Tizenkilencedik fejezet

Mann és én a Liverpool Street-i állomás felé vettük az irányt, és fel is szálltunk az egy órás billericay-i vonatra.

Útközben a felügyelő vidéki pályafutásának történeteivel szórakoztatott. Világossá vált számomra, hogy valósággal epedezett a városi bűntények után, annak ellenére, hogy gondolni sem tudott arra, hogy ott éljen.

– Az embernek választani kell, hogy a lelkét táplálja, vagy az eszét – magyarázta. – Az előbbi csak a zöldben érzi magát igazán boldognak, az utóbbi viszont hajlamos ott teljesen begyepesedni. 

Kedvesen rám tukmálta szendvicsének felét – az ilyen kisebb, helyi érdekeltségű járatokon természetesen nincs étkezőkocsi –, így egész kedélyesen utaztunk. Míg kényelmesen nyammogtunk a marhanyelven és csatnin, merengve bamultuk, ahogy az épületek fokozatosan átadják helyüket az élénkzöld mezőknek.

Miután megérkeztünk Billericay-be, Mann egyenesen a rendőrőrsre vezetett, amely egy aprócska épület volt nem messze a főutcától.

Billericay igazán elbűvölő kis hely volt, nagyon is meg tudtam érteni Mannt, hogy olyan jól érezte itt magát. Ugyanakkor, minthogy már teljes mértékben idomultam a nagyvárosi élethez, úgy véltem, hamar ráunnék Mrs. Wilkinson Teázójára, ahogyan az idős tweed öltönyös vidéki urak társaságára is az Eb és birkában. 

A rendőrőrshöz egy takaros kis iroda tartozott, ahol egy termetes rendőrbiztos volt épp szolgálatban, akit bozontos, fényes pofaszakálla egy birkához tett hasonlatossá.

– Jó napot, uram – üdvözölte Mannt a rendőrbiztos. – Aztán milyen volt odafönn a nagyvárosban? 

– Scott rendőr szemében London egy mitikus hely csupán, idegen föld – magyarázta Mann mosolyogva. 

– Annyi bizonyos, hogy másképp csinálják ottan a dolgokat – bólogatott Scott. – Sose tudtam rájönni, mitől vannak úgy oda tőle az emberek. 

Mintha Billericay egy távoli skót sziget lenne, nem egy vásártartó város, alig egy kőhajításnyira Londontól.

Mann az irodájába vezetett, melynek minden falát roskadásig megrakott könyvespolcok borították a padlótól a mennyezetig. Érdeklődve pillantottam körül. Elképesztő mennyiségű könyv volt itt felhalmozva, a hadtörténeti szakirodalomtól egészen a romantikus rémregényekig.

– Szeretek olvasni – ismerte be Mann –, és az asszony azt mondta, nem szemetelhetek be otthon mindent a könyveimmel. 

– Boldog házasélet, mi? – tréfálkoztam, ahogy azt férfiak teszik gyakran egymás között. 

– Á – mosolygott vissza. – Szóval létezik egy Mrs. Watson is? 

– Sajnos csak létezett – feleltem, és szörnyen kínosan kezdtem érezni magam, ahogy az özvegyek általában. Az emberek nem szeretnek az efféle veszteségekről hallani, többnyire nem tudják, hogyan viselkedjenek, mit feleljenek. Mann azonban a többségnél jobban kezelte a helyzetet. 

– Ó, sajnálattal hallom – mondta mosolyogva. – Az ember azt hiszi, jól ismeri azt, akiről olvas, pedig csak a felét tudja az életének. 

– Azt a felét, amit megoszt az olvasóval.  

– Milyen igaz. 

Érezvén, hogy a legjobb módja a továbblépésnek, ha mindjárt a tárgyra térünk, az asztalához lépett, és felemelt egy dossziét az irattartó tálcáról.

– Ami Edward Prendicket illeti, talán az lenne a legjobb, ha lépésről lépésre áttekintenénk az ügyet. Íme a jegyzeteim, bár nem tudom, mennyire használhatók, és az áldozat ügyvédjének jóvoltából nálam van a ház kulcsa is. 

