-=3=-

Időzítés

A Taibek Bányászvállalat irodaháza

Achernar

3133. február 15.

Erik Sandoval-Groell a bronz árnyalatú ablaknál állt ötödik emeleti irodájában, és csak félig-meddig figyelt oda Michael Eus napi jelentésére. Egy bögre gőzölgő, konyakos kávé melengette az ujjait. Mélyet lélegzett a fűszeres aromából, a konyak íze pedig kellemes forróságot továbbított a gyomrába.

A Taibek Bányászvállalat központi irodájából Erik Hahnsak álmos bányászvárosát láthatta. Odalent megteltek az utcák 1600, a műszakváltásról hazafelé tartó emberrel. A nagy forgalomban az autók is lépésben haladtak. A városon és a folyón túl az iszaplerakó tó, azon túl pedig a bányajáratokba vezető sínek látszottak. Erik tekintete a Taibek-hegység lába felé irányult, ahol River's End-i, egyre növekvő katonai ereje gyülekezett.

– És végül, Philip Mendosa, a bányaigazgató – emlékeztette Michael. – Mendosa újabb figyelmeztetést küldött a csökkenő termelésről. Az ipari mechek átalakításával lehetetlen fenntartani a termelés ütemét.

Erik nyugodtan kortyolgatta a kávéját. A konyak tökéletesen ellensúlyozta a keserű ízt.

– Kivontunk még három bányászmechet? – kérdezte. – Minden műszakból egyet?

– A legjobb sofőröket pedig kiképzésre küldtük – felelte Michael. – A könyvelés átirányította a fizetésüket, ahogy kértük. Meg kell említenem, hogy a bevétel-kiadás jelentések minden üzemből nagyon kiegyensúlyozatlan képet nyújtanak, mert a munkások…

– Az új átalakításokat időre elvégzik? – szakította félbe Eus aggályoskodását Erik. Sokkal jobban érdekelte annak a három lézernek a sorsa, amiket sikerült kicsikarnia a vámról.

– Úgy tudom, akadt némi gondjuk a lézerek hagyományos energiaforrásra való átalakításával. – Michael belelapozott a jelentésbe a kéziszámítógépén. – A mérnökök megpróbálják felszerelni a szükséges erősítőket. – Fölnézett. – Jelenleg csökkentett tűzgyorsasággal üzemelnek.

Erik számított erre.

– Időre el fognak készülni? – kérdezte ismét.

Michael Eus a Taibek Bányászvállalat műveleti igazgatója volt. Nem volt katonaviselt ember, de tudta, hogyan kell fogadni az utasításokat és tudta, mikor kell politikusnak lenni.

– Igen – felelte.

Erik tudta, hogy Eus valahogyan megoldja a feladatot. Csak ez számított.

– Akkor a bányák teljesítményelmaradása nem számít.

– A helyi titánvásárlók kérdezősködni fognak – emlékeztette Michael. – Az exponálási ütemünk is borulni fog.

– Először a helyi rendeléseket teljesítsék. Minden bolygóközi szállítás Tikonovon keresztül zajlik, igaz? – Szinte meg sem várta Eus bólintását, csak az üvegen tükröződő sziluett mozgását figyelte. – Töltsék föl a konténereket nyers ércekkel, törmelékkel, régi felszereléssel… amivel csak lehet.

– Sandoval gróf nem fog örülni.

Erik elszakította tekintetét a Taibek-hegységtől és elfordult az ablaktól. Átható tekintettel és száraz mosollyal nézett műveleti igazgatójára.

– Nagybátyám tisztában van vele, hogy miért szükséges visszafognunk a szokásos tevékenységünket, Michael. Tartsuk az ütemtervet. Ennek örülni fog.

Mégsem állta meg, hogy ideges pillantást ne vessen az adatkristályra, ami terebélyes asztala szélén várakozott. Az üzenet az utolsó csapatszállítóval érkezett, Michael hozta be és tette az asztalára, mielőtt belekezdett volna a jelentésbe. Üzenet Aaron Sandoval gróftól és főkormányzótól. A száműzetés felfüggesztése? Új utasítások, vagy módosítások Achernart érintően? Olyan kevés üzenet tartalmazott jó híreket, mióta Erik kudarcot vallott a Marán, hogy csak tűnődött és aggódott.

