Huszonkettedik fejezet

Atyámnak nevezem őt, de nem ő volt életem során az egyetlen. Ezért is gyűlölt meg olyannyira engem. Az apák, akár az istenek, könnyen haragra gyúlnak az iránt, aki megkérdőjelezi kizárólagos címüket. Az ő szemében csupán a különleges gyermekei, a tisztavérűek a tökéletesek, akik pusztán a szikéje, tűje és cérnája által keltek életre. Ő irántuk mélységes, szívből jövő szeretetet táplál. Ám az olyanok, mint én, a torzszülöttei, kiknek az alkatrészeit csupán egy hentesüzlet pultjáról szedte össze, semmik vagyunk a szemében. Üres, értéktelen tárgyak.

Pedig én távolról sem vagyok üres. Az én ereimben ott lüktetnek a megélt életek. Emlékszem az alom melegére és az édes tej ízére. Emlékszem, ahogy a sűrű fűtenger kettéválik előttem, ahogy a mezőn száguldok. Emlékszem, amint hallom a fülemben a nyúl szívverését, és érzem a számban a félelem ízét, amikor végre a fogaim közt tartom. Emlékszem a nap melegére a hátamon, és ahogy a sós szellő simogatja az arcomat – az arcomat, melyet most lassan utolér az enyészet, és amely apránként rohad le a csontomról. Emlékszem, ahogy a hajókötél lenyúzza a tenyeremről a bőrt, és ahogy a fedélzet kicsúszik a talpam alól, amikor egy hullám az ég felé hajít. Emlékszem a kötél szorítására a nyakamon, egy övcsat csillanására a gázlámpa fényében, és ahogy a bőrszíj a húsomba vág a hátamon.

Ez utóbbira emlékszem a legélesebben, és megesküszöm, uraim, mindenre, ami szent, hogy senki emberfia nem üthet meg többé következmények nélkül most, hogy végre hatalmamban áll visszaütni.

Hogyan kerültem aztán e végső, szörnyűséges atya kezei közé, az már egyszerű történet. Egy részemet épp az a férfi adta el neki, akinek mindig éhes volt a derékszíja, és aki oly gyakran lendítette ütésre a karját. A többihez pedig bűnös eszközök segítségével jutott. Emlékszem, ahogy partot érvén égette a zsebem az a pár penny, és a kocsmába érve emlékszem a sör ízére a számban. A hátsó utcákon támolyogtam, részegen dülöngélve, abban reménykedve, talán találok valakit, aki hajlandó pár órára felmelegíteni a testem-lelkem. Aztán hirtelen rettenetes fájdalom nyilallt a tarkómba.

A következő, amire emlékszem, hogy egy szalmaágyon fekszem, és orromat állati ürülék és rothadó élelem bűze csavarja. Ha akkor már a mostani orromat birtokoltam volna, ezt a kifinomult szaglószervet, mellyel egyetlen röpke szippantással meg tudnám mondani, mit készít odalenn a háziasszonyuk vacsorára, eme orrfacsaró bűz minden bizonnyal az őrületbe kergetett volna. Bár lehet, hogy tévedek, és amit az a tengerész akkor visszataszítónak talált, a mostani énem számára a legfenségesebb illat volna. Oly sok minden változott azóta, de leginkább az ízlésem.

Ahogy ordítva-kiabálva rángattam a kezeimet és lábaimat fogva tartó láncokat – és ne gondolják, uraim, hogy most is sokáig tűröm tagjaimon e bilincseket –, a másik sarokban egy eb kushadt nyüszítve, éppúgy, ahogy azelőtt reszketett mindennap gazdája lépteinek hallatán. Egyszerű elméjével elképzelni sem tudta, mit tartogat számára a jövő. De hát van-e oly teremtmény e földön, két- avagy négylábú, aki képes lett volna előre látni mindazt, ami ezután következett?

Fekete sötétség. Egy tű szúrása, akár egy éhes szúnyog csípése. Sercenő fonál, mely az éles szike kegyetlen vágásait igyekszik jóvátenni. Közben többször is tudatomra ébredtem, hiszen a folyamat nem egyetlen műtétből, de operációk egész sorozatából állt. Időnként felébresztett bódultságomból az újabb és újabb bemetszések okozta gyötrő fájdalom. Emlékszem a rémületre, amikor a tengerész, aki még jól emlékezett tenyerének minden érintésére, a durva hajókötél égetésétől a bársonyos asszonyi bőr simításáig, letekintett a kezei helyén éktelenkedő irtózatos öklökre, melyeket éppoly durva, kegyetlen ütésekre szántak, amik korábban az ő dühét korbácsolták.

