2

Nicholas Brady első paranormális élménye a Francisco Street-i házban esett meg, ahol évekig élt; a feleségével, Rachellel 3750 dollárért vették a házat, amikor 1953-ban összeházasodtak. A nagyon öreg ház – Berkeley híres eredeti farmházai közé tartozott – egy csupán harminc láb széles telken állt, agyagalapon, garázs nem volt, fűteni meg csak a konyhai tűzhellyel lehetett. Havonta 27, 50 dollár fizetést kapott, ami meg is magyarázza, miért maradt ott olyan sokáig.

Többször is rákérdeztem, miért nem festette ki vagy hozta rendbe a házat; a tető az erős téli esőzésekkor beázott, Rachellel üres kávésdobozokkal pakoltak tele mindent, hogy felfogják a vizet. A ház ocsmány sárga festése nagy foltokban mállott.

– Éppen az a lényeg, hogy olcsó a ház – védekezett Nicholas. A pénze zömét még mindig lemezekre költötte. Rachel az egyetemen felvett pár kurzust a politikatudományi tanszéken. Igen ritkán találtam otthon. Nicholas egyszer azt mondta, a felesége belezúgott az egyik diáktársába, aki a campus közelében működő Szocialista Munkáspárt ifjúsági tagozatát vezeti. Rachel nem különbözött a többi berkeley-i diáklánytól, akiket láttam: farmer, szemüveg, hosszú sötét haj, határozott, erős hang, kifogyhatatlan politikai duma. Na persze ez a McCarthy-időszak alatt történt. Berkeley kezdett súlyosan átpolitizálódni.

Szerdán és vasárnap Nicholas nem dolgozott.

Szerdán otthon maradt egyedül. A vasárnapot kettesben töltötték.

Egyik szerdán – ez nem a paranormális élmény – Nicholas éppen Beethoven 8. szimfóniáját hallgatta fonográfon, amikor két FBI-ügynök állított be.

– Mrs. Brady itthon van? – Hétköznapi öltönyt viseltek, kezükben duzzadó aktatáskát fogtak. Nicholas biztosítási ügynöknek nézte őket.

– Mit akarnak tőle? – kérdezte ellenségesen. Azt hitte, rá akarnak sózni valamit.

A két ügynök összenézett, majd megmutatták neki az igazolványukat. Nicholast düh és rémület öntötte el. Dadogva elkezdett mesélni nekik egy viccet, amit a New Yorkerben olvasott két FBI-ügynökről, akik egy öregembert ellenőriztek, és amikor a szomszéd azt mondta, szimfóniákat hallgattak, az ügynökök gyanakodva rákérdeztek, hogy na és milyen nyelven beszélnek azok a szimfóniák.

A Nicholas tornácán álló két ügynök fapofával végighallgatta az össze-kutyult történetet. Nem találták viccesnek.

– Ők nem a mi irodánktól voltak – mondta egyikük.

– Mondják el nekem, miről van szó – igyekezett védeni a feleségét Nicholas.

A két FBI-ügynök megint összenézett, bólintott, és belépett a házba. Nicholas megrettenve ült le velük szemben, s nagyon igyekezett csillapítani keze remegését.

– Mint maga is tudja – kezdte a nagyobb tokájú ügynök –, a mi feladatunk az amerikai polgárok szabadságjogainak védelme a totalitárius behatolás ellen. Sosem nyomozunk legitim politikai pártok után, mint a Demokrata vagy a Republikánus Párt, hiszen azok az amerikai törvények szerint törvényes politikai pártok. – Aztán a Szocialista Munkáspártról beszélt, ami, magyarázta Nicholasnak, nem legitim párt, csupán egy kommunista szervezet, amelynek célja erőszakos forradalom kirobbantása az amerikai szabadságjogok kontójára.

Nicholas mindezzel tökéletesen tisztában volt. Mindazonáltal hallgatott.

– A maga felesége hasznunkra lehet – vette át a szót a másik ügynök –, mivel az SZMP diákszervezetéhez tartozik, jelentheti nekünk, kik járnak a gyűlésekre, és mi hangzik ott el. – Aztán mindketten várakozón néztek Nicholasra.

