17. fejezet
Yva me­sél

Ami­kor vissza­ér­tem a tó­par­ti szik­lá­hoz, öröm­mel lát­tam, hogy Ma­ra­ma ve­ze­té­sé­vel kö­rül­be­lül húsz em­ber ne­ki­lá­tott an­nak a ház­nak a fel­épí­té­sé­hez, amely­re uta­sí­tást kap­tak. Már csak­nem be­fe­jez­ték, mi­vel Oro­fe­nán nem szá­mít nagy do­log­nak egy ház fel­hú­zá­sa. A fa­la­kat al­ko­tó fa váz­szer­ke­ze­tet a túl­par­ton ké­szí­tet­ték el, és csó­na­kok­kal szál­lí­tot­ták át a szi­get­re. A szik­la­fal al­kot­ta a ház egyik fa­lát, és a tető pál­ma­fa le­ve­lek­ből ké­szült. Ajtó nem kel­lett, mert a ház egyik ol­da­la nyit­va állt, ami ezen az ég­haj­la­ton na­gyon el­fo­gad­ha­tó meg­ol­dás. Az egész épü­let nagy­já­ból ki­lenc­szer há­rom mé­te­res volt, két rész­re oszt­va: egy há­ló­ra és egy nap­pa­li szo­bá­ra. A vá­lasz­fa­lat pál­ma­fa le­ve­lek ké­pez­ték. For­más épít­mény volt, elég ké­nyel­mes, hűs, olyan, ame­lyik el­len­áll az eső­nek, és na­gyon prak­ti­kus is lett az­u­tán, hogy Bas­tin hoz­zá­ta­pasz­tot­ta a maga kony­há­ját.

Ma­ra­ma és az em­be­rei igen alá­za­to­san vi­sel­ked­tek, és kö­nyö­rög­tek ne­künk, hogy lá­to­gas­sunk el hoz­zá­juk a szi­get na­gyob­bik ré­szé­re. Azt vá­la­szol­tam Ma­ra­má­nak, hogy ké­sőbb ta­lán vissza­né­zünk hoz­zá­juk, ami­kor el aka­runk hoz­ni né­hány dol­got a ha­jó­roncs­ból. Kér­ték Bas­tint, hogy foly­tas­sa a ta­ní­tást, mi­vel az em­be­rek na­gyon vágy­nak erre. Erre a ké­rés­re azon­ban nem en­ged­tem, hogy Bas­tin bár­mi­fé­le konk­rét vá­laszt vagy ígé­re­tet te­gyen. Egy­ál­ta­lán nem vol­tam nyu­godt ugyan­is afe­lől, ho­gyan fo­gad­ja majd Oro a Bas­tin­tól hal­lot­ta­kat.

Ami­kor es­te­led­ni kez­dett, a benn­szü­löt­tek be­száll­tak a csó­na­kok­ba, és csak szo­ká­sos ál­do­za­ti aján­dé­ka­ik ma­rad­tak utá­nuk a par­ton.

Ek­kor rá­gyúj­tot­tunk a pi­pá­ink­ra, és ar­ról kezd­tünk el be­szél­get­ni, ami ve­lünk tör­tént, bár nem iga­zán tud­tuk ér­té­kel­ni mind­azt, amit lát­tunk. Bas­tin úgy vé­le­ke­dett, hogy me­rő­ben szo­kat­lan dol­go­kat ta­pasz­tal­tunk meg, de a meg­ma­gya­ráz­ha­tat­lant meg se pró­bál­ta meg­ma­gya­ráz­ni. El­mond­ta, hogy az Ószö­vet­ség szót ejt olyan, na­gyon hosszú éle­tű em­be­rek­ről, aki­ket az Is­ten fi­a­i­nak ne­vez­tek, és akik sze­met ve­tet­tek az em­be­rek lá­nya­i­ra, bár jobb lett vol­na, ha bé­kén hagy­ják őket, de így egy fi­gye­lem­re mél­tó faj ősei let­tek. Bas­tin sze­rint Oro és a lá­nya en­nek a faj­nak az utol­só túl­élői, amit alá­tá­maszt az is, hogy ön­ma­gu­kat a Menny­or­szág­ból szár­maz­tat­ják. Azt, hogy mi mó­don él­ték túl ezt a hosszú időt, el­kép­zel­ni se tud­ta, de úgy vél­te, hogy en­nek nincs is je­len­tő­sé­ge, mi­vel itt van­nak, és kész.

Az Özön­víz tör­té­ne­te is igaz, csak Oro el­fer­dí­ti a té­nye­ket, bár eset­leg csak a sa­ját sze­re­pét tú­loz­za el ben­ne, foly­tat­ta Bas­tin a fej­te­ge­té­sét, hi­szen kép­te­len­ség, hogy ő okoz­ta vol­na. Per­sze az is le­het, hogy itt két tel­je­sen kü­lön­bö­ző víz­özön­ről van szó, de az ak­kor is hi­he­tet­len, hogy va­la­ki egy­ma­gá­ban ilyet okoz­has­son. Csak azt tar­tot­ta kü­lö­nös­nek, hogy az Özön­víz, ami­ről köz­tu­dott, hogy a go­nosz­sá­got foj­tot­ta víz­be, és Oro el­kép­ze­lé­se sze­rint is a go­no­szo­kat pusz­tí­tot­ta el, Orót élet­ben hagy­ta, ho­lott nála go­no­szab­bat Bas­tin el­kép­zel­ni se tu­dott. A ké­pe­ken, ami­ket meg­mu­tat­tak ne­künk, Oro ször­nyű bosszút állt pusz­tán büsz­ke­ség­ből, pe­dig a béke meg­nyer­he­tő lett vol­na mind­két fél szá­má­ra kí­vá­na­tos mó­don. Ha­bár, foly­tat­ta az ok­fej­tést Bas­tin, nem le­he­tünk igaz­ság­ta­la­nok Oró­val, mi­vel nem tőle hal­lot­tuk a tör­tén­te­ket, ha­nem pusz­tán ké­pe­ket lát­tunk, ame­lye­ket nyil­ván­va­ló­an úgy ál­lí­tot­tak össze, hogy meg­ren­dít­se­nek ben­nün­ket. Bas­tin el­tö­kél­ten hit­te, hogy az ő tisz­te ész­hez té­rí­te­ni ezt az el­ve­te­mült bű­nöst ott a bar­lang­ban, vagy­is Orót, de be­val­lot­ta ne­künk, hogy nem szí­ve­sen te­szi.