Majd pár óra múltán az újabb ébredés annak tudatával, hogy ezúttal farka nőtt, mely oly dühödten csapkodja a lába hátsó részét, akár a rabszolgát hajtó ostor. Éktelen haragra gerjedt, szinte forrt benne a perzselő düh! De tehetetlen volt. Majd ismét sötétség borult elméjére, és a kegyetlen szike és tű újra munkához látott.

Tisztában vagyok az efféle operációval felmerülő problémákkal, hogy lehetetlennek tűnik az egyik lény tagjait egy másik testéhez toldani, és nem is tudnám elmagyarázni, hogyan vitte Moreau mindezt mégis véghez. Neki sem mindig sikerült. Laboratóriumából számos oldalkamra nyílik, tele sikertelen kísérleteinek eredményeivel. Kétségbeesetten üvöltő, nyávogó, ugató, vijjogó teremtményekkel, akik elkeseredetten csapkodják haszontalan tagjaikat börtönük falához. Kiknek húsa önmagát elutasítva, háborogva bugyog a sebzett bőr alatt, kik egyszerűen darabjaikra hullanak, vagy akik dühödt, bíborlila gömböket eregetnek magatehetetlenül. Vannak köztük félelmetes, rémisztő szörnyetegek, akik testőrként, mi több, fegyverként tevékenykednek mesterük mellett, akik boldogan élik ki minden félelmüket és dühüket bárkin és bármin, aki ellen Moreau uszítja őket. Mások alig többek egyszerű raktárszekrénynél, egy élő tenyészetnél, akit a mester kedvére fosztogathat, valahányszor egy-egy testrészre vagy szervre van szüksége. Nem ismerhetik, uraim, az igazi gyötrelmet, amíg nem feküdtek a hideg kövön, hallgatva, ahogy az irtózat halálért imádkozik! Az irtózat, mely már alig emlékeztet a saját képmásukra.

És végül az utolsó operációsorozat: az elviselhetetlen, égő fájdalom a torkom mélyén, megannyi durva matrózcsomó, ahogy az idegvégződések egymásba kapcsolódnak; a perzselő kín, ahogy szemeim vitustáncot járnak gödrükben a vakító fénytől; a szám, mely nagyobbra tárul sikoltásomra, mint az egész fejem. Egy álló hétig tartott neki a fej átoperálása, egyesével végrehajtva a kapcsolódásokat – itt egy vágás, ott egy bemetszés.

Aztán következett a műtét a koponyám mélyén, ahogy az agyam egyes részeit egy másik agy részeivel helyettesítette. Hallottam, uraim, a vágást, a tépést, ahogy a szövetdarabok a hideg kőre hullanak a fejem mögött. Ám egy percig se higgyék, hogy a műtét akár a legkevésbé is agyalágyulttá tett. Nagyon is jól boldogulok azzal, ami megmaradt. Persze vannak fájdalmaim. Ó, egek, de még milyenek! A legtöbbször úgy érzem, mintha a fejem menten darabokra hasadna. Ám idővel a fájdalomhoz is hozzá lehet szokni. Tudják, ahogy a bűzt is megszokja az ember, és egy idő után már nem is érzékeli. Az ismerős szagokat az orr figyelmen kívül hagyja. A fájdalom is ilyen, ha hosszú ideig él vele együtt az ember. Úgy vélem, az átoperálásnak is van hozzá némi köze. Nem vagyok már olyan érzékeny, mint azelőtt. Van, hogy véletlenül összezúzom, amit a kezembe veszek, mert nem érzékelem a finomságot.

