Harmadik fejezet

Magam is jelen voltam, amikor Moreau elhagyta az országot – folytatta Mycroft. – Ám még előtte alaposan kikérdeztem az ügynökömet a doktor munkásságával kapcsolatban. Bár, ahogy ön is mondta, elméletei nagy részét egy sérült elme fantazmagóriájának bélyegezték, és így száműzték az alkalmazott tudományokból, néhány momentum igen érdekesnek bizonyult. A későbbi tevékenysége pedig, melyet csekély anyagi támogatásom mellett végzett, mindenképpen annak volt tekinthető.

Az ajánlatom igen egyszerű volt. A törvényes praktizálásra minden esélye romba dőlt. Ha szerette volna folytatni tudományos tevékenységét, nem volt más választása, mint hogy elfogadja a felajánlott rendszeres jövedelmet, és beleegyezzen, hogy a kutatásait az általam sugallt irányban folytassa. Tisztában voltam a doktor nyakas önfejűségével, és tudtam, hogy ha elhagyja az ország határait, nem tudom majd oly szorosan tartani a gyeplőt, mint szeretném. Így hát társasággal láttam el: egy emberemet állítottam mellé asszisztensként és általános ügyintézőként, akivel korábban már több ízben volt alkalmam együtt dolgozni, és akit teljes mértékig megbízhatónak találtam. Ám ahogy az később kiderült, az illető szenvedélyesen vonzódott az italhoz, s ahogy az lenni szokott az ilyen betegségben szenvedőknél, ha valaki meleg ágyat és egy teli palackot kínált neki, az bármire rávehette.

Egy aprócska szigeten tevékenykedtek, a Csendes-óceán déli részén, a világtól teljesen elszigetelve, távol a civilizáció vizsla tekintetétől. Hajó is évente csupán kétszer fordult meg feléjük, hogy a következő ellátmányt hozza. Nem volt ott semmi más, csupán az általam kiadott feladat, és a védett jövő reménye, amennyiben a munka kellően gyümölcsözőnek bizonyul.

– No és mi volt ez a munka? – kérdezett közbe Holmes. 

– Hogy meghatározza és lehetőség szerint izolálja, illetve reprodukálja azt a kémiai anyagot, mely az élő szervezetben beindítja az evolúciós változásokat. Azt reméltem, a doktornak talán sikerül előállítania valamiféle szérumot, amely fejleszti az ember alkalmazkodóképességét, ellenállóvá teszi a betegségekkel szemben, és lehetővé teszi, hogy hosszú ideig életben maradjon szélsőséges hőmérsékleti viszonyok között, élelem és víz nélkül. Apró fejlesztések ugyan, de őszintén szólva épp ezekre az előnyökre van szüksége egy hadseregnek a győzelemhez. 

– Ez hihetetlen! – kiáltottam fel. – Ön valóban úgy gondolta, hogy mindez lehetséges? 

– Kedves Watson – felelte Mycroft hangjában némi ingerültséggel –, igen, mindezt teljességgel elképzelhetőnek véltem, tekintve Moreau korábbi munkásságát. Nem jellemző rám, hogy hiába herdálnám Őfelsége pénzét. Sajnos a dolog balul sült el. Moreau-nak más tervei voltak. Egyszer csak nem érkezett több üzenet Montgomerytől, az ügynökömtől. Bevallom, az első ösztönöm azt súgta, hogy valami természeti katasztrófa végzett velük, mint mondjuk egy hatalmas vihar. Vagy bennszülöttek támadtak rájuk. Ki a megmondhatója, miféle veszedelmek leselkedhetnek az emberre a világ e távoli zugában? Az mindenesetre teljességgel elképzelhetetlennek tűnt, hogy az anyagi támogatásom nélkül képesek lennének életben maradni. 

– Gondolom, találtál rá módot, hogy utánajárj, mi lett velük – vetette közbe Holmes. 

