Negyedik fejezet

Természetesen már korábban is jártam a British Múzeumban. A legutóbb Maryt vittem el egy unalmas délutánon, amikor az eső miatt kénytelenek voltunk fedett helyet keresni, hátrahagyva a Regent's Park gyönyörű tavát. Nem mintha nem érdekelnének a múzeum gyűjteményei, de hát mindennek megvan a maga helye és ideje, és az egyiptomi ásatásokról szóló anyag tanulmányozása sohasem helyettesítheti szeretett hölgyünkkel való csónakázás élményét egy páratlan szépségű tavon.

Holmes és én öt perccel a megbeszélt találkozó előtt szálltunk ki a bérkocsiból, és megindultunk a Great Russell Streeten.

– Időnként eltűnődöm – mondta Holmes, ahogy ráfordultunk a Montague Streetre –, hogy ez a múzeum nem épp korunk legnagyobb bűntetteinek raktára-e. Rablásoké, melyek messze nagyobb horderejűek azoknál az apró, jelentéktelen ügyeknél, melyekben többnyire magam is nyomozok. Nemzeti kincsek, a világ történelmének darabkái, melyeket elhurcoltak, becsomagoltak és lakat alá rejtettek a birodalom és az oktatás védjegye alatt. 

– A régészetet aligha nevezhetjük rablásnak – feleltem. – A világ számos csodálatos történelmi leletét fedeztük fel, megóvtuk őket, és rengeteget tanultunk belőlük. 

– Ritka oroszlánok – mondta Holmes feltekintve az épület homlokzatára –, amiket kiszakítottunk természetes otthonukból, a dzsungelből, hogy egy idegen föld füstös utcain rohadjanak el. 

Mindig az őrületbe kergetett, amikor Holmes a költészet határait feszegette! A mániás depresszió jelét láttam benne: vagy a túlzottan terjengős emelkedettség jellemezte, vagy a legmélyebb letargia. Nem mintha engem ne kerített volna hatalmába a hely különös hangulata. Így, zárás után, az épületet kétségkívül egyfajta titokzatosság lengte körül. Az iskolai csoportok hangos zsibongása már rég elült, nem sertepertéltek mindenfelé a rájuk bízott kelletlen csemetéket terelgető, egyenruhás nevelőnők. A gyér megvilágításban az oszlopos bejárat körüli árnyak természetellenesen sűrűnek hatottak. Meglehet, zaklatott idegeim még nem csitultak le teljesen a legutóbbi esetünk után, de be kell valljam, ahogy lépteinket a főbejárat felé irányítottuk, borzongásomnak nem csupán a januári hűvös levegő volt az oka.

Holmes felkocogott a lépcsőn, és sétapálcája fejével megkocogtatta a tekintélyes tölgyfaajtót, majd felém fordulva rám villantotta mosolyát, akaratlanul is a fent említett oroszlánokat juttatva az eszembe.

Néhány pillanat múlva már hallottuk is, ahogy valaki félretolja a súlyos reteszt, és elfordítja a zárban a kulcsot. Az ajtó nyikorogva résnyire tárult, és a nyílásban egy idősödő gondnok arca jelent meg.

– Mr. Holmes? – kérdezte az idős úriember. 

– Teljes nagyságban – koppintotta meg Holmes a kalapját a sétapálcája fejével. – És tanult kollégám, Dr. John Watson. 

– Természetesen, uram – felelte a gondnok –, mindkettejük érkezéséről tájékoztattak. – Azzal szélesre tárta az ajtót, por és halolaj fuvallatát lebbentve felénk. – Elnézésüket kérem, uraim, de ellenőriznem kell a kilétüket. Olyan kényes természetű kérdésekről van itt szó, hogy nem csupán az állásom bánná, ha idegeneket eresztenék be. 

– Máris megmutatom a kártyámat – feleltem, igyekezve palástolni bosszúságomat. Természetesen értettem a biztonsági előírás okát, de sohasem fogadtam jól az efféle megpróbáltatásokat. 