– Ez minden, Michael? – hangsúlya ridegebb volt, mint amilyennek szánta.

Michael Eus zakója zsebébe süllyesztette a kéziszámítógépet. Fiatalos, acélszürke szeme éles ellentétben állt tépett, rozsdavörös frizurájával. Tekintetében ott ült az elszántság, hogy egyre feljebb és feljebb küzdi magát a Sandoval birodalomban.

– Újabb hívás érkezett Stempres legátustól. Még mindig aggódik, amiért nem sikerült kicsikarni azt a Ryokent a vámhivataltól.

– Attól fél, hogy elveszíti, amit a családom a karrierjébe fektetett. – Erik kurtán fölnevetett. – Stempres bebiztosított minden kockázatot, mióta a bolygó kormányzatának különleges bizottsága kinevezte legátusnak. Mégis félti a pozícióját.

– Mit óhajt, mit tegyek vele?

Erik figyelmét nem kerülte el, hogy Michael rögtön kinevezte magát Brion Stempres mozgolódásainak felügyelőjévé. Elmosolyodott, aztán újabb kortyot ivott a konyakos kávéból. Kiélvezte pillanatnyi melegségét, miközben azon tűnődött, hogyan kezelje Stemprest.

– Foglalkozzon vele, Michael. Egyelőre tartsa karnyújtásnyi távolságban.

Az sem volt lehetetlen, hogy Stempres megpróbálja a maga pártjára állítani Michael Eust. A legátus helyében Erik is ezt tenné. Az ifjú nemes azonban nem aggódott túlságosan – úgy tűnt, Michael tisztában van vele, hogy az igazi hatalom Tikonov és Erik nagybátyja körül összpontosul. Ennek ellenére figyelnie kell Eusra. A Marán megtanulta, hogy nem bízhat a rokonságban. Nem fog szem elől téveszteni egy feltörekvő, hatalomra éhes szárnysegédet sem.

– Most menjen ki, Michael – intett Erik parancsolóan. – Gondolkoznom kell pár dologról, és nem szeretném, ha megzavarnának. Kivéve akkor, ha olyasmi, amivel nem tud megbirkózni.

A másik arcán megjelenő magabiztosság azt üzenete: biztos benne, hogy ilyen nem fordulhat elő. Michael Eus kurtán, derékból meghajolt, sarkon fordult és halkan kisietett az irodából.

Az elkerülhetetlen egyoldalú beszélgetésre készülődve Erik körbejárta tágas, szinte üres irodáját, és a lehető leghosszabb úton kerülte meg az asztalt a székéig. Lába a plüss-szőnyegbe süppedt. Az egész szobának még „új iroda”-szaga volt, ami arról árulkodott, hogy még nem lakta be a helyet. Megállt az Achernar Industries új bányászmechjének miniatűr, üvegbúra alatti makettje előtt – ugyanezt a modellt szedette szét éppen, és alakíttatta át katonai célokra, aztán megint megállt egy könyvespolc előtt, amin minden bányászatra vonatkozó dokumentációt megtalált, amire csak szüksége lehetett.

A legfelső polc bőrkötéses példányainak azonban vajmi kevés közük volt a bányászathoz. Michael Eus a Sandoval dinasztia teljes történelmét (Robinson Press, 3130-as kiadás) felhalmozta az irodában: tizenkét kötet, hat évszázadnyi családi történelem és életrajzok. Erik tudta, hogy néhány esemény még így is hiányzik a könyvekből. Ellenőrizte. Ezek voltak azok a bizonyos titkok, meg családi szennyes, amit sosem hozhatnak nyilvánosságra.

Ahogy végigfuttatta ujját a bőrgerinceken, és kitapogatta a málladozó aranyozású, dombornyomott betűket, Eriket megérintette az a történelmi sodrás, ami őt és bácsikáját is maga előtt tolta.

