Tizedik fejezet

Kisebb vitát követően elvetettük a szükségtelenül feltűnősködő tervet, hogy Holmes hálószobaablakán keresztül távozzunk, és inkább a bejárati ajtón át hagytuk el Baker Street-i otthonunkat. Mondhatom, ez a legcsekélyebb mértékben sem szolgált barátom megelégedésére, ám rávilágítottam, hogy nem kívánom a nyakam szegni, még mielőtt nekivágnánk valódi küldetésünknek. Jó hosszú séta várt ránk a folyóig. Holmes kifejtette, hogy hiábavaló lenne az álcázásra tett minden erőfeszítésünk, ha aztán a helyszínen úrimód kikászálódunk egy drága bérkocsiból. Értettem gondolatmenetének logikáját, ám úgy éreztem, semmi bajunk nem származhatna abból, ha legalább félútig kocsival mennénk. Holmes azonban nem az a fajta ember volt, aki hajlandó lett volna csupán félig csinálni bármit is.

Nem beszélve arról, hogy kimondottan szeretett gyalog átkelni a városon, hogy érezze annak lüktetését, szívverését.

Imádta a keskeny, kanyargós kis utcákat, a sötét sikátorokat. az utcasarkokon lejátszódó apró drámákat. Holmes nem volt kimondottan az az empatikus fajta, ám tökéletesen tisztában volt e hiányosságával, és eme rövid alkalmakkal igyekezett ellensúlyozni azt. Mindent megfigyelt az emberekkel kapcsolatban, de nem csupán a megszokott analitikus módon – a külsejükön árulkodó nyomokból következtetve személyiségükre és életkörülményeikre –, hanem feszült figyelemmel tanulmányozva a köztük lévő kommunikációt is. Jól tudta, hogy abban rejlik az igazi misztérium.

– Bárcsak az egész világ olyan logikus lenne, mint jómagam – fejtette ki egy ízben. – Egyetlen pillanat alatt megoldanék bármilyen bűnügyet. Csupán matematika volna az egész, az egyes elemek vitathatatlan összegzése. De sajnos nem ez a helyzet. Semmi sem zavarja úgy fel a vizet, mint az emberi gondolkodás. – Mindenkinek másképp jár az agya, és egy detektív számára éppen ez jelenti a legnagyobb munkát. 

Nem is kívánhattunk volna magunknak ennél színesebb utazást. Mayfair kifinomult közegéből indultunk útnak, ahol az előkelő urak csupán aprókat szippantottak a friss levegőből, miközben kocsijuk bársonyborítású méhét egy pillanatra elhagyva rögvest be is léptek szivarfüsttől nehéz klubjuk ajtaján. Amikor Holmes alig egy órával ezelőtt azt fejtegette, miként olvadjunk be környezetünkbe, nyilván nem ebben a közegben számított sikerre. Ami azt illeti, nyíltan ellenséges pillantásokkal méregettek bennünket mind az ajtónállók, mind az a csekély számú járókelő, aki méltóztatott sétával koptatni méregdrága cipőjének finom bőrét.

– Hordjátok el innen az irhátokat! – kiáltott ránk egy aranysújtásos kabátot viselő idős katonatiszt, aki harci egyenruháját a Mummerset Klub uniformisára cserélve most azzal tengette napjait, hogy feszes tisztelgéssel köszöntötte a nála jóval magasabb rendfokozatú tiszteket. – Nem szeretjük errefelé a magatok fajtáját. 

Úgy döntöttem, inkább nem dörgölöm az orra alá, hogy katonai rangom nagyon is felhatalmazna rá, hogy belépjek féltve őrzött klubjának ajtaján. Valószínűleg úgysem hitt volna nekem. Pedig ami azt illeti, több jogom lett volna rá, mint neki magának. Az én szolgálati minősítésemmel rögvest egy kényelmes fotelben találnám magam egy pohár brandyvel a kezemben, míg őt úgy kipenderítenék, hogy a lába sem érné a földet, amiért rangján felül próbál helyezkedni. Milyen kicsinyes kis játékot űzünk mi emberek az életünk során, és a végén mindez mily kevés jelentőséggel bír! Holmes színpadias mozdulattal tisztelgett felé, és részegséget mímelve, magában kuncogva odébb oldalgott a járdán. Ennyit arról, hogy ne keltsünk feltűnést – gondoltam magamban, miközben átértünk a színháznegyedbe. Itt legalább hivatkozhattunk arra, hogy csupán két ballagó színész vagyunk, az esti előadás helyszíne felé tartva.

Jó néhány színházból már kifelé szállingózott a közönség, némiképp kelletlenül térve vissza az unalmas való világba. Az utcák nyüzsögtek a művészetkedvelőktől, no és persze azoktól, akik hasznot reméltek húzni belőlük. Messze nem mi voltunk az egyetlenek, akikről lerítt, hogy nem ide tartozunk. A tömegben fel-felbukkant egy-egy széttaposott cipőjű, koszos ábrázatú alak, aki az arra járók nagylelkűségéért könyörgött, vagy épp kiszolgálta magát az óvatlan járókelők kabátzsebéből. Ahogy elhaladtunk néhány martalóc kinézetű, sötét bandita mellett, akik az Adelphi előtt őgyelegtek, láthatóan prédára lesve, azon kaptam magam, hogy a kezem akaratlanul is a kabátzsebem környékére kúszik, készen arra, hogy lecsapjon az illetéktelenül behatoló ujjakra. Eltartott egy pillanatig, mire ráébredtem, hogy ezzel a külsővel aligha nyújtok célpontot a számukra. Ezeknek a zsiványoknak a szemében nyilván magam is csupán egy voltam közülük, nem látták bennem az áldozatot. Különös érzés volt ez, ily távol a valódi mivoltomtól.

A Strandtől már nem sokat kellett gyalogolnunk, hogy elérjük végre a folyót, illetve az első kikötött gőzhajót. 

Ahogy a Temze mentén haladtunk, szorosan a vaskorláthoz húzódva, csodálkozva szemléltem a körülöttünk elterülő szürke, füstös várost. Úgy tűnt, nem számít, milyen régen élek már itt, mindig akad egy-egy újabb szemszög, amelyből még sohasem láttam azelőtt. London minden lakójának más és más arcát mutatta. Az előkelők szemében ódon épületek rideg sora volt csupán, a hivatalnokok a nyüzsgő üzleti élet helyszínét látták benne, az alsóbb osztályok számára viszont a kérlelhetetlen szülőanyát jelentette, aki mégis szegény, jogfosztott gyermeke köré hajtotta sötét árnyat adó szoknyáját, ha az elég kitartóan könyörgött neki.

Most a folyóparti kikötőváros arcát mutatta épp, a zsibongó, lámpafényes szigetét, mely tudomást sem vett a partját nyaldosó, komoran fodrozódó vízről, ami pedig újra és újra megtöltötte élettel.

– Sötét, vészterhes vidék ez – mondtam, észre sem véve, hogy hangosan mondom ki gondolataim. 

Holmes csodálkozva bámult rám egy pillanatig, majd egyetértően bólintott.

– Sötét időszakaimban, amikor úgy tűnik, már semmi sem bukkan fel az unalmas hétköznapok szürkeségéből, ami akár egy pillanatra is felkelthetné a figyelmemet, eszembe jut, hol is élünk – szólalt meg, a fölénk tornyosuló gyáróriásokra emelve tekintetét. Ebben a városban mindig van valahol valami rendkívüli, valami váratlan. – Majd elgondolkodott egy pillanatra: – Vagy valami borzalmas és félelmetes.