Tizenegyedik fejezet

Utunk hátralévő részét némaságba burkolózva tettük meg. Én továbbra is a körülöttünk elterülő várost szemléltem, míg Holmes a járókelők felé fordította figyelmét. A hajó korántsem volt tele, ami, tekintve e kései órát, egyáltalán nem volt meglepő, ám az a néhány alak, aki a fedélzeten őgyelgett, igencsak zajos jókedvében volt.

Ahogy Rotherhithe kikötőihez értünk, az utcán összeverődött népek egy pajzán dalocskára gyújtottak egy Sadie nevű ledér csaposnő igencsak kétséges egészségi állapotáról. Bár korábban nem ismertem a dalt, valahogy teljesen befészkelte magát a fejembe, és később, ahogy a zsúfolt rakparton nyomakodtunk előre, újra és újra azon kaptam magam, hogy már megint ezt a dallamot fütyörészem. Sebaj, legalább még inkább sikerül elvegyülnöm a matrózok és rakodómunkások között, akik hangos kiabálással folytatták a ki- és berakodást, faládák és az őket cipelő emberek végtelenül hömpölygő folyamát alkotva. A levegőt nehéz kátrányszag és a kötelek fáradt nyikorgása töltötte meg. Mindenki torkaszakadtából kiabált, bár a lárma egy idő után olyan monotonná vált, hogy már képtelen voltam az egyes szavakat megkülönböztetni egymástól, csupán egy folytonos háttérmorgást hallottam. A dzsungel zsibongását juttatta eszembe, ahogy a milliónyiféle és fajta állat egymást hívogatja a sűrűben.

– Hová menjünk először?– kérdeztem Holmest, szorosan az oldalához tapadva. 

– Talán térjünk be egy italra a Három Tőgybe – felelte, könnyedén lavírozva az emberek között. 

Figyeltem, ahogy a folyótól elkanyarodva beleveti magát a nyüzsgő áradatba. Az emberek valahogy természetszerűen kitértek előle. Akár a fürge csellék a nagy hal elől a maga előtt keltett áramlatban, gondoltam. Bármit is tanácsolt nekem korábban, jómaga mégsem olvadt bele teljesen a környezetébe, ahhoz túlságosan erős volt az egyénisége. Mégis teljes természetességgel mozgott, mintha valóban a saját közegében járna. Ismét Charles Darwin elmélete jutott eszembe a fajok alkalmazkodásáról, és azon merengtem, hogy talán Holmes valódi mintapéldánya lehetne e teóriának. Úgy tűnt, nincs olyan környezet, amelybe ne tudna teljesen beilleszkedni, amit ne lenne képes tökéletesen uralni. E gondolatban próbáltam némi vigaszra lelni, ahogy a szóban forgó italmérés felé közeledtünk. Egy olyan hely ugyanis, amit még Shinwell Johnson is a „durva” jelzővel illetett, az bizonyosan túlszárnyalja minden elképzelésemet.

Ahogy eltávolodtunk a folyótól, az utcák egyre csendesebbé váltak. A kikötőkben nem számít, hány óra van, mindig van hajó, amely épp akkor köt ki vagy indul útnak. Ám ahogy egyre mélyebbre jutottunk Rotherhithe lakóövezetében, úgy egyre ritkábban botlottunk bele egy-egy kósza járókelőbe. Mire a Háremhölgy elé értünk, amely jó egy mérföldnyire volt a folyóparttól, már nem is volt más jele az életnek, mint a kocsmából kiszűrődő részeg üdvrivalgás és nótaszó. 

– Kedves kis helynek tűnik – mondtam, ahogy a bejárat felé közelítettünk. 

– Ó, remélhetőleg sikerül azért magunkévá tenni egy pohárka bort, mielőtt elvágnák a torkunkat – mosolygott Holmes. 

– Nem is vágyik másra az ember egy efféle lakályos vendégfogadóban. 

