-=8=-

Randevú

San Marino űrkikötő

Achernar

3133. február 23.

Az achernari hadsereg legfrissebb mech-harcosa egy építkezési mechbe szíjazva küszködött a számára ismeretlen mozgású és irányítású gépezettel, és éppen egy eldeformálódott kerítésdarabot igyekezett fölemelni a romok közül. A bal kar az összegabalyodott drótozatott húzta félre, hogy másik, markoló kezével kiáshassa a betemetett kerítésoszlopot.

Harmadszorra számította el magát, és a markolófejjel kitépte a drótot a fogásából. Legyűrte bosszúságát, és hátrahúzta a botkormányokat, hogy újból kezdje. Lassan haladt, de nem kellett sietnie.

– Ezt a leszállópadot sem fogjuk használni egyhamar – dünnyögte.

Látta már jobb állapotban is az űrkikötőnek ezt a részét.

A hadsereg „biztonságos landolózónája” se nem biztonságos, se nem leszállásra alkalmas zóna nem volt az Acélfarkasok két nappal ezelőtti támadása óta. A bunker vastagságú falak rendezetlen halmokban hevertek egy kiégett hangár és két beomlott raktárépület körül. A három leszállóplatformon koromnyomok és lézernyalábok ütötte hegek csúfoskodtak, meg néhány tüzérségi lövedék okozta kráter. Az alagút egy része, ami az egykor biztonságos leszállóhelyet összekötötte a kikötő polgári oldalán található, nagy kiterjedésű, föld alatti szervizhangárral, beomlott. A hosszú és mély árokba zuhant be a Köztársasági Gárda egyik Marksmanje. A második alagút megtisztításához rengeteg törmeléket kellett volna elhordani, hogy biztonságosan használható legyen.

A munkások, többségükben civil önkéntesek, szétszóródtak a romos területen, és próbálták eltakarítani a törmeléket, s közben megmenteni bármi hasznosnak tekinthető anyagot. Akár a hangyák, akik megroggyant bolyukat igyekeztek újjáépíteni, az emberek vödröket, lapátot ragadtak, láncot alkottak, hordták a törmeléket, daruk és mechek dolgoztak az alagút megtisztításán. Egy kisebb csapat mentőkutyával érkezett, a feltételezések szerint három tartalékos katona rekedt a romok alatt. Ehhez a feladathoz Raulnak sem volt gyomra. Szerencsére volt más választása.

A szabadidejéből önként jelentkezett az építési mech vezetője helyett, aki éppen harci kiképzést kapott. Hamarosan ezt a gépet is beviszik a bázisra, a motorházra rakétavetőt szerelnek, egyik karjára pedig talán valami könnyebb géppuska is kerülhet. Erik Sandoval csapata bebizonyította, hogy az átalakított ipari mechek megállják a helyüket földi járművekkel szemben, a köztársasági hadsereg pedig nem örült túlságosan, hogy a nagyravágyó nemestől kell tanulnia.

– Az ellenségem ellensége a barátom – mondta Raul magának, de nem hangzott túl meggyőzően.

Pedig tudta, ez a bolygó kifejezetten alkalmas az ilyen átalakításokra, mivel az Achernar Ipari Mech Vállalat a bolygó egyik legnagyobb cége. Rakodók, erdészeti, bányász és építkezési mechek… ez aztán visszazökkentette önkéntes munkájába.

A karcos üvegen át szemügyre vette a romhalmazt. Ez volt az utolsó feladata erre a napra, mielőtt vissza kell térnie a bázisra. Nagyot fújt, megint megragadta a kerítést, és megpróbálta kiásni az oszlopot.

Megint mellé.