Ez utóbbit elő is vette az íróasztalfiókjából, és a kabátzsebébe süllyesztette, majd a dossziét a hóna alá csapva az ajtó felé terelt.

– Alighogy megérkeztünk, már indulunk is. Ugye, nem baj? – mosolygott előzékenyen. – A ház gyalog sincs túl messze, és útközben legalább elmondhatok mindent, amit tudok. 

Úgy éreztem, egyvalamit mindenképpen tisztáznunk kell, mielőtt bármi máshoz fognánk.

– Van arra bármiféle esély, hogy a holttest nem Edward Prendické? – kérdeztem. – Nem lehet, hogy a sav olyannyira elcsúfította, hogy tévesen azonosították? 

– A sav valóban jelentős károkat okozott a test belsejében – bólintott Mann –, ám az áldozat arca viszonylag ép maradt. A halott férfi, akit a házból kivittünk, minden kétséget kizáróan Edward Prendick volt. 

Ami azt jelentette, hogy a listám azokról, akik elméletileg érdemben is képesek lettek volna beszámolni Moreau munkásságáról, határozottan két főre csökkent: a doktorra magára, és az asszisztensére, Montgomeryre. Bár a feltételezések szerint mindketten odavesztek a szigeten, biztosat nem tudhatunk, különösen most, hogy az egyetlen szemtanú igazoltan halott.

Mind ez ideig biztos voltam benne, ha alaposan utanajárok Prendick halálának, akkora hézagokra bukkanok majd, melyen keresztül a fickó könnyedén elslisszolhatott. Mindazonáltal bíztam Mann felügyelőben, tudtam, milyen aprólékos, körültekintő munkát végez. Ha ő azt mondja, Prendick halott, akkor nem sok kétség marad afelől, hogy valóban az. No de tényleg öngyilkosság volt, vagy inkább valódi gyilkosság?

Visszakanyarodtunk a főutcára, az apró, elbűvölő boltkirakatokhoz, a törékeny, csipkefinom ékszerdobozkához, melynek minden porcikáját úri kellem és báj jellemezte, és ami valahogy sehogy sem illett Mann felügyelő nyers beszámolójához.

– Edward Prendicket – kezdte útitársam, miközben óvatosan kikerülte a halas üzlete elé kiborított vödörnyi zúzott jeget – George Herbert néven ismerte az az igen csekély számú helyi lakos, akinek volt egyáltalán bármi oka ismerni őt. Titokban kívánta tartani a személyazonosságát, és miután megmenekülése idején oly gyakran szerepelt neve a sajtóban, úgy érezte, az lesz a legjobb, ha valamilyen álnév mögé rejtőzik. Nem volt nehéz dolga, hiszen alig érintkezett valakivel a városban. Kinek jutna eszébe kételkedni, ha valaki egyszerűen azt állítja, hogy Herbertnek hívják? 

Lekanyarodtunk a főutcáról, és a templom felé indultunk.

– Minden városkának megvan a maga bogaras, elvonultan élő polgára – folytatta Mann. – Sokan vannak, akik valami miatt kifejezetten kedvelik a vidéki életet, de mindig vannak olyanok is, akik csupán azért választanak egy bizonyos lakóhelyet, mert távol akarnak maradni mindenki mástól. 

Elnézve körülöttünk az élettől nyüzsgő utcácskákat, akaratlanul is úgy éreztem, Mann túloz kissé. Én, aki jelentős időt töltöttem a dartmoori mocsárvilágban, amikor valóban okom volt a világtól elzárkózni, tudom, milyen az igazi vadon.

– Persze maga Billericay oly zsibongó, akár egy vándorcirszkusz – folytatta Mann, mintha csak tudná, mi jár a fejemben –, ám a városka körül, a körzetembe tartozó aprócska falvak némelyike valóban néptelen. Csupán néhány ház, barátságtalan, némaságba burkolózó lakókkal. Mindegyik a másikat lesi a függöny mögül, de beszélgetni egyik sem hajlandó. Szerencsére – vigyorgott rám cinkosan –, a többségük túl visszahúzódó ahhoz, hogy a többieket megpróbálja eltenni láb alól. 