Mi­után Bas­tin mind­ezt el­mond­ta ne­künk, el­in­dult, hogy nyu­go­vó­ra tér­jen.

– Csak Oró­nak ne mondj el sem­mit mind­eb­ből – szólt utá­na Bick­ley –, mert a vé­gén, csak hogy az iga­zát bi­zo­nyít­sa, még ránk is özön­vi­zet zú­dít!

– Ezt nem ígér­he­tem meg – for­dult vissza Bas­tin –, mert nem fer­dít­he­tem el az igaz­sá­got csak azért, hogy meg­kí­mél­jem Oro ér­zé­se­it. Ha ily mó­don akar ezért bosszút áll­ni raj­tunk, ak­kor már­tír­rá tesz ben­nün­ket, ez két­ség­te­len.

– Hát már­tír az­tán so­sem akar­tam len­ni! – ne­ve­tett fel Bick­ley.

– Ez­zel sem­mi újat nem mond­tál – ki­ál­tott vissza neki Bas­tin már elég messzi­ről –, mi­vel elég gyak­ran han­goz­ta­tod! Így az­tán nem ál­lít­ha­tom tel­jes bi­zo­nyos­ság­gal, hogy ha még­is már­tír­rá válsz, lesz-e eb­ből bár­mi hasz­nod. Úgy jársz, mint az olyan em­ber, aki té­ve­dés­ből egy tíz­ez­rest tesz a per­sely­be ez­res he­lyett. Az a ki­lenc­ezer, amit ext­ra­ként adott, nem szol­gál­ja a ja­vát, hi­szen a szí­ve mé­lyén bán­ja a té­ve­dé­sét, és szí­ve­sen vissza­csi­nál­ná a dol­got.

Ami­kor Bas­tin hal­ló­tá­vol­sá­gon kí­vül ért, fel­ne­vet­tem. Bick­ley azon­ban nem mu­la­tott együtt ve­lem.

– Ar­buth­not – szólt rám ko­mo­ran – arra a kö­vet­kez­te­tés­re ju­tot­tam, hogy el­me­baj gyö­tör. Kér­lek, ha gyil­kos­ság­ra való haj­la­mot mu­tat­nék, ami újab­ban gyak­ran el­fog Bas­tin je­len­lé­té­ben, vagy ha más­faj­ta ke­gyet­len­ség­re ve­te­med­nék, tedd meg a szük­sé­ges lé­pé­se­ket, akár úgy is, hogy vess vé­get az éle­tem­nek, ha más meg­ol­dás nem mu­tat­ko­zik!

– Még­is, mi­ről be­szélsz?! – ki­ál­tot­tam rá. – Tel­je­sen nor­má­lis­nak lát­szol.

– Nor­má­lis­nak? Ami­kor azt hi­szem, hogy olyan dol­go­kat lát­tam és él­tem át, ame­lyek­ről szen­tül hi­szem, hogy nem le­het­sé­ge­sek! Erre csak egyet­len ma­gya­rá­zat van, az, hogy lá­to­má­sa­im van­nak.

– Ezek sze­rint Bas­tint is lá­to­má­sok gyöt­rik?

– Két­ség­te­le­nül, de ezen nem le­pő­döm meg.

– Saj­ná­lom, de nem ért­he­tek egyet ve­led, már ami Bas­tint il­le­ti – mond­tam. – Sőt, le­het, hogy ő a leg­böl­csebb hár­munk kö­zül. Van el­hi­va­tott­sá­ga, és ra­gasz­ko­dik is eh­hez. Ép­pen úgy, aho­gyan em­be­rek mil­li­ói tet­ték őelőt­te. Ez pe­dig sok­kal ér­tel­me­sebb, mint áb­rán­doz­ni, aho­gyan saj­nos én te­szem, vagy el­uta­sí­ta­ni olyan dol­go­kat, ami­ket nem ért­he­tünk meg, aho­gyan te te­szed, mert ez csak egy for­má­ja az ön­telt­ség­nek.

– Nem szál­lok ve­led vi­tá­ba, Ar­buth­not, mi­vel an­nak sem­mi ér­tel­me nem len­ne. Csak azt is­mé­tel­he­tem el, hogy meg­őrül­tem, és Bas­tin ugyan­eb­ben a baj­ban szen­ved.

– Hát én? Én ugyan­úgy lát­tam és hal­lot­tam azo­kat a dol­go­kat, Bick­ley! Én is meg­bo­lon­dul­tam sze­rin­ted?

– Nyil­ván­va­ló­an, igen. Mert mi őr­jít­het­ne meg egy em­bert, ha nem egy tel­je­sen hi­he­tet­len tör­té­net, amit fel­fog­ha­tat­lan mó­don je­le­nít meg szá­munk­ra egy összes­sé­gé­ben va­ló­szí­nűt­len fi­a­tal nő, egy tö­ké­le­te­sen le­he­tet­len hely­szí­nen, egy föld alat­ti vá­ros­ban!?

– Nem ér­te­lek – bá­mul­tam rá.

– Ér­te­ni? Ha nem ér­ted, ak­kor ta­lán még van re­mény szá­mod­ra.

– Mit kel­le­ne meg­ér­te­nem?

– Hát azt, ami­ről ez az egész szólt! Lát­tuk a ké­pe­ken meg­je­len­ni Yvát. Igaz?

– Ter­mé­sze­te­sen. Ez két­ség­te­len.

– Te­hát nézzük, aho­gyan én lát­tam. Jött egy fi­a­tal fér­fi kül­ho­ni ru­hák­ba öl­töz­ve, és elő­ad­ta a bé­ke­kö­tés fel­té­te­le­it, még­pe­dig azt, hogy fe­le­sé­gül akar­ja ven­ni Yvát, amit a nő is akart. Ed­dig kö­vet­he­tő?

– Tö­ké­le­te­sen.

– Nos, fel­is­mer­ted azt a fér­fit?

– Nem. Csak azt lát­tam, hogy elég­gé jó­ké­pű, és va­ló­ban em­lé­kez­te­tett va­la­ki­re.

– Hát igen – ré­vedt el egy pil­la­nat­ra Bick­ley – tény­leg igaz, hogy nem is­mer­jük sa­ját ma­gun­kat.

– Igen – bó­lin­tot­tam. – Az ősi gö­rö­gök azt ta­ní­tot­ták, hogy is­mer­jük meg ma­gun­kat. Tu­dom.