Raul feltornázta a mech teljesítményét, míg a belső égésű motorok újult erővel dübörögtek föl. A váz megreszketett, sötét füst pöffent elő a kipufogójából. Raul szélesre nyitotta a fogókart, annyi kerítést fogott össze, amennyit csak bírt, aztán megszorította, és lassú hátramenetbe kapcsolta a gépet. Az építkezési mech hosszú, összegabalyodott fémszőnyegként húzta ki a kerítést, majd az oszlopot. Mikor ezzel megvolt, a kerítést és az oszlopokat egyetlen szabálytalan halomba gyűrte össze, esetlenül átölelte a másik karjával is, aztán magasra emelte, hogy a közelben várakozó teherautóra tegye.

Jessica Searcy a romos plató túloldalán állt, esetlenül fejébe húzott védősisakkal a fején, kezében hűtőtáskával.

Húsz méter távolságról valószínűleg nem látta Raul bűntudatos összerezzenését. Széles mozdulatokkal integetett neki, hogy jöjjön a teherautóhoz, aztán nagy ívben megfordult a mechhel, a teherautóhoz ment, és óvatosan megszabadult az összegabalyodott kerítéstől. Lassan elhátrált, fintorgott, miközben a mech harsány szirénája figyelmeztetően felvisított, jelezve, hogy egy mech tolatást végez. Végül talált egy helyet, ahol leparkolhatta a mechet.

A gép mindkét hosszú karját a földre támasztotta, aztán lekapcsolta a motort. Úgy érezte, az egész világ végre megállapodik hosszas imbolygás és rezgés után. Letette a zajvédő fülest, kilökte az ajtót, és a létrát figyelmen kívül hagyva leugrott a földre.

Jessica nem tűnt túl lelkesnek, és nem is úgy öltözködött, mint aki dolgozni jött. Mégis eljött, amitől Raul máris jobban érezte magát. Reggel felhívta, és megkérte, hogy csatlakozzon hozzá a romeltakarításnál. Ezúttal a szokásosnál élesebb vita bontakozott ki köztük, és végül Jessica lecsapta a telefont.

– Azt hittem, igazi munkád van – jegyezte meg Raul. Nem komiszan, de nem is megbocsátóan.

Jessica vállat vont, és volt benne annyi jóérzés, hogy kicsit bűntudatosnak tűnjön a korábbi szavai miatt.

– Valaki mintha azt mondta volna, itt folyik az igazi munka – mondta bocsánatkérőn, és arcon csókolta Rault. – Túl későn gondoltam meg magam, így nem vagyok valami nagy segítség, de hoztam uzsonnát. Van elég. – Körbenézett, megszámolta, hányan lehetnek az önkéntesek. – Talán mégsem elég.

Raul elvette a hűtőtáskát, és félretette.

– Ennek is örülni fognak. – Örült, hogy Jessica eljött, a videofon beszélgetések a bázisról nem enyhítették a hiányát, de az időzítése hagyott némi kívánnivalót maga után. Rongyot húzott elő a zsebéből, és megtörölte az arcát. – Bárcsak korábban jöttél volna. – Egy közelben várakozó busz felé biccentett. – Már jöttek értem.

– Máris? – Jessica a homlokát ráncolta. – Ettél valamit legalább?

Raul bűnbánóan nézett a szendvicsekre.

– Délután lesz egy találkozó, ahol adnak ételt is. Enni fogok, ígérem.

Jessica kétkedően biccentett. Még emlékezett rá, hogy mikor legutóbb vacsorázni hívta, egy félig megevett fánk társaságában találta.

– Vigyázol magadra? – kérdezte hirtelen.

Nem üres udvariasság csendült benne.

– Amennyire csak lehetséges, Jess.

Nem jutott eszébe, mi mást mondhatna még, különösen a telefonbeszélgetésük után. Raul tudta, hogy a menyasszonya aggódott érte; nem ilyen életet képzelt el maguknak. Megérkezett a váltás, ezért félrehúzta Jessicát az útból.

