Harmincadik fejezet

Nem emlékszem rá, hogy valaha is ennyire csüggedtnek éreztem volna magamat Holmesszal való kapcsolatom miatt, mint akkor, útközben a Diogenész Klub és a British Múzeum között. Korábban is előfordult már, nem is egyszer, hogy nem osztottuk a véleményünket, és számos sértegetésnek és megaláztatásnak voltam kitéve az évek során. Ám a szívünk mélyén mindig is mélységes tiszteletet tápláltunk egymás iránt, és bár Holmes köztudottan szeretett hetvenkedni, időnként megmagyarázhatatlanul viselkedett, mindig egyenrangú társakként tekintettünk egymásra. Most viszont, ostoba kijelentése mögött, hogy nyilván magam akarom levonni a megfelelő következtetéseket, csupán azt láttam, szándékosan akar a partvonal mögé állítani. Nem árul el semmit, és hogy az inzultust tovább fokozza, még csak be sem von a nyomozás fontosabb lépéseibe.

Be kell valljam, nagy kedvem lett volna hátat fordítani a Baker Streetnek, ahogy néhány évvel ezelőtt is tettem. Ám most nem azért, hogy új életet kezdjek, ahogyan akkoriban, hanem hogy véget vessek jelenlegi életem bosszúságainak.

Útközben megállítottam a kocsit a távírdánál, azzal a sovány vigasszal, hogy legalább Mann felügyelőt én vontam be a csapatba. Tudtam jól, én éppen ellenkező módon viseltetek a rendőrtiszt érzéseivel szemben, mint ahogy Holmes. Jómagam mindenképpen bizalmat és tiszteletet kívántam mutatni Mann iránt, szerettem volna, ha ő is része a nyomozásnak, ha nem szorul már megint a perifériára. Azt akartam kínálni neki, amire én magam is oly nagyon vágytam. Végül is mi ketten igen hasonló teremtmények vagyunk. Bármit is állítsanak az elmeorvosok, az emberi gondolkodás nagyon is kiszámítható.

Végül megérkeztem a British Múzeumhoz, ahol megkönnyebbülésemre szolgált, hogy ezúttal milyen könnyen átjutottam a bejáraton. Mi tagadás, a hivatalos nyitvatartási idő igencsak megkönnyítette a dolgom. Én, naiv, azt gondoltam, egyenesen az olvasóterembe masírozhatok majd, a tudományos klub székhelyére.

– Á, csak nem Dr. Watson? – kérdezte egy idősödő hang. Csüggedten konstatáltam, hogy a korosodó gondnok az olvasóterem előtt üldögél a székén. 

– Bizony, én volnék – feleltem, felhőtlen vidámságot színlelve. 

A férfi gondosan elhelyezte szendvicsének kókadozó maradványait az ölébe fektetett barna papíron, oly nagy körültekintéssel, mintha valami értékes kiállítási darabról volna szó. Ami azt illeti, épp elég réginek is tűnt hozzá.

– Azt majd meglátjuk – mondta, miután biztonságban tudta ebédjét. – Egy rendkívül fertőző, levegővel terjedő vírus vagyok. Tüdőgyulladáshoz, légcsőhuruthoz, agyvelőgyulladáshoz és fülgyulladáshoz vezethetek. Ötven évvel ezelőtt elsöpörtem Hawaii lakosságának csaknem felét. Nos, mi vagyok én? 

Pontosan tudtam, mi ő, de a jólneveltségem tiltotta, hogy ezt a nyilvánosság előtt ki is mondjam. Mindazonáltal, más választásom nem lévén, megválaszoltam a bosszantó találós kérdést.

– A kanyaró – feleltem –, tudományos nevén „morbilli”. Nos, bemehetek végre, vagy meg is akar vizsgálni, hogy véletlenül nem szenvedek-e tőle? 

