3. fejezet
Na­ta­lie

Bas­tin meg­jegy­zé­se a há­zas­ság­ról meg­ra­gadt a fe­jem­ben, mint ahogy Bas­tin meg­jegy­zé­sei ál­ta­lá­ban szok­tak, ta­lán a mé­lyük­ben rej­lő igaz­ság mi­att. Az én hely­ze­tem­ben a tár­sa­da­lom el­vár­ta tő­lem, hogy meg­há­za­sod­jam. Csak­hogy fo­gal­mam se volt ar­ról, hogy fog­jak hoz­zá. Nem vol­tam én se más, mint a töb­bi fér­fi, bi­zo­nyos ér­te­lem­ben ta­lán ér­de­me­sebb is, mint a leg­több­jük, sze­ret­tem a nő­ket, de ugyan­ak­kor tar­tot­tam is tő­lük.

Ta­lán ré­gi­mó­di­sá­gom mi­att, de min­den elém ke­rü­lő nő­ben ta­lál­tam va­la­mi ki­vet­ni­va­lót. Egy­fe­lől von­zot­tak, de más­fe­lől ta­szí­tot­tak, és a két el­len­té­tes erő ere­dő­je­ként in­kább tá­vol tar­tot­tam ma­gam tő­lük, nem akar­ván meg­erő­sza­kol­ni lé­nyem ide­gen­ke­dő és ér­tel­mes ré­szét. Rá­adá­sul már a kar­ri­e­rem leg­ele­jén meg­ál­la­pí­tot­tam, hogy egy fér­fi job­ban bol­do­gul, ha egye­dül­ál­ló. Könnyebb elő­re jut­ni az élet­ben, ha nem kell va­la­kit ma­gunk után rán­gat­ni, de ugyan­olyan rossz, ha va­la­ki más rán­gat min­ket maga után… Ez­zel együtt egy meg­fe­le­lő há­zas­ság, ahogy a leg­több nő­nek és fér­fi­nak, ne­kem is cél­ként le­be­gett a sze­mem előtt, ami­kor még fi­a­tal vol­tam. Első és na­gyon si­ke­res köny­vem ép­pen e tárgy kö­rül moz­gott. Mi­vel azon­ban, a tö­ké­le­tes­ség el­éré­sé­re e té­ren cse­kély esélyt lát­tam, Bas­tin ba­rá­tom pél­dá­ja pe­dig ha­tá­ro­zot­tan el­ré­mí­tett, szám­űz­tem a gon­do­la­ta­im­ból a há­zas­ság gon­do­la­tá­nak még az ír­mag­ját is.

Ehe­lyett a po­li­ti­ku­si pá­lyán gon­dol­kod­tam, hi­szen még nem vol­tam túl idős ah­hoz, hogy ebbe be­le­vág­jak. Min­dig is adó­dott és a mai na­pig adó­dik le­he­tő­ség a po­li­ti­kai pá­lya­fu­tás­ra, hi­szen gaz­dag és be­fo­lyá­sos va­gyok. De so­sem él­tem e le­he­tő­sé­gek­kel, mi­vel egy po­li­ti­kai párt­ban te­vé­keny­ked­ni szá­mom­ra utá­la­tos­nak és tisz­tes­ség­te­len­nek tűnt, és nem akar­tam a fe­jem a hu­rok­ba dug­ni. Biz­tos­ra vet­tem, hogy a po­li­ti­ká­ba csak be­le­buk­nék, sok­kal job­ban, mint az ügy­vé­di vagy az iro­dal­mi tény­ke­dés­be. So­sem bán­tam meg, hogy így dön­töt­tem, mert tu­dom, hogy iga­zam volt.

Ám to­vább­ra sem tud­tam ma­gam­mal mit kez­de­ni. Utaz­ni kezd­tem hát, de nem bá­mész tu­ris­ta­ként, ha­nem nyi­tott ér­te­lem­mel, ké­szen a be­fo­ga­dás­ra és a meg­ta­pasz­ta­lás­ra. So­kat ta­nul­tam, de vé­gül csak oda ju­tot­tam, amit a régi írók már meg­örö­kí­tet­tek, hogy nincs új a nap alatt, csak bi­zo­nyos va­ri­á­ci­ók lé­tez­nek, ame­lyek­ben az adott dol­gok újra meg újra fel­buk­kan­nak.