– Nézd, tudom, hogy nehéz. Erre képeztek ki egyszer, és még nekem is nehéz. – Próbált beszélni neki a kétségeiről, amik a harctéren támadtak benne az első napon, de mintha más nyelvet beszéltek volna. – Már úton van a segítség, Jess. Egy Kóbor Lovag érkezik Ronelről, hogy felmérje a helyzetet, és segítséget hívjon, ha szükséges. Ez az előnye, hogy még működik a HPG állomásunk.

Jessica közönyösen bólintott.

– Egy Lovag. Nagyszerű. – Nem hangzott túl lelkesnek, de megpróbált mosolyogni. – Szóval hamarosan vége, és hazajöhetsz.

– Remélem – felelte Raul egyik lábáról a másikra állva. A busz dudált egyet, hogy ideje indulni, Raul pedig intett, aztán magához ölelte menyasszonyát. – Nézd…

– Sietned kell – fejezte be. – Hív a kötelesség. – Körbenézett. – Ha megint kijössz ide, vagy bárhova, értesíts. Odamegyek. – Nagyot sóhajtott. – Vagy kimegyek a bázishoz, hogy meglátogassalak. Ha megengedik.

– Meg fogják – ígérte megkönnyebbülten. – Csak szólj oda előre, hogy biztosan ott legyek. Szeretlek.

– Én is szeretlek – rázta meg a fejét Jessica. – Néha magam sem tudom, miért.

Raul elvigyorodott, Jessica pedig összerezzent, mikor belátta, milyen labdát adott a férfinak.

– Mert bölcsebb vagy a korodnál – mondta. A busz megint jelzett. – Ez nekem szól.

A váltásvezetőhöz sietett, gyorsan felvázolta neki, mit sikerült csinálnia, aztán elkocogott a buszhoz. Már leült, bekötötte magát, a busz pedig elindult, mikor eszébe jutott, hogy egyszer sem nézett vissza, vagy integetett Jessicának.

*

Jessica Searcy figyelte, ahogy a párja beugrik a buszba. Mozdulatai hiába voltak fürgék, a szemében kimerültség jelei bujkáltak.

Foglalkozási ártalom volt ez Jessicánál: orvos énje nem tudta megállni, hogy ne keressen tüneteket, és ne diagnosztizáljon. Raul legnagyobb baja az volt, hogy kezdte elveszíteni a hitét. Már számára is egyre távolibbnak tűnt – mintha csapdába esett volna a Köztársasággal szembeni elvárásai és aközött, amit a Köztársaságtól kapott. Jessica attól félt, ha a férfi nem vigyáz, a Köztársaság megrágja és kiköpi.

Feltéve, hogy az Acélfarkasok nem teszik meg a szó legszorosabb értelmében.

– Erre! Erre! – kiáltott valaki, megszakítva Jessica borongós gondolatmenetét. – Találtunk valakit! Még él!

Nem Jessicának szólt a felhívás, de a gyakornoki reflexei arra késztették, hogy figyeljen oda. Egy nagy daru páncélozott tankot emelt ki a beomlott földalatti épületből. Valaki a vadul integetett a tetejébe kapaszkodva. Jessica többekkel együtt szaladt oda, éppen akkor érkeztek, mikor a daru leeresztette a tankot a földre. A munkások kinyitottak egy nagy zsilipet a tank hátulján.

Az integető ember leugrott a tankról.

– Visszamászott a lőszerek közé, ott akart kijönni. Szerencsétlen két napig hevert ott eltemetve.

Ahogy elnézte, már alig élt. Jessica átfurakodott a tömegen.

– Orvos vagyok – mondta, mikor néhány testesebb alak meg akarta állítani. A pulzusa gyenge volt, de még élt. Néhány zúzódástól és horzsolástól eltekintve csak az látszott, hogy eltörött a kulcscsontja. Legfeljebb belső vérzés miatt kell aggódniuk. – Hozzanak egy pokrócot, és hívjanak egy mentőt. Azonnal helikopterre kell raknunk.