– Én most a kül­ső meg­je­le­né­sünk­re gon­dol­tam, nem a lel­künk­re – foly­tat­ta Bick­ley. – És most légy ve­lem őszin­te, Ar­buth­not! Va­ló­ban nem is­mer­ted fel sa­ját ma­ga­dat ab­ban a fi­a­tal fér­fi­ban? Gon­do­lat­ban sza­ba­dulj meg a sza­kál­lad­tól, és húzd ma­gad­ra azo­kat a dí­szes ru­há­kat! Tö­ké­le­te­sen olyan len­nél így, mint az a fér­fi!

El­tű­nőd­tem, és le­tet­tem a pi­pá­mat.

– Hát, most, hogy mon­dod… – néz­tem az­tán Bick­ley­re – va­ló­ban volt némi ha­son­ló­ság ket­tőnk kö­zött. De nem a fér­fit fi­gyel­tem, ha­nem az Yvát meg­tes­te­sí­tő ala­kot. Azon­fe­lül ré­gen nem néz­tem tü­kör­be. Oro­fe­nán nin­cse­nek tük­rök.

– Az a fér­fi te vol­tál! – je­len­tet­te ki Bick­ley. – Ha ba­bo­nás len­nék, ak­kor ezt jel­nek te­kin­te­ném. De mi­vel nem va­gyok az, csak egy ma­gya­rá­za­tom le­het erre az egész­re, hogy meg­őrül­tem.

– Ugyan már! – szól­tam rá. – Mi­ért ne ha­son­lít­hat­na egy­más­ra egy ősi kor­ban élt és egy mo­dern fér­fi?

– A ha­son­ló­ság­nak van­nak kü­lön­bö­ző fo­ko­za­tai – vet­te elő Bick­ley a leg­tu­do­má­nyo­sabb for­má­ját. – De itt nem er­ről van szó, Humph­rey fiam. En­nek pe­dig egyet­len éssze­rű ma­gya­rá­za­ta le­het az őrü­le­ten kí­vül.

– Na és mire gon­dolsz?

– Arra, hogy a Ra­gyo­gó Hölgy ké­szí­tet­te el ezt a moz­gó­kép show-t, aho­gyan Bas­tin ne­vez­te, mert mi­ért is ne te­het­te vol­na meg. A hölgy azt mond­ta, hogy rej­tett erő­ket kel­lett igény­be ven­nie ah­hoz, hogy mind­ezt meg­mu­tat­has­sa ne­künk. De sze­rin­tem szó sem volt ilyes­mi­ről.

– Hát ak­kor mi­ről volt szó, sze­rin­ted?

– A fan­tá­zi­á­já­ról. Ez­zel a tün­dér­me­sé­vel akart hat­ni ránk. És ez eset­ben könnye­dén be­he­lyet­te­sí­tet­te a sze­rel­mes fér­fi he­lyé­be azt, aki ép­pen ha­tás­sal van rá. In­nen szár­maz­hat a ha­son­la­tos­ság.

– Túl sok min­dent fel­té­te­le­zel, Bick­ley, ami­ben jó adag ter­mé­szet­fe­let­ti, sőt meg­ma­gya­ráz­ha­tat­lan hip­no­ti­kus je­len­ség is sze­re­pel. Elő­ször is, fel nem fog­ha­tom, mi­ért akar­ta vol­na to­vább fo­koz­ni azt a ha­tást, amit az a hely úgy­is gya­ko­rolt ránk. Má­sod­szor, ha ő csi­nál­ta az il­lú­zi­ót, ho­gyan érte el, hogy mind­hár­man – már­pe­dig na­gyon kü­lön­bö­ző­ek va­gyunk – ugyan­azt lás­suk? Vé­le­mé­nyem sze­rint túl­ér­té­ke­led ezt a ha­son­la­tos­sá­got, amit sem én, sem Bas­tin nem tart fi­gye­lem­re mél­tó­nak.

– Bas­tin sem­mit sem vesz ész­re. De ha két­sé­ged van az iga­zam­ban, kér­dezd meg Yvát. Neki tud­nia kell az iga­zat. És most ne­ki­lá­tok, hogy ki­ele­mez­zem az Élet­víz össze­té­te­lét. Sze­rin­tem nincs ben­ne más a szo­ká­sos gyógy­víz­al­ko­tó­ele­me­ken kí­vül, no és egy ke­vés szén­sav, eset­leg va­la­mennyi rá­di­um. Csak az a baj, hogy nin­cse­nek esz­kö­ze­im egy ko­mo­lyabb elem­zés­hez.

Bick­ley el­ment, ép­pen el­len­té­tes irány­ban Bas­tin­nal, én meg ott ma­rad­tam egye­dül Tommy­val, aki a til­tá­som el­le­né­re több­ször meg­pró­bált vissza­men­ni a bar­lang­ba. Mind­az, amit az a nap ho­zott, meg­ko­ro­náz­va a tró­pu­si éj­sza­ka szép­sé­gé­vel, el­an­da­lí­tott. Lel­kem áb­rán­do­zó fele, amely­ről már ko­ráb­ban is em­lí­tést tet­tem, át­vet­te az ural­mat a ra­ci­o­ná­lis énem fö­lött.

A szok­vá­nyos, az át­la­go­san hét­köz­na­pi to­va­szállt, és a ter­mé­szet­fö­löt­ti ölelt kö­rül, mind­az, ami olyan szent­ség­te­len szá­munk­ra, akik meg­rög­zött meg­szo­ká­sa­ink rab­sá­gá­ban élünk. Már nem áll­tam két láb­bal a föl­dön, a lel­kem ki­sza­ba­dult, hogy ma­ga­sabb szfé­rák­ba emel­ked­jen, bi­zo­nyít­va, hogy va­ló­ban van lel­künk, és nem az ezt ta­ga­dó Bick­ley­nek van iga­za.

Már nem ér­de­kel­tek az ész­ér­vek, be­le­me­rül­tem a va­ló­szí­nűt­len­be, ami na­gyon is jól­esett min­den por­ci­kám­nak. Fel­té­te­lez­tem, hogy mind­az, amit lá­tunk és meg­ta­pasz­ta­lunk, pusz­tán a va­ló­ság ap­rócs­ka szeg­le­te, vagy an­nak vissza­tük­rö­ző­dé­se. Fel­té­te­lez­tem, hogy van élet az élet után, sőt lé­nyünk meg­fog­ha­tat­lan lé­nye­ge, ha úgy tet­szik, a lel­ke, test­ről test­re ván­do­rol, ame­lyet sa­ját íz­lé­se és cél­jai ér­de­ké­ben mó­do­sít. Va­jon mó­do­sul-e ezen íz­lés és cél az évek hosszú sora, mond­juk, év­mil­li­ók alatt bár­mennyit is, hi­szen az Örök­ké­va­ló­ság szem­pont­já­ból az év­mil­li­ók is pusz­tán per­cek­nek szá­mí­ta­nak.