A templom mögött egy keskeny gyalogösvényre tértünk, mely a várost övező mezőkre vezetett.

– Prendick, ahogy látni is fogja, mindkét világ előnyeit élvezte. Néhány évvel ezelőtt megvásárolta a Holdfény-villát, egy régi tanyaházat, ahová senki fia be nem tette a lábát. Nincs körülötte semmi, csupán a mezők. 

És milyen festői mezők – gondoltam magamban, ahogy átsétáltunk rajtuk.

– Csupán két ember érintkezett vele rendszeresen – mondta Mann –, Mrs. Alice Bradley, aki a ház körül segédkezett, és hetente kétszer kitakarított, illetve Harold Court, a helyi postamester. 

– Sűrűn járt hozzá a posta? 

– Ami azt illeti, többnyire vegyi anyagok és laboratóriumi felszerelések érkeztek hozzá. A többség felvételéhez a címzett aláírására is szükség volt, így Court gyakran látta Prendicket. Ezért is tudta azonosítani a holttestet. 

– A halála napján is érkezett küldeménye? 

– Nehéz biztosan megmondani. Ne feledje, a holttestet elég sokára fedezték fel, és a halál időpontját sem sikerült pontosan meghatározni. Mrs. Bradley általában kedden és csütörtökön jött takarítani. Ám azon a héten a nővérét látogatta meg Northamptonban, így tíz napig senki sem nézett Prendick felé. Annyit tudunk, hogy szerdán még csomagot vett fel Mr. Courtnál, Mrs. Bradley pedig a következő csütörtökön járt nála, és akkor bukkant a holttestre. A helyi halottkém, aki igazán érti a dolgát, bár jól tudom, hogy odafönn a nagyvárosban úgy tartják, hogy mi itt lenn, vidéken meg sem közelítjük az ő képességeiket... 

– Álmomban sem jutna eszembe ilyet feltételezni – ellenkeztem, ám Mann csak mosolygott. 

– Szóval a helyi halottkém azt állítja, Prendick valószínűleg az előző szerdán hunyt el, de akár plusz-mínusz huszonnégy óra is lehet az eltérés. 

Közben felértünk a dombtetőre, és egy apró házikót pillantottam meg a távolban, még jó néhány percnyi távolságra.

– Az ott a Holdfény-villa? – kérdeztem. 

– Úgy bizony – bólintott Mann, és meg is indult előttem a lejtőn. 

– Nyilván arra kíváncsi – folytatta, amikor beértem –, hogy érkezhetett-e valami olyan a postával, ami esetleg Prendicket az öngyilkosságba hajszolta. 

– Kell hogy legyen valamilyen oka annak, ha az ember önkezével kíván véget vetni az életének. 

– Minden bizonnyal. De ne feledjük, hogy Prendicknek már korábban is meg lehetett az indoka. Nyilvánvalóan azért választotta ezt a zárkózott életet, mert félt a világtól és mindentől, amit találhat benne. Ez már abból a jelentésből is egyértelműen kitűnt, amit a megmenekülését követően tett. A legkegyetlenebb nevetség tárgyává vált, sőt valójában még az is szóba került, hogy letartóztatják, és börtönbe zárják. 

– Szóval már előtte is sebzett volt. 

– Úgy van. Ezért is vagyok hajlamos egyetérteni a bírósággal, hogy a halál oka valóban öngyilkosság, bármilyen furcsák is a körülmények. 

Már majdnem elértük a házat, mikor Mann megállt egy percre, hogy kifejtse álláspontját. Kesztyűs kezének ujjain számolni kezdte a pontokat.