A korai kötetek a Sandoval dinasztia hatalomra jutásáról szóltak, meg arról az időről, mikor egy rövid időre a család az Egyesült Világok trónjának várományosa is volt. A birodalom hercegei.

A középső kötetek a Csillagliga bukásával és az utódlási háborúval foglalkoztak. A Sandoval dinasztia ez idő alatt biztosította magának a Drakónis Határvidék hatalmi posztját. A történetek számtalan hősies csatáról szóltak a Kurita-ház irányította Drakónis Szövetsége ellen, ezeket Erik kívülről fújta, de mindig szívesen olvasott róluk. Maga a bőrkötés is mintha elektromossággal töltődött volna föl.

Tizenegyedik és tizenkettedik kötet. Az utolsó nyolcvan év. Érintésre hideg borítók.

Ez a két könyv a polgárháború és a Blake Szava Dzsihád baljós eseményeit tartalmazta. Voltak dicső pillanatai is, például Tancred Sandoval házassága Yvonne Steiner-Davionnal – és ismét Sandoval ült a trónon, még ha csak régensként is, míg a fiuk uralkodóvá nem vált. Ám a sok sötét esemény elnyomta az örömteli eseményeket.

3081: Devlin Stone huszonöt világot kebelezett be a Drakónis Határvidékből a drága – és drágalátos – Szféra Köztársaságába. A Sandoval dinasztia néhány tagja tiltakozott, de Stone reformjainak népszerűsége a központosított hatalom felszámolásához vezetett.

3095: a Robinsonon zajló hatalmi harcok végleg megosztották a családot, egyik részük Stone munkásságának hűséges követője, másik részük a családhoz hű ellenálló lett.

3124… egy esemény, amit nem jegyeztek le pontosan a történészek, konfliktushoz vezetett a két frakcióra szakadt család tagjai között a Schedaron. Az ellenállás határvidéki kalózokat támogatott, amivel próbára akarta tenni a Köztársaság erejét, a Köztársasághoz hű erők pedig a Köztársaságon kívülről csaptak le rájuk, és elüldözték őket. Aaron Sandoval személyesen – ekkoriban már rangos tiszt a Köztársaság hadseregében – avatkozott közbe, és sikerült eltussolnia a család részvételét az incidensben.

Aztán egy másik esemény is történt, amit egyáltalán nem jegyeztek fel a legfrissebb történelemkönyvek: Devlin Stone lemondott a tisztségéről és eltűnt. Erik tudta, mennyire fájt bácsikájának Stone távozása. Mikor a HPG-hálózat is összeomlott, Aaron szabadon nekiláthatott érvényesíteni saját, személyes érdekeit. Eriket katonai követként a III. prefektúrabeli Mara világára küldte, ahol komoly Sandoval-érdekeltségeik voltak. Az volt az elképzelése, hogy biztosítja a hatalmát a Marán, aztán a Robinsonon élő dinasztiát visszahívja a III. és a IV. Prefektúrába. Erik katonai megoldáshoz folyamodott, de nem figyelt oda eléggé egyik unokatestvérére, aki szintén a bolygón tartózkodott – és a helybéliek oldalára állt.

Christine megalázva küldte vissza Eriket a Tikonovra.

Aaron Sandoval pedig az Achernarra irányította.

Erik ellökte magát a könyvespolctól, és a fájdalmas emlékektől. Egy utolsó korty az erős kávéból, aztán az ajtó közelében álló ezüsttálcára tette a hűlő bögrét. A konyak íze a szájában maradt, míg elérte a veseforma asztalt, és kellemes mellékízzé vált, mikor a székébe ült. Az adatkristályt az asztal szélébe épített leolvasóba tette, aztán hüvelykujját a DNS-azonosító lapra tette, ami összevetette a mintáját a kristályban eltárolttal. Zöld fény jelezte az elfogadást. Halk motorok zúgtak föl, ahogy az asztal üveglapja függőleges képernyővé emelkedett ki, és Aaron Sandoval szigorú tekintete életre kelt.

