Harminchetedik fejezet

Ahogy leértünk, hirtelen megcsapott bennünket a csatorna nyomasztó, dohos-párás levegője. Nem csupán a benne folyó áporodott víz szaga, de az elmúlt korok lenyomata is mázsás súlyként telepedett ránk. A fenti világ ritkán mutatta meg magát ezekben a hosszú járatokban. A friss levegő, a téli szellő hűvös, tiszta illata sohasem jutott le ide, a mélybe. Ez a rothadás és szenny világa volt. Moreau világa.

– Jó néhány kellemetlen helyen megfordultam a magam idejében – szólalt meg Challenger –, szörnyűséges és veszélyes vidékeken. Szívtam már be aktívan működő vulkán kénes kipárolgását, frissen kibelezett bölény fertelmes bűzét, Delhi orrfacsaró dögledelmét a nyár közepén, de kétségtelenül ez a legundorítóbb, legvisszataszítóbb szag, amivel valaha dolgom akadt. 

– Nem valamiféle kényes-fényes turisták vagyunk – jegyezte meg Kane. – Csakis azért vagyunk idelenn, mert épp itt van dolgunk. 

– Méghozzá elég sötét dolgunk – fűzte hozzá Wiggins. 

– Jut eszembe... – Gyufa sercenését hallottuk, majd Johnson felemelt egy égő lámpást. – Jól jön egy kis fény, nemdebár? 

– Ha feltétlenül szükséges – morogta Kane. – Bár jobban szerettem volna, ha nem nyújtunk ilyen nyilvánvaló célpontot. Így már messziről látják majd, hogy közeledünk. 

– Igen, de én meg az orromig sem látok nélküle – ellenkezett Johnson. – Márpedig muszáj valahogy boldogulnunk, nem igaz? 

Értettem Kane álláspontját, de úgy véltem, nem lenne bölcs dolog a részünkről, ha vakon botorkálnánk a sötétben.

– Egyelőre szükségünk van némi fényre – döntöttem el a kérdést. – Úgyhogy fogadjuk el a helyzetet, és haladjunk végre tovább! 

– A legtöbb expedíció során muszáj kompromisszumokat kötni – kezdte Challenger, ahogy nekivágtunk utunknak a csatornarendszerben. – Emlékszem egy különösen küzdelmes útra az Amazonas mentén, amikor is kénytelen voltam... 

– Muszáj folyton beszélnie? – kérdezte Kane. – Egy mérföldről is meghallják ezt a bömbölést, az biztos. 

Ha másban nem is, ebben a kérdésben természetesen egyetértettem Kane-nel, de Challenger nem hagyott nekem időt, hogy e véleményemnek hangot is adjak.

– Na tessék! – harsogta. – Már megint itt vagyunk! Ami engem illet, több mint türelmes voltam a gyalázatos viselkedésével szemben, maga átkozott korcs! – Azzal a magasba emelte az öklét. – Addig egy tapodtat sem megyünk tovább, amíg ki nem verem magából ezt a pimasz arcátlanságot. 

– Uraim! – suttogtam. – Ugye, nem kell emlékeztetnem önöket, milyen fontos jelen helyzetünkben az óvatosság és a megfontoltság? 

– Óvatosság, a felszentelt seggemet! – üvöltötte Challenger. – Szét akarom püfölni ennek a tuskónak az ocsmány kutyafejét! Azt a rühös senkiháziját! 

Kane nem bírta tovább, és Challenger felé lendítette egyik bőrkesztyűbe csomagolt mancsát.

Ám ugyanabban a pillanatban revolver kakasa kattant, és Mann és Wiggins egy emberként emelte fegyverét Kane-re.

– Nyugodjon meg – mondta Mann –, mielőtt veszélybe sodorja az egész küldetést. 

– Ez a beszéd! – harsogta Challenger. – Mutassuk meg ennek a veszett ebnek, hogy hol a helye! 

– Magához beszéltem – folytatta Mann. – Zseni létére igazán nem túl okos. És most fogja be végre a száját, aztán haladjunk tovább előre! 

Hogy Challenger vajon pusztán a megrökönyödéstől engedelmeskedett–e, vagy belátta Mann igazát, nem lehetett tudni, mindenestre, némi felháborodott pufogással kísérve ugyan, de átnyomakodott Kane mellett, és nekivágott a csatornának.

