29

Nem kórházi ágyon tértem magamhoz, hanem egy börtöncellában.

Ahogy felültem, mindenem fájt. A hajam összetapadt a vértől. Nem kaptam orvosi ellátást, de nem is érdekelt. Nicholas meghalt, és mostanra Rachelt és Johnnyt is elkapták, akik nem is csináltak semmit. A Progressive Records már nem létezik, földbe taposták, eltörölték, mielőtt az a lemez megszülethetett volna. Ennyit a nagyszabású tervről, gondoltam. Ennyit arról, hogy egy maréknyi ember megdönt egy rendőrállamot.

Hiába volt Valis segítsége.

A barátom halott, merengtem. Akit egész életemben ismertem. Immár nincs Nicholas Brady, aki őrült ötletekben hitt, akit élvezettel hallgattam.

És ezt már nem lehet helyrehozni. Nincs olyan erő, olyan felsőbbrendű lény, aki ezt helyrehozhatja. A zsarnokság folytatódik, Ferris Fremont hivatalban marad, semmit nem sikerült elérni, csak annyit, hogy ártatlan barátok haltak meg.

És soha többé nem írok könyvet, értettem meg, mert mindet megírják – sőt megírták – helyettem a hatóságok. És akik olvasták és elhitték, amit mondtam, most anonim lakájok hangját hallják majd Washingtonból, divatos nyakkendőt és drága öltönyt viselő hivatalnokokét. Akik azt mondják, ők én. Akik kínlódva utánozzák a stílusomat, és meg is etetik az embereket.

És nincs a kezemben adu. Egy sem.

Két zsaru lépett a cellába. A zárt láncú tévén figyeltek, láttam a kamerát a falon; arra vártak, hogy magamhoz térjek.

– Jöjjön velünk.

Lassan, fájdalmasan követtem őket, alig tudtam járni. Egyik folyosóról a másikra tértünk, míg elöl észre nem vettem egy HULLAHÁZ feliratú dupla ajtót.

– Hogy a saját szemével lássa – mondta az egyik, és megnyomott egy csengőt.

A következő pillanatban ott álltam Nicholas Brady teteme felett. Kétségtelenül halott volt. Szíven lőtték, így könnyű volt azonosítani. – Jól van – szólalt meg az egyik zsaru –, vissza a cellába.

– Miért kellett ezt látnom? – kérdeztem a visszaúton.

Nem feleltek.

Aztán ahogy ültem a cellámban, rájöttem, hogy miért mutatták meg Nicholas testét. Azt közölte velem, hogy minden igaz: amit vele tettek, amit velem tesznek, amit valószínűleg másokkal is tesznek. Nem hamisítvánnyal akartak rám ijeszteni, ez a komor valóság. Ezúttal a rendőrség nem hazudott.

Talán még maradt valami az Aramchek szervezetből, töprengtem. Csak mert Nicholast elkapták, még nem jelenti, hogy mindenkit elkaptak.

Az emberhalál rettenetes. Jó emberek halála még rosszabb. Világraszóló tragédia. Főleg, ha felesleges.

Egy ideig elszundítottam a fájdalom és a nyomorúság közepette, még mindig sokkosan barátom elvesztésétől. Az ébresztett fel a transzból, hogy Vivian Kaplan lépett a cellámba. Egy pohár volt a kezében, nekem nyújtotta.

– Bourbon. Jim Beam. Tisztán.

Megittam. Mi a fene, csodálkoztam. Tényleg az volt, ízre-szagra bourbon. Egyből jobban éreztem magam.

Vivian leült a priccsre velem szemben; egy marék papírt szorongatott elégedett arccal.

– Mindenkit elkaptatok – mondtam ki.

– Odaértünk a kiadóhoz, mielőtt még a szalag elkészült volna. Az üzenetet is megszereztük. – Elolvasta az egyik gépelt lapot. – „Válassz pártot”. Ja, nem is, „Válassz párt”. Az majd később jön. És itt egy másik. „A harang cseng, meghallják az egész világon.” A háttérben meg az jön ki, hogy „Aramchek megmenti a világot”.

– Bevált volna – véltem.