Még egy tizenkét hüvelykes képernyőn át is sikerült jelenlétével betöltenie a szobát. Büszke arccsontja, átható kék szeme nehezen felejthető jelenséggé tették Aaron Sandovalt. Szőke haját Erikéhez hasonlóan kétoldalt kiborotválta, felül hátrafésült varkocsba fogta. A katonai egyenruha helyett a kormányzói tisztségét jelképező köntöst kedvelte, de olyan precízen és tökéletesen testre szabottan viselte, hogy még így is katonás tekintélyt sugárzott megjelenése.

– Erik! – kezdte minden beköszöntés helyett. – Átnéztem a teljesítményedről készült jelentéseket. Több, mint kielégítőek az eredményeid. Brion Stempres támogatása Rudy Maks legátus leváltására egyenesen ihletett ötlet volt. Magam is leváltottam két legátust két másik világon, ahol a Kardhit erős.

Az utánzás a hízelgés legmagasabb foka, tartja a szólás. Amit bácsikája nem mondott ki, Erik fejében élénken élt, és ettől még jobban kihúzta magát.

– Fejlődésed ellenére mégis úgy érzem, figyelmeztetnem kell téged, hogy ne lépd túl az utasításaimat. Achernar értékes világ, mivel működő HPG-állomása van. Ezt nem is kell mondanom neked. Azt, hogy mennyire értékes, azt az ugróhajóval Tikonovra érkezett hírekből tudtam meg. Achernart és Ronelt természetesen ismerjük. Az egész IV. Prefektúrában legfeljebb egy másik működő HPG-ről hallani pletykákat – Kal Radick egyik ugróhajójának hiperpulzus átjátszójáról. Ez legfeljebb három a lehetséges harmincból. Roneli ügynökeim szerint sikerült kapcsolatba lépniük Markabbal és Al Nairral és a jelentéseid, hogy Achernar elszórtan kapcsolatba tud lépni Genoával, szintén jó hír. De ez minden, Erik.

Sandoval gróf elhallgatott, időt hagyott, hogy Erik feldolgozza ezt a zsibbasztó tényt. A fiatal nemes még a kinti folyosón dobogó sietős lépteket is hallotta a beállt csöndben. A HPGk ötven fényéves sugarát figyelembe véve Achernar és Ronel gyakorlatilag elérheti az egész IV. Prefektúrát, a III. és az V. jelentős részét és a II. Prefektúra bizonyos szegleteit és az Egyesült Világok határvidékeit. Borzongás futott végig Erik gerincén. Kiáltozást hallott az ajtó mögül, de nem törődött vele. Hatvan… hetven világ. Ezek közül öt-hat tudott beszélni egymással.

Aggódó lakosság mindenütt.

Aaron Sandoval bólintott, mintha elértette volna Erik gondolatait.

– A pánik és a polgári engedetlenség a leggyakoribb az összeomlásban elvesztett világokon. A további összecsapásokról szóló hírek sem segítenek. A sikertelen marai próbálkozásodat leszámítva – bácsikája mindig tudta, mikor kell felhánytorgatni a korábbi kudarcokat – Dieronról, Addicksről, Liaóról és Ankaá-ról is megerősítették a zavargásokat. A Köztársaság akár külső ellenséggel is harcolhat, de az is lehet, hogy belülről emészti föl magát.

Bármi történt is, Erik megértette bácsikája kimondatlan gondolatát. A Köztársaság haldoklott. Akármelyik világon akadhatnak olyan frakciók, amelyek ebben a helyzetben felidézik régi hűségüket a Kurita-, Davion-, vagy Liao-házhoz… vagy a Farkas klánhoz, vagy a Tengeri Rókákhoz… vagy a Blake Szavához. A tudatlanság és a félelem felszínre hozta a tömegjelenségeket. Devlin Stone reformjai – az átköltözés elősegítése, a Köztársaság tarka kultúrájának elterjesztése – most a Köztársaság ellen dolgozott.

Ki volt az – talán a Steiner-ház egyik tábornoka –, aki azt mondta, „az információ muníció”?

