Harmincharmadik fejezet

Node kissé előreugrottam (kétségkívül abbéli elkeseredett igyekezetemben, hogy a végére jussak ennek az egésznek). Először még ott volt Mitchell házának átkutatása.

Nem volt kétségem afelől, hogy Watson is hamar rájön, Mitchell a mi emberünk. Végül is ez volt a legnyilvánvalóbb megoldás. Bár Moreau meglehetősen gyakran publikált, az állati hibridek előállításáról soha nem írt egyetlen szót sem. Bárki is volt az elkövetőnk, nyilvánvalóan Moreau-t követte mintaképként, de meg akarta őrizni anonimitását. (A disznóálarc lehetett csupán a megfélemlítés eszköze, de lefogadom, hogy egyben gyakorlati megfontolásból is viselte.) Így tehát a keresett fickó mindenképpen olyan volt, akit ismertünk, és aki közvetlen betekintést nyerhetett Moreau tevékenységébe. Négy férfira illik e leírás, ám közülük hárman már halottak. Innen már nem volt nehéz levonni a megfelelő következtetést.

De miért? Ez a kérdés még mindig fennállt. Erre a kérdésre kerestem a választ, amikor úgy döntöttem, átkutatom Mitchell házát, na és persze valamiféle nyomot, mely a laboratórium lehetséges helyszínére vezetne (csupán egy bolond ölné minden reményét egy kutyafejű bűnöző esetleges segítségébe).

Mycroft Fellowest rendelte mellém, ami meglehetősen bosszantó volt, mivel a fickó egy percre sem hagyta abba a locsogást, holott semmi értelmes mondanivalója nem akadt. Tisztán gondolkodni egy ilyen folyamatos zajforrás mellett éppoly hiábavaló próbálkozás, mint hegedűn játszani egy dinamitrobbantás mellett. Már az út is hosszú és fárasztó megpróbáltatásnak bizonyult.

– Itt volnánk – jelentettem be megkönnyebbülten Mitchell háza elé érve. Fellowes épp a zenés kabaréban legutóbb hallott kedvenc kupléiról tartott értekezést, mely kifejezés eleve oximoron számomra, úgyhogy az időzítés nem is lehetett volna tökéletesebb, minthogy az utolsó néhány percben folyamatosan attól rettegtem, hogy esetleg megpróbálja elő is adni valamelyiket. 

Mitchell háza egy rövidebb sorház része volt. Ilyen sorházak kígyóznak mostanság bánatosan London minden peremvárosában, és többnyire egyszerűbb hivatalnokok lakják.

– Mitchell már régen lelépett – mondtam Fellowesnak, ahogy a bejárati ajtó felé közelítettünk. – Valószínűleg nem sokkal Watson látogatása után távozott. Ahogy megtudta, hogy nyomozunk az ügyben, nyilván azt is kitalálta, hamarosan újra kopogtatunk az ajtaján. Csak egy sültbolond ülne itthon, és várná a fejleményeket. 

Fellowes az ajtókilincs felé nyúlt.

– Gondolja, hogy erőszakkal kell behatolnunk? – kérdezte. 

A karjára tettem a kezem.

– Talán – feleltem –, de legyünk óvatosak! Nem lepne meg, ha Mitchell csapdát állított volna számunkra. 

Fellowes megpróbálta lenyomni a kilincset.

– Nincs bezárva – mondta, és óvatosan beljebb nyomta az ajtót. 

A karjába akasztottam sétabotom fogantyúját, és lassan visszahúztam az ajtóból.

– Annál inkább feltételezhetjük, hogy valami veszély leselkedik ránk – erősködtem. – Mitchell szándékosan tette számunkra ilyen könnyűvé a behatolást. 

Fellowes bólintott. Bármilyen szószátyárnak is mutatkozott, ha a biztonságról volt szó, előbújt belőle a szakember.

– Húzódjon hátrébb, uram – mondta –, és ne álljon az ajtó egyenes vonalába! 

Természetesen már magamtól is megtettem. Egyszer volt egy gyanúsítottam, aki egy törött üvegcserepeket kilövő katapultot helyezett az iroda ajtaja mögé, hogy rojtosra szabdalja üldözője arcát, ha az netalántán megjelenne. Szerencsémre éppoly csapnivaló csapdakészítőnek bizonyult, mint amilyen sikkasztó volt. A katapult túl korán sült el, teleszórva üvegdarabokkal az egész irodahelyiséget. Lestrade-nek kellett összeszedni a fickó maradványait.