– Minden tisztelettel uram – mosolyodott el a gondnok –, de egy névjegykártyát bárki hamisíthat. Én valami megbízhatóbbra gondoltam. – Azzal Holmes felé fordult: – Kérem, mondja meg, uram, mi az: aki készíti, hallgat róla, aki elteszi, nem tud róla, aki ismeri, nem kívánja. 

Felsóhajtottam, és türelmetlenül kopogtattam meg a lépcsőt a pálcámmal. – Mi egy előre megbeszélt találkozóra jöttünk – mondtam ingerülten. – És senki sem mondta, hogy ez a találkozó a nyavalyás Szfinxszel lesz.

Ám Holmes feltartotta a kezét.

– Én nem bánom. 

Persze sohasem hagyott volna ki egyetlen alkalmat sem, hogy legendás következtető képességével kérkedjen. Elismételte a feladványt, és megvonta a vállát, mintha csak egy egyszerű gyerekjátékról lett volna szó.

– Felteszem, a megfejtés a hamis pénz. 

Az idős gondnok elmosolyodott, és hátralépett.

– Valóban, uram. Kérem, fáradjon beljebb. 

Holmes így is tett, ám amikor én is követtem volna, az öregember elém állt.

– Elnézését kell kérnem, uram, de önnek is meg kell válaszolnia egy kérdést. 

– Szentséges isten! – forgattam a szemem. – Ki nem állhatom a szójátékokat és találós kérdéseket. Ostobaság mind. 

– Álmomban sem jutna eszembe, hogy találós kérdéssel zaklassam önt, uram – felelte. – A kérdéseim csupán azt a célt szolgálják, hogy megbizonyosodjam a jövevény személyazonossága felől, így azok az illető szakértelmét firtatják. – Azzal az égre emelte tekintetét, és egy percig elgondolkodva vakargatta fakó szakállát. – Nevezze meg az emberi kéz négy csontját, az ujjperceket és a kézközépcsontot nem számítva. Azok olyan közismertek, hogy egy laikus is könnyedén felelne rá – hajolt előre cinkosan mosolyogva. 

– A scaphoideum, a capitatum, a trapezium és az ulna.  

Már épp kezdtem volna mellette benyomakodni az ajtón, ám a gondnok feltartotta a kezét.

– Gondolom, ön is egyetért azzal, hogy az ulna az alkarban található, nem a kézben. 

Kezdtem nagyon utálni ezt az embert. Bár kétségkívül igaza volt. Mindig gyűlöltem a vizsgákat, teljesen összezavartak.

– Akkor a triquetrum! – kiáltottam ingerülten. 

– A válasz helyes, uram – bólintott a gondnok, és félreállt az útból. – Persze a lunatumot vagy a hamatumot is említhette volna. 

Erős késztetést éreztem, hogy a saját öklömmel szemléltessem a bosszantó kis öregember számára a kézcsontokat. Talán ő is érezte feszültségemet, mert mihelyst mind az épületen belül tudtuk magunkat, rögvest igyekezett is bennünket továbbterelni.

– Az urak az olvasóteremben várják önöket – magyarázta. – Jobb, ha nem hagyjuk őket sokáig magukra. A végén még összeverekednek. 

– Összeverekednek? Mégis miféle találkozóra érkeztünk? 

– Véleményem szerint, uram, nincs ádázabb a tudományos közösségnél. Mindenki makacsul ragaszkodik a nézeteihez, a kollégák pedig ritkán értenek egyet bármivel is – jegyezte meg, ahogy az olvasóterem főbejárata felé igyekeztünk. 

Hirtelen felkuncogott, olyan furcsa, sipító hangon, mintha szél süvített volna be egy szűk résen.