Huszonvalahány fényévvel távolabb, és pár héttel korábbról Sandoval gróf megérezte unokaöccse gondolatait.

– A legértékesebb dolog, amit ma bárki is birtokolhat, az egy működő HPG-állomás – mondta. – Achernarnak elérhetőnek kell lennie. Idővel a Kardhit irányítása alá kell vonni. Idővel, Erik. Ne hamarkodd el a terveimet, Erik. Ne cselekedj, csak reagálj, és csakis akkor, ha a diplomáciai megoldás nem járható út.

– A legjobbakat, unokaöcsém. A családtól. – Az üzenet egy határozott, kurta biccentéssel ért véget…

… és vitatkozó hangoknak, szőnyegen toporgó lábak dobogásának adta át a helyét. Mintha Michael Eus hangját is hallotta volna, amint csendesíteni próbálja a kedélyeket. A vita elhalkult egy kicsit, de Erik még mindig hallotta a közeli irodák ajtajainak nyitódását-csukódását és a folyosóra özönlő emberek zaját.

– Mi a fene folyik odakint?

Erik zsebre vágta bácsikája üzenetét, úgy gondolta, majd később megsemmisíti, majd felpattant székéből, és az ajtóhoz sietett. Kopogás hallatszott, mielőtt odaért volna, ettől aztán megtorpant. Ez Michael lesz. A figyelmeztetés szerzett pár másodperc időt Eriknek, hogy összeszedje magát. Karba font kézzel, rosszalló homlokráncolással kiáltott ki:

– Igen!

Michael Eus nyitotta ki az ajtót, mögötte a Taibek Bányászvállalat igazgatótanácsának tagjai vitatkoztak egymással hadonászva, miközben távolodtak a folyosón. Michael nem lépett be az ajtón, vagyis azért jött, hogy valami miatt elhívja. Valami miatt, ami felbolydította az egész irodaházat.

Michael megcsóválta a fejét, mintha dühös lenne magára, amiért nem tudta teljesíteni Erik korábbi parancsát, és nem volt képes megbirkózni a problémával. Egyenesen Erikre nézett, és mintha félelem csillant volna szenvtelennek látszó tekintete mögött.

– Lord Sandoval! Problémánk adódott.

Achernari vámhivatal, biztonsági szolgálat

River's End, Achernar

A mennyezeti ventilátor lomhán forgott, és kavarta a fülledt levegőt. Az Achernari Vámhivatal Biztonsági Szolgálatának épületében Raul Ortega görnyedten ült egy nagy halom papír, a kéziszámítógépe és az asztalába épített számítógépes terminál fölött. Egy félig megevett juharszirupos sütemény hevert az asztal sarkán, papírtányéron, az édes illat pedig lassan belengte a szobát. Egy pohár érintetlen, langyos tej álldogált mellette.

Sosem volt elég idő. Raul lehívott egy körlevelet, amelyet Stempres legátus és Susan Haider, a bolygó kormányzója írt alá. Két nappal ezelőtti utasítás szerint minden szállítóhajóval érkezett nyílt dokumentumot le kellett másolni, és a vámon keresztül Achernar vezetőjének és rangidős katonai parancsnokának továbbítani.

Ezzel már az alapvető hírszerzés is belekerült a munkaköri leírásába.

Léptek kopogtak a folyosón.

Raul már tudta, milyen hangja van az egyes cipőknek a linóleumpadlón. A katonák fémes, dühös kopogással siettek végig a folyosón. A szívességet kérő szállítmányozók idegesen csoszogtak bőrcipőikben; a határozott, egyenletes, bőrcipős léptek Raul főnökét, Carl Rossitert jelentették, amint éppen számon akar kérni valamit. A kényelmes civil cipők, az egyenetlen, sok szünettel tarkított járás azt jelen-tette, az illető eltévedt, vagy rossz helyre küldték.

A most hallatszó léptek egy másik kategóriába tartoztak. Profi munkacipő hangja volt, ami kényelmes, de nem túl puha. A vámtisztek is ezt a fajta cipőt kedvelték: illett az egyenruhához, és egész nap lehetett benne állni. A léptek magabiztosan tartottak az irodája ajtajához a háta mögött, és az ajtón beérve megszűntek.