– Tíz percen belül meglesz – ígérte egy férfi, akit Jessica korábban félrelökött az útból. – Magam hívom.

Jessica türelmetlen pillantást vetett rá.

– Hívja az űrkikötőt, és öt percen belül itt lesz egy – biccentett az aszfaltcsík túloldalán lévő épületek felé. – Ott biztos akad egy helikopter valahol.

A munkás biccentett és intézkedett. Vizet és pokrócot hoztak, egy VTOL szállító pedig pár perc múlva leszállt nem messze tőlük. Jessica segített a fedélzetre emelni a beteget, elmondta nekik a diagnózist, aztán behúzott nyakkal elsietett, ahogy a rotorok dübörögve fölemelték a gépet, és az megindult River's End felé.

Mint minden vészhelyzet után, az adrenalin távoztával Jessica kicsit kiürültnek, elveszettnek érezte magát. Visszasétált a hűtőládához, ahol elbúcsúzott Raultól. A férfi, aki a helikoptert hívta, itt érte utol.

– Hé. Szeretném megköszönni a segítségét. – Kicsit bosszúsnak tűnt, amiért hálálkodnia kellett, de a jó modor győzött büszkesége fölött. – Senki sem gondolt rá, hogy orvost hívjon ide két nappal később. – végigmérte Jessica civil ruháit, aztán Jessicát. – Szüksége van fuvarra, vissza a városba?

– Van autóm – mondta. – De most itt vagyok, és már összekoszoltam magam. Miben segíthetek? – Nem vallott volna rá, hogy hátat fordítson a munkának, különösen, ha már eljött idáig. Nem is beszélve korábbi érzelmi befektetéséről.

– Nem is tudom – mondta a férfi. Kócos szőke haja volt, bal szeme alatt apró forradás. Hangja tiszteletről árulkodott, de nem udvariaskodott. – Mihez ért? – kérdezte.

– A sebek ellátásán kívül? – Jessica halványan elmosolyodott. – Elvezetek egyszerűbb járműveket, meg tudom szervezni a műszakbeosztásokat, ápolni tudom a sérült önérzeteket. – Eszébe jutott a hűtőtáska. – Van egy táskám tele szendvicsekkel és almával, és tudom, hol szerezhetek még többet.

A férfi fölnevetett, és bólintott.

– Föl van véve. Kérjen az űrkikötőtől bármit, amire szüksége van, én majd aláírom. És kösz megint, hogy kijött ide. – Leplezetlen megvetéssel pillantott Rivers's End távoli épületei felé. – A legtöbben nem akarnak belekeveredni.

Beleértve Jessicát is, de tartotta a száját. Ahogy mondta, ha már itt volt, és akadt munka, nem akart hátat fordítani neki, különösen, ha másoknak segítségre volt szüksége.

Nem is különbözik annyira Raultól, gondolta.

Talán.

Achernari katonai parancsnokság, tiszti klub

Achernar

A katonai bázis lehetőségei korlátozottak voltak, de minden alapvető szolgáltatással rendelkeztek, köztük egy tiszti klubbal is.

Miután Raul bejelentkezett az ügyeletes tisztnél, alig maradt ideje zuhanyozni, mielőtt találkozott Tassa Kayjel, aki éppen leadta a szolgálatot. Erős, napbarnított, olajosan csillogó karján könyékig feltűrte a kimenőruhája ingujját, ami talán szabálytalan volt, de ennyi luxust a legtöbben megengedtek maguknak.

Rendeltek a bárpultnál, aztán leültek a teraszon. Késő délutáni szellő áramlott át a klubot övező alacsony falon, bele-belekapott az asztalterítők szélébe. Raul egy napernyős asztal felé biccentett, távol a többiektől. Legtöbben egyedül üldögéltek, vagy kettesével beszélgettek az Acélfarkasok taktikájáról, Raul pedig nem akarta, hogy borongós kedvük árnyékot vessen saját beszélgetésére Tassával.