Az ajtó kinyílt, de semmi sem repült felénk.

Fellowes még nem nyugodott meg, lassan, lépésről lépésre közelítette meg az ajtót, a padlót fürkészte, drótakadályt keresve.

– Vissza! – kiáltottam előreugorva, és magam elé lendítettem a botomat. 

A kígyó nem volt egyedül. Egy egész fészeknyi tekergett dühödten közvetlenül a bejárat előtt, hangosan sziszegve, nagyra tátott szájjal, ránk villogtatva csepegő méregfogaikat.

– Valami igencsak felbosszanthatta őket – mondta Fellowes, ezúttal már a vállam mögül. – Alapvetően eléggé ijedős jószágok. Volt alkalmam találkozni velük Indiában, legalábbis a farkuk végével, ahogy eltűntek a bokrok között. 

A kígyók az ajtónyílás felé lendültek, így Fellowes és én nem tehettünk mást, a lábunkkal tapostuk a fejüket. Inkább, mint hogy kiengedjük őket az utcára, ahol még megharapnak valami szerencsétlen járókelőt.

– Ha egyenesen besétáltunk volna... – kezdte Fellowes. 

– Jó párszor belénk martak volna – fejeztem be a mondatot. 

A levegőbe szimatoltam, és valami ismerős vegyszer szagát véltem felfedezni. Tüzetesebben megvizsgáltam az ajtót, és észrevettem, egy zsinór vezet a felső peremétől az ajtófélfáig, majd onnan tovább befelé, az előszoba homályába.

Fellowes belépett, és meggyújtott egy gyufát.

– Kell egy kis fény, hogy lássuk, mivel állunk szemben, jelentette ki, meggyújtva a gázlámpákat. 

– Óvatosan! – kiáltottam. Egy utolsó kígyó tekergett elő az egyik lámpa falikarja mögül. 

– A fenébe! – kiáltott fel, hirtelen visszahúzva a karját. – Majdnem megmart. 

Kivette a kezemből a sétapálcámat, és leráncigálta vele a kígyót a lámpakarról.

– Undok kis féreg – morogta, miközben csizmájával erősen a fejére taposott. 

– Halászvipera – magyaráztam –, Észak-Amerikából. A természetes környezetükben is galád bestiák, de ezeket fel is mérgesítették. Amikor maga kinyitotta az ajtót, meghúzta azt a zsinórt... – mutattam a falra szegezett madzag felé. 

Az előszoba túlsó végében egy nagy faláda állt, csapóajtaja nyitva, benne egy felborult csőröspohár.

– A zsinór felrántotta a csapóajtót, ami feldöntötte a csőröspoharat, a szagából ítélve hangyasavat loccsantva a kígyókra. 

– Nem csoda, ha rosszkedvűek voltak. 

– Ahogy mondja. Természetes, hogy felbolydultak. 

– Na igen – méregette Fellowes a kígyótetemeket némi bűntudattal a tekintetében. – Szegény párák. 

– Most már nincs mit tenni – mondtam, lassan kitárva az előszobából nyíló egyik ajtót. 

– Biztos, hogy ezt akarja? – kérdezte Fellowes. – Mi van, ha egy csapat tigris vár ránk odabent? 

Kinyitottam az ajtót. Egy aprócska nappaliba vezetett, csupán néhány poros székkel, egy ápolatlan szőnyeggel és egy rég kihűlt kandallóval. Úgy becsültem, körülbelül tizennégy hete nem használhatták (pár nap ide vagy oda). Nem valószínű, hogy Mitchell túl sok látogatót fogadott.

– Nincs itt semmi, ami a számunkra érdekes lenne – mondtam, és a következő ajtóhoz léptem. 

Ebben a helyiségben már teljesen más látvány fogadott. Nyilván ez volt Mitchell dolgozószobája, ahol Watsont is fogadta.

– Ellenőrizze a többi szobát! – utasítottam Fellowest, csak hogy ne legyen láb alatt. – De legyen óvatos, hátha hagyott még az üdvözlésünkre néhány példányt. 

– Igen, uram! – felelte, majd óvatosan elindult a ház többi része felé. 