Nos, ez nem tel­je­sen igaz így. Ki­vé­telt kell ten­nem a ke­let va­rázs­la­tos vi­lá­gá­val, amely min­dig is iz­gat­ta a fan­tá­zi­á­mat. Ott tör­tént, Be­na­res­ben, hogy kap­cso­lat­ba ke­rül­tem olyan he­lyi böl­csek­kel, akik­től igen so­kat ta­nul­tam. Fel­nyi­tot­tak ben­nem olyan rej­tett ké­pes­sé­ge­ket, ame­lyek min­dig is ké­szen áll­tak arra, hogy ki­tör­je­nek a ha­gyo­mány­tisz­te­let és az örök­ség­ként ka­pott esz­mék bör­tö­né­ből. Ma már tu­dom, hogy ak­kor nem akar­tam ke­ve­seb­bet, mint meg­is­mer­ni a Vég­te­lent, és rá­döb­ben­tem, mi­lyen hal­ha­tat­lan vá­gya­ko­zás él ben­nem e meg­is­me­rés iránt. Hall­gat­tam csen­des sza­vu­kat, amellyel kor­sza­kok­ról és az em­ber szá­má­ra fel­fog­ha­tat­lan idő­tar­ta­mok­ról be­szél­tek, és el­fo­gott a re­me­gés, ami­kor meg­ér­tet­tem, hogy az el­kép­zel­he­tet­le­nül régi múlt­ban is él­het­tek em­be­rek. Bár­csak tud­nánk az igaz­sá­got! Va­jon az élet (ahogy Bick­ley tart­ja) csu­pán egy múló pil­la­nat a múlt és a jövő ha­tá­rán, vagy Bas­tin­nak van iga­za, és lé­te­zik egy arany hár­fás mennyei hall­ha­tat­lan­ság, amely sza­vak je­len­té­sét a ba­rá­tom, sze­rin­tem, fel sem fog­ta.

Per­sze az is le­het, hogy a va­ló­ság­nak egyik vál­to­zat­hoz sin­csen köze, ha­nem va­la­mi fel­fog­ha­tat­lan és le­nyű­gö­ző, messze az ér­tel­münk ha­tá­ra­in túl. Va­la­mi Is­ten­től ka­pott kez­det és vég a Vég­te­len Min­den­ség Tel­jes­sé­gé­ben, amely hoz­zá­tar­to­zik Is­ten sa­já­tos­sá­ga­i­hoz és ter­mé­sze­té­hez, és eón­ról eón­ra át­ra­gyog az Ő fé­nyes­sé­gén. Ugyan hon­nan sze­rez­het­nénk bi­zo­nyos­sá­got? Meg­kér­dez­tem ke­le­ti ba­rá­ta­i­mat, és ők hosszú, ön­meg­ta­ga­dó fel­ké­szü­lés­ről be­szél­tek, éve­kig tar­tó ta­nu­lás­ról, de hogy ki­től ta­nul­nak, azt el­kép­zel­ni sem tud­tam. Az biz­tos, hogy nem egy­más­tól, hi­szen ők se tud­ták a vá­la­szo­kat, csak azt ad­ták to­vább, amit in­nen-on­nan össze­szed­tek, amely dol­gok­ra ők ma­guk sem tud­ták a ma­gya­rá­za­tot. Így az­tán fel­ad­tam az egyek­ze­tet, és az­zal győz­tem meg ma­gam, hogy mind­ez csak a ke­le­ti bölcs el­mék ön­ámí­tá­sa, amely­ben élet­re hív­ják vágy­ál­ma­i­kat az ég­bolt csil­la­gai alatt.

Mi­után fel­hagy­tam a meg­vi­lá­go­so­dás haj­szo­lá­sá­val, és ha­za­jöt­tem, azt gon­dol­tam, hogy el­fe­lej­tek min­dent. De nem így tör­tént. Túl el­ha­mar­ko­dot­tan me­rül­tem el új re­mé­nye­im­ben vagy új vá­gya­im­ban, és a szent epe­ke­dés vi­rá­ga ész­re­vét­le­nül szök­kent szár­ba a lel­kem mé­lyén, és nagy­ra nőtt, mire rá­döb­ben­tem, hogy ép­pen a sa­ját lel­kem az a Mes­ter, aki­től meg kell ta­nul­nom a lec­ké­ket. Nem cso­da, hogy ke­le­ti ta­ní­tó­im nem ne­vez­het­ték né­ven, hi­szen min­den, amit va­ló­ban tud­tak, kü­lön­bö­zött at­tól a ke­vés­től, amit más­hon­nan hal­lot­tak, és mind­egyi­kük a sa­ját lel­ké­nek ta­ní­tá­sa­it kö­vet­te.

Így én is ál­mo­dó let­tem egyet­len vággyal, hogy meg­sze­rez­zem azt a mi­nél na­gyobb tu­dást, amely ké­pes fel­nyit­ni a sze­met arra, hogy va­ló­ban lás­son.