– „Mindenki eljött, mindenki elnök”. Kíváncsi lennék, ki találta ezt ki. És ezzel a szeméttel akarták elárasztani a piacot. Talán tudat alatt hatott volna. Mi is használjuk ezt a technikát, de nem ilyen durván.

– És nem ugyanazért a célért – mutattam rá.

– Akarod látni a következő könyved kéziratát?

– Nem.

– Elhoztam neked. A Földet idegenek támadják meg, akik megerőszakolják az emberek elméjét. Az agykurkászok a címe.

– Jézusom.

– Tetszik a cím? Azt mondják, ha tetszik a cím, tetszeni fog a könyv, nem? Ezek az ocsmány izék az űrből jönnek, és befurakodnak az emberek fejébe, akár a kukacok. Szörnyűek. Olyan bolygóról jönnek, ahol mindig éjszaka van, de mert nincs szemük, azt hiszik, mindig nappal van. Földet esznek. Valóban kukacok.

– Mi a tanulság? – kérdeztem.

– Ez csak kikapcsolódás. Nincs semmi tanulság. Vagyis... nem érdekes.

Előre láttam a tanulságot. Az ember ne bízzon tőle eltérő lényben: minden, ami idegen, ami más bolygóról jött, az gonosz és undorító. Az ember az egyetlen tiszta faj. Egyedül áll az ellenséges univerzummal szemben... valószínűleg dicsőséges Führerével az élen.

– Megmentik az emberiséget a vak férgektől? – kérdeztem.

– Igen. A Legfelsőbb Tanács, akik genetikailag felsőbbrendű emberek, és úgy lettek klónozva egy arisztokrata...

– Sajnálom, hogy tőlem kell megtudnod, de ezt már megírták. Még a harmincas-negyvenes években.

– Az ember erényeit dicsőíti – mondta Vivian. – Néhány nevetséges rész ellenére jó regény, értékes üzenetet közvetít.

– Bizalom a vezetésben. Az arisztokrata, akiről a Legfelsőbb Tanács klónozva lett, véletlenül nem Ferris Fremont?

Vivian kis szünet után felelt: – Bizonyos értelemben hasonlítanak Ferris Fremontra, igen.

– Ez egy rémálom – nyögtem kábán. – Ezért jöttél ide?

– Azért jöttem, hogy megmondjam, sajnálom, hogy Nicholas meghalt, mielőtt még beszélhettél volna vele. Beszélhetsz a másikkal, a nővel, akivel konspirált, Sadassa Aramchekkel. Ismered?

– Nem, nem ismerem.

– Akarsz beszélni vele?

– Nem. – Minek akarnék beszélni vele?, gondoltam.

– Megmondhatod neki, hogy halt meg Nicholas.

– Őt is lelövitek?

Vivian bólintott.

– Beszélek vele – döntöttem.

Vivian Kaplan intett az őrnek. – Helyes. Jobb, ha te mondod meg neki, hogy Nicholas halott. Még nem tudja. Azt is megmondhatod...

– Tudom, mit mondjak.

– Megmondhatod, hogy miután beszéltél vele, őt is lelőjük.

Úgy tíz-tizenöt perc elteltével – nem tudtam pontosan, elvették az órámat – nyílt a cella ajtaja, és az őrök egy apró termetű, vastag szemüveges, afrofrizurás lányt engedtek be. Ünnepélyes és boldogtalan arcot vágott, ahogy az ajtó becsapódott mögötte.

Bizonytalanul felálltam. – Maga Ms. Aramchek?

– Hogy van Nicholas?

– Nicholast megölték. – Megfogtam a vállát, és éreztem, hogy meginog, de nem esett el és nem sírt, csak bólintott.

– Értem – mondta halkan.

– Jöjjön – a priccshez vezettem és leültettem.

– És ez biztos?

– Sajnálom, de igaz. Láttam. Tudja, ki vagyok?

– Maga az a science fiction író, Phil. Nicholas réges-régi barátja. Beszélt magáról. Hát, gondolom, akkor én jövök. Az Aramchek összes tagját lelövik vagy megmérgezik. Már nincs tárgyalás, még csak kihallgatás sincs. Félnek tőlünk, attól, ami bennünk van. Én nem félek, azok után, amin átmentem, már nem. Magát nem fogják lelőni, Phil. Azt akarják, hogy szar könyveket írjon tele kormánypropagandával.

