­re­meg Oro iszo­nyú ha­rag­ja előtt, re­meg a tér­dük, hi­szen tud­ják, hogy Oro ren­del­ke­zik ez­zel a ha­ta­lom­mal. Csak ját­szott ve­lük, ami­kor en­ged­te, hogy a lába elé já­rul­ja­nak. Azt akar­ja, hogy alá­ír­ják a szer­ző­dést, kö­te­lez­zék ma­gu­kat az Egye­sí­tett Né­pek ne­vé­ben egy meg­tör­he­tet­len es­kü­vel, hogy nem vi­sel­nek soha töb­bé ha­dat a Böl­cses­ség Gyer­me­kei el­len. A kö­ve­tek kö­zül töb­ben meg­tör­nek, úgy néz­nek kö­rül, mint a csap­dá­ba esett va­dak. De a her­ceg egé­szen meg­va­dul. Azt or­dít­ja, hogy egy go­ril­la es­kü­jé­nek úgy­sincs sú­lya, de úgy tépi szét a Böl­cses­ség Gyer­me­ke­it, aho­gyan egy go­ril­la a le­ve­les gallya­kat, és ez­u­tán ve­szi fe­le­sé­gül az is­te­ni höl­gyet. Fi­gyel­jé­tek, mi­ként vá­la­szol lord Oro! – mond­ta Yva. – Már nem dü­höng, le­hig­gadt, sőt el­mo­so­lyo­dik.

A le­á­nya térd­re veti ma­gát előt­te, és a ke­gyel­mé­be ajánl­ja ma­gát. De az apja el­ta­szít­ja őt. Ek­kor a hölgy a her­ceg ol­da­lán ke­res­ne ma­gá­nak he­lyet, de Oro uta­sít­ja a test­őre­it, hogy ne en­ged­jék oda­men­ni. A hölgy oda­ki­ált­ja a her­ceg­nek, hogy örök­ké sze­ret­ni fog­ja, és sen­ki mást, csak őt. A her­ceg ugyan­ezek­kel a sza­vak­kal vá­la­szol­ja, hogy sze­rel­me örök­ké a höl­gyé, és e sze­re­lem az, ami mi­att nem fél sem­mi­től.

A hölgy el­ájul. Lord Oro int a test­őre­i­nek, hogy ve­gyék elő a fe­ke­te bot­ja­i­kat, és azok­ból tűz csap elő. A her­ceg és mind­azok, akik el­len­áll­tak Oró­nak, egy pil­la­nat alatt por­rá vál­nak. Lord Oro uta­sít­ja azo­kat, akik élet­ben ma­rad­tak, hogy száll­ja­nak be re­pü­lő­gé­pe­ik­be, és vi­gyék el a hí­rét, hogy jár­tak azok, akik el­le­ne mer­tek sze­gül­ni. Tud­ja meg az Egye­sí­tett Né­pek min­den tag­ja, hogy lord Oro tü­rel­me el­fo­gyott, és a nap­ja­ik meg van­nak szám­lál­va. Egye­nek és igya­nak, amíg erre le­he­tő­sé­gük van, mert a vég­íté­let kö­ze­leg.

A kép el­ho­má­lyo­sult, és ez­u­tán olyan lát­vány­ban volt ré­szünk, amit nem is tu­dok le­ír­ni. Elő­ször egy ha­tal­mas, föld alat­ti te­ret lát­tunk, és ben­ne egy óri­á­si, ke­rék­sze­rű tár­gyat, ame­lyet ké­ke­sen és vö­rö­sen vil­lo­gó tűz bo­rít be, majd egy he­gyi le­ge­lőt, amely szó sze­rint szét­rob­ban, le­fe­lé zú­dul, és mi­köz­ben a mély­be zu­han, ket­té­sze­li egy iszony­ta­tó­an nagy va­la­mi, ami a kö­ze­pé­ből emel­ke­dik ki. En­nek a ha­tal­mas tér­nek a kö­ze­pén, az alá­om­ló heggyel maga kö­rül ott állt Oro va­la­mi­fé­le át­lát­szó pán­cél­ban, amely bi­zo­nyá­ra a hő­től óvta, és mö­göt­te a lá­nya, aki va­la­mit csi­nált egy szik­lán. Ek­kor óri­á­si fény­vil­la­nás­ban min­den el­tűnt. A ké­pek olyan gyors egy­más­után­ban vál­tot­ták egy­mást, ami le­he­tet­len­né tet­te a rész­le­tek meg­fi­gye­lé­sét, csak a tör­té­né­sek egé­sze ha­tott ránk meg­döb­ben­tő erő­vel.

