Harminckettedik fejezet

Tisztában vagyok azzal, hogy miután oly szigorú kritikával illettem Watsont annak kapcsán, ahogy a jegyzeteimet kezeli, helyzetem most meglehetősen ingatag. Bár korántsem annyira, mint Watsoné, akit elraboltak a nyílt utcán, és kinek sorsa most egy elmebeteg őrült és annak rémületes állatsereglete kezében van.

Hogy képes vagyok-e Watson képzeletbeli olvasótáborának megelégedésére szolgálni – eme írással, mely aligha fog valaha is napvilágot látni –, csak az idő a megmondhatója. Mindenestre ártani nem ártok vele. Ha eme iromány valaha a szerkesztője kezébe kerül, és ő úgy találja, hogy híján van a kellő izgalomnak, ezúton hozzájárulok, hogy beleillesszen egy teljességgel hiábavaló hajós üldözést, esetleg egy véres ökölharcot. Bízom benne, hogy annak a néhány intelligens olvasónak, aki Watson táborában még maradt, lesz annyi esze, hogy átugorja eme ifjúsági irodalomba való balgaságokat, és egyenesen a tényekhez lapoz.

Be kell vallanom, a Moreau-ügy végkifejlete meglehetősen unalmasra sikeredett. Watson elrablását követően nem is történt más, csupán néhány kisebb csata London utcáin ezekkel az állatias bestiákkal, semmi izgalmas agytorna, mely az érdekesebb eseteimet jellemzi. Watson ritkán ír ezekről. Az ítéletnap könyvének esetét például teljes nyugalomban oldottam meg egy postakocsis utazás során – tizennégy órányi elképesztően izgalmas elméleti matematika, logikai következtetés és absztrakt elemzés után. Egy nap magam fogom papírra vetni, egy csodálatosan hűvös, higgadt, precíz regény formájában. Kétségtelenül az lesz pályafutásom csúcsa.

Ám most próbáljuk leplezni gyötrő unalmunkat, és beszéljünk őrült tudósokról és félelmetes szörnyetegekről.