Tizennyolcadik fejezet

Így hát hónom alatt a vaskos paksamétával hagytam el Mitchell otthonát, és azon töprengtem, hogy térjek-e vissza azonnal a Baker Streetre, vagy folytassam tovább az információvadászatot. Ám Holmes elviselhetetlen arroganciájának gondolata végül meggyőzött. Ahelyett, hogy hazafelé vettem volna az irányt, beugrottam a Scotland Yardra.

– Á, doktor! – üdvözölt Lestrade. 

Úgy tűnt, őszintén örül, hogy lát, ami eszembe juttatta Holmes tegnap esti epés megjegyzését. Vajon valóban megbántottam volna a felügyelőt azzal, amilyen képet festettem róla az írásaimban? Úgy döntöttem, egye fene, megkérdezem tőle nyíltan, szemtől szemben. Egy pillanatig értetlenül bámult rám, nyilvánvalóan meglepődve a kérdésen, ám aztán hangosan felnevetett.

– Kedves doktor, nem emlékszem, hogy az elmúlt tizenkét év során bármikor is fizetnem kellett volna a sörért – mondta végül –, ami bőséges kárpótlás minden, a szakmai képességemet káromló megjegyzésért. – Azzal felemelte íróasztaláról a teáscsészéjét, és jó nagyot hörpintett belőle. – Nincs kopó innen Glasgow-ig, aki ne akarna kicsikarni belőlem egy-két szaftos történetet. „Tényleg olyan a fickó, mint a magazinban?” kérdezgetik állandóan. „Valóban tudja azokat a trükköket? Hogy mindent meg tud mondani egy emberről csupán abból, hogyan fésüli a haját vagy köti meg a nyakkendőjét?” Csak úgy záporoznak rám a kérdések 

– Ez önmagában is elég fárasztó lehet – jegyeztem meg. 

– Ó, nem, egyáltalán nem – felelte, és olyan lendülettel hajította le az asztalra a csészéjét, hogy a maradék teafű kilöttyent, egyenesen egy vaskos köteg bűnügyi jelentésre. Mint egy vérfolt, gondoltam magamban. Talán túl sok időt töltöttem Holmesszal. Bárhová néztem, mindenütt gyilkosság nyomait láttam. 

– Hogy őszinte legyek, doktor – folytatta Lestrade –, kellemes érzés a figyelem középpontjában lenni. Tudja, nem sok becsülete van ennek a szakmának. Folyton az ember után köpnek, sőt az is megesik, hogy kővel dobálnak. Most legalább, ha a nevemet említem, az emberek inkább a kezemet akarják megrázni, és nem bepancsolni egyet. Kétlem, hogy a feljebbvalóim körében is csökkent volna az ázsióm. 

– Szóval, mindent egybevetve, nem is bocsánatot kéne kérnem, hanem jutalékot? 

– Az én fizetésemből nemigen telne arra, doktor! – nevetett fel. – Bár sok minden változott, az sajnos nem. – Majd kihúzta magát a székén, mintha járadékának felemlegetése eszébe juttatta volna, hogy valójában ő most is dolgozik. – No de, ugye, nem pusztán azért jött, hogy ezt megkérdezze tőlem? 

Beismerően bólintottam

– Kíváncsi voltam, vajon tudna-e nekem információval szolgálni egy bizonyos Edward Prendick nevű férfi halálával kapcsolatban. Valahol vidéken élt, és a feltételezések szerint öngyilkosságot követett el, savat ivott. 

– Valahol vidéken? – nevetett Lestrade. – Hát, nem könnyíti meg a dolgom, doktor. 

– Bocsásson meg! Azt reméltem, lesz alkalmam leszűkíteni egy kicsit a keresést, de sajnos nem állt módomban. 

– Ami azt illeti, lehet, hogy szerencséje lesz. Ismerős ez a név, valami az eszembe is jutott. – Azzal felállt, és kidugta fejét az irodája ajtaján. 

– Hé, Albert! – kiáltotta. – Itt van még George? 

– Ebben a pillanatban indult el – érkezett a válasz a távolból. – Várjon egy percet, főnök! 

Távoli kiabálás hallatszott, majd néhány pillanat múlva egy ismerős, szemüveges arc jelent meg az ajtóban.

– Kéretett engem, főnök? – kérdezte Mann felügyelő, akivel Holmes és jómagam több alkalommal is találkoztunk nemrégiben, amikor Lord Ruthvney különös halálával kapcsolatban nyomoztunk. Több réteg meleg ruhába volt csomagolva, amitől kissé kacsázva lépett az irodába. Amikor meglátott, felnevetett, hozzám csoszogott, és melegen megrázta a kezem. 

– Á, csak nem a mi kedves Dr. Watsonunk? – mondta. – Akinek a legérthetetlenebb rendőrségi jelentést köszönhetem, melyet valaha is írnom kellett? 

– Hát igen, gondolom, elég fantáziadúsra sikeredett a beszámoló. 

– Bizony ám! Mr. Holmesnak szerencséje van, hogy a következtetéseit nem kell szépen rendezett paragrafusokba foglalnia. 

– Azt rám hagyja – feleltem. 

– Nos, legközelebb, ha az utunk keresztezi egymást, talán volna olyan kedves átadni nekem a The Strand aktuális számának egy példányát, és én egyszerűen azt iktatom majd. 

Lestrade-re nézett, majd zsebre vágta a kezét.

– Csak nem máris elérkezett ez az alkalom? 

– Még ez is lehet – ismerte be a főfelügyelő, – már ha tud valamit Edward Prendick haláláról. Mann rám mosolyodott. 

– Úgy látszik, ha én belebotlok egy bizarr halálesetbe, önök ketten máris ott teremne – mondta, majd feltolta szemüvegét az orrára. – A rövidített változatot szeretné, vagy a teljes túrát? Ami azt illeti, épp a helyszínre igyekeztem. Tartson velem, ha ideje és hajlandósága engedi, szívesen látom magam mellett. 

Elgondolkoztam egy pillanatra, és úgy döntöttem, mindenképpen a második eshetőség lesz számomra a leggyümölcsözőbb. Ha Holmesszal versenyezve akarok bizonyítékot gyűjteni, akkor a saját módszeréhez kell folyamodnom, és el kell látogatnom a bűntett helyszínére.

– Szívesen benne vagyok egy jó kis vidéki utazásban! – feleltem. 

– Milyen jó egyeseknek – jegyezte meg Lestrade.