Ezért az­tán na­gyon kü­lö­nös­nek tűnt, hogy pont ak­kor, ami­kor úgy lát­szott, hogy a vi­lág, és ben­ne a nők, a leg­ke­vés­bé sem ér­de­kel­nek, fel­fe­dez­tem ma­gam­ban egy új kész­te­tést, amely hely­re­ál­lí­tot­ta ben­nem a vi­lág irán­ti ér­dek­lő­dést, még­pe­dig egy nő, az El­ke­rül­he­tet­len for­má­já­ban. Ta­lán úgy van el­ren­del­ve, bár ez nin­csen le­ír­va, hogy a fér­fi nem él­het ma­gá­ban, vagy nem szán­hat­ja ma­gát csak arra, hogy a sa­ját lel­két táp­lál­ja és fej­lessze.

Ami­kor Ró­má­ba ér­kez­tem, ha­za­fe­lé In­di­á­ból, meg­pi­hen­tem egy rö­vid idő­re. Meg­ér­ke­zé­sem más­nap­ján le­ve­let küld­tem itá­li­ai nagy­kö­ve­tünk­nek, nem azért, mert vágy­tam egy va­cso­ra­meg­hí­vás­ra, ha­nem azért, mert úgy tud­tam, hogy ko­mo­lyan ér­dek­lő­dik az ar­cheo­ló­gia iránt. Azt re­mél­tem, hogy ál­ta­la meg­néz­he­tek olyan dol­go­kat, ame­lye­ket egye­dül nem.

Tör­té­ne­te­sen hal­lott már ró­lam né­hány De­vons­hire-beli is­me­rő­söm­től, aki­ket ba­rát­já­nak ne­ve­zett, és meg­hí­vott va­cso­rá­ra már más­nap­ra. El­fo­gad­tam a meg­hí­vást, és egy olyan fi­gye­lem­re mél­tó es­té­lyen ta­lál­tam ma­gam, amely meg­kü­lön­böz­te­ti a brit alatt­va­ló­kat más nem­ze­tek fi­a­i­tól. Az ilyen fé­nyes ren­dez­vé­nyek meg­szo­kot­tak a kül­föl­di nagy­kö­vet­sé­ge­ken. Ek­kor tör­tént, hogy éle­tem­ben elő­ször rá­döb­ben­tem arra, hogy nem va­gyok több, mint egy Mr. Ar­buth­not, aki az utol­só­ként lép­het be az ebéd­lő­be. Sir Alf­red ud­va­ri­a­san el­ma­gya­ráz­ta, hogy ez azért van így, mert a töb­bi ven­dég mind ren­del­ke­zik va­la­mi cím­mel vagy rang­gal, és még egy hölgy sincs a tár­sa­sá­gom­ban.

A hely­ze­tem nem ja­vult az ül­te­tés­rend­del sem, mi­vel egy olasz gróf­nő és egy orosz her­ceg kö­zött kap­tam he­lyet az asz­tal­nál, és mi­vel sem­mi­lyen ide­gen nyel­ven nem be­szé­lek, hi­á­ba szól­tak hoz­zám fran­ci­á­ul, egy szót sem ér­tet­tem ab­ból, amit mond­tak, és ezen igen­csak el­cso­dál­koz­tak. Meg­szé­gye­nül­tem a tu­dat­lan­sá­gom mi­att, pe­dig egy­ál­ta­lán nem vol­tam tu­dat­lan, csak ép­pen a ne­vel­te­té­sem volt túl­sá­go­san ha­gyo­má­nyos. A ha­gyo­má­nyos ne­ve­lés ér­tel­mé­ben na­gyon is jól ne­velt­nek szá­mí­tot­tam, fő­leg, ami­óta te­he­tős em­ber let­tem. Za­va­rom­ban arra gon­dol­tam, hogy az olasz gróf­nő ta­lán tud la­ti­nul, mi­vel a la­tin nyelv az őse az övé­nek, így meg­pró­bál­tam la­ti­nul szól­ni hoz­zá. Csak bá­mult rám ér­tet­le­nül, és Sir Alf­red, aki nem ült messze tő­lem, és aki szin­tén tu­dott la­ti­nul, ne­ve­tés­ben tört ki. Ez­u­tán el­ma­gya­ráz­ta a töb­bi­ek­nek, elő­ször fran­ci­á­ul, az­tán an­go­lul, hogy min ne­vet, és mint­ha a ka­ca­gá­sa ra­gá­lyos lett vol­na, min­den­ki jót de­rült, és cso­da­bo­gár­ként né­zett rám.