– Ezt meg kell beszélnem Rachellel – válaszolt Nicholas –, amikor hazajön.

– Maga folytat politikai tevékenységet, Mr. Brady? – kérdezte tőle a nagyobb tokájú ügynök. Notesz és töltőtoll volt nála. Az egyik aktatáskát maguk és Nicholas közé tették az asztalra; látta, hogy szögletes tárgy dudorodik benne, és tudta, hogy felveszik a beszélgetést.

– Nem – felelte az igazsághoz hűen. Nem csinált mást, mint egzotikus, külföldi nyelvű lemezeket hallgatott, főleg Tiana Lemnitzet, Erna Bergert és Gerhard Huscht.

– És szeretne? – kérdezte a nem főnök ügynök.

– Hát...

– Biztos ismeri a Nemzetközi Néppártot – mondta a főnök ügynök. – Gondolt már rá, hogy eljárjon a gyűléseikre? Egysaroknyira innét tartják, a San Pablo Avenue túlsó felén.

– Jól jönne nekünk valaki a helyi csoportgyűléseken – mondta a nem főnök ügynök. – Érdekli?

– Anyagilag nem járna rosszul – toldotta meg kollégája.

Nicholas pislogott egyet, nyelt egyet, majd előadta élete beszédét. Az ügynökök nem bújtak ki a bőrükből örömükben, de meghallgatták.

Később, miután az ügynökök elmentek, Rachel is hazaért tankönyvekkel megrakodva, mérges képpel.

– Találd ki, ki keresett ma téged – fogadta Nicholas. És megmondta neki.

– A szemetek! – tört ki Rachel. – Rohadt szemetek!

Két éjszakával ezután Nicholas megtapasztalta az első misztikus élményét.

Ágyban feküdtek Rachellel, aludtak, Nicholas a bal oldalon, az ajtóhoz közelebb. Az FBI-ügynökök látogatása még mindig zavarta, rosszul aludt, hánykolódott, kellemetlen, homályos álmok abajgatták. Hajnal felé, amikor az első hamis fehér fény kezdte megtölteni a szobát, forgolódás közben az egyik idege becsípődött, és a fájdalomtól felébredt.

Egy alak állt az ágy mellett, és őt bámulta. Farkasszemet néztek; Nicholas csodálkozva hörgött és felült. Rachel azonnal felébredt és sikoltozni kezdett.

– Ich bin’s! – nyugtatta Nicholas (a gimnáziumban tanult németül). Ezzel azt akarta mondani Rachelnek, hogy az alak ő maga. Izgalmában azonban nem vette észre, hogy más nyelven beszél, azon, amire Mrs. Altecca tanította tizenkettedikben. Rachel nem értette. Nicholas nyugtatólag megpaskolta a karját, de továbbra is a német kifejezést ismételgette. Rachel összezavarodott és megrémült, egyre csak sikoltozott. Közben az alak eltűnt.

Később, miután teljesen felébredt, Rachel nem volt benne bizonyos, hogy látta-e az alakot, vagy csak férje meglepetésére reagált. Olyan hirtelen történt.

– Én magam voltam – magyarázta Nicholas –, az ágy mellett állva néztem magam. Felismertem magam.

– Mit akart?

– Vigyázott rám – felelte Nicholas. Tudta. Látta az alak arcán. Úgyhogy nincs mitől félni. Az volt a benyomása, hogy az alak, vagyis ő maga a jövőből jött vissza, talán nagyon messziről, hogy megbizonyosodjon róla, miszerint ő, korábbi énje jól van élete eme kritikus pontján. A benyomás határozott volt, erős, nem bírt szabadulni tőle.

Bement a nappaliba, megkereste a német szótárát, és ellenőrizte a kifejezést. Jól emlékezett, azt jelentette: „Én vagyok az.” Rachellel a nappaliban ültek, neszkávét kortyolgattak, pizsamában.