En­nek a fel­té­te­le­zés­nek a ta­la­ján is olyan va­ló­szí­nűt­len az, hogy egy év­ez­re­dek­kel ko­ráb­ban élt fér­fi és én eb­ben a je­len­ben ugyan­azok len­nénk? Ha a nő ugyan­az le­het, akit va­la­mi meg­ma­gya­ráz­ha­tat­lan mó­don meg­őr­zött az idő, ak­kor mi­ért ne le­het­ne a sze­rel­me­se is ugyan­az? De mi­ért is mond­tam sze­rel­mest? Va­jon a sze­rel­me vol­tam? Nem, én csak és ki­zá­ró­lag egyet­len sze­mélyt sze­ret­tem – ha­lott fe­le­sé­ge­met! De ha én meg­hal­hat­tam és újra él­het­tem, ak­kor mi­ért ne él­he­tett vol­na egy má­sik éle­tet az Alvó is oly hosszú álma alatt? Va­jon hol tar­tóz­ko­dott a lel­ke a száz­ezer­éves al­vás ide­jén? Ta­lán ke­re­sett ma­gá­nak új tes­tet, és va­jon mi­lyet? A ha­son­la­tos­sá­gok egy­sze­ri­ben rám zú­dul­tak, de el­hes­se­get­tem őket. Ne­vet­sé­ges! Bick­ley­nek van iga­za! Mind­hár­man meg­bo­lon­dul­tunk!

De volt még va­la­mi, ami el­gon­dol­kod­ta­tott. Oro ki­je­len­tet­te, hogy had­ban ál­lunk Né­met­or­szág­gal. Már­pe­dig, ha ez va­ló­ban meg­tör­tént, ak­kor Oro hon­nan tud­hat­ja? Az ilyen tu­dás­hoz vagy te­le­pá­tia, vagy olyan lát­no­ki ké­pes­ség szük­sé­ges, amellyel a je­len­kor em­be­re nem ren­del­ke­zik. Nem is hit­tem el, hogy Oró­nak len­ne ilyen ké­pes­sé­ge. In­kább Bick­ley­vel ér­tet­tem egyet, hogy mind­ez csak kö­vet­kez­te­tés a múlt­be­li ta­pasz­ta­la­tok alap­ján. Még­is olyan kép­te­len­ség­nek tűnt, hogy Oro, aki szin­te sem­mit sem tud az új­ko­ri Ang­lia tör­té­nel­mé­ről és je­le­né­ről, hon­nan ve­het­te azt a na­gyon is hi­he­tő öt­le­tet, mi­sze­rint ép­pen Né­met­or­szág­gal ke­ve­red­tünk há­bo­rú­ba! Ez tel­je­sen össze­ka­vart. Az agyam túl­ter­he­lő­dött, és az al­vás­ban ke­re­sett me­ne­dé­ket e rej­té­lyek elől.

Más­nap reg­gel fi­gyel­mez­tet­tük Bas­tint, hogy ne fe­lejt­sen el meg­je­len­ni Oró­nál a meg­je­lölt órá­ban. Biz­tos vol­tam ben­ne, hogy ha nem szó­lunk neki, el­fe­lej­ti, annyi­ra nem fű­lött a foga eh­hez a té­rí­tés­hez. Meg­pró­bál­ta rá­ven­ni leg­alább egyi­kün­ket, hogy men­jünk vele – most még Bick­ley­nek is örült vol­na, de ki­je­len­tet­tük, hogy egy ilyen fon­tos té­má­ban nem tud­nánk a se­gít­sé­gé­re len­ni, ar­ról nem is szól­va, hogy min­ket Oro egy­ál­ta­lán nem hí­vott, és el­von­hat­juk a fi­gyel­mét a lé­nyeg­ről.

– Ér­tem én – bó­lin­tott fe­lém Bas­tin. – Ti itt akar­tok ma­rad­ni és él­vez­ni a Ra­gyo­gó Hölgy je­len­lé­tét, ami­kor meg­lá­to­gat ben­ne­te­ket, míg én ab­ban a bű­zös és sö­tét lyuk­ban le­szek kény­te­len egy ke­gyet­len vén­em­ber nyag­ga­tá­sá­nak ele­get ten­ni, aki vi­tat­ha­tat­lan mó­don a Sá­tán­nal cim­bo­rái.

– Már­pe­dig egy ilyen lán­dzsa­tö­rés­re büsz­ke le­hetsz! – biz­tat­ta Bick­ley a maga sa­já­tos mód­ján.

– Nos, ha az Is­ten ege alatt tör­té­nik, ak­kor így is van – ér­tett egyet Bas­tin. – Kü­lö­nö­sen, ha a Sá­tán a ti szá­to­kat hasz­nál­ja fel arra, hogy el­len­ve­té­sek­kel pró­bál­jon meg­za­var­ni. De ha nem jön­nék vissza, tud­já­tok meg, hogy szent cél ér­de­ké­ben ál­doz­tam fel mor­zsá­nyi éle­te­met. Ez eset­ben pró­bál­já­tok meg fel­lel­ni ma­rad­vá­nya­i­mat, hogy tisz­tes­sé­ges te­me­tés­ben ré­sze­sít­hes­se­tek. Ké­rem azt is, hogy ér­te­sít­sé­tek a püs­pö­kö­met, már ha lesz erre va­la­ha is le­he­tő­sé­ge­tek, amit azon­ban erő­sen két­lek.

– Igye­kezz, Bas­tin, mert el­ké­sel – sür­get­te ér­zé­ket­le­nül Bick­ley. – Már­pe­dig a ké­sés­től be­ger­jed­het az öreg muki.

Így az­tán Bas­tin el­ment, és a hóna alatt ci­pel­te azt a vas­kos Bib­li­át, amit le­for­dí­tot­tak a dél­ten­ge­ri né­pek nyel­vé­re.