– És a közösségen belül is alig akadnak, akik ily eltérő álláspontot képviselnének, mint a jelen társaság tagjai – folytatta, majd kitárta az ajtót, melyen egy vastag Homérosz-kötet repült ki nagy lendülettel. 

– Hogy merészeli, uram! – kiáltott egy mély, vaskos hang odabentről. Nyilván ilyen hangja lenne a kősziklának, ha valaha szóhoz jutna. – Aki ócsárolni merészeli George Edward Challenger munkásságát, a fogai nélkül lesz kénytelen elhagyni e termet!  

A fickó valóságos óriás volt. Még életemben nem láttam ehhez fogható irdatlan fejet. Ha ez mind teli van, tulajdonosa valóban igen nagy tudású ember lehet. Termetes és izmos teste nyilván arra teremtetett, hogy ezt a félelmetes koponyát hordozza. Tekintélyes pocakja mérhetetlen étvágyról tanúskodott.

– Ne legyél már ilyen barbár! – sivított egy cingár hang az árnyékból, egy távolabbi íróasztal mögül. A hang tulajdonosa minden tekintetben az óriás ellentétének volt mondható. Igaz, alacsonynak épp nem lehetett nevezni, de feltűnően cingár termetű volt. Pálcikaszerű végtagjai aggasztóan törékenynek tűntek Challenger fenyegetően súlyos tenyerének közelében. Rövidlátó szemei vaksin pislogtak apró, rózsaszín arcából, szódásüveg vastagságú okuláréja mögül, a bajusza úgy reszketett félelmében, mint egy rettegő egérnek. – Csupán egy elmélet volt! 

– Elmélet? – ugrott fel Challenger egy másik íróasztal tetejére. Hatalmas karjait úgy lengette a levegőben, akár egy domináns szerepét fitogtató hím gorilla. – Micsoda gyáva, nyúlszívű pondró vagy te, Cavor! Állj már ki magadért, ember! 

– Ha lehet, inkább mégsem tenném – nyöszörgött a vézna fickó. – Még a végén bevered a fejem. 

– No de uraim! – kiáltott közbe egy harmadik férfi, a könyvespolcok árnyékából előlépve. 

Hasonlított Cavorre, csak jelentősen korosabb és ziláltabb kiadásban. Ujj nélküli kesztyűt viselt, az orrára csíptetett cvikker pedig éppoly kajlán csünggött alá, mint tarka–barka csokornyakkendője.

– Igazán nincs most időnk az efféle gyerekes kakaskodásra. Igen kritikus állapotban hagytam hátra a munkám e találkozó kedvéért, úgyhogy a legkevesebb, amit tehetnek, hogy igyekeznek a tárgyra térni, és mondandójukat a lehető legrövidebbre fogni. 

– A munkád? – szólalt meg gúnyosan egy negyedik hang. 

Tulajdonosa lényegesen kifinomultabb megjelenéssel bírt, bár vöröslő arca és ökölbe szorított keze Challengeréhez hasonló hirtelen természetről árulkodott, pedig tekintve előrehaladott korát, nem volt tanácsos feldühíteni. Úgy nyolcvanéves lehetett, és ennek megfelelően az egészsége is igencsak törékenynek tűnt.

– Te egy féleszű idióta vagy, Perry. Alig több egy egyszerű gépésznél. Nem is értettem soha, miért tűrünk meg ezeken a találkozókon! 

– Gépész? – emelte Perry maga elé kesztyűbe bújtatott öklét, bokszoló állásba helyezkedve. – Hogy merészeled?! Az én munkámnak legalább van valami gyakorlati haszna! Ott van a Perry-féle Öklöző Jenny! Vagy a Perry-féle Varázspálca! Nem is szólva a Perry gféle Agároltó Csőről! Te mit tudsz felmutatni, Lindenbrook? He? 

– Én leutaztam egyenesen a Föld középpontjába! – szegült ellen Lindenbrook. 