– Lord Oro arra kény­sze­rült, hogy hasz­nál­ja azt az Erőt, amely­nek tit­kát egye­dül ő is­me­ri a vi­lá­gon, és át­bil­len­tet­te a Föld Egyen­sú­lyát, hogy a he­gyek­ből völ­gyek és a völ­gyek­ből he­gyek le­gye­nek – sza­val­ta Yva szín­te­len, ter­mé­szet­el­le­nes han­gon.

Újabb ké­pek kö­vet­kez­tek a ré­mí­tő és iszo­nya­tos vál­to­zá­sok­ról. Or­szá­gok re­meg­tek és dől­tek össze föld­ren­gé­sek­ben, vul­ká­nok okád­tak az égre kén­kö­vet és lá­vát.

Lát­tunk em­be­re­ket me­ne­kül­ni a tü­zek elől és ez­ré­vel el­hul­la­ni, mint­ha csak han­gyák let­tek vol­na. Az­tán óri­á­si hul­lá­mok­ban szö­kő­ár te­rí­tet­te be a föl­det, hogy min­dent el­mos­son és maga alá te­mes­sen.

– Oro fel­hasz­nál­ja min­den ere­jét, hogy meg­bün­tes­se az el­le­ne sze­gü­lő Egye­sí­tett Né­pe­ket – ma­gya­ráz­ta Yva. – A vi­lág nagy ré­szét el­bo­rít­ják a vi­zek, míg más­hol föl­dek emel­ked­nek a hul­lá­mok fölé, ahol a mag­vak ter­mő­ta­laj­ra lel­het­nek, hogy a nagy Özön­víz után az élet újra vi­rág­zás­nak in­dul­has­son.

A bor­zal­mas ké­pek­nek vége sza­kadt, és azt lát­tuk, hogy Oro ott áll a bar­lang­ban a kris­tály­ko­por­só­kat tar­tal­ma­zó szen­tély fö­lött álló szo­bor előtt. Az egyik kris­tály­ko­por­só­ban már fe­küdt va­la­ki, aki­ről tud­tuk, hogy Yva az. Oro néz­te a lá­nyát, az­tán ivott va­la­mit egy üveg­csé­ből, és ő is be­fe­küdt a maga ko­por­só­já­ba, hogy ott fe­küd­jön, amíg meg nem ta­lál­juk.

Ek­kor min­den el­tűnt, és Yva, mint aki va­la­mi­fé­le transz­ból éb­red, el­mo­so­lyo­dott, és a szo­ká­sos ked­ves, szé­pen csen­gő hang­ján azt kér­dez­te tő­lünk, hogy ért­he­tő volt-e mind­az, amit lát­tunk.

– Elég­gé… – vá­la­szol­tam, de le­he­tett a han­gom­ban va­la­mi, mert rám né­zett.

– Nem tu­dom, mit lát­tál, Humph­rey. Én nem lát­tam sem­mit, mert ti raj­tam ke­resz­tül és ál­ta­lam néz­te­tek a múlt­ba.

– Majd egy­szer el­mon­dom – bó­lin­tot­tam felé.

– Há­lá­san kö­szön­jük a be­mu­ta­tót – jött meg Bas­tin sza­va is, ma­gá­hoz tér­ve az ámu­lat­ból. – Hal­lot­tam már a moz­gó­kép­ről sok min­dent fe­cseg­ni, meg tu­dom, hogy egy­re nép­sze­rűbb lesz, de mind ez idá­ig nem néz­tem meg egyet sem, mert úgy gon­dol­tam, hogy elég két­sé­ges az a ha­tás, amit a fi­a­ta­lok­ra gya­ko­rol. Egy pap­nak pe­dig jó pél­dá­val kell elöl jár­nia. Most már lá­tom, hogy ne­ve­lő ha­tás­sal bír, még ak­kor is, ha a lé­nyeg ro­man­ti­kus tör­té­net­be van ágyaz­va.