– Megbíztam az egyik hajónkat, hogy nézzenek kicsit körül, amikor a sziget felé vitorláznak. Azt persze nem engedhettem meg, hogy a legénység tisztában legyen a vizsgálódásom valódi okával. Elintéztem, hogy a hajó haditengerészeti parancsot kapjon, hogy felmérje, használható-e a sziget hadászati célokra. A parancs szerint azt is meg kellett állapítaniuk, hogy a sziget lakott-e. Biztos voltam benne, hogy ha Moreau, Montgomery vagy az őket szolgáló bennszülöttek életben vannak, akkor annak mindenképpen nyomára bukkannak. Kell lennie valami tűzrakó helynek vagy halászfelszerelésnek a parton, ami felkelti a legénység figyelmét. 

Természetesen tisztában voltam azzal, hogy ha megtalálják őket, a küldetés titkos volta valószínűleg veszélybe kerül, de úgy véltem, megéri a kockázatot. Egyre csak azon tépelődtem, mi van, ha Moreau közben valamely más hatalomnak adta el a munkáját. Mondanom sem kell, ez a kockázat mindig fennáll, és adott esetben minden képességemet latba kell vetnem, hogy...

– No de találtak valamit? – kérdezett közbe Holmes türelmetlenül. 

– Semmi sem egyszerű – felelte a fivére –, de ez az ügy az átlagosnál is komplikáltabb. Hadd folytassam szépen sorjában! Mindent egybevetve nyolc éven át hírét sem hallottam Moreau-nak. Aztán tizenkét évvel ezelőtt, ahogy arra talán önök is emlékeznek, a Lady Vain elsüllyedt a Csendes-óceán déli részén. 

Valóban emlékeztem az esetre. A hajó, alig néhány nappal azután, hogy elhagyta Callao kikötőjét, összeütközött egy gazdátlanul hagyott bárkával. A haditengerészet később kimenekített egy túlélőkkel zsúfolt dereglyét, ám a többi utas nyomtalanul eltűnt. Mindezt ugyanígy elbeszéltem Mycroftnak is.

– Minden utas – felelte ő –, kivéve egyet. Edward Prendick, egy vagyonos fiatalember, aki annak előtte természetrajzot tanult (minthogy minden gazdag fiatalembernek muszáj valamit tanulnia, ha nem akarja elveszíteni a józan eszét, mielőtt betöltené a harmincat), később előkerült. Tizenegy hónappal a Lady Vain tragédiája után találtak rá, az óceán vizén sodródva. 

– Sikerült tizenegy hónapot átvészelnie a vízen? 

– Valójában nem. Ami azt illeti, az éppoly bámulatos kitartásról és ellenállásról tett volna tanúbizonyságot, mint amelynek kifejlesztéséért Moreau-t fizettem. Prendick azt állította, hogy a Lady Vain elsüllyedése és az ő későbbi megmentése között eltelt időt egy szigeten töltötte a kegyvesztett Moreau, az iszákos Montgomery és egy csapat irtóztató teremtmény társaságában. Olyan szörnyűségesek voltak ezek a lények, hogy először azt hitte, csupán hallucinál. 

– Milyen teremtmények? – kérdeztem. 

– Félvérek, ember és állat abszurd keresztezései, Moreau élveboncolásos kísérleteinek rettenetes eredményei, legalábbis Prendick ezt állította. Ahogy mesélte, ezek a teremtmények benépesítették a szigetet, létrehozva egy egész kultúrát. Tanult állatok, akik két lábra emelkedve jártak, az emberekhez hasonlatosan. 

– És még Holmes vádol engem azzal, hogy túl messzire repít a fantáziám! – nevettem fel akaratlanul. – Ilyen vad történetet még én sem vagyok képes kiagyalni. 

Mycroft hűvös hallgatással nyugtázta kétkedésem. Végül csak megszólalt:

– Bármilyen hihetetlenül is hangzik, Prendick az igazat mondta. 