– Először is, egyetértek azzal, hogy a savnyelés valóban gyötrelmes halálnem, de Prendick egyértelműen a téboly jeleit mutatta, ahogy azt hamarosan ön is látja majd. Az ilyen emberek gyakran teszik ki magukat nagyobb fájdalomnak, melyre egyfajta spirituális megtisztulásként tekintenek. Másodszor, a ház belülről volt bezárva, mi is csak úgy jutottunk be, hogy betörtük az ablakot. 

– Nem lehetett csupán elterelés? 

– A bezárt szoba rejtélye gyakran szerepel a népszerű irodalomban, doktor, ám a való világban nem gyakran fordul elő. Ráadásul jelen esetben nem is lett volna értelme efféle  cselhez folyamodni, hiszen amúgy is öngyilkosságra gyanakodtunk az első perctől fogva. A falak állapota... nos, azt ön is mindjárt láthatja. Végül jóllehet, a sav rendkívül gyilkos szer, igen nehéz erőszakkal megitatni mással. Sajnos a holttestet már nem láthatja, de egyértelműen tiszta nyelés volt. Ha valaki kényszerítette volna, feltehetően az arcon vagy az ajkakon is találtunk volna égésnyomokat. A serülések így arra utalnak, hogy lassan, nyugodtan itta meg a szert, ami annál hihetetlenebb, ugyanis nyilván abban a minutumban felmarta a szájpadlását, ahogy az első korty hozzáért. 

– Talán ez is a téboly jele – mondtam. – Elképesztő, mire képes a test, ha sérült elme uralja. A saját szememmel láttam, amint szerencsétlen, elmeháborodott emberek a legszörnyűbb öncsonkítást hajtják végre anélkül, hogy egyáltalán a tudatában lennének, mit tesznek. 

– Magam is erre gondolok. – Megtettük az utolsó pár lépést is a ház felé, ekkor Mann előhúzta kabátzsebéből a kulcsot. – És ha már odabenn leszünk, ön is látja majd, milyen zavart volt Prendick elméje. 

Igaza is volt. A súlyos ajtó túloldalán a ház éppoly dermesztő látványt nyújtott, akár egy gyilkosság helyszíne. Az előtér meglehetősen egyszerű volt: szürke palakő járólapok, a helyiség közepén egy nagy asztal, közepén fénytelen váza, benne száraz virág. Ám mindössze ennyi volt, ami normálisnak mondható. Körben a falakon ugyanis, meg középen egy sávban ugyanaz a felirat ismétlődött újra és újra: Féljétek a törvényt! A betűk formája és mérete folyton változott: egy rögeszmés elme apró, precíz kézírásától egészen a dühöngő őrült vad mázolmányáig. 

– Biztosra veszem, hogy Prendick kézírása – jegyezte meg Mann. – És nem csupán azért, mert ez a kifejezés gyakran bukkant fel az eredeti beszámolójában, amit még a megmentésére siető tengerészeknek mondott el, hanem azért is, mert a feliratok magassága a falon tökéletesen egyezik az áldozat méreteivel, illetve jellemző volt kézírására a nyomtatott „a” betű használata, a szokványosabb kerek, írott forma helyett. 

Kinyitotta a dossziét.

– Itt van egy sor címzés a postahivatalból, melyeken jól látható az „a” betű formája. Nem perdöntő bizonyíték ugyan, de én meggyőzőnek találom. 

– Mit mond a takarító? 

– Amikor utoljára a házban járt, a feliratok még nem voltak a falon. Felteszem, ez volt az első tünete az idegösszeomlásnak, mely aztán az öngyilkossághoz vezetett. 

– No de mi válthatta ki? – kérdeztem, majd eszembe jutott a korábbi beszélgetésünk. – Azt mondta, szerdán érkezett valamiféle küldeménye. Mi volt az pontosan? 

Mann keresgélni kezdett a jegyzetei között, én pedig addig körbesétáltam az előszobában, és megvizsgáltam a feliratokat.

– Egy csomag alumínium-foszfát... – érkezett a válasz. 

– Patkányirtó szer – mondtam. – Találtak a házban csapdákat? 

