Első fejezet

Az írót szerkesztők hada veszi körül. Ha van valami, amit megtanultam pályafutásom során, ez mindenképpen az.

Mindig is őszinte krónikás próbáltam lenni, aki hűen ragaszkodik a tényekhez, amennyire azt a jog és erkölcs törvényei lehetővé teszik. Persze a drámai hatás érdekében néha megkevertem az események sorrendjét, a párbeszédeken is változtattam néhány szót a könnyebb érthetőség kedvéért, és igyekeztem a lehető leginkább lefaragni a felesleges részleteket. Beszámolóimat végül is izgalmas olvasmánynak szántam, és szerkesztőm a The Strandnél rögtön felemeli szavát, mihelyst felmerül annak veszélye, hogy irományom netán halálra untatja majd olvasóit. 

Szerkesztők! Mindig ők akarják irányítani a hajót, még ha valójában nem is ők állnak a kormányrúdnál.

No és Holmes? Természetesen ő sem habozik soha tudomásomra hozni a véleményét.

– Maga egy zseni, Watson! – jelentette ki épp a minap. – Bámulatos az a tehetség, mellyel képes volt eltávolítani minden érdekes aspektust még egy olyan lebilincselő ügyből is, mint a Hamilton kannibáloké. Az összes következtetés, az a sok nagyszerű elemzés mind áldozatul esett annak oltárán, hogy ön szabadon ömlenghessen Lady Claráról, vagy épp arról, miként üldözte célpontját egész Kenten keresztül szolgálati fegyverével hadonászva. Nem gondolja, hogy ideje volna átneveznie történeteit a publikum számára? Mondjuk: John Watson meséi: A nyomozó doktor. 

Persze szinte már teljesen ellenállóvá lettem Holmes megjegyzéseivel szemben. Oly gyakran – és oly jóízűen – hangoztatja őket, hogy számomra nem többek már apró, kesernyés fűszermorzsáknál, melyekkel közös étkezéseink alatt zajló beszélgetéseinket ízesíti. Azért gúnyolja ily élvezettel történeteimet, mert a kép, mely általuk a közvéleményben kialakult róla, tonnás súlyként telepszik a vállára, és reménye sincs, hogy egyhamar megszabaduljon tőle. Holmes, bármily gigantikus önteltség is jellemezze, sohasem fog megbarátkozni a nép hősének szerepével. Oly mértékű erkölcsiséget róna ez rá, amelyet egyszerűen nem kíván magára vállalni.

No de nem csupán egyetlen szerkesztő rágja folyton a fülem. Több ezren vannak ám: maguk az olvasók.

Illetve hadd pontosítsak, még mielőtt sikerülne elérnem, hogy senki se vegye többé kézbe a The Strandet: vannak olyan olvasók, akiknek, úgy tűnik, túl sok szabadidő áll a rendelkezésükre. Ők azok, akik elárasztanak panaszleveleikkel, melyben pontatlansággal és következetlenséggel vádolnak. 

Akik állításuk szerint jobban tudják, mi történt. Szerintük ideje lenne átadnom a tollamat valaki másnak. Valakinek, aki jobban emlékszik, mely részem sérült meg Afganisztánban (a lábam és a vállam – köszönöm, Mr. Haywood Leedsből), illetve hogy mi is pontosan a keresztnevem (a feleségem annak idején Jamesnek szólított, kedves Mrs. Ashburton Colchesterből. Eleinte csupán azért, hogy egy különösen feledékeny ügyfelet utánozzon, később pedig egyszerűen megragadt a név. Szólított még Jocknak, Watsonkámnak és Borzikámnak is, bár biztos lehet afelől, kedves hölgyem, hogy e ténnyel nem hozakodom elő többé most, hogy szeretett feleségem immár eltávozott közülünk). 

Be kell vallanom, nagyon kell igyekeznem, hogy e kéretlen szerkesztőkről ne vegyek tudomást. Bár igen sokra becsülöm munkám népszerűségét (aki azt állítja, cseppet sem érdekli, hogy az embereknek tetszik-e, amit ír, az hazudik), tisztában vagyok azzal, hogy képtelenség mindig minden olvasó megelégedésére szolgálni. Valahányszor kísérletet teszek erre, annak az írásom látja kárát.

Mindig lesznek olyanok, akik azt állítják, bizonyos történetek hamisítványok csupán, melyeket mások írtak, igyekezve utánozni a „stílusomat” – Holmes mindig jót derül rajtam, amikor erre hivatkozom –, vagy akik arról panaszkodnak, hogy a leírtak egyszerűen túlságosan hihetetlenek. Vajon mit fognak ez utóbbiak szólni, amikor – vagy talán úgy kéne fogalmaznom: amennyiben – legutóbbi, meglehetősen furcsa esetünk, melynek az Isten lehelete címet adtam, nyomtatásba kerül? Van az olvasóknak egy bizonyos rétege, akik semmit sem szeretnek kevésbé, mint a homályos rejtélyt, mely kétségkívül sajátja a fent említett történetnek. Ugyanakkor igen sokan vannak, akik többre értékelik az ilyesféle különös, misztikus kalandokat, mint azokat, amelyek szigorúan a való világhoz kötődnek. Az emberek kimondottan vonzódnak mindenhez, ami furcsa, bizarr. Valósággal éhezik az ilyesféle történeteket. Épp ezért sohasem tudok ellenállni a kísértésnek, hogy ezek közül az esetek közül szemezgessek, még akkor is, ha jól tudom, sok közülük csupán azt a nagy halom írást fogja gazdagítani, melyek biztosan nem kerülnek nyomtatásba, legalábbis az én életem során. 

Így lesz ez minden bizonnyal azzal az üggyel is, mely közvetlenül az Isten lehelete után talált ránk, és melynek mostanság teljes figyelmemet szentelem. Az ő sorsa sem lesz más: csupán porfogóként szolgál majd, olvasó nemigen veheti kézbe. Ha mégis, igencsak próbára teszi majd mindazok képzeletét, akik megrögzötten ragaszkodnak az elcsépelt, untig hallott, ám könnyen hihető történetekhez. Mert ez az eset távolról sem ilyen, ez nyilvánvaló volt az első pillanattól fogva – jóllehet, egyik ügy sem volt soha szokványosnak nevezhető, melyet Mycroft Holmes tárt elénk. 

Mycroft Holmes nem túl gyakran bukkan fel írásos beszámolóimban – kedvenc kritikusaim minden bizonnyal emlékeztetnek majd, pontosan hányszor történt ez meg. Nem mintha ritkán fordult volna meg ifjabb testvére házában, csupán az ügyek, melyek kibogozásába bevont bennünket, többnyire oly titkosak voltak, hogy soha nem kerülhettek volna napvilágra, így nem sok értelme lett volna lejegyeznem őket. Könnyen lehet, hogy ezzel az esettel sem lesz másként, ám megkockáztatom, hogy veszendőbe megy életem e pár órája, abban a reményben, hogy talán egyszer mégis publikálhatóvá válik. Bár felettébb különös, mi több, félelmetes, ami történt, és jóllehet, igen kínosan érint majd bizonyos felszentelt kormányzati köröket, valóságos szégyen volna, ha senki nem tudhatná meg az igazságot Dr. Moreau seregét illetően.