Nem sok­kal ké­sőbb meg­ér­ke­zett Yva egyik cso­dás ru­há­já­ban, amely­nek le­írá­sá­ra, fér­fi­ként, kép­te­len va­gyok. Yva ész­re­vet­te az öl­tö­zé­ke fe­let­ti cso­dá­la­tun­kat, így az üd­vöz­lés után, ame­lyet Tommy lel­ken­de­zé­se elég hosszú­ra nyúj­tott, meg­kér­dez­te, hogy a ha­zánk höl­gyei ho­gyan öl­töz­köd­nek ilyen al­kal­mak­ra.

Meg­pró­bál­tuk fel­vi­lá­go­sí­ta­ni, de a si­ke­rünk elég­gé két­sé­ges volt.

– Ti pont annyi­ra nem ér­ti­tek a női di­va­tot, ahogy a mi ko­runk­ban sem ér­tet­ték a fér­fi­ak – ne­ve­tett fel vé­gül Yva. – Re­mél­tem, hogy van­nak ná­la­tok ké­pek höl­gyek­ről, ame­lye­ken meg­mu­tat­hat­já­tok ne­kem a ru­há­ju­kat.

Ami azt il­le­ti, tel­je­sen iga­za volt, és tör­té­ne­te­sen min­dig ma­gam­nál tar­tot­tam a fe­le­sé­gem fény­ké­pét, ame­lyen es­té­lyi ru­há­ban pom­pá­zott. Volt ná­lam egy iga­zán jól si­ke­rült ében­fa mi­ni­a­tú­ra is az ar­cá­ról. Pár pil­la­nat­nyi ha­bo­zás után át­nyúj­tot­tam neki, és míg Yva eze­ket ta­nul­má­nyoz­ta, Bick­ley ar­rébb ment, hogy va­la­mit meg­néz­zen az Élet­víz elem­zé­sé­vel kap­cso­la­to­san.

Yva nagy ér­dek­lő­dés­sel né­ze­get­te mind­két ké­pet, és ész­re­vet­tem, hogy az arca egy­re szo­mo­rúb­bá vá­lik.

– Ő volt a fe­le­sé­ged – mond­ta úgy, mint aki tud­ja jól, hogy mit lát. Ami­kor bó­lin­tot­tam, foly­tat­ta: – Olyan gyö­nyö­rű és ked­ves volt, mint egy vi­rág, de ala­cso­nyabb ná­lam, nem így van?

– De igen. Ala­csony ter­me­tű volt, de na­gyon csi­nos.

– Örü­lök, hogy szép­nek tar­tod a ma­gas nő­ket – vil­lan­tot­ta rám Yva a te­kin­te­tét. – A sze­me pont olyan volt, mint az enyém. Már ami a szí­nét il­le­ti. Vagy té­ved­nék?

– Nem. Pon­to­san ugyan­olyan szí­nű volt, csak ap­róbb.

– Na­gyon szép a haj­vi­se­le­te. Nem bán­nád, ha ki­pró­bál­nám? Unom már ezt a ré­gi­mó­di frizu­rát.

– Már mi­ért bán­nám? – kér­dez­tem, de mi­előtt Yva vá­la­szol­ha­tott vol­na, Bick­ley vissza­tért hoz­zánk. Így az­tán Yva rá­tért a ruha rész­le­te­zé­sé­re. El­mond­ta, hogy sok­kal töb­bet meg­mu­tat a női váll­ból, mint amit az ő ko­ruk­ban il­len­dő volt, de na­gyon ele­gáns­nak ta­lál­ta.

– Ez a mu­to­ga­tás csak azt je­len­ti, hogy még min­dig bar­bá­rok va­gyunk – je­len­tet­te ki Bick­ley –, és az asszo­nya­ink ezen a pri­mi­tív mó­don akar­ják fel­hív­ni ma­guk­ra a fi­gyel­mün­ket.

Yva el­mo­so­lyo­dott, és a te­kin­te­tét be­le­mé­lyesz­tet­te az enyém­be, mi­köz­ben vissza­ad­ta a két ké­pet.

– Jó ér­zés lát­ni, mi­lyen hű­sé­ges vagy, Humph­rey – mond­ta az­tán Yva.

– Vi­seld e ké­pe­ket a zse­bed­ben és a szí­ved­ben egy­aránt!

– Te va­ló­ban kü­lön­le­ges vagy, lady Yva – ki­ál­tott fel Bick­ley. – Még so­sem hal­lot­tam nőt meg­di­csér­ni egy fér­fit azért, mert hű­sé­ges­nek bi­zo­nyult egy má­sik nő­höz!

– Mi­ért van Bick­ley­nek ilyen rossz vé­le­mé­nye a nők­ről? – né­zett rám Yva. – Csak nem egy csa­ló­dás az oka?

De nem vár­ta meg a vá­laszt, ha­nem ehe­lyett ar­ról kezd­te kér­dez­ni a ba­rá­to­mat, hogy ju­tott-e elő­re az Élet­víz elem­zé­sé­ben.

– Hon­nan tu­dod, mit csi­ná­lok az Élet­víz­zel? Bas­tin el­mond­ta ta­lán? – kér­dez­te Bick­ley meg­le­pet­ten.

– Bas­tin er­ről sem­mit sem mon­dott, csak azt ma­gya­ráz­ta, mennyi­re fél le­eresz­ked­ni Nyó­ba, amit szív­ből utál. Ezt pe­dig meg tu­dom ér­te­ni, mert én sem sze­re­tem azt a he­lyet. Az­tán ar­ról be­szélt, hogy az apám, Oro va­ló­já­ban egy go­nosz szel­lem va­la­me­lyik Al­vi­lág­ból, amit ő Po­kol­nak ne­vez.

– Ami a szí­vén, az a szá­ján, Bas­tin már csak ilyen – mond­ta Bick­ley –, és én tisz­te­lem az őszin­te­sé­gét. Kér­lek, kö­vesd a pél­dá­ját, lady Yva, már ha meg­te­he­ted, és mondd el, ki­cso­da Oro va­ló­já­ban, és ki vagy te?