Ez­u­tán tör­tént, hogy éle­tem­ben elő­ször meg­lát­tam Na­ta­lie-t, mi­vel a ko­csis té­ve­dé­sé­ből kés­ve ér­kez­tem az es­tély­re, és a va­cso­ra előtt már nem mu­tat­tak be ben­nün­ket egy­más­nak. Mint ap­já­nak egyet­len le­á­nya, mi­vel az édes­any­ja már nem élt, az apja mel­lett fog­lalt he­lyet az asz­tal mel­lett. Egy le­gye­ző­sze­rű­en el­he­lye­zett li­li­om­cso­kor ta­kar­ta el elő­lem, de ami­kor elő­re­ha­jolt, és a töb­bi­ek­kel együtt rám né­zett, a feje a tá­vol­ból olyan­nak tűnt, mint­ha li­li­o­mok ko­szo­rúz­nák. A leg­te­het­sé­ge­sebb fes­tő sem ké­pes olyan gyö­nyö­rűt al­kot­ni, mint ami­lyen­nek őt lát­tam ak­kor, egy egy­sze­rű vé­let­len foly­tán.

Mint­ha egy an­gyal né­zett vol­na le a vi­rá­gos menny­or­szág­ból a föld­re – ez az el­ké­pesz­tő gon­do­lat ro­hant át az agya­mon, ami­kor meg­lát­tam őt. El­ső­re nem is tud­tam ki­ven­ni a vo­ná­sa­it, mert a fe­jét egy­szer­re lát­tam sö­tét­nek és ne­mes­nek. Sö­tét­nek azért, mert hul­lá­mos fe­ke­te haja a hom­lo­ká­ba volt fé­sül­ve, amely alatt szür­kén ra­gyo­gott a sze­me. Nem tud­tam meg­ítél­ni, és a mai na­pig nem tu­dom, hogy va­ló­ban gyö­nyö­rű volt-e, de a sze­mé­ből su­gár­zó és ne­mes arc­vo­ná­sa­in ra­gyo­gó fény maga volt a szép­ség. Mint egy ala­bást­rom­vá­zá­ba he­lye­zett lám­pa fé­nye, úgy ra­gyo­gott az arca. Ez a fény­vissza­ve­rő­dés ép­pen olyan vé­let­len volt, mint a li­li­om­ko­szo­rú, amely lát­szó­lag ke­re­tez­te a fe­jét, de úgy lát­szott, mint­ha a szel­le­me fény­le­ne át a vo­ná­sa­in és a te­kin­te­té­ben.

A pil­lan­tá­suk össze­ta­lál­ko­zott, és biz­tos­ra ve­szem, hogy ész­re­vet­te raj­tam a cso­dá­la­tot és az oda­adást. El­ko­mo­lyo­dott, de ugyan­olyan ked­ves­ség­gel, mint ahogy ko­ráb­ban ne­ve­tett. Hal­vány pír fu­tot­ta be az or­cá­ját, úgy, ahogy a haj­nal első fé­nye ra­gyog fel a gyöngy­ház­fé­nyű égen. Az­tán hát­ra­dőlt, és el­tűnt a de­ko­rá­ció mö­gött. At­tól kezd­ve a va­cso­ra vé­gé­ig, amely mint­ha so­ha­sem akart vol­na be­fe­je­ződ­ni, gya­kor­la­ti­lag nem is lát­tam őt. Csak annyit tud­tam meg­ál­la­pí­ta­ni, hogy bár nem ma­gas, de göm­böly­ded és ke­cses az alak­ja, a keze pe­dig kü­lö­nö­sen fi­nom.

A va­cso­ra után a dol­go­zó­szo­bá­ban az apja, aki­vel az asz­tal­nál be­szél­get­tünk, be­mu­ta­tott ben­nün­ket egy­más­nak.

– A le­á­nyom iga­zi ar­cheo­ló­gus, Ar­buth­not úr. Úgy gon­do­lom, szí­ve­sen se­gít ön­nek, ha igény­li – mond­ta, és ott ha­gyott, hogy egy má­sik, fon­tos ven­dég­gel fog­lal­koz­zon, aki­től, úgy gon­do­lom, po­li­ti­kai jel­le­gű ér­te­sü­lé­se­ket re­mélt.

– Az apám tú­loz – mo­soly­gott a hölgy lá­gyan és na­gyon ked­ve­sen. – Ta­lán fog­lal­jon he­lyet… – A mel­let­te álló szék­re mu­ta­tott.

Ez­u­tán be­szél­get­ni kezd­tünk azok­ról a he­lyek­ről és dol­gok­ról, ame­lye­ket sze­ret­tem vol­na lát­ni. Ami­kor vé­get ért az este, és vissza­tér­tem a szál­lo­dá­ba, a szí­vem tele volt sze­re­lem­mel. Ké­sőbb ő is be­val­lot­ta, hogy sze­re­lem­re gyúl­va tért nyu­go­vó­ra.