– Ho­gyan mű­kö­dik ez? – kér­dez­te Bick­ley, szin­te dü­höd­ten.

– Nem tu­dom – von­ta meg a vál­lát Yva –, csak annyit tu­dok, hogy min­den, ami egy­szer már meg­tör­tént, tel­jes hi­te­les­ség­gel meg­őr­ző­dik va­la­hol az űr mé­lyé­ben, ta­lán a Nap fé­nyé­nek van eb­ben va­la­mi sze­re­pe. Egy biz­tos, hogy vissza le­het hoz­ni a Föld­re, és vissza­tük­rö­ző­dik a je­len­ben egy olyan sze­mély je­len­lé­té­ben, aki ké­pes hasz­nál­ni ezt a tük­röt. De kér­lek, ne kér­dezz er­ről töb­bet, ó, Bick­ley, hi­szen egy olyan okos em­ber, mint ami­lyen te vagy, meg­old­hat­ja ezt a kér­dést maga is.

– Ha nem bá­nod, lady Yva – for­dult a hölgy­höz Bas­tin –, na­gyon sze­ret­nék már vissza­men­ni a nap­vi­lág­ra, akár­mi­lyen ér­de­kes is ide­lent. Főz­nöm kel­le­ne, és sok más ten­ni­va­ló is vár rám, ami­ket el kell vé­gez­nem, már csak azért is, hogy vissza­tér­hes­sek ide hol­nap. Meg­ten­néd, hogy meg­mu­ta­tod a vissza­fe­lé ve­ze­tő utat ah­hoz a lift­hez vagy moz­gó­lép­cső­höz, amin le­jöt­tünk ide?

– Kö­ves­se­tek! – ne­ve­tett fel Yva.

El­ha­lad­tunk a Sors szob­ra előtt, ki­men­tünk a temp­lom­ból, vé­gig a ha­tal­mas, üres vá­ro­son, amely a ter­mé­szet­el­le­nes fény­ben ra­gyo­gott. Vé­gül meg­ér­kez­tünk arra a hely­re, aho­vá oda­fent­ről le­ér­tünk. Itt meg­áll­tunk.

Egy pil­la­nat múl­va ugyan­olyan se­bes­ség­gel szá­gul­dot­tunk föl­fe­lé, aho­gyan le­jöt­tünk. Fel­té­te­lez­tem, hogy Yva ve­lünk tar­tott, bár nem lát­tam ma­gam mel­lett, és ami­kor fel­ér­tünk a sír­kam­rá­ba, úgy tűnt, mint­ha egy ide­je már vár­na ránk ott, hogy to­vább ka­la­u­zol­jon ben­nün­ket.

– Hát ez – fin­to­ro­dott el Bas­tin – pon­to­san olyan, mint a Mas­kely­ne és Cook Show-ban. Lát­tad va­la­ha ezt a mű­sort, Bick­ley? Ha igen, ak­kor gon­dol­koz­hat­tál ele­get, hogy vá­laszt kapj a kér­dé­se­id­re.

– Soha nem sze­ret­tem a szem­fény­vesz­tést, sem Lon­don­ban, sem Oro­fe­nán – mor­dult fel Bick­ley, mi­köz­ben elő­vett a zse­bé­ből egy gyer­tya­cson­kot, és meg­gyúj­tot­ta.

– Mit ne­ve­zel te szem­fény­vesz­tés­nek?! – hör­dült fel Bas­tin, és he­ves vi­tá­ba kezd­tek, ott hagy­va ben­nün­ket Yvá­val az üveg­ko­por­sók kö­zött.

– Mit lát­tam? – for­dul­tam hoz­zá kér­dé­sek­kel tele, de ő meg­ráz­ta a fe­jét:

– Nem tud­ha­tom, Humph­rey – mond­ta ked­ve­sen – min­den­ki mást lát, va­ló­szí­nű­leg az egyet­len igaz­ság kü­lön­bö­ző ré­sze­it.