– Mint­ha nem let­tem vol­na tel­je­sen őszin­te ve­le­tek ed­dig is! – só­haj­tott fel Yva. – De ha úgy aka­rod, meg­is­mét­lem ma­gam. Lord Oro és én va­gyunk az egyet­len túl­élői egy ré­ges-régi kor­nak, ami­kor a vi­lág tel­je­sen más volt, és még­is ugyan­az, mint most. Ő egy em­ber, sem­mi­kép­pen nem is­ten, aho­gyan én is csak egy nő va­gyok. Ha­tal­mas erők bir­to­ká­ban van a tu­dá­sa ré­vén, amely­re ős­apá­i­tól és hosszú éle­te so­rán tett szert, hi­szen már ezer­éves volt, ami­kor meg­kezd­tük a hosszú al­vá­sun­kat. Meg­te­het sok min­dent, ami­re ti nem vagy­tok ké­pe­sek. Ké­pes utaz­ni az űr­ben, sőt ma­gá­val vi­het oda má­so­kat is, majd vissza­tér­het. Meg tud­ja néz­ni, mi tör­té­nik a vi­lág más pont­ja­in, így tett ak­kor is, ami­kor meg­tud­ta, hogy a né­pe­tek há­bo­rú­ban áll egy má­sik nép­pel. Bor­zal­mas erők fe­lett ren­del­ke­zik, érin­tés nél­kül ké­pes ölni, aho­gyan a va­dak­kal is tet­te, ami­kor meg­men­tett ben­ne­te­ket. Is­me­ri a boly­gók éle­té­nek tit­kát. Ha akar­ja, föld­ren­gést csi­nál, át­for­mál­ja a föld fel­szí­nét, hogy ten­ger le­gyen ott, ahol ed­dig szá­raz­föld zöl­dellt, és ahol ed­dig me­leg ég­haj­lat ural­ko­dott, ott hi­deg le­gyen, a je­ges te­rü­le­te­ken pe­dig for­ró­ság.

– Ezek a fo­lya­ma­tok vál­tot­ták egy­mást a Föld tör­té­ne­te fo­lya­mán – bó­lin­tott Bick­ley. – De eh­hez nem volt szük­ség Oro mes­ter­ke­dé­se­i­re.

– Apám őse­i­nek is a bir­to­ká­ban volt mind­ez a tu­dás, amit két­ség­te­le­nül átad majd az utó­da­i­nak. Még én, Yva is ren­del­ke­zem bi­zo­nyos is­me­re­tek­kel, már­pe­dig a tu­dás ha­ta­lom.

– Így van – sza­kí­tot­tam fél­be –, csak­hogy azok az erők, ami­ket az apád­nak tu­laj­do­ní­tasz, nem le­het­nek egy em­ber bir­to­ká­ban.

– Egy olyan em­ber­nek, akit te el­kép­zelsz, va­ló­ban nem – mo­soly­gott rám Yva. – Bick­ley­nek pél­dá­ul, aki azt hi­szi, hogy min­dent tud, amit egy em­ber csak tud­hat. De ez nem így van. Több száz­ezer év­vel ez­előtt az em­be­rek sok­kal több min­dent tud­tak, mint ma­nap­ság, tíz­szer töb­bet, hi­szen tíz­szer to­vább él­tek.

– Em­be­rek? – néz­tem rá hi­tet­le­nül.

– Em­be­rek, igen. Nem szel­le­mek és nem is­te­nek, aho­gyan a pri­mi­tív né­pek gon­dol­ták és gon­dol­ják ma is. Az én apám ép­pen úgy em­ber, mint azok, akik hisz­nek ben­ne vagy gyű­lö­lik őt. Sze­ret­te a ha­tal­mát, és ami­kor azt el akar­ták ven­ni tőle, ak­kor meg­bün­tet­te az el­le­ne lá­za­dó­kat. Azon­ban min­den ha­tal­ma el­le­né­re sem hal­ha­tat­lan, és féli a ha­lált. Ezért vá­lasz­tot­ta a hosszú al­vást ve­lem együtt, mert azt jobb­nak ítél­te a ha­lál­nál, és meg­volt a ha­tal­ma ezt az utat kö­vet­ni.

– De hát mi­ért fél a ha­lál­tól? – kér­dez­te Bick­ley. – Hi­szen az al­vás és a ha­lál édes­test­vé­rek, nem?

– Ő tud­ja jól, hogy az al­vás és a ha­lál nem édes­test­vé­rek, sem­mi kö­zük egy­más­hoz. Ezt csak ti gon­dol­já­tok tu­dat­lan­sá­go­tok­ban, és eb­ben a kér­dés­ben még Bas­tin is böl­csebb ná­la­tok. Az apám, min­den tu­dá­sa el­le­né­re sem is­me­ri a ha­lál tit­kát, és nem tud­ja, mi vár ránk a ha­lál ka­pu­ján túl. Azért ké­ret­te ma­gá­hoz Bas­tint, mert fél az is­me­ret­len­től, és Bas­tin azt mond­ta neki, hogy tud­ja, mi tör­té­nik ve­lünk, mi­után meg­hal­tunk.

– Te is fé­led a ha­lált? – kér­dez­tem Yvát.

– Nem, Humph­rey – né­zett rám Yva gyen­gé­den –, én nem fé­lek, mert úgy gon­do­lom, hogy a ha­lál, mint olyan, nem lé­te­zik, és mi­vel soha sem­mi rosszat nem tet­tem, sem­mi fél­ni­va­lóm a sor­som­tól. Míg alud­tam, ó, Humph­rey, ál­mod­tam, és úgy tű­nik, hogy… – El­ha­rap­ta a mon­dan­dó­ját, és oda né­zett, ahol a mi­ni­a­tú­ra ló­gott a nya­kam­ban. Pár pil­la­na­tig csönd­ben me­ren­gett, az­tán foly­tat­ta: – Kér­lek, be­szél­je­tek ne­kem a ha­zá­tok­ról, a nyel­ve­tek­ről, a tör­té­nel­me­tek­ről, a szo­ká­sa­i­tok­ról, mert na­gyon sze­ret­ném meg­is­mer­ni eze­ket a dol­go­kat!

Így az­tán, Bick­ley ki­se­gí­tő je­len­lé­té­ben, ne­ki­áll­tam lady Yva ok­ta­tá­sá­nak. Soha ta­nár­nak olyan fi­gyel­mes és okos ta­nít­vá­nya még nem volt, mint ne­kem Yva! Min­den té­mát job­ban is­mert, mint én, bár­me­lyi­ket érin­tet­tem. Egye­dül tá­jé­koz­ta­tás­ra volt szük­sé­ge a ko­runk­ból, hi­szen a vi­lág­ra vo­nat­ko­zó is­me­re­tei meg­sza­kad­tak két­száz­öt­ven­ezer év­vel ez­előtt, ami­kor pe­dig a ci­vi­li­zá­ció fej­let­tebb volt, mint amit el tud­tam kép­zel­ni. Yva ki­halt népe jól is­mer­te a csil­la­gá­sza­tot, a mág­ne­ses­sé­get, a gra­vi­tá­ci­ót, a gőzt és az elekt­ro­mos­sá­got a fel­hasz­ná­lá­si le­he­tő­sé­gek­kel együtt, és úgy gon­dol­tam, hogy föld alat­ti vá­ro­su­kat is az elekt­ro­mos­ság szá­munk­ra rej­tett le­he­tő­sé­ge­i­vel vi­lá­gít­ják meg. Mes­te­rei vol­tak az épí­té­szet­nek, a szob­rá­szat­nak, hi­szen ezt jól lát­hat­tuk Nyó­ban, ké­pe­sek vol­tak re­pül­ni, még­hoz­zá sok­kal job­ban, mint aho­gyan mi tet­tük az el­múlt évek­ben.