– Nem tudom, nem akarom, ha akarnám, se lenne időm – sorolta fel anélkül, hogy fölnézett volna. – Mit tehetek magáért? – engedett végül a szokásos elutasító hangnemből.

– Egy vacsora megteszi – mondta egy kellemes hang, némi derültséggel.

Raul megpördült a székkel, és mosoly terült szét az arcán. Jessica Searcy állt az ajtófélfának támaszkodva. Magas volt, jó alakú, szalmaszőke haját hátrafogta az arca elől, kiemelve kiugró arccsontját és függőit. Csillogó, hívogató kék szemében pajkos fény csillant. Kényelmes, de nem túl laza ruhát viselt, lábán az orvosokra jellemző, jól szabott cipőt viselt, mivel ők is sokat dolgoztak állva.

– De ha tényleg nincs időd rám – mondta évődve –, megfogadhatom anyám tanácsát, és kereshetek magamnak egy jóképű ügyvédet, aki csak heti hatvan órát dolgozik. – Ezzel elfordult, mint aki menni készül.

Raul felpattant a székéből, mintha katapultot szereltek volna bele, megragadta és maga felé perdítette, miközben Jessica felnevetett. Majdnem beleültette a juharszirupos süteménybe, aztán még idejében félrehúzta, és leültette Jessicát a székébe.

– Ne feledd az alkunkat, Jess! – rázta felé az ujját Raul –, Én nem vállalok munkát más bolygón, te pedig nem mész ügyvédek közelébe. – Amúgy is csak üres fenyegetés volt. Jessica anyja már a Rión élt, a IV. Prefektúra egyik legjobb nyugdíjasparadicsomában, és imádta Rault.

Jessica kibontotta a haját és megrázta, hogy egyenletesen omoljon a vállára. Tincsei hullámokban szaladtak szét, mint egy kislány rakoncátlan hajkoronája a játszótéren. Egy tincs a szeme között lógott az orrára, amit Raul különösen bájosnak tartott. Abbahagyta a mosolygást, és komolyan kihúzta magát, mintha egy beteggel lenne dolga.

– Bocsásson meg, ismerem magát?

– Rendben van – mondta Raul megadóan. Kinyúlt, hogy finoman félresöpörje az elszabadult tincset Jessica arca elől és gyengéden megcsókolta a homlokát, mielőtt visszaült volna a vendégek számára fenntartott kemény székre. – Bűnös vagyok minden vádpontban. Tudom, mostanában ritkán találkozunk. – Beletúrt csillogó fekete hajába. – De el sem hinnéd, mennyi munkát zúdítottak az irodánkra.

Jessica vonásai megenyhültek egy kicsit, és lazábban ült a székben, bár Raul tudta, a saját irodáján kívül sehol sem tudta igazán kényelembe helyezni magát.

– Elhiszem, Raul, csak azt nem értem, miért foglalkozol vele. Azt hittem, az űrkikötő tele van szakszervezetekkel, hogy megakadályozzák az ilyesmit.

– Az a rakodómunkásokat és a technikusokat védi. Azokat, akik dolgoznak is a pénzükért. Mint az orvosok – Raul elmosolyodott közös tréfájukon, de vidámság nélkül. Hátradőlt a székében és kezdte érezni, ahogy a fáradtság újból rátelepszik.

– Szörnyen nézel ki – mondta Jessica némi aggodalommal a hangjában.

– Kösz, hogy észrevetted.

Jessica megrázta a fejét.

– Nem, komolyan gondolom. Egész délután itt gubbasztottál az irodában? – Körbepillantott. Megpiszkálta az önmagába roskadó süteményt. – Hadd találjam ki… ez az ebéded? – Kézfejével megtörölgette a homlokát. – Itt nincs légkondicionáló?

Raul az iroda keskeny ablaka felé biccentett, ami a San Marino űrkikötőre nézett. Ebből a szögből éppen csak látta a hetes dokkban ülő Union-osztályú szállítóhajót.