– Re­mé­lem, hogy nem így van, Yva, mert én té­ged lát­ta­lak, amint örök hű­sé­get es­kü­szöl egy fér­fi­nak.

– Ez így is tör­tént. És mi ez­zel a baj?

– Csak annyi, hogy ez na­gyon ne­héz le­het egy má­sik fér­fi­nak.

– Egy má­sik fér­fi­nak ez va­ló­ban ne­héz le­het. Te már vol­tál nős, ugye, Humph­rey, és a fe­le­sé­ged meg­halt.

– Igen, így van.

– És te nem es­küd­tél örök hű­sé­get an­nak az asszony­nak, mond­ván, hogy so­sem né­zel más nőre?

– De igen – sut­tog­tam, és el­ön­tött a szé­gyen­ke­zés hul­lá­ma. – De hát hon­nan tu­dod ezt? So­sem mond­tam ne­ked!

– Ó, csak is­mer­lek, és fel­té­te­lez­tem!

– De mit je­lent ez, Yva?

– Sem­mi kü­lö­nö­set, csak annyit, hogy meg kell ta­lál­nod a fe­le­sé­ge­det, mi­előtt is­mét sze­rel­mes le­szel va­la­ki­be, aho­gyan ne­kem is meg kell ta­lál­nom őt, aki­nek hű­sé­get es­küd­tem, és fe­le­sé­gül kell men­nem hoz­zá, mi­előtt megint sze­re­lem­be es­nék va­la­ki más­sal.

– Le­het­sé­ges vol­na ez? – ki­ál­tot­tam fel. – Hi­szen mind­ket­ten ha­lot­tak!

– Ho­gyan tör­tén­he­tett meg mind­az, amit ma Nyo vá­ros­ban lát­tál? – kér­de­zett vissza Yva, és lá­gyan fel­ne­ve­tett. – Ta­lán na­gyon is vak vagy, Humph­rey, ta­lán mind­ket­ten va­kok va­gyunk. És ha így van, egy­szer ta­lán el­nyer­jük a meg­vi­lá­go­so­dást. De ad­dig se szo­mor­kod­junk! Hol­nap megint ta­lál­kozunk, és sze­ret­ném, ha me­sél­nél ne­kem a te Ang­li­ád­ról és más dol­gok­ról.

– Csak arra kér­lek, hogy ma­rad­junk ide­fönt a nap­fé­nyen, Yva. Nem sze­re­tem Nyo szel­lem­jár­ta te­re­it, ahol olyan ha­lott még a fény is.

– Nem il­lik-e ez a mi ha­lott sze­ret­te­ink­hez? – ne­ve­tett fel szo­mor­ká­san Yva. – jól van, ma­rad­junk ide­fönt! Bas­tin le­megy az apám­hoz a pa­lo­tá­ba, mi­vel neki, aki csak a hi­té­vel fog­lal­ko­zik, tel­je­sen mind­egy, hogy fény­ben vagy fél­ho­mály­ban jár-e, te pe­dig a sza­bad le­ve­gőn ta­ní­tasz en­gem.

– Én egy­ál­ta­lán nem va­gyok olyan bi­zo­nyos ab­ban, hogy Bas­tin­nak mi szá­mít. De gon­do­lod, hogy az apád meg­en­ge­di, hogy el­gye­re hoz­zám?

– Ter­mé­sze­te­sen, hi­szen az ilyen dol­gok­ban a ma­gam ura va­gyok. – A hang­ja el­hal­kult, és a sze­me el­ré­vedt, ahogy foly­tat­ta: – Jól em­lék­szik az es­küm­re, hogy nem me­gyek sen­ki más­hoz férj­hez, csak ah­hoz, aki meg­halt. Most vi­szont vál­junk el, és kér­lek, biz­to­sítsd, hogy Bas­tin le­gyen itt, ami­kor a Nap há­rom órát je­lez, nem előbb, és nem ké­sőbb!

Bó­lin­tot­tam, és ki­si­et­tem a bar­lang­ból.