Harminchatodik fejezet

Magam és Kane az első kocsiban utaztunk, a többiek pedig a másodikban követtek bennünket. Én nem akartam Kane-t egy pillanatra sem szem elől téveszteni, a többieknek pedig így alkalmuk nyílt az őszinte társalgásra. Ami valószínűleg azt jelentette, hogy kénytelenek voltak egész úton Challengert hallgatni. Kíváncsi voltam, vajon leszek-e olyan szerencsés, hogy Johnson megfojtja, mielőtt elérnénk úticélunkat. Ha más hasznunk nem is származna belőle, de mi, többiek legalább békésebb este elé nézhetnénk. Sajnos azonban nem így alakult a helyzet.

A King's Crossra érve Kane a pályaudvar mögé vezetett bennünket, a vasúti sínek mellett húzódó sikátor-rengeteg felé.

Hamarosan elértük a síneket, jó darabon azok mentén haladtunk tovább. Néhány percenként fülsiketítő zakatolással elhaladt mellettünk egy-egy vonat.

– Vigyázzanak magukra! – mondta Kane, mintha ugyan szükség lett volna a figyelmeztetésre. – Itt sötétebb van, ahol mélyebben fut a vágány. A vonat úgy letépi a testüket a lábukról, hogy a vezető észre se veszi. Olyanok vagyunk csupán, mint az elefánt feje körül zümmögő legyek. 

Igen költőien tudott fogalmazni, ha kutyafejét megerőltette.

– Egyszer láttam, amikor egy fickó elveszítette a karját – jegyezte meg Johnson. – Jól felöntött a garatra, aztán mikor ballagott haza, megbotlott, és lezuhant a sínek mellé. Kirakta maga elé a kezét, hogy mégse arccal essen a földre, aztán huss – intett, mintha egy vonat húzott volna el mellette –, rossz volt az időzítés, és a 13.14-es colchesteri járat tőből letépte a karját. A masiniszta még csak le se lassított, valószínűleg észre sem vette. A fickó amúgy elég lassú felfogású volt. Képzeljék, csak akkor vette észre, hogy valami hibádzik, amikor az öklét a vonat után akarta rázni. 

Wiggins felnevetett, ám hangját elnyomta egy épp mellettünk elrobogó vonat fülsüketítő zakatolása.

Gyalogoltunk még pár percig, majd Kane megállította a csapatot, és egy csatornafedélre mutatott maga előtt a földön.

– Íme, a bejárat – jelentette, majd előhúzott egy feszítővasat a kabátja belső zsebéből. 

– Majd én! – kiáltotta Challenger, azzal kitépte a vasat Kane kezéből, és úgy fellibbentette vele a csatornafedelet, mintha csak papírból lett volna. Majd egy széles mosoly kíséretében visszanyújtotta a vasat Kane-nek. – Nem csupán fejben vagyok ám bivalyerős – jegyezte meg. 

– Valóban – értett egyet Kane. – A személyisége éppoly fékezhetetlen. 

– Ugyan már, uraim – szólt közbe Wiggins. – Próbáljunk a lehetőségekhez mérten barátsággal viseltetni egymás iránt. Odalenn valószínűleg épp elég veszély leselkedik ránk anélkül is, hogy közben egymással viaskodnánk. 

Kane nem válaszolt, csupán az immár fedetlenül tátongó csatornanyílás felé mutatott.

– Csak ön után. 

Wiggins bekémlelt a lyukba, megkereste a létra tetejét, és nagyot sóhajtott. Rám pillantott, mintegy jóváhagyásomat várva, amit én egy fejbiccentéssel természetesen meg is adtam.

Wiggins után Mann következett, majd Johnson, azután Challenger – magában dohogva, amiért megvárakoztatták –, míg csupán Kane és jómagam maradtunk a felszínen.

– Úgy vélem, most magának kéne mennie – mondtam Kane-nek. – Csak hogy mutassa a többieknek az utat. 

– Még mindig nem bízik bennem, ugye? – kérdezte. 

– Persze, hogy nem – feleltem. – Nem vagyok ostoba. 

Kane rám villantotta zavarba ejtő vicsorát, mely inkább volt valamiféle állatias éhség jele, semmint a széles jókedvé.

– No, majd meglátjuk – felelte végül, és elkezdett lefelé mászni a létrán. 

Jómagam pedig követtem.