– Csak ez az ablak van, amíg megjavítják a szellőztetőt, de sosem nyitom ki. A kikötő felett olyan forróság van, hogy ha kinyitom, nem csak meleg, de por is lesz idebent.

– Akkor hadd vigyelek ki innen. Ebéd? Las Palamas? – Látta, hogy Raul tétován az asztalán halmozódó iratkupacra pillant. – Margariták és mariachik? Hagyom, hogy leitass.

Fáradt mosoly jelent meg Raul arcán.

– Ez egy ellenállhatatlan ajánlat – vonta föl a szemöldökét, és próbált egy kis lelkesedést csempészni az arcára, de nem járt túl nagy sikerrel. – Kaphatnék még egy órát? – kérdezte. Jessica arca elfelhősödött. – Csak egy óra! ígérem. Egy új csempészbandára bukkantunk rá, a legátus hivatala és egy magántulajdonos között is van egy homályos ügylet, és van egy szállítóhajónk, ami már öt napja orbitális pályán rekedt – kifogyott a szuszból és a lelkesedése is alábbhagyott. – És újabban kineveztek minket Achernar hírrendőrségévé. Hadd takarítsam le a nagyobb ügyeket az asztalomról, a többit majd átpasszolom valaki másnak.

Jessica fölállt és a fejét csóválta. Függői még a szoba félhomályában is megcsillantak.

– Nem is tudom, miért vesződöm veled – mondta rosszallóan, majd előrehajolt, és halvány puszit nyomott az arcára.

Raul átkarolta és magához ölelte. Munka közben feltűrte az ingujját, barna bőre különlegesen sötétnek tűnt Jessica krémszínű nyakához képest.

– Mert bölcsebb vagy a korodnál – mondta, régi vitájukra célozva.

– Neked pedig újabb állásajánlatod van a Bannson Universalnál – emlékeztette tárgyilagosan, és ismét kihúzta magát. – Ahhoz Agnetenarra kellene költöznünk – ez volt Achernar legkisebb kontinense – de ott is tudok praktizálni.

– Ma ne, Jess. – Bosszúsan kifújta a levegőt. – Amúgy is túl sok minden történik, hogy fontolóra vegyem az ajánlatukat. – Raul legszívesebben fenéken billentette volna magát, amiért folytatta a vitát. Tényleg azt mondta, hogy „ma ne”?

De már útjára eresztette az áradatot.

– Mindig túl sok minden történik, Raul. – Jessica előredőlt, tekintetét egyenesen és rezdületlenül Raulra szegezte. – A tartalékosokkal akartál maradni. Rendben, megértem, megszolgáltad az állampolgárságodat. Gratulálok. De miért kínzod tovább magad? A holovidek, és az imádott történelmed miatt?

Helyben voltak. Az állampolgárság; a vita, ami felé akkor kanyarodtak el az emberek, ha eldöntötték, nem nekik való a köztársasági állampolgárság. Szerintük, amíg mindent megtettek a köztársaság érdekében – a munkaerő, szakmai tudás, vagy művészetek terén – ugyanannyi joguk volt a Köztársaság kiváltságaihoz, még ha nem is voltak állampolgárok.

Így találkoztak ők ketten, éppen egy ilyen vita kapcsán. Raul meglátogatta egy tartalékos barátját, aki balesetet szenvedett egy teherszállító géppel. Elég ostoba baleset volt. Jessica volt az ügyeletes orvos, pár évvel idősebb Raulnál, de csak egy éve volt gyakornok. Jessica tett egy megjegyzést – már nem emlékezett rá, pontosan mit – arról, hogy a katonaság békeidőben is sok munkát csinál neki. Raul erre azt felelte, hogy Jonathan az állampolgárság megszerzésére törekszik. Ezzel kezdődött. Végül egy nővér kihessegette őket a kórteremből, ők pedig folytatták a vitát a folyosón, aztán ebéd közben a kórházi menzán.

