Tizenharmadik fejezet

Futottunk, ahogy csak bírtunk, végig a sikátorok mentén, de a bennünket követő léptek csak nem maradtak el mögöttünk. Nem tudtam, vajon Holmes egy határozott cél felé vezet-e bennünket. Úgy tűnt, teljesen véletlenszerűen fordulunk hol balra, hol jobbra, majd ismét balra, a szűk utcák között kanyarogva. Ám ahogy később rájöttem, Holmes szándékosan próbált minél sűrűbben kanyarogni, hogy üldözőnknek ne nyújtsunk tiszta célpontot egy újabb kés eldobásához. Mint amikor a katona cikcakkban fut az ellenséges golyózáporban, hátha úgy elkerülheti a lövést.

Persze nálam is volt fegyver. Holmes mindig kigúnyolt, amiért a törvény haragját kockáztatva, mindig töltött pisztollyal indultam e kiruccanásainkra, de nem vagyok oly ostoba, hogy mindenféle védelem nélkül merészkedjek Rotherhithe legveszélyesebb utcáira. Nem mintha jelen helyzetben a hasznomra lehetett volna. Jóllehet orvosként jóval nagyobb szakértelemmel bírok, mint katonaemberként, ám annyit azért én is tudtam, hogy mire megfordulhattam és célozhattam volna, már rég a mellkasomból állt volna ki a kés nyele. Ha sikerült volna fedezéket találnunk, ahonnan biztonságosan tüzelhetek, talán lett volna esélyem. Futás közben, levegő után kapkodva próbáltam e lehetőséget felvázolni Holmes előtt is, ám ő csak a fejét rázta, és továbbvonszolt Rotherhithe sötét sikátorain keresztül.

Egy jobbra kunkort téve végül ismét a folyó mellett kötöttünk ki. Holmes egyszer csak karon ragadott, és egy nagy rakás üres láda mögé rántott. A fegyveremért nyúltam, ám ő lenyomta a kezem, és az ajkához emelte a mutatóujját. Néhány pillanat múlva felbukkantak az üldözőink. Az első éppoly kopasz volt, mint amilyennek Holmes álcázta magát. Sápadt bőrén vastag forradás húzódott végig a feje tetejétől a szája sarkáig. A másik előkelő ember látszatát keltette. Elegáns öltönye és csillogó óralánca oly szokatlan látványt nyújtott ezen a környéken, hogy kész csodaszámba ment, hogy képes volt e sötét sikátorokon háborítatlanul végigmenni. Másfelől nézve azonban, e feltűnő megjelenés épp tulajdonosának erőszakos természetére is utalhatott: csak olyasvalaki venné a bátorságot, hogy így öltözzön ezen a környéken, aki teljesen bizonyos abban, hogy bármikor felülemelkedik a támadóján.

A sebhelyes arcú férfi egy kést tartott a kezében, párját annak, amelyik nem sokkal korábban épp csak elvétett bennünket. Sebesen pörgette ujjai közt a tőrt, felváltva tartva a pengét és a markolatot. Úgy forgott, akár egy halálos kocsikerék.

– Elvesztettük őket – mondta a jól öltözött. 

– Túl hamar feladod – felelte a sebhelyes arcú. Rögvest felfigyeltem a német akcentusra, ahogy azt Holmes megjósolta. – Itt kell rejtőzzenek valahol. 

– Valószínűleg – felelte amaz levegő után kapkodva. – De semmi kedvem tovább hajkurászni őket. Nem azért fizetnek, hogy egész éjjel a kikötőben rohangásszak. 

– Lusta disznó. 

A jól öltözött ádáz pillantást küldött társa felé: – Vigyázz a nyelvedre, Klaus! – mondta. – Vagy azt akarod, hogy az öklömmel verjem ki belőled a tiszteletet?

Klaus elmosolyodott. A forradásnak köszönhetően a vonásai valósággal kicsavarodtak. Mintha a festő egy kézmozdulattal elkente volna a vásznon a még nedves portréképet.

– Ne akarj verekedni velem, Martin. Még a végén kicsipkézném azt a csinos kis ábrázatodat. 

– Ahogy veled tette valaki? 

– Ó, nem – felelte Klaus, kése hegyét végigfuttatva a forradása gerincén. – Ez én voltam. Néha unalmamban nem bírok magammal mit kezdeni. 

