Tizenhatodik fejezet

Nyomozásomat azzal kezdtem, hogy felkerestem Mycroftot. Mondanom sem kell, nem fogadott látogatókat. Gyakran zárkózott a Diogenész Klub könyvfalakkal bélelt erődítményébe, arra utasítva a személyzetet, hogy küldjenek el mindenkit, aki netán látni kívánta. Csupán akkor értekezett a külvilággal, ha ő úgy akarta.

Minthogy az első utam mindjárt zsákutcába torkollott, úgy határoztam, meglátogatom Norman Greenhough-t, a szerkesztőmet a The Strandnél. Általában igyekeztem elkerülni e találkozásokat, mivel Norman oly nagy vehemenciával üldözött az újabb irományokért, ami szinte már az erőszakosság határát súrolta. Ez a nap sem volt kivétel. 

– John! – kiáltotta italszekrénye felé indulva, melyet a könyvespolc mögött rejtegetett, egy álcázott könyvsor mögött. – Úgy örülök, hogy látom! Egy italt? 

– Nekem egy kissé még korai – ismertem be. 

Valahogy sohasem tudtam magamévá tenni a kiadói szakmában dolgozók alkoholfogyasztási szokásait. Norman a bajuszát rángatva az órájára pillantott.

– Igaza lehet – értett egyet. – Tegnap óta ki sem léptem a szerkesztőségből, így teljesen elveszítettem az időérzékemet. 

Az ajtóhoz lépett, és kibömbölt a titkárnőjének, hogy szerezzen kávét és valami ad hoc reggeliféleséget.

– Miért kellett ily sokáig benn maradnia? – kérdeztem, miután visszatelepedett az íróasztala mögé. 

– Ó, csak a szokásos eszement holdkórosok – felelte. – Egy olvasó megfenyegette a szerkesztőséget, hogy felrobbantja az egész kócerájt, ha nem tesszük közzé Raffles tartózkodási helyét. 

– Ki az a Raffles? 

– Tudja, Hornung karaktere. Úri tolvaj, homoszexuális és antiszemita. Mármint a karakter, nem Hornung. Legalábbis úgy gondolom… 

– Ó, igen, Raffles! 

Hozzáteszem, Norman véleménye a karakterek jellemét illetően nem feltétlenül egyezett az őket megteremtő írókéval. A szerkesztő híres volt arról, hogy ha tréfásan is, de mindig becsmérlően nyilatkozott az általa kiadott művekről. Biztos voltam benne, hogy ha Ernest Hornung beugrana egy csevejre a legújabb ötletéről, Norman jó pár percig szidná „azt a senkiházi sarlatánt és az ő minden lében kanál lakótársát”.

– De miért akarna valaki ily elszántan nyomára bukkanni egy amatőr besurranónak? 

– Csak a jó ég tudja! Pedig már hányszor elmagyaráztuk, hogy az egyetlen hely, ahol Raffles fellelhető, az kitalálójának petyhüdt agytekervénye. Meg se hallják ezek az ostoba bohócok. Egyesek egyszerűen nem képesek különbséget tenni a képzelet és a valóság között. 

– Értesítették a rendőrséget? 

– Az isten szerelmére, dehogy! Ha azok a pojácák tudnák, hogy működik egy bomba, már rég felrobbantották volna a saját széfjüket. Ha csak egy is felbukkanna itt, a szerkesztőségben, úgy dobatnám ki egy nyomdászfiúval, hogy a lába sem érné a földet. Még csak az kéne, hogy kitörjön nekem idebenn a pánik! Semmi sem rémiszti meg úgy ezeket az irodakukacokat, mint egy bombariadó. Az ember észbe sem kap, és a fele bagázs máris beteget jelent. – Megtörölgette homlokát egy virágos selyem zsebkendővel, amit a zakója zsebéből ráncigált elő. – Tutyimutyi egy banda! Egy jó kis háború, az kellene ezeknek. Az helyre tenné őket. 

Minthogy jómagam nem igazán tudtam volna jó szívvel csatlakozni ehhez a javaslathoz, úgy döntöttem, témát váltok.

– Egy cikksorozatról szerettem volna önt kérdezni, ami, ha emlékezetem nem csal, néhány évvel ezelőtt jelent meg – mondtam. 

– Ó – válaszolta csalódottan. – Abban reménykedtem, egy új regényt fog felajánlani. 