– Mondod te! – replikázott Perry. – No és hol a bizonyíték, mi? Lehet, hogy azokat a hülyéket Hamburgban sikerült átverned, de rajtam nem fogsz ki! 

– Kérem, uraim – lépett a gondnok a szoba közepére, két kezét békítőleg maga elé emelve. – Megérkeztek az első vendégek. Az olvasóterem különben sem ökölharcra való. Minden tiszteletem az önök páratlan tudásáé, de itt minden csapással egy évszázadnyi bölcsességet zúznának porrá. 

– Hurrá! – kiáltotta Challenger Holmes és felém fordulva. – Akkor talán folytassuk ezt a kis vitát később, Cavor. Aligha tűnne helyénvalónak, ha e két jeles úriember előtt esnénk egymás torkának. 

A vézna kis fickó az asztal alatt maradt. Magában motyogott, és ujjaival rajzolt valamit a padló porába. Challenger lemondóan ingatta a fejét, majd felénk indult.

– Ne is törődjenek Mr. Cavorrel! Gyakran megesik, hogy egyszer csak halaszthatatlan szükségét érzi, hogy a képleteibe temetkezzen. A gondolatai állandóan a fellegekben járnak. 

– Így nyilván könnyebb lesz a levegőnél – jegyezte meg a fent említett Mr. Cavor mintegy önmagának. 

– A nevem George Edward Challenger – jelentette be a hatalmas ember, és jó erősen megrázta mindkettőnk kezét. – Vezető antropológus, korunk egyik legzseniálisabb tudományos elméje. 

– Szerencsések vagyunk, hogy megismerhetjük – feleltem viccelődve. 

– Ami azt illeti, valóban azok – jegyezte meg Challenger, egyáltalán nem méltányolva a humoros megjegyzést. – Engedjék meg, hogy bemutassam a kollégáimat – mutatott társai felé. – Ő itt Lindenbrook professzor, a régészeti tudományok, a kriptológia és a geológia szakértője. Talán ismerősen csenghet a neve egy nagyjából harminc évvel ezelőtt publikált történetből. Azt állítja, az unokaöccsével leutazott a Föld középpontjába. 

Holmes felvonta a szemöldökét.

– Nem? Azt mondja, történelem előtti ősállatokkal találkozott odalenn – folytatta Challenger. 

– Bizonyára emlékeznék egy ilyen történetre – felelte Holmes meglepően udvarias hangnemben. 

– Bizonyára – mosolyodott el Challenger. – Később azonban, bár kezdetben valóban nagy lelkesedés fogadta Hamburgban, a világ nyilvánvalóan legnaivabb városában, a tudományos lapok nem voltak kíváncsiak a további részletekre. 

– Pimasz majom – köpködött Lindenbrook. – Tudom, hogy mit láttam! Nem tűröm, hogy valaki ilyen alpári módon gúnyolódjék velem! 

Challenger elmosolyodott, és fatörzsnyi karjaival átölelte az idős úriember vállát.

– Ó, drága professzorkám! Senki sem gondolja, hogy bolond lennél – kacsintott felénk az öregember válla fölött. 

– Milyen kár, hogy nem vagy olyan erős és határozott, mint George Edward Challenger! Biztosíthatlak, hogy ha én láttam volna azokat a dolgokat, amiket állításod szerint te láttál, a világ egy szót sem merne szólni ellenem. 

– Kiállhatatlan alak vagy – sziszegte Lindenbrook, hiába próbálva kiszabadítani magát az ölelésből, mely leginkább egy birkózómanőverre hasonlított. 

– Abner Perry – mutatkozott be a zilált megjelenésű úriember, kesztyűs kezét Holmes, majd felém nyújtva. – Feltaláló, gondolkodó és álmodozó – nevetett fel, majd megütögette kabáthajtókáját, melyből jelentős mennyiségű por szállt fel. 

– Csak egy kiugrott kovács! – bizonygatta Lindenbrook, végre kiszabadulva Challenger szorításából. 