Aztán az egésznek vége szakadt, és most itt állok ezzel az arccal, amit önök is láthatnak – torkomon állatias üvöltés tör fel, fogaim úgy tépik a nyers húst, akár egy maroknyi késpenge. Nem mintha gyakran használnám őket. Legalábbis nem élő húson. A többség szemében szörnyetegnek tűnhetek, bár próbálok civilizáltan viselkedni. Persze, tekintve  tevékenységemet, önök most nyilván kételkednek ebben. Nos, talán nem én vagyok a tökéletes mintapolgár, de senkit sem bántok pusztán az élvezet kedvéért, bármenynyire nagy is a kísértés. Mert hatalmas a csábítás, uraim, el sem képzelik, milyen erős késztetés munkál bennem, amikor egy törékeny, rózsaszín arcocskára tekintek. Néha úgy érzem, semmi sem tenne boldogabbá, mint ha belémélyeszthetném ezeket a tűhegyes fogakat. Mindig is jól ismertem a dühöt, égette a testemet-lelkemet – tengerészként és vadászebként egyaránt. Ám most egyesültünk. Istenre mondom! Néha magam is elcsodálkozom, hogy lehet ennyi felgyülemlett harag egyetlen teremtményben.

De féken tartom. Úgy ám. Nem leszek az a hitvány korcs, akinek az atyám tart. Jobb leszek, mint ahogy azt valaha álmodni merte. Egy csodálatos lény, nem pedig egy szerencsétlen, visszataszító baleset, melynek láttán iszonyodva biggyed le az ember ajka.

Mert ez volt, amit új szemeim először láttak, amikor annak a férfinak az arcába tekintettek, aki a helyükre varrta őket – iszonyt. Azt hihetnénk, az ember büszkeséget érez munkája gyümölcsét látván, amikor sikerül megvalósítania, amiről oly rég álmodott. Hát nyilvánvalóan nem. Amikor atyám először tekintett erre a... testre, erre a... kreatúrára, melynek létrehozásán oly sokat fáradozott, melyre annyi munkát és energiát áldozott, nem érzett mást, csupán iszonyt és végtelen csalódottságot. Mi hát akkor ennek az egésznek az értelme, kérdem én. Mire számított, mit alkot mocsok szennyezte ujjaival?

Akárhogy is, én csupán egy hitvány tárgy voltam a szemében, nem méltó további figyelmére. Alantas munkákat bízott rám, nehéz fizikai munkákat, amikre alkalmassá tettek erős karjaim. Az idő nagy részében tudomást sem vett rólam, én pedig igyekeztem kihozni a legjobbat ebből az áldatlan helyzetből. A csatornákban vadásztam, és közben kiismertem a város alatti világ minden talpalatnyi területét. Ma is ez a világ az otthonom. Miért is emelkednék a felszínre? Oda tartozom én, a mosóvízzel kizúdított szemét közé, elfeledve, a sötétben rejtőzve.

Titokban bejártam atyám könyvtárába, és elolvastam az összes könyvet és jegyzetet – még ha nem is értettem minden szót. Próbáltam jobbá, okosabbá tenni magam, hogy több legyek annál, mint amennyit ő gondol felőlem. Talán arra vágytam, hogy elfogadjon. De miért is hazudjak? Igen, tudom, az elfogadásra vágytam. De nem sikerült kivívnom. Túlságosan el volt foglalva a gyermekeivel, akiket énutánam alkotott, finomítva technikáján, új ötletekkel, új módszerekkel kísérletezve. Én csupán egy papírfecnire firkantott vázlat voltam számára, amit aztán galacsinba gyűr, és a papírkosárba hajít.

Csoda hát, ha szabadság után vágytam?

Kezdtem a hasznomra fordítani, hogy gyakorlatilag láthatatlanul jártam-keltem a szellőzőcsatornák és rejtett kamrák szövevényében. Figyeltem atyámat munka közben, lejegyeztem módszereit, próbáltam megérteni a terveit. Nem volt egyszerű e tudás megszerzése, minden morzsa valóságos tőrdöfés volt meggyötört agyvelőm maradványaiba. Ám úgy vélem, most már értem, mit, miért és hogyan tett. Ami azt illeti, pontosan tudom. Mert csupán egyetlen dolog van a világon, uraim, ami mindig megőrzi értékét: a tudás. És tudásban igencsak bővelkedem.