Leült, és kinyújtott kezét az asztalra támasztotta, kissé bűntudatot érzett, amiért Jessicát az űrkikötőnél hagyta. Nem hazudott neki. Nem igazán. A váltás megérkeztével a parancs szerint jelentkeznie kellett a bázison. Ez pedig nem randevú volt, hanem ebéd, és esély, hogy végre megtudjon valamit Tassa Kayről.

Persze, Tassa vonzó nő volt, emiatt igazán nem kellett bűntudatot éreznie. És mégis.

– Mintha zavarna valami – jegyezte meg Tassa. Lehúzta a fejpántot a hajáról, és lófarokban hátrafogta vele a haját. Sötét színű bőrnadrágot és bőrdzsekit viselt, olyan hanyag eleganciával, amit Raul csak irigyelni tudott. – Remélem miattam – tette hozzá ravaszkás vigyorral.

Mikor a felszolgáló kihozta az italokat, Raul előásott néhány bankjegyet a zsebéből, és a tálcára dobta.

– El kellett sietnem az űrkikötőből, hogy ideérjek. Lehet, hogy egy kis… rumlit hagytam magam után.

– Ezt már én is észrevettem rajtad.

Raul belekóstolt az italába, és elfintorodott. Az erős fertőtlenítőre emlékeztető íz végigperzselte a torkát. A bárban nem Glengarry Reserve-t árultak.

– Akkor miért vagyunk itt?

Tassa az italát lötyögtette körbe-körbe.

– Nem mondtam, hogy rossz dolog. – Nagyot húzott a pohárból. – Azért jöttem, hogy lássam, ma kit fogsz kiborítani.

– Senkit. Hacsak nem utálod a kérdéseket.

– Még mindig próbálsz kihúzni belőlem valamit? – kérdezte sötét mosollyal az arcán.

Raul krákogott, az alkohol hatása lassan elérte a fejét.

– Talán – mondta a torkát köszörülve. – Te mondtad, hogy tartozol nekem. Kétszer is.

Tassa hosszú, hűvös pillantással mérte végig a pohara pereme fölött. Zöld szeme keskeny résnyire húzódott.

– Azt hiszem, a síkságon már visszafizettem az adósságot. Lesántult Legionnaire. Rámenős Jagatai. Rémlik valami?

– Jogos – értett egyet Raul.

Tassa nélkül éppenséggel súlyos veszteségeket szenvedhetett volna a köztársasági sereg. Azóta kétszer ment ki visszaszorítani az Acélfarkasok próbálkozásait, de Raul nélkül, aki éppen mindig akkor volt váltott műszakban, mint készenléti pilóta. Igazság szerint hiányzott neki; Tassa olyan életet élt, amilyet Raul mindig is akart, és a nőt egyszer sem zavarták azok az erkölcsi aggályok, amik Raul lelkiismeretét borzolták. Ha együtt voltak, néhány gondját félre tudta tenni. Sajnos Tassából néha hiányzott ez a bajtársiasság.

Mikor Raul nem erőltette, mintha engedett volna egy kicsit.

– Rendben. Még mindig tartozom neked, ezért vagyok itt – ismerte be. – Kétszer is segítettél a csatán kívül, és hálás vagyok, amiért időben érkeztél akkor, a hangárban. – Felhajtotta a whiskey-jét, amitől egészen kipirult.

– Szívesen – mondta Raul.

Sejtette hogy ez a legtöbb, amit köszönetnyilvánítás gyanánt kihúzhat belőle. Tassa szúrós tekintettel pillantott rá, mintha azt lesné, nem tréfál-e, aztán megenyhült. Különleges tehetsége volt hozzá, hogy egyik pillanatról a másikra éberebb, vagy oldottabb legye. Raul biztonsági tiszt énje azon töprengett, hol volt szüksége rá Tassának, hogy ilyen védekezési mechanizmust fejlesszen ki. Újabb titok Tassa Kay körül.