– Úgy van.

– Együttműködik velük?

– Nem engedik, hogy én írjam meg azokat a szar könyveket. Már megírták. Csak a nevem lesz rajtuk.

– Az jó – bólintott Sadassa. – Ezek szerint nem bíznak magában. Az a rossz, ha bíznak, rossz magának, a lelkének. Ne álljon arra az oldalra. Büszke vagyok magára. – Ekkor rám mosolygott, szeme életteli és meleg volt a szemüveg mögött. Megpaskolta a kezem. Megnyugtatásul. Megfogtam a kezét. Olyan kicsi volt, az ujjai olyan vékonyak. Hihetetlen vékonyak. És szépek.

– Az agykurkászok. Ez az első cím.

Sadassa rám meredt, majd döbbenetemre kitört belőle a nevetés, mély, torokhangú nevetés. – Komolyan? Egy bizottság találhatta ki. A művészet Amerikában. Mint a művészet az SZSZKSZ-ben. Milyen találó, nagyon találó. Az agykurkászok. Remek.

– Utána nem sok könyv fog kijönni tőlem – mondtam. – Vivan Kaplan leírása alapján legalábbis. Hallania kellene a sztorit. Vak férgek...

– Clark Ashton Smith – vágta rá Sadassa.

– Természetesen. Ez az ő világa. És benne egy kis Heinlein-féle politika.

Már mindketten nevettünk. – Clark Ashton Smith és Heinlein keveréke – kapkodott levegő után Sadassa. – Ez már sok. Tuti nyerő. És a következő... lássuk csak. Megvan, Phil, a következő Az agykurkászok föld alatti városa lesz, csak a stílusa...

– Sorozat lesz. Az elsőben az agykurkászok megérkeznek az űrből, a következőben felásnak a Föld felszíne alól, a harmadikban...

– Visszatérés az agykurkászok föld alatti városába...

– ...átcsusszannak dimenziók között, egy másik időből. A negyedikben az agykurkászok megérkeznek egy alternatív univerzumból. És így tovább.

– Talán lesz egy ötödik, amiben egy régész talál egy ősi sírt, kinyit egy hatalmas ládát, és az összes szörnyű agykurkász kiömlik, azonnal megerőszakolják az összes helyi nőt, és meglékelnek minden agyat Kairóban, és onnét hódítják meg a világot. – Levette a szemüvegét, és megtörölte a szemét.

– Jól van?

– Nem. Félek, rettenetesen félek. Gyűlölöm a cellát. Egyszer voltam bent két napig, mert nem fizettem ki egy parkolási bírságot. Köröztettek. Akkor mononukleózisom volt. Akkor jöttem ki a kórházból. Most meg éppen kezdek kilábalni a limfómából. Mindegy, a jelek szerint úgysem sokáig tartanak bent.

– Sajnálom. – Nem tudtam, mi mást mondhatnék vagy tehetnék.

– Semmi gond. Mind halhatatlanok vagyunk. Valis testálta ezt ránk, és fogja majd mindenkire egy nap. Mi, az elsők már most is megkaptuk. Szóval nem kell sajnálnia. Harcoltunk, küzdöttünk. Mindig is bukásra voltunk ítélve, Phil, sosem volt esélyünk, de ez nem a mi hibánk. Megvolt az információ, aminek elégnek kellett volna lennie. De elkaptak, mielőtt... hiszen tudja. Mielőtt léphettünk volna. És a műhold nélkül... – Boldogtalanul vállat vont. – Már senki nem véd meg minket, mint eddig.

– Nicholas azt mondta... – kezdtem, aztán elhallgattam, mert persze a cella be volt poloskázva, és nem akartam, hogy a hatóságok tudjanak a másik, útban lévő műholdról. De aztán eszembe jutott, hogy Nicholas a meccsen mondta el, szóval tudják. De talán elsiklottak felette. Szóval mégsem mondtam ki.

Egy őr jött az ajtóhoz. – Itt az idő, Miss Aramchek.

A lány rám mosolygott. – Ne mondja meg nekik, milyen rémes a könyvük. Hadd tudják meg a saját bőrükön.

Szájon csókoltam, ő pedig egy pillanatra átölelt, melegen és szorosan. Aztán elment. A cellaajtó becsapódott.