A harmadik randin még mindig erről vitatkoztak, mikor Raul belátta, hogy a „hivatalos” állampolgárság nem feltétele annak, hogy valaki jó állampolgár legyen. Leginkább azért mondta, hogy békét kössenek, arra gondolt, hogy talán bele is zúgott a derék doktornőbe. Még azt is hajlandó volt beismerni, hogy az állampolgárság legtöbb előnyét az átlagember nem is élvezheti igazán. Jessica ekkor azt mondta neki, hogy végre úgy tűnik, bölcsebb a koránál.

Raul azóta sem hagyta Jessicát szabadulni ettől a kissé fennhéjázó megjegyzéstől.

Persze igaza volt. Nem volt valószínű, hogy Raul valaha is nagyobb birtokhoz jusson, a nemesi rang pedig olyan távol állt a társadalmi helyzetétől, hogy neki is nevethetnékje támadt a gondolatra. Sosem lesz saját csatamechje. De szavazhat. Ezt a jogot az akadémián eltöltött évekkel, a tartalékosként leszolgált két évével, és két év vámtiszti szolgálattal érdemelte ki. Ugyanakkor megértette Jessica helyzetét is; miután felvették az orvosi egyetemre, a kollégiumi évek, a gyakornokság és a rezidens orvosi pozíció megszerzése közben esélye sem volt, hogy öt évet szolgáljon az állampolgárságért. Saját megítélése szerint már több mint eleget tett önmagáért és másokért is.

Raul álláspontja – hogy az állampolgárság megszerzésének lényege, hogy mindig egy kicsivel többet tegyél a saját céljaidnál – mindig bosszantotta Jessicát. Ma azonban Raulnak nem volt ereje erre a vitára.

Legalábbis így gondolta.

– Legalább fontolóra veszed a Bannson ajánlatát? – kérdezte Jessica.

A folyosón felberregő riadósziréna hangja szakította félbe Raul válaszát. Mikor az űrkikötő ritkán használt szirénája is csatlakozott a riasztóhoz, érezte, ahogy megtelik adrenalinnal a szervezete és bizseregni kezd a bőre. Elhajolt Jessica mellett, és felkapta a drótnélküli kommunikátorát az asztalról. Fél kézzel, gyakorlottan tárcsázta az épület telefonközpontját, miközben másik kezével a fülére tette a hallgatót.

A mikrofon drótját a szája sarkába igazította és várta, hogy a központ felvegye.

– Jess, szeretem, amit csinálok. Fontos munka. – Az ajtóra pillantott, ahol néhány másik vámtiszt sietett el, az irodájukba tartva. – A Bannson Universalnak egy megdicsőült egyenruhásra van szüksége.

Ha már ő nem fejezte be a vitát, Jessica sem hagyta magát. Ellépett az asztaltól, hátha Raulnak szüksége lesz a számítógépére.

– Lehet, hogy Bannson szélesebb perspektívában látja a dolgokat. Azt mondták, nagy benyomást tett rájuk a csatamech kiképzésed.

– Minden biztonsági tiszti állásnál ezt mondják. Közülük vajon hánynak van alkalma kamatoztatni is a tudását? Igen, halló? – Feltartotta a kezét, mikor a központ bejelentkezett. Ahelyett, hogy Rossiternél vagy a vezérlőnél próbálkozott volna, Raul egyenesen a telefonközpontosokhoz fordult. – Meg tudják mondani, mi történik? – Az ottani technikusok mindig tudták, mi a dörgés.

Csak tíz másodpercig hallgatta a diszpécsert, aztán határozott mozdulattal megszakította a kapcsolatot. Újabb számot tárcsázott.

– Itt a VBT 5589. – Nagyot nyelt, próbálta eltűntetni az adrenalin ízét a szájából. – Leadom a szolgálatot a mai napra és kijelentkezem.

Jessica kérdőn felvonta a szemöldökét, Raul pedig eltakarta a kezével a mikrofont.

– Nem csak Bannsonnak van szüksége mech-harcosokra – mondta csillogó, sötét szemmel. – Az Acélfarkasok beugrottak a rendszerbe, és vadászokat küldtek ki. Nem válaszolnak a felszólításokra. Huszonkét óránk van.