Na­gyon kü­lön­le­ges hely­zet­ben vol­tunk. Mint a na­gyon régi ba­rá­tok, aki­ket évek­re vagy akár év­ti­ze­dek­re el­sza­kí­tot­tak egy­más­tól a kö­rül­mé­nyek. Már az első pil­la­nat­ban olyan bi­zal­mas ba­rát­ság ala­kult ki kö­zöt­tünk, a szó leg­ne­me­sebb ér­tel­mé­ben, mint­ha min­dent tud­nánk egy­más­ról, bár vol­tak is­me­ret­len dol­gok, de eze­ket lát­szó­lag csak a fe­le­dés bo­rí­tot­ta ho­mály­ba. Egy do­log­ban tö­ké­le­te­sen biz­tos va­gyok, a kap­cso­la­tunk nem csu­pán a klasszi­kus ér­te­lem­ben vett, min­den­na­pos fér­fi-nő von­zal­mon ala­pult, bár két­ség­te­le­nül en­nek is sze­re­pe volt ben­ne, hi­szen Na­ta­lie csáb­ere­je a faj­fenn­tar­tás fon­tos ele­mé­nek szá­mí­tott. A kap­cso­la­tunk azon­ban messze fe­lül­múl­ta ezt az ele­mi ösz­tönt.

Min­den erőnk­kel sze­ret­tük egy­mást, és egy este a nagy ró­mai Co­los­se­um csön­des fa­la­i­nak tö­vé­ben, amely a nagy­kö­zön­ség előtt már zár­va volt, csak mi tar­tóz­kod­hat­tunk még ott, meg­val­lot­tuk egy­más­nak az ér­zé­se­in­ket. Őszin­tén hi­szem, hogy azért vá­lasz­tot­tuk ön­kén­te­le­nül ezt a hely­színt, mert érez­tük, hogy ez il­lik a han­gu­la­tunk­hoz. A Co­los­se­um olyan régi volt, annyi­ra át­itat­ta az em­be­ri ér­zel­mek sok­fé­le­sé­ge, az ön­ma­gu­kat is­ten­nek kép­ze­lő zsar­no­kok ke­gyet­len­sé­gé­től a már­tí­rok sze­líd ön­fel­ál­do­zá­sá­ig, akik már éle­tük­ben fé­lig szent­té vál­tak. Olyan sok­fé­le ér­zés van e két vég­let kö­zött, hogy a fa­lak va­ló­sá­gos ol­tárt ké­pez­tek, amely na­gyon is al­kal­mas hely­nek bi­zo­nyult arra, hogy itt ajánl­juk fel a szí­vün­ket egy­más­nak, és mind­azt, amely a szí­vün­ket do­bo­gás­ra bír­ja.

Na­ta­lie-val a meg­is­mer­ke­dé­sünk­től szá­mí­tott egy hó­nap le­for­gá­sa alatt el­je­gyez­tük egy­mást. Há­rom hó­na­pon be­lül össze­há­za­sod­tunk, mert egy hosszú je­gyes­ség­nek nem lát­tuk ér­tel­mét. Sir Alf­red, ter­mé­sze­te­sen, úszott a bol­dog­ság­ban, ami­kor lát­ta, hogy mi­lyen ha­mar hó­dí­tom meg Na­ta­lie szí­vét, aki már hu­szon­hét éves volt, és ed­dig hal­la­ni sem akart a há­zas­ság­ról. Min­den­ki örült, min­den si­mán ment, aho­gyan egy szán le­csú­szik a ha­vas domb­ol­da­lon, amely­nek alja köd­be vész, hogy sen­ki se lát­has­sa, mi vár ott rá. Ta­lán egy szép sík­ság, de a leg­rosszabb eset­ben is csak a hét­köz­na­pi élet buk­ka­nói.

Ezt gon­dol­tuk a ked­ve­sem­mel, már ha gon­dol­tunk bár­mit is a jö­vőnk­ről. Biz­to­san nem szá­mí­tot­tunk sza­ka­dék­ra az utunk vé­gén. Mi­ért is tet­tünk vol­na ilyet, hi­szen fi­a­ta­lok vol­tunk, rá­adá­sul egész­sé­ge­sek és gaz­da­gok. Ugyan ki­nek jut eszé­be bár­mi baj ilyen hely­zet­ben, ami­kor a bal­sors le­győz­he­tő­nek lát­szik, és a ha­lál olyan tá­vo­li még!

Még­is tud­hat­tunk vol­na, hogy a túl­sá­go­san sima utak gyak­ran rej­te­nek buk­ta­tó­kat a fu­tók szá­má­ra. Leg­alább­is Bas­tin ezt mond­ta, ami­kor ha­za­tér­tünk Ful­com­be-ba, ahol na­gyon szí­vé­lyes fo­gad­ta­tás­ban ré­sze­sül­tünk, be­le­ért­ve az új ha­ran­gok hang­ját, ame­lye­ket a temp­lom­nak ado­má­nyoz­tam.