– Felesleges ilyen ingerültnek lennie, doktor – felelte a gondnok, majd ismét kézbe vette szendvicsét, és az egyik különösen lagymatag sarkát ráncos ajkaihoz emelte. – mindannyiunknak megvan a maga szerepe, amit el kell játszania. 

Milyen igaza volt! Micsoda szánalmas siránkozást rendeztem, ha csak magamban is, amiért Holmes kihagyott a nyomozás következő lépéséből, pedig mennyivel nyomorultabb helyzetben van ez a kis öreg! Itt ül egész nap az ajtóban, és mi a jutalma? Csupán néhány modortalanul odavetett szó egy mogorva általános orvostól. Ám akkor sem kéne ilyen elviselhetetlenül beképzeltnek lennie!

Az olvasóterembe lépve a szokásos káosz fogadott. Perry két méretes könyvhalom között bóbiskolt, Cavor épp egy szőnyegből próbált papírrepülőt hajtogatni, Lindenbrook pedig egy könyvszekrény hátuljára rajzolt valamit krétával. Elképzelhetetlennek tűnt számomra, hogy bármi értelmes szülessen e nyilvánvalóan holdkóros társaság elméjéből. Később Mycroft bevallotta, külön fizet a takarítónak, hogy szedje össze az összes jegyzetet (illetve másolja le azokat, amelyeket nem hordozható felületre, például a falra vagy a padlóra írtak), és felfogadott egy tudós társaságot, hogy fejtse meg a tartalmukat. Ily módon jutott birtokába egy továbbfejlesztett belsőégésű motor tervrajza, egy teljesen új irracionális szám leírása, valamint egy a Lord's krikettpálya összes mérkőzésének valószínűsíthető kimeneteleit tartalmazó lista, a következő három évre előre. Meglehetősen eklektikus információ, nem vitás, de kétségkívül figyelemreméltó.

Challengernek azonban, legnagyobb bosszúságomra, nyomát sem láttam.

– Professzor? – kiáltottam. 

– Feküdj! – érkezett a fickó ismerős üvöltése, és én menten hasra is vágtam magam. Épp időben, mivel egy bennszülött hajítódárda süvített keresztül a termen, pontosan ott, ahol az imént még én álltam, majd beleállt a Litefoot-féle lepkehatározó harmadik kötetének (E–től G–ig) gerincébe. 

– Majdnem feltűztem! – hahotázott a professzor, miközben egy másik dárdával a kezében felém szökellt az asztalok tetején. – Azon a véleményen vagyok, hogy a fizikai testmozgástól csak úgy sziporkázik az agy! – tette hozzá, mintha ez tökéletesen megfelelő magyarázat lenne a történtekre.  

– Épp azon töprengtem, vajon a tollak viaszozása mennyire befolyásolja a légellenállást. 

Majdnem megjegyeztem, hogy szerintem épp eleget elmélkedett már a hegyes szúrófegyverek aerodinamikájáról, de aztán meggondoltam magam, nehogy véletlenül belém találja döfni a másik dárdát. Challengernél semmi sem volt lehetetlen. Inkább tájékoztattam a nyomozás jelenlegi állásáról, majd tolmácsoltam Holmes ajánlatát, miszerint csatlakozhatna hozzánk az éjszakai küldetésünknél.

– Á, egy expedíció! – kiáltotta Challenger. – Micsoda kitűnő ötlet! – Majd közelebb hajolt. – Legalább megszabadulok egy kis időre ezektől az idiótáktól. 

Átpislantottam Challenger válla fölött. Cavor épp bemászott a szőnyegből hajtogatott repülőbe, mintha ki akarna vele repülni az ablakon. Perry egy nagyot horkantott, felriadt álmából, majd bezuhant egy rakás könyv közé, méretes porfelhőt verve fel maga körül.

– Értem, mire gondol – mondtam végül. – Akkor várjuk nyolcra a Baker Streeten. 

– Ott leszek!