Watson

Rám szakadt a mennyezet. Egy pillanatra nem volt más körülöttem, csupán a fülsiketítő robaj, meg a fájdalom és a por, aztán egyszerre minden elfeketedett, ahogy elvesztettem az eszméletemet.

Arra ébredtem, hogy két hatalmas kéz ragadja meg a kabátom hajtókáját, és kirángat a törmelék alól.

– Azt már nem – morogta Kane. – Így azért túl könnyű lenne. 

Ezután a földre hajított, a folyosó végébe, távol a törmelékkupactól.

Kóválygott a fejem, és nagyon nehéz volt összpontosítanom. Éreztem, ahogy vér csorog a halántékomról és az arcomról, lemosva a port. Nyilván agyrázkódást szenvedtem, és elkél majd egy-két öltés is. Már ha leszek olyan szerencsés, és megúszom ennyivel, ami, látva a szörnyeteg ádáz tekintetét, nem tűnt túl valószínűnek.

– Atyám mindig azt mondja, legyünk hűek magunkhoz – mondta. – Tápláljuk a bennünk élő állatot. – Rám vicsorgott. – Hát legyen! Fusson! 

Nem kellett kétszer mondania, talpra kecmeregtem, és remegő lábbakkal futni kezdtem, ki a folyosóról, vissza a nyílt raktártérbe.

Fejvesztett pánik és szörnyű üvöltözés fogadott. Néhány állat rémülten kushadt a sarokban, mások körbe-körbe rohangásztak. Kane azonban nem. Ő megőrizte a hidegvérét.

– Fusson! – kiáltotta. A hangja farkasüvöltéssé vékonyodott. – Vadászni akarok! 

A tekintetemmel kétségbeesve kutattam valami fegyverféleség után, de nem találtam semmit. A lépcső felé rohantam, ami a felszínre, a főbejárat felé vezetett. Nem tudtam, hogy közvetlenül mellettem, a fal másik oldalán Mycroft és felmentő csapata, Carruthers és Wiggins segítségével, épp most mászik fel a raktárépület föld alatti bejáratán.

Nem volt könnyű megmászni a végtelen lépcsősort. Mindkét lábam elképesztően fájt, ahogy egyre nagyobb tempót igyekeztem diktálni nekik. Végre felértem a földszintre, és egyenesen az ajtó felé vettem az irányt.

Ám odakint sem lassíthattam le, hisz Kane a nyomomban volt. Léptei hangosan dübörögtek az utca kövén. Megkockáztattam, hogy egy pillanatra hátralessek a vállam fölött. Megkezdődött a visszaváltozás. Előrezuhant, és immár négykézláb folytatta üldözésem. Futás közben kilógott a nyelve a szájából.

– Megöllek! – kiáltotta, bár hangja egyre inkább kutyavonyítássá torzult. 

Arrafelé rohantam, amerről a forgalom zaját hallottam. Bár távolról sem szerettem volna, ha a szörny másokban is kárt tesz, úgy éreztem, jobb esélyeim vannak vele szemben a nyílt utcán.

A Euston Roadnál bukkantam ki, Kane a sarkamban.

– Megöllek! Szétmarcangollak! Egyenként szopogatom le a csontjaidat! – Azzal előrelendült, és egyik erős kezével megragadta a vállam. Elvesztettem az egyensúlyom, és az árokba bucskáztam. 

Kane felemelkedett, két hatalmas öklével a mellkasára csapott, és felüvöltött az éjszakai égboltra.

Talpra kecmeregtem, és a főút felé támolyogtam.

– Vége – mondta. – Vége a futásnak. 

Rám vetette magát, ám sikerült oldalra lendülnöm, ő pedig teljes súlyával nekicsapódott két kerékpárnak, amik a kerítéshez voltak leláncolva. Felüvöltött csalódottságában, és nyilván fájdalmában is, ahogy a pedálok és küllők belevájtak a húsába. Futni kezdtem a főút felé, bár tudtam, hogy ezzel a manőverrel csupán néhány másodperc előnyre tehettem szert. Reménykedtem azonban, hogy ennyi is elegendő lesz.

Fémcsörgést hallottam magam mögött, majd veszett kutyaugatást, és végtagok csattogását az utcaköveken, ahogy négykézlábra ereszkedve ismét a nyomomba eredt. Futás közben kétségbeesetten pásztáztam a földet, hátha találnék valami használhatót. Aztán megpillantottam! Egy piszkos labda, amit nyilván egy gyermek hagyott hátra az árokban. Támadt egy elkeseredett ötletem!

A Euston Road a közeli állomás miatt mindig forgalmas volt, tele bérkocsikkal, konflisokkal, fiákerekkel és fuvaroskocsikkal. A kereszteződésnél megálltam, majd a még mindig felém száguldó Kane felé fordultam.

– Kane! – kiáltottam rá, a tőlem telhető leghatározottabb, legparancsolóbb hangon. Úgy tűnt, sikerült, a bestia legalábbis azonnal lefékezett.  

– Kane! – kiáltottam újra hangosan és magabiztosan. Rám nézett, fejét oldalra billentette. – Hozd vissza! – parancsoltam, majd a labdát hátradobtam a vállam fölött, egyenesen a forgalmas úttest felé. 

Felüvöltött, majd nekiiramodott, és mellettem elrohanva a labda után vetette magát. Üvöltése azonban mindjárt fájdalmas vonyításba fordult, ahogy halálra zúzták egy arra haladó omnibusz kegyetlenül pörgő kerekei.