Perry ez alkalommal elengedte a füle mellett a megjegyzést, és egy apró, leginkább fémdobozra emlékeztető valamit húzott elő a zsebéből.

– Gondolom, nem ismeretlen önök előtt a Perr-féle Kutyacsillapító Síp. – Azzal a szájához emelte a dobozkát, és belefújt. – Valahol most egy rosszcsont eb nagyon sajnálja, hogy lármázott. Kár, hogy profeszszorokon nem működik. 

Aztán előhúzott valahonnan egy hosszú csődarabot, majd teleszkópszerűen több láb hosszúra nyitotta.

– Vagy íme a Perry-féle Porpárologtató Pálca. Egy savas üveg tartozik még hozzá mint energiaforrás, és egyszerűen elpárologtatja a port a nehezen hozzáférhető sarkokból. Bűzlik, mint a pokol legmélyebb bugyra, de a házvezetőnő legalább nem panaszkodik annyit a sok munkára. 

Egy apró üvegflaska következett. Kihúzta a dugót, hörpintett egyet, majd visszasüllyesztette az üvegcsét a zsebébe.

– És ez? – kérdeztem. – Talán a Perry-féle Pezsdítő Tonik? 

– Bizonyos értelemben igen – felelte Perry. – Az orvosom ragaszkodik hozzá, hogy szabályos időközönként magamhoz vegyek egy kortyocskát. Bélproblémáktól szenvedek. 

– És végül – vágott közbe Challenger –, itt van a mi Mr. Cavorünk, ez a nyápic kis senkiházi, akivel épp szóváltásba kerültem, amikor önök megérkeztek. Fizikus a lelkem, és hamarosan egyben egy törött nyak birtokosa, ha nem vigyáz a nyelvére a jelenlétemben. 

– A gravitációt muszáj lenne alacsony értéken tartani – motyogta magában Cavor még mindig az asztal alól. – Bárcsak fenn tudnám tartani valahogy a szükséges arányt! 

– Gyere elő, Cavor! – harsogta Challenger, és belerúgott az asztal lábába, kizökkentve ezzel a cingár tudóst az elmélkedéséből. – Vendégeink érkeztek. 

– Ó, igen – makogta Cavor. – Vendégek... igen... – Azzal kimászott az asztal alól, és felénk indult. 

Némiképp megdöbbenve konstatáltam, hogy valójában lényegesen fiatalabb, mint azt elsőre gondoltam. Talán még a harmincat sem töltötte be. Sűrű bajusza, fakó haja és szokatlan viselkedése lényegesen idősebbnek láttatta.

– Vendégek... – motyogta újra, és gyanakodva méregetett bennünket. – Elnézésüket kérem, uraim, de ismerem én önöket? 

– Dr. John Watson vagyok – mondtam, felé nyújtva a kezem. – Ő itt pedig a kollégám, Sherlock Holmes. 

– Nem, nem hiszem, hogy ismerném – rázta meg a felé nyújtott kezet. – Nyilván emlékeznék egy ilyen különleges névre, hogy Sherlock. A bérleti díjról lenne szó? 

Biztosítottam, hogy nem a lakbér ügyében jöttünk.

– Örülök – sóhajtott megkönnyebbülten. – Tudják, az e havi apanázsomat higanyra költöttem, és aggódtam, hogy most majd valamiféle vitába kell bocsátkoznom emiatt. Nem kedvelem a vitákat – mondta mosolyogva, majd tovakószált, magas, furcsán vinnyogó hangot bocsátva ki, mely, mint azt később megtudtam, csapongó gondolatait rendszerint kísérni szokta. 

– No, igen – jegyezte meg Challenger, észrevéve döbbenetünket e különös társaság láttán. – A zseniket többnyire hidegen hagyják a kényes társadalmi elvárások. Végül is nem lehet annyi mindent egyetlen agyba belezsúfolni. 