Mindez újra eszembe juttatta, miért is nem szeretek társaságban dolgozni. Challenger elvileg lángelmének számított, mégis – legalábbis ahogy én láttam –, a vérmérséklete oly mértékben képes volt átvenni az agya fölött az irányítást, hogy az a megbízhatóságának kárára vált. Bárcsak csupán Watson volna itt mellettem, és senki más! Akkor legalább biztosan tudnám, hogy van valaki, akire feltétel nélkül támaszkodhatom.

Csupán néhány percig gyalogoltunk így, amikor Kane feltartott kézzel megálljt jelzett.

– Oltsák el a lámpát! – mondta. 

– De hát az orrunkig sem látunk nélküle – ellenkezett Johnson. 

– Márpedig muszáj lesz. Most már közel vagyunk, és atyám „vérebei” csak a prédára várnak. 

Johnson rám pillantott, ám én sem láttam más választást, mint hogy megfogadjuk Kane javaslatát. Bólintottam hát, mire hirtelen sötétség borult ránk.

Az első néhány perc szörnyen zavaró volt, mivel látás híján kezdett kiélesedni a többi érzékszervünk. A szagok erősebbé, a mellettünk zubogó víz hangja hangosabbá vált. Vakon botorkáltunk a keskeny gyalogjárón. Nehéz volt az előrejutás. Jómagam folyamatosan a téglafalon futtattam az ujjamat, hogy legalább az irányt tartsam valahogy.

Hamarosan egyéb hangok is csatlakoztak a víz zubogásához és lépteink kopogásához. Nem sokkal előttünk valamiféle kaparászás-féleséget hallottam a járda kövezetén. Talán az egyik „véreb”, akire Kane figyelmeztetett? Vagy más állatok is élnek idelenn? Patkányok, persze, bőven voltak körülöttünk, hallottam, ahogy egymást hívogatják a sötétben. Ám ez a zaj nyilvánvalóan valami nagyobb testű lénytől származott. Mintha valami ernyedt testet vonszoltak volna a földön. Hallottam, ahogy mögöttem valaki felhúzza revolvere kakasát. Talán az a valami is felfigyelt a zajra, mert egyszer csak éles visítást hallottunk, és a lény hirtelen megindult felénk.

Még mindig nem láttuk ugyan, de a hang után nem volt nehéz követni a mozgását. Elrugaszkodott a földről, majd mintha visszapattant volna a tőlünk balra lévő falról, aztán meg, bármily lehetetlennek is tűnt, a mennyezet felől hallottuk, ahogy a testét vonszolja.

Valaki elsütötte a revolverét, és a torkolattűz villanásában egy hatalmas, nyálkás bőrű, alaktalan masszát pillantottunk meg, összességében véve jóval több végtaggal, mint az bármely általam ismert állat esetében normálisnak lett volna mondható. Furcsa, morgó hangot hallatott. Wiggins és Johnson azonnal célba vette a teremtményt. Négy lövés hallatszott gyors egymásutánban, villanásuk akár valami tűzijáték. A kékes-zöldes utófényben tisztán látszott, ahogy a valami megvonaglik és felüvölt. Nyilván megsebesült.

– Ne lőjenek! – kiáltotta Kane, ahogy a teremtmény elengedte a mennyezetet, és a csatornába zuhant, jó adag vizet fröcskölve ránk. Vakon, bőrig ázva és halálra rémülten vetettük hátunkat a falnak, kezünkben csőre töltött fegyverünkkel, ha a lény esetleg újra nekünk rontana. 

– Mi a fészkes fene volt ez? – kérdezte Wiggins. – Úgy nézett ki az átkozott fattya, mint valami dühös léggömb. 

Kissé groteszk leírás volt ez, ám alapjában véve mégiscsak helytálló.

– Ki tudja, miket fércel össze? – felelte Kane. – Mire végez egy teremtménnyel, már lehetetlen megmondani, mi is volt eredetileg 

– Hány ilyen izére lehet még számítani? – kérdeztem. 

– Felőlem jöhet akármennyi, ha ilyen könnyű őket elintézni – jegyezte meg Johnson. 

– Hát nem lesz az – felelte Kane. 

– Én mindennel szembeszállok, amit csak a sors elém vezényel – hősködött Challenger. – Engem személy szerint lenyűgöznek ezek a lények! – Felsóhajtott. – Bárcsak megvizsgálhatnám a tetemet. Ki tudja, mit meg nem tudhatnánk, ha felboncolhatnánk? 

– Bármennyire is rokonszenves számomra az ön tudásszomja – vetettem közbe –, nem tudományos expedícióra jöttünk. Talán ha a küldetésünket bevégeztük, lesz idő az efféle hívságokra is. 

– Mindenképpen sort kerítek rá – tartott ki Challenger. 