Azzal beléptünk az ajtón, majd a könyökünkkel próbáltunk utat törni magunknak a pulthoz a lelkes törzsközőnségen keresztül. Az igazat megvallva némelyikükről nehéz lett volna megmondani, hogy táncol vagy épp verekszik. A helyiség állott sörtől és emberi verejtéktől bűzölgött – bár kinézetre a nedű, amit a csapos elém lökött, akár a kettő keveréke is lehetett volna. Mindazonáltal magamba erőltettem egy kortyot, csak hogy minél kevésbé lógjak ki a sorból. Tekintve a vendégsereg állapotát, a többségnek minden bizonnyal sikerült megbirkózni a feladattal. Ám akadtak, akik inkább a gin mellett tették le voksukat, inkább a szemük világát, semmint gyomrukat kockáztatva.

A padlót biztosan felsúrolták valamikor, ha nem is jelen királyunk uralkodásának ideje alatt. Bár a vendégkör nem kimondottan úgy nézett ki, mint akiket különösebben bosszantanának az efféle apróságok. Valószínűleg még jól is jött e részeg korhelyek számára, hogy ragad kissé a padlódeszka: legalább segített nekik megőrizni függőleges helyzetüket. Akár a legyek a légypapíron.

Az igazat megvallva a Háremhölgy nemigen nyerte el tetszésem, és Holmesnak hála, hamarosan az is nyilvánvalóvá vált, hogy a hely sem kedvelt meg engem túlságosan. 

– Na szóval – rikkantotta el magát barátom jó hangosan – osztán mi a helyzet ezekkel a hullákkal? – kérdezte Holmes, teljesen átugorva a finom rávezetés című fejezetet. 

– Ki akarja aztat tudni? – reccsent fel egy borvirágos öregember Holmes balján. Félelmetes arcberendezése rég elveszthette már eredeti alakját, amin az a folyamatos rángás sem igen segített, amelytől gyakorlatilag megállás nélkül remegett az orra és az arccsontja. Mintha egy láthatatlan ököl püfölné egyfolytában. 

– Csak úgy kíváncsiságból kérdeztem – felelte Holmes. – Épp mostan futottam be a Mayfair szellemén, osztán hallom, mirő beszélnek ám a legények. 

– A Mayfair szellemén? – kérdezte egy másik igencsak elázott alak, ingujjával letörölve az álláról lifegő nyálat. Olyannyira hasonlított egy bulldogra, hogy felmerült bennem, nem Moreau egy teremtményével állunk-e szemben. 

– Úgy, biza – felelte Holmes. – Majnem egész évben odavótam, osztán jól meg is szomjaztam a nagy úton. 

Azzal nagy bátorságról téve tanúságot egyetlen hajtással fel is hörpintette a sörét, az üres korsót pedig egy barátságos biccentéssel a csapos felé lökte.

– Osztán van-e píze még egy pintecskére? – kérdezte az első fickó, megvakarva a vastag, kékeres sebhelyet, melyet, tekintve az arcán elfoglalt helyzetét, az orraként véltem beazonosítani. 

Holmes szigorúan bandzsított rá vissza: – Talán van, ha tisztességgel üdvözöl egy vén tengerészt, amikor egy hosszú út után végre visszatér a szárazfődre.

– Jól van, no, az ember sose lehet eléggé óvatos – tolta előre a fickó a már régen kiürült korsóját. – Csak nem szeretem, ha szaglászik körülöttem valaki. 

– Én nem szaglászok – mordult rá Holmes. – Csak kíváncsiskodtam. Kit ne érdekelne egy ilyen szaftos kis eset? Itt-ott felbukkanó hullák, amiknek hiányzik a fele? Az ember aztán sok mindent lát odakinn, a tengeren, de ilyesmire mégse számít, ugye? Szinte elgondolkozik az ember, hogy most tényleg Londonba vetette-e partra a víz, vagy Új-Guineában! – Azzal jót nevetett a saját tréfáján. 