– Bárcsak biztosan tudnám mondani, hogy láttam – hajtogatta Rachel. – Valami jól rám ijesztett, az fix. Hallottad, hogy sikoltoztam? Sejtelmem se volt, hogy így tudok sikoltozni. Nem hinném, hogy életemben valaha is sikoltoztam így. Nem tudom, a szomszédok hallották-e. Biztos felébredtek rá. Mennyi az idő? Világosodik, már hajnalodhat.

– Sose álmodtam még csak hasonlót se – mondta Nicholas. – Hű, de meglepődtem. Kinyitottam a szemem, és megláttam azt... saját magamat ott állni. Ez ám a döbbenet. Kíváncsi lennék, történt-e már ilyesmi valaha bárkivel is. A mindenit.

– Annyira közel laknak a szomszédok – csóválta a fejét Rachel. – Remélem, nem ébredtek fel rá.

Másnap Nicholas eljött hozzám, hogy elmesélje a misztikus élményét, és a véleményemet kérje. Csakhogy nem volt teljesen őszinte; először nem személyes élményként adta elő, hanem mint ötletet egy tudományos-fantasztikus sztorihoz. Hogy ha nagyon hülyeségnek hangzana, ne őt terhelje a felelősség.

– Arra gondoltam, hogy te mint tudományos-fantasztikus író meg tudod magyarázni. Időutazás? Létezik az? Vagy talán egy másik, párhuzamos világ?

Azt mondtam neki, hogy egy párhuzamos világ. A bizonyíték az, hogy felismerte magát. Ha a jövőbeni énje lett volna, nem ismeri fel, mivel nem olyan vonásai lettek volna, amit a tükörben lát. A jövőbeni énjét senki nem ismeri fel. Erről egyszer írtam egy novellát. A főszereplő jövőbeni énje visszajött figyelmeztetni önmagát, hogy valami ostobaságot fog elkövetni. A főszereplő nem ismerte fel a jövőbeni énjét, és megölte. A novellát még nem adtam el, de nagyon reménykedtem. Az ügynököm, Scott Meredith minden mást eladott, amit írtam.

– Tudod használni az ötletet? – kérdezte Nicholas.

– Nem – feleltem. – Túl közönséges.

– Közönséges?! – Fel volt háborodva. – Akkor éjjel nekem csöppet se tűnt közönségesnek. Szerintem üzenetet hozott nekem, amit telepatikusan sugárzott, de felébredtem, és ezzel megszakadt az átvitel.

Elmagyaráztam neki, hogy ha az ember a saját énjével találkozna egy másik univerzumból, aligha lenne szükség telepátiára. Ez logikátlan, hiszen nyelvi korlát sem lenne. A telepátia a különböző fajok közti kapcsolat eszköze, például ha más csillagrendszerekből valók.

– Aha – bólogatott Nicholas.

– Jó szándékkal jött?

– Persze, hiszen én voltam. Én jó szándékú vagyok. Tudod, Phil, bizonyos tekintetben az egész életem értelmetlen. Mit keresek az én koromban egy lemezboltban? Vegyünk téged, te hivatásos író vagy. Én miért nem tudok valami hasonlót csinálni? Eladó vagyok, könyörgöm! Az aljanép legalja. Rachel egy nap majd professzor lesz, ha végez. Nem lett volna szabad otthagynom az egyetemet, le kellett volna diplomáznom.

– Feláldoztad az akadémiai karriered egy nemes ügyért, a háború elleni tiltakozásért.

– Tönkretettem a fegyveremet. Nem volt annak semmi oka, egyszerűen csak kétbalkezes voltam aznap, amikor a fegyverszétszedést-összerakást gyakoroltuk. Elvesztettem a ravaszt. Ennyi volt az egész.

Elmagyaráztam neki, hogy a tudatalattija bölcsebb a tudatánál, s hogy a magasabb értékek értelmében hitelt kell adnia a látomásnak. Végül is ez belőle származik.