– Mindenütt. Mrs. Bradley szerint Prendick megrögzötten üldözte a patkányokat. 

– Rettegett az állatoktól – jegyeztem meg. – A beszámolóját tekintve ez nem is csoda. 

– Igaza lehet. – Azzal becsukta a dossziét, és az ablakhoz lépett. Úgy tűnt, ez a gondolat eddig még nem fordult meg a fejében. – Talán meglátott valamit az ablakon keresztül. Egy egeret vagy egy patkányt. Gondolja, hogy ez lehetett idegösszeomlásának közvetlen kiváltója? 

– Hát, ha az volt, akkor csoda, hogy eddig életben maradt. 

Mann felém fordult, és felvonta a szemöldökét. Majd bólintott.

– Itt kinn, a mezők mellett, többféle állattal is kellett, hogy találkozzon – értett egyet. – Ha ennyire beteges lett volna, akkor már az öreg Brandon birkáitól is a savas szekrényhez rohant volna. 

– Jött még egyéb küldemény is? 

– Egy vallásos röpirat, egy vegyészeti szaklap és a The Times egy példánya. 

– Előfizető volt? 

– Felteszem, igen. Az igazat megvallva nem ellenőriztem. Arra gondol, hogy valaki esetleg szándékosan küldte neki ezt a példányt? 

Vállat vontam.

– Ha valaki üzenetet próbált neki küldeni, esetleg meg akarta félemlíteni, ez eléggé egyszerű mód lett volna. Természetesen ez leginkább attól függ, mi állt az újságban. – Eszembe jutott a kézenfekvő gondolat. – Szerepelt benne valami a rotherhithe–i megcsonkított holttestekről? 

– Gondolom, igen – felelte Mann. – Minden újság ezzel van mostanában tele. Azt mondja, lehet valami kapcsolat a két ügy között? 

– Talán – bólintottam. – Bár valószínűleg ennél többet nem mondhatok. 

A felügyelő arcán csalódottság tükröződött.

– Tudom, tudom – emeltem fel mindkét kezem mentegetőzve –, és higgye el, távol álljon tőlem, hogy titkolózzam ön előtt, de Holmes és én kormánymegbízatást teljesítünk, és őszintén nem tudom, mennyit árulhatok el. 

Amint e szavak elhagyták az ajkaimat, máris megbántam. Mann nyilvánvalóan rendes fickó volt, kétség sem férhetett  megbízhatóságához. Ám a döntés valóban nem az én kezemben volt.

– Tudja, Dr. Watson, a rendőrök nehezen viselik, ha szándékosan visszatartják előlük az információt – mondta. – Nem tesz jót a munkájuknak. 

– Tisztában vagyok vele – védekeztem –, és ha rajtam állna... 

– Igen, doktor, ám úgy tűnik, ön magánszemély, és én be sem engedhettem volna ide – nézett rám jelentőségteljesen. – Én mégis kivételt tettem. 

Felsóhajtottam. Módfelett kísértő volt a gondolat, hogy egyszerűen kiöntsem a lelkem a felügyelőnek. Ám zsigeri ösztöneimtől eltekintve igazából mire támaszkodhatok? Csupán kétszer találkoztam eddig Mann-nal, és mindkét alkalommal hozzáértő rendőrtisztnek és megbízható fickónak bizonyult. Ám ez aligha elegendő, amikor titoktartást esküdtem az ország egyik legmagasabb beosztású hivatalnoka előtt.

– Megértem az érzéseit – mondtam végül. – És ha most ezért el kell hagynom a házat, hát legyen. De valóban nem árulhatok el többet. Titoktartást esküdtem, és nem szeghetem meg a szavam, bármennyire is azt súgja személyes megítélésem, hogy biztonsággal megtehetném. Nem az én titkomról van szó, így a döntés sem az enyém, hogy ki tudhat róla, és ki nem. 

A felügyelő bólintott, majd egy pillanat múlva elmosolyodott.