A gyűrött arcú öregember csatlakozott is hozzá, bár nem annyira a vaskos humor hatására, mint inkább abban való reményében, hogy Holmes mégiscsak újratöltteti a korsóját, amit barátom nagylelkűen meg is tett.

– Akkor most elmondja, amit tud, vagy se nem? Mi folyik itten? Talán valami jószág garázdálkodik a környéken? A rakparton egy fickó aszonta, szerinte egy tigris szabadult el, vagy valami ilyesmi. 

– Nem tigris vót a' – felelte az öregember, de csak miután jót hörpintett a söréből. – A tigrisek nem rágják meg az ember egyik felét, hogy aztán a másikat zsákba gyömöszöljék, ugyi? 

– Lehet, hogy ez egy okos tigris volt – tettem hozzá nevetve, csak hogy én is mondjak valamit. 

Az öregember értetlenül bámult rám.

– Ez meg ki a fene? – kérdezte. – Nagyobb a szakálla, mint szegény megbódogult feleségemnek. 

– Csak egy cimborám – felelte Holmes. – De nem valami bőbeszédű – sandított rám jelentőségteljesen, majd gyorsan visszatért a témához, nehogy az öregember figyelme túlságosan elkalandozzon. 

– Jól van, akkor nem tigris. No de, ugye, csak muszáj volt valami állatfajzatnak lennie? Vagy nem igaz a szóbeszéd, oszt a hulla nem is volt olyan rusnya? 

– De biza, hogy az vot! – bizonygatta az öregember. – Olyat maga még nem látott! 

– Abban azé' ne legyen olyan biztos! – gúnyolódott Holmes. – Olyan dógokat láttam én az életbe', hogy egy ló is elokádná magát tűle. Csak azér', mer' maguknak, szárazföldi patkányoknak olyan kényes a gyomruk? 

– Higgye csak el, az a hulla tényleg darabokban vót! – erősködött az öregember. – Nem is holttest vót az má', csak egy zsák henteshús. 

– Ahogy mondom, csakis valami jószág lehetett. 

– No de értse má' meg, hogy egy állat nem zsákolja be az áldozatát! – kiabált az öregember felbőszülve Holmes nyilvánvaló ostobaságán. – Mondom, hogy nem állat vót! 

– Az nem lehet, hogy egy állat szétcincálta, aztán meg egy fickó zsákba tömte a maradékot? – kardoskodott tovább Holmes. – Azt hallottam, fognyomok vótak rajta. 

– Érdekel is engem, hogy maga mit hallott, mit nem! Én mondom magának, Kane vót az, vagy valamelyik embere. 

Hirtelen mindenki elhallgatott körülöttünk. Látszott, hogy a név említésére is meghűlt a vér az ereikben.

Holmes egy pillanatig hagyta érni a kínos hangulatot, majd ártatlanságot színlelve megkérdezte:

– Mér? Ki az a Kane? Valami helyi fickó? – Senki se nyitotta válaszra a száját. – Ha netán vóna valami munkája a számomra, tán megfontónám, hogy egy darabig a szárazfődön maradjak. 

Valaki előrenyúlt, és elvette Holmes italát.

– Én a maga helyébe' most elhúznám a csíkot, amíg még van lábam – szólalt meg egy száraz, reszelős hang. 

– Én nem mondtam semmit – mentegetőzött az öregember, de mindjárt be is csukta a száját. Nyilván úgy gondolta, a némaság a legjobb esélye a túlélésre. 

– Jaj, de érzékeny egy népség! – húzta el a száját Holmes. – Na, gyerünk innen, Jim! – tette hozzá, és nekiindult a bejárati ajtó felé. Amint ráébredtem, hogy hozzám beszél, nem sokat gondolkodtam, követtem, ahogy tudtam.