– Javasolhatnám, hogy haladjunk tovább? – szólt közbe Mann. – Bármi is lapul még a sötétben, most már biztosan tud a jöttünkről. 

– Igaza van – mondta Kane. – A meglepetésszerű támadás esélyét már nyilvánvalóan elszalasztottuk. Ezek a lövések több mérföldre is elhallatszottak. 

– Ebben az esetben viszont – szólalt meg Johnson egy gyufát meggyújtva – gondolom nincs ellenére, ha ismét lámpafénynél haladunk. Bármi várjon is ránk a sötétben, én nem sétálok vakon a karjaiba. 

Kane morgott ugyan egy keveset, de végül nem szólt semmit. Nyilván ő is érezte, nincs értelme a vitának. Johnson eltökélte magát, és úgysem lehetett volna lebeszélni szándékáról.

Folytattuk utunkat a csatornában. Kane haladt elöl, jó pár lábnyival megelőzve bennünket, nyomában pedig Johnson, az utat világítva.

Nem telt bele sok idő, és máris szemben találtuk magunkat a következő „házőrzővel”. Valószínűleg nyomban azután megindult felénk, ahogy a lövéseket meghallotta.

Ezúttal nem Kane, hanem Challenger vette észre a jeleket.

– A víz – mondta. – Valami közeledik felénk. 

Megálltunk és hallgatóztunk. Rögtön tudtam, mire figyelt fel Challenger. (Magam is észrevettem volna, nem vitás, ha nem arra koncentrálok, ami előttünk vár ránk.)

– A vízcsobbanások egyre hangosabbak – mondtam. – Valami nagy testű úszik felénk a vízben. 

– Akkor finomult ki ilyen kivételes mértékben a hallásom a vízmozgásokat illetően, amikor az Amazonas mentén utazgattam – folytatta Challenger. – Éjjelenként ellenséges törzsek próbálhattak meg rajtunk ütni, lopva felevezvén a folyón. Akkor tanultam meg észrevenni a hullámok hangjának vagy sebességének változását. Szó szerint az életünk múlt rajta. 

Önkéntelenül is azon kezdtem spekulálni, vajon miféle teremtmény közeledhet felénk a vízben. Talán valamilyen halféle? Esetleg szárnyas?

Ám ezt akkor is nehéz lett volna megmondani, amikor az a valami konkrétan ránk támadt. Hirtelen felzubogott mellettünk a víz. Johnson felkiáltott, és a magasba kapta a lámpáját, hogy amennyire csak lehet, megvilágítsa a bestiát. Az a valami úgy emelkedett ki a csatornavízből, mintha dróton emelnék. Bármilyen láb is rúgta fel a levegőbe, kétségkívül rettenetesen erős lehetett.

Nem adott ugyan hangot, ám egy hatalmas száj harapott Johnson felé a levegőbe, mely a mély vágási sebből és az apró, kegyetlenül villogó fogakból ítélve egykor egy cápához tartozhatott.

Johnson azonnal tüzelt, de nem volt valami jó lövő. Ahol ő nőtt fel, ott ököllel és bunkós bottal volt szokás elintézni a nézeteltéréseket. Nem volt miért megtanulnia, hogyan célozzon pontosan akár nagy nyomás alatt is. A lövés mellé ment. Talán súrolta a bestiát, de nem terítette le. A szörny már majdnem elérte, amikor elsütöttem a fegyverem.

Ami azt illeti, minden képességem közül épp a lövészetet fejlesztettem a legkevésbé, jórészt háziasszonyom hangos méltatlankodásának köszönhetően a ház falainak állapotát illetően. Mindazonáltal, ha tiszta az elmém és biztos a célpont, elég félelmetes lövő vagyok. A golyó egyenesen a szörny hatalmas és undorító fejébe hatolt, mely egykor éppúgy tartozhatott egy ökörhöz, mint ahogy egy cápához. Nem csupán én tüzeltem – két golyót éreztem elsüvíteni közvetlenül a fülem mellett. A lövések azonban meg sem kottyantak a szörnyetegnek, ugyanúgy támadott Johnson felé. Johnson ekkor beleeresztett még egy golyót, ami – így, hogy a célpont már közvetlenül előtte állt – egyenesen a lény nyitott szájába hatolt. A bestia egy fülsiketítő sikítás közepette Johnsonra zuhant, cápafogait még mindig a szerencsétlen flótás felé csattogtatva. Johnson kétségbeesetten sikoltozott, ami meglehetősen idegesítően hatott, különösen egy ilyen hatalmas ember szájából.