Ebben a kérdésben kimondatlanul is egyetértésre talált Holmesszal, aki mosolyogva bólogatott.

– Az embernek azokra az eszközökre kell összpontosítania, amelyekre a munkájához szüksége van – mondta. – Mi haszna a társadalmi elvárásoknak, amikor egy új elem létrehozásáról, egy eddig ismeretlen dzsungel felfedezéséről, vagy épp egy modern eszköz feltalálásáról van szó? 

– Vagy egy veszedelmes gonosztevő felkutatásáról – tette hozzá Challenger szélesen vigyorogva. 

Valahogy nyugtalanított a sok fog látványa. Önkéntelenül is arra gondoltam, milyen lenne, ha ezek a fogak, akár egy kiéhezett tigrisé, a lábikrámba mélyednének.

– Ahogy mondja – értett egyet Holmes. 

A távolban ajtókopogás hallatszott, és az idős gondnok egy nagy sóhaj kíséretében elhagyta a termet.

– Ó, hol vannak azok a békés éjszakák, amikor csak én voltam itt, meg az egyiptomi halottak – motyogta. 

– Á – szólalt meg Challenger. – Megérkezett a kezünk. 

– Hogy mondta? – kérdeztem némileg összezavarodva. 

– Mi vagyunk az agyak – magyarázta Challenger –, a művelet tudományos gerince. Ám az agynak szüksége van egy erős karra, egy ökölre, mely végrehajtja a parancsait. 

A szoba közepén álló asztalhoz vezetett bennünket, ahol számos hatalmas térkép volt kiterítve a városról.

– Mr. Holmes, jobban mondva a másik Mr. Holmes – pillantott barátomra – a nyomozás tudományos részével bízott meg bennünket. Minden látszólagos ellenszenvünk ellenére... 

– Nincs itt semmi „látszólagos” – morogta Lindenbrook. – Az a nyílt véleményem, hogy te egy szörnyűséges alak vagy! 

– Szóval mindezek ellenére – folytatta Challenger – a múltban számos sikert értünk el együtt az Ügyosztály szolgálatában. A jelen ügy kétségtelenül kívül esik a szakterületünkön, de Lindenbrook és jómagam legalább megbízható tudással és jelentős gyakorlati ismerettel rendelkezünk a zoológia területén, és jól ismerjük a gyakran oly bizarr és veszélyes arcát mutató természetet is. Ha mindezt egyesítjük Perry és Cavor elvontabb megközelítésével, jó eséllyel sikerül használható elmélettel előállnunk, és leszűkíthetjük a zoológiai bizonyítékok sorát is. Jelenleg az ügyhöz köthető állatfajokat próbáljuk azonosítani, illetve azokat a helyeket a városon belül, ahol lehetséges a tenyésztésük. 

– Ez kétségkívül elég nyilvánvaló kiindulópontja lehet a nyomozásnak – értett egyet Holmes. – Az ember nem rejtegethet egy ekkora állatseregletet anélkül, hogy valami nyomot ne hagyna maga után. 

– Igen, mi is ebben reménykedünk – bólintott Challenger. – Csak mi az állat vagy állatok szempontjából közelítjük meg az ügyet, ön pedig, feltételezem, inkább az ember nyomát kívánja felkutatni. 

– Igen, az én képességeim számára valóban ez lenne a nyilvánvaló út – helyeselt Holmes. 

A gondnok visszatért.

– Uraim – jelentette –, Mr. Roger Carruthers. 

Az új jövevény levette kalapját, és sorban kezet fogott mindannyiunkkal.

– Nagyon örvendek a találkozásnak – mondta. – Talán már hallottak rólam. Nemrégiben jelent meg nyomtatásban a naplóm, melyben az Andokban való túlélésem történetét mesélem el. 

– Nem mondhatnám – felelte Challenger. – De így is igen szép ajánlással érkezett, úgyhogy ne aggódjon emiatt! 