– A fe­le­sé­ged egy gyö­nyö­rű és ked­ves hölgy, Ar­buth­not – mond­ta Bas­tin va­cso­ra után, ami­kor Bas­tin neje a ki tud­ja, mi ál­tal elő­idé­zett, ám szo­ká­sos mo­gor­va­sá­gá­val ki­vo­nult Na­ta­lie után a szo­bá­ból –, és azt kell hogy mond­jam, hi­he­tet­le­nül sze­ren­csés­nek tart­ha­tod ma­gad! Van egy cso­mó pén­zed, jó­val több, mint amennyi jo­go­san meg­il­let­ne, hi­szen szin­te sem­mit se tet­tél azért, hogy ennyi pén­zed le­gyen, és nem is köl­tesz be­lő­le annyit, amennyit sze­rin­tem kel­le­ne. Itt ez a szép bir­tok, ahol egy cso­mó em­ber­nek kel­le­ne lak­nia – bár azok­ból, ami­ket mon­da­ni szok­tál, sze­rin­tem ezt te ma­gad is tu­dod –, meg ez a sok min­den, amit egy em­ber csak kí­ván­hat. Na­gyon kü­lö­nös, hogy ilyen sze­ren­csés vagy, és nem azért, mert kü­lö­nö­seb­ben ér­de­mes len­nél erre. Azon­ban tel­jes mér­ték­ben meg va­gyok győ­ződ­ve ar­ról, hogy nem lesz ez min­dig így, és te is szem­be­sülsz a ne­héz­sé­gek­kel, mint min­den­ki más. Ta­lán a ne­jed nem szül majd gye­re­ke­ket, mert olyan sok a gond ve­lük. De az is le­het, hogy el­vesz­ted a pén­zed, és ak­kor dol­goz­nod kell a meg­él­he­té­sért, ami bi­zo­nyá­ra jót tesz majd ne­ked. Vagy – el­gon­dol­ko­dott, hogy mi rosszat mond­hat­na még –, a fe­le­sé­ged meg­hal fi­a­ta­lon… bár ami­lyen ked­ves arca van, ez nem va­ló­szí­nű – tet­te hoz­zá kis szü­net után, az­tán fel­állt.

El nem tud­nám ma­gya­ráz­ni, mi­ért, de mint­ha jós­la­tot hal­lot­tam vol­na tőle, a szí­vem egé­szen meg­der­medt ezek­től a sza­vak­tól. Mint­ha es­kü­vő he­lyett te­me­tés­re hív­tak vol­na a ha­ran­gok. Va­la­mi­fé­le bal­sej­te­lem járt át. Bas­tin Kasszand­ra­ként el­mon­dott be­szé­dé­nek meg­volt a maga va­ló­szí­nű­sé­ge. Ez a nem kí­vá­na­tos tu­dás be­ár­nyé­kol­ta a ter­mé­sze­tes ér­zé­se­i­met ezen az es­tén. Ilyen bal­sej­tel­met csak Bas­tin tu­dott elő­idéz­ni ben­nem. Kép­te­len vol­tam arra, hogy bár­mit is mond­jak neki, csak néz­tem rá bo­rú­san. De Bick­ley ener­gi­ku­san vissza­vá­gott he­lyet­tem is:

– Bo­csáss meg, hogy ezt mon­dom, Bas­tin – mond­ta szú­ró­san –, de a meg­jegy­zé­se­id, akár össze­füg­gés­ben áll­nak a val­lá­sod­dal, akár tel­jes mér­ték­ben füg­get­le­nek tőle, na­gyon rossz íz­lés­re val­la­nak. Még az első ke­resz­té­nyek gyom­ra is fel­for­dult vol­na tőle, pe­dig ők az­tán a leg­mo­dor­ta­la­nabb em­be­rek vol­tak a vi­lá­gon, és az ilyen szö­ve­g­ért min­den ko­ráb­bi kul­tú­rá­ban ki­tör­ték vol­na a nya­ka­dat, mint a rossz elő­je­let hozó ma­dá­rét!

– Az­tán mi­ért? – kér­dez­te Bas­tin a leg­cse­ké­lyebb in­ge­rült­ség nél­kül. – Csak azt mon­dom, ami­ről azt gon­do­lom, hogy igaz! És az igaz­ság fon­to­sabb bár­mi­fé­le jó íz­lés­nél!

– Erre csak azt fe­lel­he­tem, ami­ről én is azt hi­szem, hogy az igaz­ság – vá­gott vissza neki Bick­ley, és kezd­te fel­ide­ge­sí­te­ni ma­gát. – Ez pe­dig az, hogy a ke­resz­tény­ség szá­mod­ra olyan, mint egy fel­öl­tő, ami­vel el­ta­ka­rod a mo­dor­ta­lan­sá­go­dat. A ke­resz­tény ta­ní­tás meg­ér­tés­ről és sze­re­tet­ről be­szél, de ben­ned egyik­ből sincs szik­rá­nyi sem. Ezen­fe­lül, mi­vel a fe­le­sé­gek ha­lá­lá­ról be­szélsz, csak azt mond­ha­tom, így vizs­gá­lat nél­kül, hogy előbb hal meg a te ne­jed, mint Ar­buth­no­té, akin lát­szik, hogy tel­je­sen egész­sé­ges.