– Ne lőjenek! – kiáltottam. Nem volt értelme több golyót pazarolni. Lövésem tökéletes volt, nyilván szét is roncsolta a szörny agyát. Ez már csupán az állat haláltusája volt, az utolsó vonaglások, mielőtt végleg kiszállt volna belőle az élet. Persze még ezekben a végső pillanatokban is képes volt jelentős károkat okozni, ahogy azt Johnson sikoltozása tanúsította is. 

– Szedjük le róla! – kiabálta Wiggins, miközben mellettem átnyomakodva arrafelé igyekezett, ahol a szörny a társára zuhant. Ám Kane már meg is előzte. Az egyik nyálkás végtagját megragadva lerángatta a bestiát Johnsonról, és visszataszította a vízbe. 

– Szerintem meghalt – mondta közömbös hangon. – Az a förtelmes sikoly a halál hangja lehetett. 

– Sejtettem, hogy a legjobbakat kívánja nekem – nyögte Johnson halk, de határozott hangon. – Jókora darabot kiharapott belőlem az az istenverte fattya, de nem adom magamat olyan könnyen. 

– Hadd nézzem – mondtam, majd felkaptam a földről a félregurult lámpást, és Johnson fölé tartottam, hogy megnézzem a sérülését. Ha Watson ott lett volna velünk, kétségtelenül alaposabb vizsgálatnak vetette volna alá, ám még az én korlátozott tudásommal is meg tudtam állapítani, ha nem szorítjuk el valahogy a sebet, Johnson rövid úton elvérzik. Ezt a többieknek is tudtára adtam. 

– Erre most nincs időnk! – morogta Kane. – A többi szörny is nyilván itt van valahol a közelben. 

– Annál inkább sietnünk kell – mondtam. – Nem hagyjuk hátra meghalni a sebesültünket, különösen, ha csupán néhány hét pihenés és a rendszeres kötéscsere választja el a teljes gyógyulástól. – Szeretném azt hinni, hogy Watson büszke lenne az együttérzésemre. 

– Csak ennyi? – kérdezte Johnson. – Ugye megmondtam, hogy semmiség az egész? 

– Tudom már, mi kell! – mondta Challenger, azzal letérdelt a földre, levette hátizsákját a válláról, majd nekiesett egy késsel, és néhány perc nyeszetelés után levágta az egyik hevederét. – Van elég hely a seb fölött, hogy elkössük? – kérdezte. 

– Épp csak – feleltem, szorosan körbekötve a hevedert Johnson combja tövénél. 

– Vigyázzon azzal a szíjjal, Mr. Holmes! – jegyezte meg Johnson. – Nem akarom elveszíteni azt, ami a lábamnál is drágám nekem. – Ám kaján nevetése kisvártatva keserves nyögésbe torkollott, amikor a hevedert a lehető legszorosabbra húzva rögzítettem a csatot. 

– Vissza kell vinni a felszínre – mondtam. – Nincs értelme, hogy magunkkal cipeljük. Wiggins, meg tudja csinálni? 

Az ifjú titán láthatóan elcsüggedt, hogy el kell váljon tőlünk, ám Johnson iránt érzett hűsége minden ellenérzést felülmúlt benne.

– Még mindig visszajöhetek, ha már biztonságba helyeztem – vigasztalta magát. 

Közelebb húztam magamhoz, és ölelésnek álcázva mozdulatom, a fülébe súgtam pár szót. Bíztam benne, hogy Kane nem ismer még annyira, hogy tudja, milyen visszataszítónak találom az efféle gesztusokat.

A természetes logika azt diktálná, hogy itt és most papírra vessem, mit súgtam, de tudom, hogy Watson sohasem bocsátaná meg. Ő egyszerűen imád bizonyos részleteket kihagyni, csak hogy a drámai hatást a végkifejletig fokozza. Számomra ez gyerekesnek és teljességgel feleslegesnek tűnik, de igazodom az ő ízléséhez, hiszen e beszámoló oroszlánrésze mégiscsak az ő munkáját dicséri.

Kane felé fordultam, hogy lássam, vajon meghallott-e, ám lehetetlen volt az arckifejezéséből olvasni

– Menjünk tovább! – mondtam előre mutatva, majd Kane mellett elhaladva az élre törtem, hogy vezessem a csapatot. 

Utoljára még visszapillantottam Wigginsre, aki alig észrevehetően rám kacsintott. Felsegítette Johnsont a földről, és a dereka alá nyúlva, lassan bicegve megindultak visszafelé, ahonnan jöttünk.