Erre már képtelen voltam válaszolni. Még Holmes is döbbentnek tűnt. Lassan kifújta a pipafüstöt, és a gomolygó fellegen át elgondolkodva méregette fivérét, mintha őszinteségét latolgatná. Ami engem illet, egy percig sem kételkedtem Mycroft igazmondásában. Őszinte embernek ismertem meg – bár, ha jobban meggondoljuk, a titkosszolgálat embereként nyilván tökéletes mesterévé vált a hazugságnak. Ám tudta, hogy amikor Holmesszal beszél, különösen fontos, hogy a tényeket pontosan közölje. Ha valamiről azt állította, úgy van, akkor az valóban úgy is volt. De hogyan volna lehetséges állatok és emberek keresztezése? Kénytelen voltam azt gondolni, hogy csakis tévedésről lehet szó. Azt könnyen el tudtam képzelni, hogy Moreau – minthogy szenvedélyes vonzalom fűzte mind a szikéjéhez, mind vadul szárnyaló fantáziaképeihez – összeeszkábált néhány álteremtményt, mint amilyenekről az amerikai utazó mutatványosok kapcsán hallani. Prendickre nyilván ezek a rémcirkuszba illő „halfiúk” és „pillangólányok” tettek ily mély benyomást. A gyakorlatlan szemet könnyen megtévesztheti az efféle csalás. Elméletemet rögvest Mycroft elé is tártam, ám a hatalmas ember csupán a fejét ingatta.

– Érthető a szkepticizmusa, doktor – mondta. – Csalódtam volna önben, ha mint az orvostudományok szakértője, nem állt volna elő valami hasonló magyarázattal. Ám én bizonyítani tudom, hogy mindaz, ami elhangzott, valóban igaz, és talán időt takaríthatunk meg, ha egyszerűen tényként fogadják el a szavamat. 

E szigorú rendreutasítás végképp belém fojtotta a szót.

– Nyilvánvaló, hogy Moreau úgy érezte, a válasz a tudományos problémámra az élveboncolásos kísérletek folytatásában rejlik. Talán úgy vélte, nem lehet az állati tulajdonságokat kémiai úton átvinni az emberbe, az átoltás mindenképpen csak tű és cérna segítségével hajtható végre. Ám az is meglehet, hogy egyszerűen nem tudott ellenállni a szikéje csábításának. Mindkét magyarázatot egyformán lehetségesnek tartom. 

– Egyesek valóságos kényszert éreznek, hogy vért ontsanak – értettem egyet. – Úgy érzik, az ad számukra erőt, ha beavatkozhatnak a természet rendjébe. Az ilyen elborult elméknek nem szabadna hatalmat adni a kezükbe. 

– Akárhogy is, a tudomány nem haladhat visszafelé. A megszerzett tudás csakis előre fejlődhet, nem veszhet a feledés homályába. 

– No de, ha Moreau meghalt... 

– Én ebben távolról sem vagyok olyan biztos. Prendick beszámolója ebben a kérdésben egyáltalán nem egyértelmű. Azt mondja, a szörnyetegek darabokra tépték teremtőjüket. A testről ő maga gondoskodott, Montgomery társaságában. Később a teremtmények Montgomeryt is megtámadták, a testét pedig, minthogy holtnak vélték, a tengerbe vetették. 

– Hogy érted azt, hogy holtnak vélték? – kérdezte Holmes. 

– Én csak igyekszem a lehető legpontosabban fogalmazni. Ne feledjük, hogy csupán egyetlen ember beszámolójára hagyatkozhatunk. 

– Akit, gondolom, alapos kikérdezésnek vetettek alá – jegyeztem meg. 

– Annyira nem lehetett alapos – vetette közbe Holmes, majd mosolyogva hozzátette: – Velem még nem beszélt. 

– És valószínűleg nem is fog – mondta Mycroft. – Edward Prendick ugyanis halott. Ne feledjük, hogy mindez tizenegy évvel ezelőtt történt. Prendick, mivel a nagyváros zaját túlságosan zavarónak találta megtépázott idegei számára, vidéken keresett gyógyulást. Valóságos remeteéletet élt, teljesen átadva magát az olvasásnak és vegyészeti tanulmányainak. Ezért történhetett, hogy a holttestére is csupán két nap elmúltával találtak rá. – Mycroft kihörpölte kávéja maradékát, majd a csészét széke karfájára tette. – A bizonyítékok az irányba mutatnak, hogy öngyilkosságot követett el. A bíróság legalábbis erre a végkövetkeztetésre jutott. 

– Te vitatod? – kérdezte Holmes. 

– Én csupán nem tudom elképzelni, hogy egy képzett vegyész úgy ölje meg magát, hogy savat iszik. Az ember kevésbé fájdalmas módon is átsegítheti magát a túlvilágra. 