– Ez le­het­sé­ges – bó­lin­tott Bas­tin. – Ha így lesz, ak­kor ez Is­ten aka­ra­ta, ami el­len nem til­ta­ko­zom (itt Bick­ley fel­hor­kant), bár nem ér­tem, hon­nan ve­szed ezt. De az sem vi­lá­gos, hogy ke­rül­nek ide a ko­rai ke­resz­té­nyek, akik a ma­guk ide­jé­ben ne­héz kö­rül­mé­nyek kö­zött él­tek, hi­szen há­bo­rúz­ni­uk kel­lett az ak­kor hi­va­ta­los ör­dög­imá­dat el­len! Tu­dom, hogy azért dü­höngsz, mert le­rom­bol­ták a Vé­nusz-szob­ro­kat és a töb­bit, de ha én ott let­tem vol­na a he­lyük­ben, én is ugyan­ezt te­szem!

– Sose té­te­lez­tem vol­na fel ró­lad az el­len­ke­ző­jét! És ami a ko­rai ke­resz­tény­sé­get il­le­ti, meg a rom­bo­lást és pusz­tí­tást, ami a nyo­muk­ban járt, el­vi­het­te vol­na őket az ör­dög! – ki­ál­tot­ta Bick­ley, és ki­ment a szo­bá­ból.

Azon­nal kö­vet­tem.

Re­mé­lem, a fen­ti pár­be­széd­ből sen­ki se kö­vet­kez­tet arra, hogy Bas­tin és Bick­ley ha­ra­gud­tak vol­na egy­más­ra. Ép­pen el­len­ke­ző­leg, szí­ve­sen be­szél­get­tek, és az ilyen­faj­ta vi­ták sem­mi mást nem je­len­tet­tek, mint né­zet­kü­lönb­sé­get, amely­hez már az egye­te­mi évek alatt hoz­zá­szok­tak. Bas­tin pél­dá­ul foly­ton a ko­rai ke­resz­té­nyek­ről és misszi­o­ná­ri­u­sok­ról be­szélt, aki­ket Bick­ley egy­aránt meg­ve­tett, a ko­rai ke­resz­té­nye­ket azért a pusz­tí­tá­sért, amit Egyip­tom­ban, Itá­li­á­ban, a Gö­rög­föl­dön és más szép­sé­ges he­lye­ken vég­hez­vit­tek, a misszi­o­ná­ri­u­so­kat azért, mert le­néz­ték és al­sóbb­ren­dű­ként ke­zel­ték a ter­mé­sze­ti né­pe­ket, ru­há­zat vi­se­lé­sé­re kö­te­lez­ték őket olyan he­lye­ken, ahol ez az egész­sé­gük­be, sőt az éle­tük­be ke­rült. Bas­tin erre azt vá­la­szol­ta, hogy a lé­lek hal­ha­tat­lan, ami­re Bick­ley az­zal vá­gott vissza, hogy a lé­lek nem lé­te­zik más­hol, csak a pa­pok fan­taz­ma­gó­ri­á­i­ban. Így kü­lön­böz­tek a né­ze­te­ik már a leg­alap­ve­tőbb kér­dé­sek­től kezd­ve. Mi­vel egyik se győz­het­te meg a má­si­kat, a vi­tá­juk a vég­te­len­ség­be nyúlt, vagy va­la­mi olyan­ról be­szél­tek, ami­ben egye­zett a vé­le­mé­nyük, mint pél­dá­ul a tör­té­ne­lem vagy a szom­széd­sá­gunk hi­gi­é­nés ál­la­po­ta.

Itt mon­dom el, hogy Bick­ley szak­ér­tő sze­me nem té­ve­dett, ami­kor Bas­tin­né egész­sé­gét meg­ítél­te, és azt élet­ve­szé­lyes­nek mi­nő­sí­tet­te. Sze­gény szív­be­teg volt, amit egy or­vos olyan kül­ső je­lek­ből is meg­ál­la­pít, mint az ajak sze­der­jes szí­ne, stb. Bas­tin­né ha­lá­lá­ra a kö­vet­ke­ző­kép­pen ke­rült sor:

A fér­je egy­ház­köz­sé­gi te­en­dő­it vé­gez­te a kö­rül­be­lül har­minc ki­lo­mé­ter­re levő vá­ros­ban, és a vo­nat, amellyel haza szán­dé­ko­zott jön­ni, öt óra kö­rül ér­ke­zett az ál­lo­más­ra. Mi­vel Bas­tin nem volt a vo­na­ton, a fe­le­sé­ge kint ma­radt az ál­lo­má­son, és várt, amíg az az­na­pi utol­só vo­nat meg­ér­ke­zett hét óra felé. Imá­dott Bas­tin­ja, azon­ban, nem volt ezen a vo­na­ton sem. Ek­kor a téli hi­deg el­le­né­re el­jött hoz­zám az ud­var­ház­ba, és kö­nyör­gött, hogy fo­gas­sak be a ko­csim­ba, mert meg akar­ja néz­ni, mi tör­tént a fér­jé­vel. Til­ta­koz­tam az őrült öt­let el­len, és azt mond­tam, sem­mi két­sé­gem afe­lől, hogy Bas­tin re­me­kül van, csak ép­pen el­fe­lej­tett sür­gö­nyöz­ni, vagy egy­sze­rű­en csak meg akar­ta spó­rol­ni a sür­göny hat pen­nys dí­ját.

Na­ta­lie-val jót de­rül­tünk azon, ami­kor ki­de­rült, hogy az egész fel­for­du­lást Bas­tin­né ré­mes fél­té­keny­sé­ge okoz­za, ami­ről ko­ráb­ban már be­szél­tem. Bas­tin­né el­mond­ta, hogy so­sem töl­tött még egyet­len éj­sza­kát sem a fér­je nél­kül, ami­óta össze­há­za­sod­tak, és ki tud­ja, mit mű­vel­né­nek vele a „sze­mér­met­len per­szó­nák”, ha nem így len­ne, hi­szen Bas­tin olyan „re­mek em­ber és annyi­ra szép arcú fér­fi”. (Bas­tin egyéb­ként, a maga nyers mód­ján va­ló­ban jó­vá­gá­sú­nak volt mond­ha­tó.)

Kér­tem az asszonyt, hogy leg­alább egy ki­csit bíz­zon a fér­jé­ben, de erre csak azt vá­la­szol­ta na­gyon sö­té­ten, hogy ő az­tán sen­ki­ben sem bí­zik!

Az lett a do­log vége, hogy köl­csön­ad­tam neki a ko­csi­mat a leg­gyor­sabb lo­vam­mal és egy jó ko­csis­sal. Ak­kor vég­re el­ment. Ami­kor két és fél óra múl­va el­ér­te a szó­ban for­gó vá­rost, fel s alá ko­csi­zott ben­ne a szél és a hi­deg el­le­né­re, de nem ta­lál­ta meg a fér­jét. Mint ké­sőbb ki­de­rült, ez cso­da is lett vol­na, mert Bas­tin Exe­ter­be uta­zott, hogy meg­néz­ze a ka­ted­rá­lis épí­té­sét, és mi­vel le­kés­te az utol­só vo­na­tot, a vá­ros­ban ra­gadt éj­sza­ká­ra.

Éj­jel egy óra felé, ami­kor­ra már majd­nem le­csuk­ták, mint őrül­tet, ha­za­haj­ta­tott a lel­kész­lak­ba, de Bas­tint, ter­mé­sze­te­sen, itt sem ta­lál­ta. Ek­kor még min­dig kép­te­len volt arra, hogy nyu­go­vó­ra tér­jen, össze­vissza ro­han­gált a ház­ban nyir­kos ru­há­i­ban, míg a ki­me­rült­ség le nem ver­te a lá­bá­ról. Ami­kor a fér­je más­nap reg­gel ha­za­tért tele friss ér­te­sü­lé­sek­kel az épít­ke­zés­ről, a fe­le­sé­ge már be­te­gen fe­küdt. Bas­tin­né szí­ve nem so­ká­ig bír­ta, de még utol­só ere­jé­vel is a fér­jét szid­ta an­nak gya­nús vi­sel­ke­dé­sé­ért.

Ez lett hát egy iga­zán eré­lyes brit mat­ró­na vége.

Bas­tin a ké­sőb­bi­ek­ben úgy őriz­te meg a fe­le­sé­ge em­lé­két, mint­ha egy­faj­ta szent­ről lett vol­na szó.

– Olyan na­gyon sze­re­tett – mond­ta –, olyan el­kö­te­le­zett fe­le­ség volt! Tu­dod, ked­ves Humph­rey, biz­to­sít­hat­lak, hogy még a ha­lál­tu­sá­ja köz­ben is csak rám gon­dolt!

Ezek­re a sza­vak­ra Bick­ley csak hor­kan­tott pá­rat, a szo­ká­sos­nál egy ki­csit han­go­sab­ban, míg láb­szá­ron nem rúg­tam az asz­tal alatt, hogy ma­rad­jon már csönd­ben.