– Ne gyötörje magát emiatt! Tulajdonképpen örülnöm kellene, hogy nem árulja el olyan könnyen az önre bízott titkot. Ez is azt bizonyítja, nem tévedtem, amikor rendőrségi információt osztottam meg önnel. Persze ez nem azt jelenti, hogy nem bosszant a dolog, de felejtsük el... 

Mélységesen megkönnyebbültem, és ennek hangot is adtam.

– Nem ez lesz az első alkalom, hogy egy egyszerű vidéki kopó nem kapja meg ugyanazt az információt, mint a többiek – tette még hozzá. – Igazából olyan gyakori eset, hogy már a szemem se rebben. 

Átvezetett a szomszéd helyiségbe, egy kisebb szobába, mely könyvtárként és dolgozószobaként funkcionálhatott. A szoba állapota ugyanúgy tükrözte tulajdonosának zavart elmeállapotát, ahogyan az előszoba. Mindenütt könyvek és papírok hevertek szanaszét. Mintha bomba robbant volna odabenn. Ami azt illeti, néhány oldal meg is volt pörkölődve, ami csak még inkább alátámasztotta ezt az illúziót. Persze a bomba jelen esetben maga Edward Prendick volt, akinek egyénisége igencsak lobbanékony lehetett.

– Nehéz megállapítani, hogy volt-e valami, amit különösképp meg akart semmisíteni, vagy csupán őrületében tombolt – jelentette ki Mann. – A ház többi része is hasonló állapotban van. 

Lehajoltam, hogy közelebbről is megnézzek néhány papírost.  Nagyrészük vegyészeti kézikönyvekből vagy rögeszmésen összegyűjtögetett régi újságokból származott, míg másik részük Prendick saját jegyzetei voltak.

– Beteges gyűjtögető volt, ez kétségtelen – jegyeztem meg egy nagy halom elsárgult újságpapír közt turkálva. – Úgy tűnik, a The Chronicle egy egész évnyi példánya itt hever szanaszét. 

– Furcsa, hogy ennyire érdekelte – tette hozzá Mann –, tekintve, hogy mennyire gyűlölte a társasági életet. 

Értettem, mire gondolt, bár jómagam valószínűbbnek tartottam, hogy Prendicket teljesen más célok vezérelték. Úgy véltem, nem általános érdeklődésből böngészte a társasági rovatokat. Nyilván keresett valamit. Ha ennyire megrázta Moreau munkássága, ahogy az nyilvánvalóan történt, nem volt–e természetes, hogy valami bizonyíték után kutatott. Talán egy másik tudós véletlenül hasonló módszerekre bukkant, vagy a teremtmények, akiktől olyannyira rettegett, valahogyan elhagyták a szigetet, és most új vadászterület után kutattak. Prendick félelme mindent felemésztett. Ha akkor nem is volt még teljesen őrült, amikor kihalászták az óceánon sodródó, hevenyészve összetákolt tutajáról, az elkövetkező években mindenképpen azzá vált.

A kérdés azonban még mindig megválaszolatlan: öngykosság volt vajon, vagy valódi gyilkosság? Minden bizonyíték az első változat mellett szólt, ám én valahogy még mindig úgy éreztem, hogy valaki másnak a keze van a dologban. Valakié, aki belehajszolta Prendicket a különböző vegyi felszerelések vásárlásába, és addig űzte, amíg őrületében önmaga ellen fordult. Biztos voltam benne, hogy a válasz az utolsó ismert postai küldeményben rejlik.

– Felteszem, már nincs meg az áldozat aznapi postája –  próbálkoztam. Mann viszont bólintott. 

– Ugyan nem áll rendelkezésünkre annyi hely, hogy a végtelenségig tároljunk minden bizonyítékot, de a Prendick-ügyhöz tartozókat még nem dobtuk ki. Minthogy a bíróság már meghozta az ítéletet, nyugodtan kiszolgálhatja magát, doktor. Vigye el nyugodtan, ami kell, nekünk már nincs rájuk szükségünk.