Mitchell íróasztala jóformán üres volt, csupán egy papírlap volt a közepére fektetve. Mint egy széles keretben kiállított portré, hogy jobban magára vonzza a néző figyelmét.

A kezembe vettem a lapot, mely – ahogy azt sejtettem – egy levél volt, egyenesen nekem címezve.

Kedves Mr. Holmes!

Őszintén sajnálom, hogy elkerültük egymást, de számomra nyilvánvaló, hogy ha ön egyszer nyomozást indít az ügyben, csak idő kérdése, hogy a bejárati ajtómon kopogtasson. Büszke vagyok magamra, hogy nem keltettem fel kollégája, Dr. Watson gyanúját, ám abban már korántsem vagyok biztos, hogy ugyanez az ön esetében is sikerülne.

Nem nagy szívfájdalom e házat elhagynom. Igaz, második otthonom volt e hely, ám munkám az utóbbi időben fergeteges tempóban gyarapodott. És micsoda munka ez! Hamarosan ön is láthatja, mire vagyok képes – nem csupán én, hanem a számtalan egyéb faj is, mellyel e bolygón osztozunk. Túl rég már, Mr. Holmes, hogy az emberiség elfelejtette, hol a helye az állatvilágban. Elfelejtettük, hogy mi is csupán egy vagyunk a megannyi emlősfaj közül, melyet szegény túlzsúfolt planétánknak táplálnia kell. Azt hisszük, mi uralkodunk, de csupán mert leigáztunk minden más teremtményt, megfojtottuk őket a mérgünkkel és füstünkkel, betemettük őket a téglák és makadámkövek alá. Az a páratlan gazdagság, amit elpusztítottunk, Mr. Holmes! Az a természetes sokféleség, ami elveszett miattunk – sokkal nagyobb bűn ez, mint az a számos piti kis ügylet, melyre ön a figyelmét pazarolta az évek során.

De ne féljen! Eltökélt célom, hogy az egyensúlyt helyreállítsam. Az állatvilág legnagyobb ellensége volt a mesterem, a gyalázatos hamis isten: Moreau. A módszerét immár saját gonosz szándéka ellen fordítottam! Ő tovább akarta aljasítani a többi fajt, rabszolgává kívánta őket tenni, hogy gyárainkban robotoljanak, az utcáinkat takarítsák, hogy a mi háborúinkat harcolják. Nos, harcolni is fognak! Ám Moreau serege már távolról sem az, amiről ő álmodott. Ez az erő egyszer s mindenkorra a helyére teszi végre ezt az öntelt emberi fajt. Mi vagyunk a jövő, Mr. Holmes. Mi vagyunk a jövő! Féljétek a Törvényt!

Őszinte hódolattal:

Albert Mitchell

– Mit talált, uram? – kérdezte Fellowes, végezvén a ház átkutatásával. – Valamit, ami hasznos lehet számunkra? 

Átadtam neki a levelet.

– Abban az értelemben mindenképp, hogy most legalább már megvan a motiváció – feleltem. – Mindig is elképesztően bosszantott, ha a nyomozás menetét az emberi elme kiszámíthatatlansága zavarja össze. Hogy lehet rendesen előre gondolkodni, hogy lehet bármit is megtervezni, ha az ügy nem követi a logikai mintákat?! 

Followes visszaadta a levelet.

– Úgy tűnik számomra, egy komplett elmebeteggel van dolgunk 

– Pontosan erről beszélek. – Azzal zsebembe mélyesztettem a levelet, és alaposabban átkutattam a szobát. Lehet, hogy Mitchell őrült, de nem ostoba. Nem hagyott hátra semmi bizonyítékot, mely a búvóhelyére vezetne bennünket. 

– Mutassa a hálószobát! – mondtam Fellowesnak. 

– Igen, uram! 

Fellowes a nevezett helyiséghez vezetett, majd hátrahúzódott, időt hagyva, hogy megvizsgáljam Mitchell cipőjének talpát és nadrágjának hajtókáját. Nem minden haszon nélkül: a jellegzetes sárfoltok legalább leszűkítették némileg a kört. Ám a bizonyíték távolról sem volt elegendő.

– Semmi? – kérdezte Fellowes. 

– Semmi – ismertem be. – Csak egyetlen út maradt. És az egyenesen az oroszlán az egyenesen az oroszlán barlangjába vezet.