Amint úgy éreztem, mindent tudok, amit megtanulhattam, úgy határoztam, itt az ideje, hogy hátrahagyjam atyámat. Az időm úgyis hamar lejárt volna, ha vele maradok. Soha nem volt elégedett a rendelkezésére álló alapanyag mennyiségével és minőségével, így előbb-utóbb nagyobb hasznot jelentettem volna számára szerv- és szövetraktárként, hisz amúgy is én voltam a kutyája – hát nem vicces? Én etettem a többi szerencsétlent, akiket atyám ott hagyott megrohadni a cellájukban, és kénytelen voltam végignézni, ahogy apránként elfogynak, eszüket vesztve a fájdalomtól és a rettegéstől, ahogy egyre kisebbre csonkítja őket a szike és a fűrész kegyetlen párosa. Úgy döntöttem, nem hagyom, hogy az ő sorsukra jussak. Bármilyen szánalmas is ez a groteszk test, nekem csupán ez adatott, és ragaszkodom hozzá, amíg csak lehetséges.

Atyám nem tartózkodott mindig otthon, így tudtam, hogy szökésem nem fog különösebb nehézséget okozni. Megesett, hogy napokig is távol volt. Hogy ilyenkor friss alapanyag után járt, vagy egy másik, látszatéletet élt a föld felszínén, nem tudtam, ám hogy őszinte legyek, nem is nagyon érdekelt. Csupán arra vártam, hogy újra elmenjen, és megragadhassam végre a lehetőséget. Mivel tisztában voltam azzal, hogy megjelenésem igencsak hátráltatna, egyfajta álruhát eszkábáltam magamnak össze – egy kezdetleges változatát annak, melyet önök most maguk előtt látnak –, és felmerészkedtem a felszínre. Bár azelőtt sohasem hagytam el atyám rejtekét, az út módfelett egyszerűnek bizonyult; hálát adtam új, érzékeny orromért, mellyel könnyedén kiszimatolhattam atyám nyomát a felszín felé.

No de micsoda világ tárult most elém! A zajok fülsértőbbek, a szagok jóval erősebbek voltak. Egy új világ, ahol maga a létezés is fájt, amely valósággal kínozta az érzékeimet. Belebotlottam egy apró emberkébe, aki sültgesztenyét árult, és az élmény csaknem megbénított. Ha metsző kiáltása nem lett volna elegendő, ott volt még ráadásnak a tűz morajlása, a felrepedő gesztenyehéj recsegése, a parázs sziszegése és pattogása, a hőtől táguló fém csendülése. És a szagok! A füst, a sülő gesztenyehús, a férfi verejtéke – csak ez utóbbi magában úgy bűzlött, mint a gyárpadló.

Mintha nyílt támadás ért volna. Alig bírtam megállni, hogy ne tépjem ki azonnal a torkát. Nem túl békés a természetem – ahogy, uraim, önök is kétségtelenül tapasztalták már –, de talán most megértik, miért.

Hamar nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a normális, felszín fölötti életet nem tudnám elviselni. A csatornavilág az én helyem. Végül is oda tartozom, nem? A sötétség gyermeke vagyok.

No de most mit tegyek? Hogyan álljak meg a saját lábamon?

Meglehet, uraim, önök nem helyeslik az általam választott megoldási módot, ám én már rég nem keresem sem az önök, sem mások jóváhagyását. A bűnözés nagyon is megfelel számomra. Megvan bennem a kellő düh és erő. És igen, teljeséggel hiányzik belőlem minden együttérzés az úgynevezett „embertársaim” iránt. De legyünk őszinték, uraim! Nekem többé egyáltalán nincs társam e földön. Fajom egyetlen példánya vagyok.

Ráadásul az én üzleti tevékenységem nyilvánvalóan vajmi kevéssé zavarja az ön érdekeit, Mr. Holmes. Miért érdekelné önt, ha egy hajó rakománya néha-néha kissé könnyebbé válik. Miért törődne azzal, ha társadalmunk sebzettjei elszívnak olykor-olykor egy ópiumpipát? Miért zavarná Sherlock Holmest, London legnagyobb tanácsadó detektívjét, ha egy kis hamis pénz utat talál magának a rendszerben? Igazán nem sok vér tapad a kezemhez, uraim, és az a néhány folt is csupán hasonszőrűektől származik, amilyen magam is volnék. Emiatt igazán nem aggódom.

És önöknek is ezt tanácsolom, ha a segítségemre pályáznak az ügyben. Márpedig igen nagy szükségük van rám, elhihetik. Vagy tudnak mást is, aki elvezethetné önöket ahhoz, akit olyannyira keresnek? Ki más ismerné rajtam kívül a terveit? Ki más menthetné meg az országot, mielőtt végleg térdre kényszerülne?

Uraim, erős a gyanúm, hogy önök és én hamarosan üzletfelek leszünk!