Harmincnegyedik fejezet

Elküldtem Fellowest, hogy jelentést tegyen Mycroftnak, jómagam pedig visszatértem a Baker Streetre, hogy összeszedjem Watsont, aki azóta már bizonyára robbanásig felidegesítette magát a viselkedésemen. Ám helyette két másik úriembert találtam a lakásomon.

– Johnson! – mondtam. – Ezek szerint megtalálta magát az üzenetem. Őszintén aggódtam, hogy túl késő lesz. 

– Szerencsére nem így lett, Mr. Holmes. Rendben megkaptam, és boldogan jöttem, ahogy tudtam. 

– Ahogyan én is – pattant talpra a másik fickó, idegesen szorongatva kezében a sapkáját. 

Sajnálatos módon megmaradt e rossz szokása. Ez a félelemmel vegyes áhítat jellemezte egész gyerekkorát, melyben egyfajta isteni hatalmat jelentettem a számára. Én voltam az is, aki erre a pályára ihlette.

– Wiggins! – üdvözöltem. – Örülök, hogy látom. Hallottam impozáns sikeréről, ahogy megtalálta az ellopott Balmoor-rubintot. Gratulálok hozzá! 

– Ó, egyszerű eset volt az, Mr. Holmes. Biztos vagyok benne, hogy ön sokkal rövidebb úton elintézte volna. 

– Kétségtelenül – ismertem el, ám úgy döntöttem, nem említem meg, hogy valójában még a feléig sem értem a The Times az esetet taglaló beszámolójának, amikor már tudtam, ki volt a tettes, mint ahogy azt is, hol lelhető fel maga a drágakő. 

Wiggins a Baker Street-i partizánok elnevezésű szabadcsapatom tagja volt, mi több, ő volt a kis csoport vezetője. A többiek éppúgy istenítették őt, ahogyan ő engem.

Egy ideig azt gyanítottam, hogy a rendőrség kötelékei között készül karriert építeni. Lelkesedése a nyomozói munka iránt már akkor is elég nyilvánvaló volt, és mindig is úgy véltem, hogy e lelkesedése a korral csak nőni fog. Szerencsére úgy döntött, nem ilyen evilági kifejezésmódot ad ez irányú hajlamainak, és inkább magándetektív lett.

Várható volt, hogy Watson írásainak köszönhetően fellendül majd ez az üzletág. Persze azelőtt is léteztek magánnyomozók, akik bár teljességgel híján voltak a szükséges képességeknek, nagyszerűen kihasználták az egyszerű emberek tudatlanságát és jóhiszeműségét. Jómagam mindig is élesen elhatároltam magamat ezektől az amatőröktől. Én „tanácsadó” detektívnek nevezem magam, aki inkább a hivatalos rendőrség munkáját segíti, semmint hogy a közönség lármás más igényeit igyekezne kielégíteni. Mégis, miután a sikereim oly széles körben ismertek, módszereim pedig oly népszerűvé váltak, a következtetés tudománya szerfölött virágzó üzletággá vált. (Azt is megfigyeltem, hogy a Sherlock keresztnév egy rövid ideig igen divatos lett a várandós hölgyek körében, amiért is én kérek elnézést a szóban forgó csecsemőktől.) Gombamód szaporodtak a magánnyomozói irodák az egész országban, a hatalmas apparátust foglalkoztató cégektől egészen a saját nappalijukból tevékenykedő egyszemélyes vállalkozásokig. Úgy tűnt, egyszeriben mindenkinek kifejlődött a deduktív képessége, és nem vágyott másra, mint hogy ezt másokkal meg is ossza. Kétségem sem volt afelől, hogy eme szerveződések nagy része csupán hiú ábrándokat kerget, és hamarabb tönkremennek, mint ahogy megszáradna a tinta a névjegykártyájukon.

Ám ha létezett valaki, akinek valóban jó esélye volt, hogy üzleti vállalkozását sikerre vigye, az Wiggins volt, és ami engem illet, nagyon is örültem próbálkozásának. Észrevettem, hogy sokat jelentene számára, ha ezt szavakba is foglalnám. (Ha Watson nem volt mellettem, hajlamos voltam megfeledkezni az efféle jelentéktelen hívságokról.)

– Igen mély benyomást tett rám a munkája – mondtam hát, gondosan átgondolva minden szót –, és biztos vagyok benne, hogy még nagyon szép jövő áll ön előtt.  

Letelepedtem egy üres karosszékbe.

– Már amennyiben sikerül túlélnie ezt az éjszakát 

– Attól tartok, igen nehéz munka vár mindannyiunkra – jegyezte meg Johnson. – Ami azt illeti, nem is vonzott soha a nyugodt, csendes élet. 

– Dr. Watson nincs idehaza? – kérdezte Wiggins. 

– Úgy tűnik, még nincs – ismertem be. – Biztosan duzzog valahol, ahogy szokott. Hamarosan felbukkan majd, ez nem kérdés. Addig is hadd ismertessem önökkel, mi is az, ami ránk vár. 