– Valóban szükségtelen szenvedésnek tűnik – értettem egyet. – Valószínűbbnek találom, hogy inkább valamiféle altatószerhez nyúlt volna. Az azonosítás egyértelmű eredményt hozott? Nem károsodtak túlságosan a maradványok? 

– A holttest természetesen nem volt a legjobb állapotban, ám a rendőrség kielégítőnek találta az azonosítás eredményét. A postamester egyértelműen felismerte, márpedig úgy tűnik, ő ismerte a legjobban a környéken, mivel számos alkalommal szállított ki neki különféle tudományos felszereléseket. 

– Tehát – összegezte Holmes – három emberünk van, aki képes lenne hűen beszámolni ezekről az élveboncolásos kísérletekről, ám látszatra mindhárman halottak. Az viszont, hogy te ezt nem vagy hajlandó elfogadni, azt jelentheti, hogy a kísérletek továbbra is folytatódnak. Igazam van? 

– Legalábbis erre gyanakszom – felelte Mycroft. – Felteszem, önök is követték a rotherhithe-i halálesetekről szóló hírbeszámolókat. 

– Számos holttestre bukkantak a folyóban, illetve annak környékén – mondta Holmes. – A rendőrségi jelentések szerint a halálesetek a bandák közötti háborúk következményei voltak. 

– Persze, hogy ezt mondták – felelte Mycroft. – Semmi sem lohasztja úgy le az emberek kíváncsiságát, mint a bandaháborúk említése. 

– Holmest mindenesetre valóban untatta az ügy – ismertem be. – Próbáltam felkelteni az érdeklődését, de nem figyelt rám. 

– Nem emlékszem, hogy valaha is említette volna az esetet, Watson. 

Ez igazán felbosszantott. Hiszen folyton csak az újságjelentéseket olvastam neki, hátha sikerül felpiszkálnom valamivel a kíváncsiságát.

Holmes megvonta a vállát.

– Ha az emlékezetem nem csal, márpedig általában így van, egyetlen bűnügy sem szerepelt a hasábokon, amit kinyomozhattam volna. 

Nem akartam hinni a fülemnek, úgyhogy elkezdtem kutatni az emlékeimben, mik is voltak az aznapi főbb ajánlatok: – Történt egy rakás betörés, meggyilkolták Charles DuFriest, Barry Forshaw, az agártréner nyomtalanul eltűnt verseny közben, volt egy mérgezés Highgate-ben, aztán egy rablás a 12.05-ös leamingtoni vasútjáraton, és végül elraboltak egy párizsi szőrmekereskedőt – soroltam.

Holmes mindezt egy kézlegyintéssel utasította el.

– Bagatell semmiségek! – kiáltott fel. – Piti tolvajok és eltűnt személyek. 

Értetlenkedve fordultam Mycroft felé: – El sem tudja képzelni, milyen nehéz rávenni, hogy foglalkozzon egy üggyel, pedig állandóan arra panaszkodik, hogy halálra unja magát. Azon a napon például tűzre dobta az újságot, és elvonult a kutyaszőr–gyűjteményét katalogizálni.

– Kutyaszőr? – vonta fel a szemöldökét Mycroft. 

– Különben hogyan lenne képes az ember azonosítani egy fajt pusztán néhány szál alapján? – felelte Holmes. 

Mycroft hagyta ezt a gondolatot egy pillanatig a levegőben lebegni, majd folytatta történetét: – No de térjünk vissza a rotherhithe-i esetekre! Valójában állati támadások eredményei voltak.

– Ó – hökkentem meg –, azt hiszem, értem már, mindez hogyan kapcsolódik a témához. 

– Ami azt illeti, a boncolási jegyzőkönyv szerint a sérülések nem köthetők egyetlen ismert állathoz sem.  

– Amiből arra is következtethetünk, hogy egyszerre több állat támadott. Erre miért nem gondoltak? – érdeklődött Holmes. 

– Mert ha lenne cápa a Temze vizében, arról minden bizonnyal már hallottunk volna. 

– Az egyik állat cápa volt? 

– A legutolsó áldozat bal lábát egy feketevégű cápa harapta le, amely faj leginkább csak Ausztrália partjainál fordul elő. 

– Ez képtelenség! – kiáltottam. 