Ezen­fe­lül, ha nem is mind­annyi­an, de kö­zü­lük so­kan a ne­gye­dik di­men­zi­ót is ural­ták, így az­tán át tud­tak ha­tol­ni a fa­la­kon és a tár­gya­kon bár­mi­lyen irány­ban és bár­mi­lyen tá­vol­ság­ban.

Ez a ké­pes­sé­gük azt je­len­tet­te, hogy szét tud­ták osz­lat­ni a tes­tü­ket, hogy egy má­sik he­lyen új­ra­for­mál­ják, és ez a hely le­he­tett bár­mi­lyen messze­ség­ben. De lát­ha­tat­la­nul, ám ér­zé­ke­ik tel­jes bir­to­ká­ban is el­jut­hat­tak a tér­ben bár­ho­vá. Az ősi egyip­to­mi­ak Ká­nak, a mo­dern fi­lo­zó­fu­sok pe­dig aszt­rál­test­nek ne­ve­zik azt a meg­je­le­né­si for­mát, ami­ben lát­tak, hal­lot­tak és min­dent fel­fog­tak, hogy vissza­tér­ve, fi­zi­kai tes­tük­ben min­den­re em­lé­kez­ze­nek az uta­zá­suk­ból.

Yva leg­alább­is ezt me­sél­te el, mi­köz­ben Bick­ley hi­deg ké­tel­ke­dés­sel hall­gat­ta. Yva ezen túl­me­nő­en el­mond­ta, hogy a né­pé­ből egye­sek arra is ké­pe­sek, hogy fi­zi­kai tes­tük­ben kel­je­nek át az űrön, és lá­to­gas­sa­nak el tá­vo­li vi­lá­gok­ba, majd vissza­tér­je­nek on­nan.

– Te is utaz­tál már így va­la­ha? – kér­dez­te Bick­ley, és pró­bált ud­va­ri­as len­ni.

– Egy vagy két al­ka­lom­mal azt ál­mod­tam, hogy igen – vá­la­szol­ta Yva nyu­god­tan.

– Bár­mi­ről ál­mod­ha­tunk – je­gyez­te meg Bick­ley.

Mi­vel az én osz­tály­ré­sze­mül ju­tott, hogy a ké­sőb­bi­ek­ben ez­zel a kü­lö­nös és ti­tok­za­tos erő­vel meg­is­mer­ked­jek, egye­lő­re er­ről nem mon­dok töb­bet.

Yva ez­u­tán a te­le­pá­ti­á­ról be­szélt, amely a Böl­cses­ség Gyer­me­ke­i­nek ada­tott kü­lön­le­ges ké­pes­sé­gek egyi­ke, és ame­lyet szin­te ugyan­úgy hasz­nál­tak, aho­gyan mi a te­le­fon­ja­in­kat, csak ép­pen a köz­ve­tí­tő­ik nem gé­pek és esz­kö­zök, ha­nem a meg­fe­le­lő adott­ság­gal ren­del­ke­ző em­be­rek vol­tak, akik üze­ne­te­ket köz­ve­tí­tet­tek bár­ki­nek, aki nem bir­to­kol­ta ezt a ké­pes­sé­get. A te­le­pa­ták, per­sze, ol­vas­tak má­sok gon­do­la­ta­i­ban is, így nem le­he­tett be­csap­ni őket.

– Te­hát te is ezért tu­dod, hogy meg­pró­bá­lom ki­ele­mez­ni az Élet­vi­zet? – csa­pott le a kér­dés­sel Bick­ley.

– Pon­to­san így van – né­zett rá Yva ked­ve­sen. – Ab­ban a pil­la­nat­ban el­dön­töt­ted, hogy szer­zel be­lő­le, ami­kor a víz­ről be­szél­tem nek­tek. És ag­gód­tál, hogy apám va­jon jó szem­mel nézi-e ezt. Most pe­dig azt gon­do­lod, hogy va­jon lát­tam-e, ami­kor min­tát vet­tél a víz­ből, vagy Bas­tin árul­ta-e el ne­kem, hogy mit tet­tél, ami­kor ma reg­gel ta­lál­koz­tunk a szo­bor­nál…

– Fi­gyelj – sza­kí­tot­ta fél­be a meg­le­pett Bick­ley –, én nem két­lem, hogy van­nak em­be­rek, akik ké­pe­sek ol­vas­ni má­sok gon­do­la­ta­i­ban. Tu­dom, hogy a te­le­pá­tia lé­te­zik, már bi­zo­nyos kor­lá­tok kö­zött. De ho­gyan tud­nál te ol­vas­ni az én gon­do­la­ta­im­ban, ami­kor én az anya­nyel­ve­men, an­go­lul gon­dol­ko­zom, ame­lyik nyel­vet te nem is­me­red?!

– Ta­lán azért, mert va­la­mennyi­re már meg­ta­nul­tam an­go­lul, ta­lán nem is kell eh­hez is­mer­nem az anya­nyel­ved, Bick­ley. Akár­me­lyik igaz, egy biz­tos, én a gon­do­la­tot ol­va­som, és nem a nyel­vi kön­tös­be öl­töz­te­tett meg­fe­le­lő­jét. A gon­do­lat az agyad­ból jön át az én agyam­ba, ha aka­rom – de ezt nem sű­rűn te­szem –, és ott ölt for­mát az én anya­nyel­ve­men. Sem­mi je­len­tő­sé­ge nincs te­hát an­nak, hogy ért­jük-e egy­más be­szélt nyel­vét.

– Örü­lök, hogy nem ol­va­sol sű­rűn a gon­do­la­ta­im­ban, lady Yva, mi­vel a gon­do­la­tok az em­ber leg­bel­ső sa­ját­jai.