Felkészültem, hogy megosszam velük az összes információt, ami jelenleg birtokunkban volt. Fivérem nyilván nagyobb diszkréciót várt volna tőlem, ám, mint tudjuk, a tudás a legnagyobb fegyver az egész világon, és távolról sem szerettem volna, ha barátaimnak e nélkül kellene csatába indulniuk. Ám összefoglalómat hirtelen félbeszakította a kapucsengő.

Billy, George Mann felügyelőt kísérte a szobába. Még épp időben, így szerencsére nem kellett kétszer fárasztanom magam a részletek elbeszélésével.

– Igazán örülök, hogy ön is velünk tart – mondtam, miután felfrissítettük rövid ismeretségünket. – Bizonyára Watson is hamarosan csatlakozik hozzánk. Valóságos dicshimnuszokat zengett önről. 

– Igazán nagy örömmel hallom – felelte Mann, azzal Johnson és Wiggins mellé telepedett, hogy meghallgassa összefoglalómat az üggyel kapcsolatban. 

– Most már értem, miért vonakodott a doktor kiteregetni a kártyáit – mondta Mann, miután beszámolóm végere értem. – Ez az ügy valóságos puskaporos hordó. Ha a részleteket megneszeli a sajtó... 

– Úgy van – nevettem fel önkéntelenül is. – Más se hianyzik, csupán még egy újságíró. 

A jelenlévők közül senki sem értette a tréfát, ami távolról sem volt szokatlan élmény számomra.

– Lázadás törne ki az utcákon – ecsetelte Johnson. – Az emberek teljesen elvesztenék a fejüket. 

– Néha úgy érzem, egyébként sem hiányzik sok, hogy ez bekövetkezzen – fűzte hozzá Mann. 

Wiggins is bólintott, egy erőltetett mosoly kíséretében.

– Mondanak valamit, uraim. Az emberek szeretik az efféle kalamajkát, nem vitás. 

– Úgy tűnik, ma éjjel magunknak is lesz benne részünk jócskán – jegyezte meg Mann. – És ami engem illet, nincsenek túl jó érzéseim sem a kísérőnkkel, sem azzal a fickóval kapcsolatban, akihez elvezet bennünket. 

– Igaza lehet – feleltem. – És ezt egyikünk se feledje! Nem vitás, bármi történjék is, Kane csak jól jár, ha egyikünk se kerül elő élve azokból a csatornákból. 

– Úgy gondolja, szándékosan át akar bennünket ejteni? – kérdezte Johnson. 

– Igen valószínűnek tartom – válaszoltam. – Ami azt illeti, kifejezetten meg lennék lepve, ha nem így történne. 

– Akkor jó kis mókában lesz részünk – felelte. – Jobb is lesz, ha vigyázok magamra. 

Kabátzsebéből előhúzott egy vastag fekete harisnyát.

– Arra a halvány eshetőségre, ha mégis sikerülne valahogy túlélni ezt az éjszakát, jobb ha teszek róla, hogy az a gazfickó ne ismerjen fel. – Azzal a fejére húzta a harisnyát. – Az életem egy lyukas garast sem ér többé, ha híre megy, hogy magukkal cimboráltam! 

Bevallom, gyakran kimegy a fejemből, hogy Johnson milyen szörnyű kockázatnak teszi ki magát csupán azzal, hogy velem látják. Igaz, ami igaz, ő egy másik világhoz tartozik.

Odalenn ismét megszólalt a bejárati ajtó csengője. Tekintve hosszan elnyúló, sivító hangját, csakis Challenger lehetett az.

Billy ajtót nyitott, és a professzor hangja úgy zengett még az emeleten is, mintha egy törzsőrmester osztogatná parancsait.

Ellenőriztem az időt. Kane hamarosan itt lesz. De hol van már Watson?

Hamarosan választ is kaptam e kérdésre, amikor Billy, Challenger oldalán, a szobába lépett.

– Távirat önnek, uram – jelentette, majd miután átnyújtotta nekem a telegramot, igyekezett olyan messze helyezkedni Challengertől, ahogy csak tudott. Nyilvánvaló volt, hogy valósággal retteg a professzortól. Korábban is megfigyeltem már, hogy az emberek többnyire megrémülnek az efféle óriásoktól, amit mindig is különösnek találtam. Hiszen mi félnivalója lenne bármelyikünknek is pusztán a nyers erőtől? Végül is nem erre való a revolver? A szuperéles elme, attól kéne igazán megrémülnünk. 

Kinyitottam a táviratot. A következő állt benne.

Holmes. Stop. Nálam van a barátja. Stop. Itt marad biztosítékként, nehogy maga ostobaságot tegyen. Stop. Ne akarja, hogy valami olyanná változtassam, amit ő nem szeretne. Stop.

– Mi az, Holmes? – kérdezte Challenger. 

Kész szerencse, hogy a nevemen szólított, különben a hangerő alapján még azt gondoltam volna, a három házzal feljebb lakó Mr. Gosshoz intézi kérdését.

– Az ellenségünk kiterítette a kártyáit – mondtam, és átnyújtottam neki a táviratot, hogy adja körbe. 

– És most mit csinálunk? – kérdezte Johnson. – Nyilván nem fújhatjuk le a vadászatot. 

– Semmiképpen sem – értettem egyet. – Pontosan ez az, amit nem tehetünk.