– Attól tartok, mostanában csupán elbeszélésekkel foglalkozom – válaszoltam. – Nincs időm egy nagyobb lélegzetű műre. 

– Pedig a közönség imádja a folytatásos regényeket – erősködött. – Sorban állnak a kiadó előtt. 

– Sajnos az eseteink többsége nem felel meg a formátumnak. 

– És nem lehetne őket egy kicsit, hm... felszaporítani? 

– Inkább nem tenném. 

– Tudja, néhány félrevezető nyom, egy vidéki utazás. Dobjon be megint valami lápos dolgot, és úgy fogják zabálni, mint egy kiéhezett medve. Amikor A sátán kutyáját adtuk folytatásokban, éppúgy tomboltak, mint a címszereplő eb. 

– Értem én, Norman – védekeztem –, ám én valóban csupán a megtörtént eseteket tudom feldolgozni. Azonkívül úgy gondolom, az írásaim sokkal hatásosabbak, ha tömörek és velősek. 

– A bankunk másként vélekedik erről. Min dolgozik jelenleg? Ugye, követi a séf körüli bonyodalmakat? 

– Milyen séf? 

– Hát André Le Croix. Az a híres kövér fickó. Aki meglépett az új éttermének megnyitójáról. 

– Az igazat megvallva nem igazán ilyen esetekkel szoktunk foglalkozni. 

– Nem, valóban. Pedig nagy kár! Ami azt illeti, én magam is a meghívottak között voltam, és az a hájpacni jó pár fontomtól szabadított meg. Sehogy sem vehetném rá önöket, hogy levadásszák nekem a fickót? 

– Nem vagyok a személyes adósságbehajtója, Norman. Attól tartok, az ügy, melyen jelenleg dolgozunk, nem kerülhet nyilvánosság elé. 

– Államtitok, mi? – kacsintott rám kajánul. 

Távolt állt tőlem, hogy még bátorítsam is.

– Ó, nem, dehogy! Csak épp nem lenne belőle túlságosan izgalmas történet. Visszatérve a cikksorozatra... 

Ekkor érkezett meg a kávé, így a reggeli felszolgálása ismét háttérbe szorította kérdésemet. Magam is elfogadtam pár szendvicset.

Végül aztán, amíg Norman szája tele volt lazacpástétommal, gyorsan újra megpróbáltam kicsikarni az információt, amiért eredetileg jöttem.

– Dr. Moreau – mondtam. – A kiátkozott orvos. Ki tudósított a történtekről? 

Norman fintorogva nyelte le a falatot.

– Minek magának az az eszelős őrült? – kérdezte. – Ha csak rágondolok, elmegy az étvágyam. 

Bocsánatot kértem, és valami tudományos-fantasztikus műhöz való kutatásról kezdtem hadoválni.

– Tudományos-fantasztikus? – kérdezte, bizonytalanul bökögetve tolla végével az egyik szendvics meghatározhatatlannak tűnő töltelékét. – Miért akar ilyesféle szemetet írni? Véres gyilkosság és telt keblek. Az olvasók ezt akarják. 

Végül összeszedte a bátorságát, és bekapta a gyanús szendvicset.

– És ahogy így belegondolok, magam is pont e kettőre vágyom. 

– Talán ki sem adatom – védekeztem. – De tudja, milyen az, ha hirtelen ötlete támad. Az ember fiának muszáj követnie a múzsáját... – Elképesztő badarság volt, jól tudom, ám Norman éppoly könnyedén lenyelte, mint a rögtönzött reggelit. 

– Egy Mitchell nevű fickó követte el – felelte végül. – Egy szabadúszó újságíró. Hiszi vagy sem, én magam jelentettem meg. De nehogy elárulja valakinek! Annak a három-négy vén nyanyának, akik folyamatosan azzal zaklatnak, hogy ki írta a Q professzor kalandjait, azt feleltem, hogy államtitok – kacsintott rám a csészéje fölött, ahogy nagyot hörpintett kávéjából. – Csak úgy zabálják az efféle zagyvaságokat. Megadhatom a címét, ha akarja. 

– Ha úgy gondolja, hogy nem bánná. 

– Drága doktorom, maga nem ismeri úgy az írókat, ahogyan én. Madarat lehet majd vele fogatni, ha egy ilyen hírességet lát meg a küszöbén. Öt percet sem adok, és már azon fogja magát győzködni, hogy írjanak közösen egy regényt.