– Ó – felelte Carruthers nyilvánvalóan elkedvetlenedve. – Pedig igen jó fogadtatásnak örvendett. De talán kezükbe került másik munkám, a Kalandozásom Mezopotámiában, melyben a Tigris folyó mentén tett utazásomról számolok be. 

– Nekünk nincs időnk az efféle ponyvákra – csattant fel Lindenbrook. – Mi, kérem, valódi tudósok vagyunk, nem afféle unatkozó háziasszonyok, akiket lázba hoz a vademberek által viselt testékszerek említése. 

– Nos – felelte Carruthers –, biztosíthatom, hogy a beszámolóimat igen nagy elismeréssel fogadták számos területen. Ami azt illeti, a Királyi Természettudományos Társaság szerint... 

– A Királyi Természettudományos Társaság akármit mondhat – nevetett Challenger. – De, kérem, ne aggódjon emiatt! Elfoglalt tudós emberek vagyunk, akiket a kutatásaik gyakran távol tartanak a frissen megjelent olvasmányoktól. 

– A problémát a stabilitás jelenti! – vágott közbe Cavor, majd ismét vinnyogni kezdett. Carruthers döbbenten bámult rá. Nyilván meg volt róla győződve, hogy egy csapat holdkóros közé csöppent, vagy ami még rosszabb: egy csapat holdkóros közé, akik nem olvasták a műveit. Megsajnáltam. 

– John Watson – nyújtottam felé a kezem. – Jómagam is amolyan íróféle volnék, illetve az orvostudományok doktora. 

– Ó, hát persze! – kiáltott fel megkönnyebbülten. – Természetesen szinte az összes munkáját olvastam! 

– Akkor bizonyára kollégám, Mr. Sherlock Holmes sem ismeretlen ön előtt – feleltem társam felé mutatva, mielőtt Carruthers megérdeklődhette volna, hogy vajon én is éppoly jól ismerem-e az ő írásait, ahogy ő az enyéimet. 

– Ó, természetesen! – ragyogott Carruthers, és oly lendületesen rázta meg Holmes kezét, hogy egy pillanatra attól féltem, el is töri. Vagy hogy barátom, aki többnyire nem fogadja kitörő örömmel az efféle lelkesedést, fejbe vágja a sétapálcájával. Mielőtt ez megtörténhetett volna, gyorsan bemutattam Carrutherst az egybegyűlt úriembereknek. Igyekeztem gyorsan terelgetni, nehogy további összetűzésekbe bonyolódjék, mint amikor látva Challenger tetemes körméretét, az iránt érdeklődött, vajon ő is tagja-e a West Highbury Torkosoknak, a nagyevők klubjának, melynek ő maga alapító tagja volt. 

– Nos hát – szólt végül, miután mindenkivel végeztünk –, gondolom azt akarják, hogy kilőjek valamit. 

Eme ártatlan egyszerűséggel tett kijelentés hallatán az egész helyiségre olyan döbbent csend telepedett, amelyről nem is gondoltam volna, hogy egyáltalán lehetséges. Carruthers sietve igyekezett elnézést kérni, amiért akaratlanul is ilyen zavart okozott.

– Bocsánatukat kérem – szabadkozott. – Bevallom, rossz szokásom, hogy túlságosan leegyszerűsítem a dolgokat. De úgy tudom, az idő rendkívül fontos tényező az ügyben, és gondoltam, legjobb, ha rögvest a tárgyra térek. 

– Milyen üdítő végre ez a hozzáállás – jegyezte meg Holmes. – Már kezdtem attól tartani, hogy az egész éjszakát itt kell töltenünk. 

Azzal, figyelemre sem méltatva Challenger félreérthetetlenül gyűlölködő pillantását, az ajtó felé indult.

– Watson és én most hagyjuk, hogy megfelelő útmutatással lássák el Carrutherst. Ha netalán bármit levadászna, ami tudományos jelentőséggel bír, ne habozzanak értesíteni.