Martin lemondóan rázta a fejét: – Hogy nekem milyen alakokkal kell együtt dolgoznom? – Majd a zsebéhez nyúlt, és egy cigarettatárcát húzott elő. Kivett egy szálat, kényeskedő mozdulattal megütögette a tárca tetején, majd a szájába tette, a tárcát pedig visszasüllyesztette a zsebébe. Egy másik zsebből gyufaskatulyát halászott elő, meggyújtotta a cigarettáját, mélyet szippantott, majd lassan kieresztette a vastag, kék füstfelhőt. Mindezt oly mesterkélt, színpadias mozdulatokkal, mintha így akarta volna Klaus tudtára adni, mennyire félvállról veszi a fenyegetését.

– Menjünk Kane-hez! – szólalt meg egy újabb szippantást követően. – Számoljunk be neki arról, hogy valaki kérdezősködött utána. 

– És ismerjük be, hogy mindjárt el is vesztettük a nyomát? 

Martin vállat vont: – Én nem szégyenkezem miatta. Ezek a fickók nyilván jól tudták, merre kell futniuk. Engem meg nem azért fizetnek, hogy egész éjjel az utcákon rohangáljak.

– Rendben. De te mondod el neki, ki döntött úgy, hogy nem keressük őket tovább. 

Klaus szándékosan rá is játszott német akcentusára. Mintha egy furkósbottal püfölné szegény nyelvünket.

Martin is tovább alakította szerepét: félig elszívott cigarettáját Klaus lába elé pöckölte, majd oly közel elhaladva társa mellett, hogy szinte súrolta az arcát, nyugodt léptekkel a rakpart felé vette az irányt: – Legyen úgy! – szólt még vissza. – Majd én elmondom neki.

Klaus eltaposta bakancsa talpával a még mindig parázsló cigarettát, bár jóval több erőt fektetett a mozdulatba, mint az feltétlenül szükséges lett volna.

Holmes várt még egy pillanatot, majd halkan a fülembe súgta:

– Így legalább elvezet minket valaki ehhez a Kane-hez, bárhonnan is irányítja kétes üzelmeit – mondta. – Több hasznot hajt így ez a két semmirekellő, mintha az utcán feküdnének golyóval a mellkasukban, nem gondolja? 

– Hát persze – sóhajtottam. – Ám ha valaki vette volna a fáradságot, hogy mindjárt az elején elárulja, mi a terv... 

– Ezt már megbeszéltük, Watson – vágott közbe Holmes. – Én nem magyarázkodom, maga meg olyan tempóban követi az eseményeket, ahogy tudja. 

Azzal kicsusszant a ládarakás mögül, és az árnyékban haladva, óvatosan követni kezdte Klaust és Martint.

Egy pillanatnyi viaskodás után, hogy ne küldjek-e a hátukba egy golyót, magam is Holmes nyomába eredtem.

Hogy valami Martin kiállhatatlan egoizmusa mellett szóljon, igen egyszerű volt őt követni. Magabiztosan, szinte kérkedő önteltséggel menetelt, egyszer sem érezve szükségét, hogy körbenézzen, nem settenkedik-e valaki a nyomában. Számára egyetlen fontos személy létezett a világon: ő maga. Micsoda ostoba fickó! Klaus nem lett volna ilyen óvatlan, ám őt meg a társa iránti dühe térítette le a józan ész útjáról. Gond nélkül követtük hát őket a rakpart mentén. Amikor egy hatalmas raktárépület oldalsó bejárata előtt megálltak, gyorsan az árnyékba húzódtunk, és megvártuk, amíg mindketten belépnek.

– Jó nagy irodája van ennek a Kane-nek – mondtam az épületet méregetve. – Ahhoz képest, hogy nemrég indította az üzletet, egész jól mehet neki. 

– Úgy tűnik – értett egyet Holmes. 

Az épület az oldalára festett hatalmas fehér betűk szerint bizonyos E. C. Kenton & Waldemar tulajdonát képezte, és állateleséggel valamint gazdasági felszereléssel foglalkozott – elég ártalmatlannak tűnt.

– Bemegyünk? – kérdezte Holmes az ajtó felé oldalogva. 

Elővettem revolverem a zsebemből, és beléptünk az ajtón.