– Így van, és nem is ol­va­sok ben­ned töb­bé, ó, Bick­ley! Mi­ért is ten­ném, ami­kor annyi­ra tele vagy hi­tet­len­ség­gel min­den iránt, amint mon­dok, és más dol­gok­kal is irán­tam, ame­lyek­ről nem aka­rok tud­ni!

– Két­ség­te­len, hogy azok a né­pek, aki­ket te bar­bár­nak ne­vez­tél azo­kon a ké­pe­ken, el­pusz­tí­tot­ták a te né­pe­det, lady Yva – tért át egy má­sik té­má­ra Bick­ley.

– Té­vedsz, Bick­ley. Lord Oro pusz­tí­tot­ta el azo­kat az em­be­re­ket, min­den kö­nyör­gé­sem el­le­né­re – só­haj­tott fel Yva.

Bick­ley ek­kor dü­höd­ten vé­get ve­tett a tár­sal­gás­nak, és el­ro­hant, hogy jó da­ra­big ne is tér­jen vissza.

– Ha­rag­szik – né­zett utá­na Yva – amin nem is cso­dál­ko­zom. Ne­héz egy olyan nagy tu­dá­sú em­ber­nek, mint Bick­ley, aki azt hi­szi, min­dent ért a vi­lág­ban, el­fo­gad­ni, hogy mennyi min­den­ben té­ved. Saj­ná­lom és na­gyon ked­ve­lem őt.

– Ak­kor en­gem is saj­nálsz, Yva? – kér­dez­tem.

– Mi­ért ten­ném? – né­zett rám hun­cut kis mo­sollyal. – Hi­szen a te szí­ved tele van tu­dás­vággyal, úgy szom­ja­zol a tu­dás­ra, ahogy a ki­szá­ra­dó­fél­ben lévő nö­vény a víz­re, és bár még a ta­nul­má­nya­im ele­jén já­rok, és nem va­gyok va­la­mi okos, azért csil­la­pít­ha­tom a szom­jú­sá­go­dat.

– Még hogy nem vagy okos!? – ki­ál­tot­tam fel.

– Nem va­gyok az, Humph­rey. Sőt, úgy hi­szem, hogy még egy olyan sok szem­pont­ból buta em­ber, mint Bas­tin, is sok­kal több is­me­ret­tel ren­del­ke­zik a va­ló­ság­ról, mint én. Azért, mert van­nak dol­gok, ami­ket ő fel­té­tel nél­kül el­hisz. A né­pem böl­cses­sé­ge a min­den­ség is­me­re­té­re vo­nat­ko­zik. Amit ti má­gi­á­nak és ti­tok­nak gon­dol­tok, az csak össze­gyűj­tött tu­dás és a tit­kok meg­fej­té­se. Bick­ley ugyan­ezt mon­da­ná, bár egye­lő­re nem hi­szi, hogy az em­ber ké­pes len­ne annyi min­den­re.

– Ez­zel azt aka­rod mon­da­ni, hogy a tu­dá­so­tok­ban nincs sem­mi ter­mé­szet­fö­löt­ti?

– Pon­to­san azt, Humph­rey. Nem tu­dom, hogy lé­te­zik-e olyan, hogy ter­mé­szet­fö­löt­ti. A mi is­te­nünk a Sors, Bas­ti­né a Lé­lek, aho­gyan a ti­é­tek is.

– Igen.

– Ezért arra sze­ret­né­lek kér­ni té­ged és Bas­tint, hogy ta­nít­sa­tok meg en­gem a ti is­te­ne­tek tisz­te­le­té­re, aho­gyan az apá­mat. Annyi­ra sze­ret­ném, ó, Humph­rey, meg­tud­ni, hogy mi vár ránk a ha­lál után!

– Te – mond­tam neki fel­in­dul­va –, te, aki több mint két­száz­öt­ven­ezer évet alud­tál! Te, aki, ha­csak nem té­ve­dek ez­zel kap­cso­lat­ban, azt gon­do­lod, hogy mi­alatt alud­tál, a lel­ked több test­ben is for­mát öl­tött! Ho­gyan ké­tel­ked­hetsz ab­ban, hogy van élet a ha­lál után?!

– Pe­dig ké­tel­ke­dem. Az álom, ami­be me­rül­tünk, tu­dás ered­mé­nye volt, és nem a ha­lá­lé. Ez alatt az al­vás alatt a lel­kem ke­res­he­tett ma­gá­nak más tes­te­ket, mi­vel a he­nyé­lés bűn. Ezen­fe­lül, ami ha­lál­nak lát­szik, az nem biz­tos, hogy az is, csak az al­vás egy má­sik for­má­ja, amely­ből fel le­het éb­red­ni. Vé­gül azon­ban mind­annyi­un­kat elér az iga­zi ha­lál, amely­ben az én meg­szű­nik lé­tez­ni a vi­lág szá­má­ra. Ennyit tu­dok, mert ez a né­pem tu­dá­sa.

– Te­hát biz­to­san tu­dod, hogy az em­be­rek a lé­lek­ván­dor­lás ré­vén újra meg újra él­het­nek?

– Igen, Humph­rey, ezt tu­dom. Mi­vel a vi­lá­gon csak bi­zo­nyos szá­mú élet­hor­do­zó ván­do­rol­hat élet­ről élet­re, amíg a sor­sa be nem tel­je­se­dik. Mert ek­kor jön az iga­zi ha­lál, és azt, ó, Humph­rey, sen­ki sem tu­dat­ja, hogy mi van az­u­tán!

– Er­ről Bas­tint kell meg­kér­dez­ned – mond­tam neki ha­boz­va. – Én nem ren­del­ke­zem elég tu­dás­sal ah­hoz, hogy er­ről ta­nít­sa­lak.

– Tu­dom, hogy így van, de te meg­éled és hi­szed ezt, ami so­kat se­gít ne­kem, Humph­rey, mert mi együtt rez­günk, te meg én. Ez pe­dig sok­kal töb­bet ér, mint Bas­tin meg az összes ta­ní­tá­sa. Ez az, aho­gyan mi, nők mű­kö­dünk. De Bick­ley nem­so­ká­ra vissza­tér hoz­zánk, te­hát vált­sunk té­mát! Be­szélj ne­kem a né­ped tör­té­nel­mé­ről, Humph­rey, hi­szen, ahogy apám mond­ja, most há­bo­rú­ba sod­ród­ta­tok.