– Te pedig Dieronról akarsz kérdezni, igaz? – kérdezte.

Raul közönyösséget színlelve vállat vont.

– Te döntesz, hogy elmondod-e, vagy sem.

A változatosság kedvéért jó érzés volt burkolt célzásokat eregetni felé. Tassa Kay olyan hosszú pillantással mérte végig, hogy kezdte kényelmetlenül érezni magát. Végül letette a poharát, s megszólalt.

– Rendben van, elmondom. Fogalmam sincs, mi történt Dieronon. Nem tudom, hogy kezdődött és hogy végződött. Egy tűzvihar közepén érkeztem, a szállítóhajó két tűz közé keveredett, de egy mocsár közepén landoltunk. Kimásztam onnan, és azt láttam, hogy mindenki lő mindenkire. Drakok, Öklök, Rókák, Köztársaságpártiak és anarchisták. Az első héten az életemért és az összeverődött zsoldoscsapat életéért küzdöttem.

Raul fejében összemosódtak a nevek. Még az achernari káosz után is nehéz volt elképzelnie, milyen lehetett a Tassa által leírt helyzet. Drakónis-támogatók és lyráni katonák? A Tengeri Rókák kereskedőház?

– Nagy szerencsémre sikerült összefutnom az Exarchátokkal. Sosem mondta meg, miért volt ott, bár gondolom a helyzetet akarta tompítani… eleinte. Tett egy ajánlatot, megkért, hogy segítsek neki visszafoglalni a helyi űrkikötőt, én pedig elfogadtam. Aztán elmentem.

Raul megrázta a fejét, mintha száműzni akarná az érthetetlen gondolatokat.

– Elmentél? – Már tűkön ült, várta a diadalmas finálét. Megérkezett az ennivaló, de Raul már nem volt éhes. – Otthagytad az Exarchát?

– Hát, ő nem az én Exarchám. Amúgy talpraesettnek tűnt. – Nagy dicséret volt ez tőle. – Mire áthajóztam Northwinden, azt hallottam, biztonságban visszatért a Terrára. – Félrebillentett fejjel nézett Raulra. – Most mi van? Dieron nem az én harcom volt, mi okom lett volna maradni?

Raul hátradőlt, és próbálta megérteni. Nem sikerült.

– És Achernar? – kérdezte. – Ez a te harcod?

– Már közelebb jár – ismerte be Tassa finoman felvont szemöldökkel.

– Közelebb? Mihez?

– Amit keresek.

Raul ismét előrehajolt, biztonsági tiszt énje kihallgatás üzemmódba kapcsolt. Valamit visszatartott még, valami fontosat, ő pedig tudni akarta.

– És mit keresel?

Tassa Kay higgadtan hátradőlt, és a poharával játszadozott. Megvonta az egyik vállát.

– Akármi is az, azt hiszem, már nincs itt, ennél az asztalnál – felelte. – Egy darabig nincs beszélnivalónk egymással, hadnagy. – Fölállt, hogy távozzon.

Raul nem bírta megállni, hogy utána ne szóljon.

– Achernart is itt fogod hagyni?

Tassa lenézett rá, mosolya inkább emlékeztetett egy ragadozóra.

– Hadnagy úr, már nem bízik bennem?

– Nem ismerlek. – Sosem ismerte igazán, talán ezért vonzódott hozzá olyan átkozottul, és talán ő is erre játszott rá.

Tassa lehajolt, míg arca alig pár centire volt Raulétól. Egy pillanatig Raul azt hitte, meg akarja csókolni.

– Ismersz – felelte. Halvány fintorral az arcán kiegyenesedett, aztán elsétált mellette. A háta mögött szólt vissza. – Pont olyan vagyok, mint te.