– Lenyűgöző! – jegyezte meg Holmes felém fordulva. – Alig néhány héttel ezelőtt ön készséggel hajlandó volt hinni a démonok létezésében és a mágia hatalmában. Most viszont, amikor tudományos tényekkel állunk szemben (bár elismerem, eléggé különös és mind ez idáig ismeretlen tényekkel), ön kétkedik. Ez sokat elárul magáról, Watson. 

– Az isten lehelete ügyében én csupán a saját érzékeim nyújtotta bizonyítékokra hagyatkoztam – ellenkeztem. 

– Kardinális hiba – felelte Holmes. – Az érzékszervek könnyen becsaphatók, hacsak nincsenek magas szintű képzésnek alávetve. 

– Szóval ön elhiszi ezt az őrültséget a Rotherhithe utcáin csatangoló szörnyetegekről? 

– Nem hiszem, de nem is zárom ki. És biztos vagyok afelől, hogy a fivérem is hasonlóképpen gondolkodik – biccentett Mycroft felé. – Nem hiszek semmiben, amíg száz százalékig meg nem bizonyosodom felőle. Ugyanakkor el kell fogadnunk a tényt, hogy ezek a hihetetlennek tűnő tudományos lehetőségek akár valósnak is bizonyulhatnak. A tudomány meglehetősen képlékeny dolog, Watson. Akár az asztalra öntött higany, önmagával kergetőzik. Gyakran lehetetlenség a számunkra féken tartani vagy rabul ejteni. 

– Tisztában vagyok a tudomány természetével, Holmes – feleltem kissé ingerülten. – Végül is jó pár évet töltöttem a tanulmányozásával. 

– Valóban – mosolygott Holmes békülékenyen. – És a saját területén igen jelentős képességekkel bír. 

– A saját terültemen – mosolyodtam el én is e szellemes védésen. – Valóban. 

– Nem bocsátkozom messzemenő következtetésekbe – szólalt meg Mycroft. – Csupán felsorakoztatom az általam lényegesnek vélt információkat, és bízom a képességeikben, mindkettejük képességeiben – pillantott felém –, hogy a segítségemre lesznek e csúnya ügy kibogozásában. Szeretném, ha kivizsgálnák a haláleseteket, egyértelműen megcáfolnák vagy épp megerősítenék a meglévő magyarázatokat, és aztán cselekednének. 

– Cselekednénk? – kérdezett vissza Holmes. 

– Ha Dr. Moreau életben van, és a fővárosban tevékenykedik, feltétlenül meg kell találnom. 

Akaratlanul is felnevettem.

– Mindabból, amit elmondott, az ember azt gondolná, inkább vadászkopók segítségére lenne szüksége, semmint nyomozókra. 

– Azokat is bevetem – felelte Mycroft. – Ez az ügy túlságosan nagy horderejű ahhoz, hogy mindössze két emberre bízzam a megoldását. 

Holmes felhorkantott, és sarkával a szék lábába rúgott. Nem az a fajta volt, aki szívesen dolgozik egy csapat részeként.

– Tudom jól, mennyire nincs ínyedre, ha másokkal együtt kell dolgoznod, Sherlock – mondta Mycroft –, de egyszerűen muszáj elfogadnod, hogy ennek az ügynek a szálai túl messzire nyúlnak, és kénytelen vagyok az összes használható emberemet ráállítani. 

– Az összeset? – kérdezte Holmes szinte kiáltva. – Pontosan mennyit jelent ez az összes? 

– Nem kell egymás nyakán lógnotok a nyomozás során, de mint a vadászat és nyomkövetés szakértője, bátorkodtam felkérni egy... nevezzük úgy, hogy tudományos klubot. Megbíztam az ország legkiválóbb elméit, hogy vizsgálják meg az ügyet, és nyilvánítsanak véleményt. Ki tudja, hogy épp biológiai vagy orvostudományi segítségre lesz-e szükségünk, vagy csupán arra, hogy valaki egy teljesen más szemszögből vizsgálja az ügyet? Találkozunk is velük még ma este. Mondtam nekik, hogy számítsanak a látogatásunkra. 

– A klubban? – kérdeztem mosolyogva. 

Mycroft felnevetett.

– Nos, a legtökéletesebb helyen, amit az efféle társaság számára elképzelhet az ember. A British Múzeumban.