– Nem tudom, elhiszem-e ezt – tűnődött. – Nem tudom, elhiszek-e bármit ezek után. Azok után, hogy az a két FBI-ügynök eljött és kérdezgetett. Azt akarták, hogy kémkedjek a saját feleségem után! Mert szerintem ezt akarták igazából. Ráveszik az embereket, hogy kémkedjenek egymás után, mint az 1984-ben, és tönkreteszik a társadalmat. Mi haszna az én életemnek a tiédhez képest, Phil? Bárkiéhez képest? Elmegyek Alaszkába. A minap beszéltem a fazonnal a Southern Pacificnél. Alaszkával is van kapcsolatuk, egy hajó évente háromszor megy fel. Elmehetnék azzal. Szerintem ezt akarta mondani nekem az énem a jövőből vagy egy másik univerzumból: hogy az életem egy nagy nulla, drasztikus változtatásra van szükség. Valószínűleg éppen megtudtam volna, hogy mit kell tennem, csak tönkretettem azzal, hogy felébredtem és kinyitottam a szemem. Vagyis tulajdonképpen Rachel ijesztette el a sikoltozással. Akkor ment el. Ha ő nincs, megtudom, hogyan tegyem sínre a jövőmet. Így meg nem tudok semmit, nem csinálok semmit, nincs se reményem, se kilátásom, kivéve hogy ellenőrizzem az istenverte Victor-szállítmányt, ami a boltban vár, negyven böhöm nagy dobozt... az egész őszi kínálatot, amit ránk tukmáltak, és Herb bevette a tíz százalék engedmény miatt.

Komor hallgatásba merült.

– Hogy néztek ki az FBI-ügynökök? – kérdeztem. Még sose láttam egyet se. Berkeley-ben mindenki az ilyen látogatástól rettegett, magamat is beleértve. Ilyen idők jártak.

– Vastag vörös nyakuk van, meg tokájuk. És apró szemük, mint a tésztába dugott két kis széndarab. És állandóan téged néznek. Le se veszik rólad a szemüket. Halvány, de érezhető déli akcentusuk volt. Azt mondták, visszajönnek, hogy mindkettőnkkel beszéljenek. Biztos majd veled is beszélni akarnak. Az írásaidról. Balosak a történeteid?

– Nem olvastad őket?

– Nem olvasok science fictiont. Csak komoly írókat, Proustot, Joyce-t, Kafkát. Ha egyszer a science fictionnek lesz komoly mondanivalója, majd olvasom. – Aztán nekiállt taglalni a Finnegans Wake erényeit, különösen a végét, amit az Ulysses végéhez hasonlított. Meg volt róla győződve, hogy rajta kívül senki más nem olvasta vagy nem értette.

– A science fiction a jövő irodalma – szóltam közbe, amikor szünetet tartott. – Egy-két évtizeden belül a Holdra lépünk.

– Nem, nem – tiltakozott vehemensen. – Sose érjük el a Holdat. Fantáziavilágban élsz.

– Ezt mondta neked az éned a jövőből? Vagy másik univerzumból, vagy honnan?

Én úgy láttam, Nicholas él fantáziavilágban, egy lemezboltban eladó, közben meg elveszik a saját valóságától leszigetelt magasirodalomban. Annyi James Joyce-t olvasott, hogy Dublin valóságosabb volt neki, mint Berkeley. Berkeley nekem se volt teljesen valóság, hanem fantáziába veszett, ahogy Nicholasnak; Berkeley egésze Amerika többi részétől eltérő politikai álmot álmodott, amelyet hamarosan összezúztak, ahogy a reakció mind mélyebbre és mind távolabbra áramlott. Egy Nicholas Brady-féle alak nem juthatott el Alaszkába; Berkeley terméke volt, csakis Berkeley radikális diákmiliőjében maradhatott életben. Mit tudott ő az Egyesült Államok többi részéről? Én beutaztam az országot, jártam Kansasben, Utahban és Kentuckyban, én láttam, milyen elszigeteltek a berkeley-i radikálisok. Nézeteikkel talán hatnak valamennyire az országra, de hosszú távon mindenképp a szolid, konzervatív Amerika, a Középnyugat kerekedik felül. És amikor Berkeley elbukik, Nicholas Brady vele bukik.

Persze ez réges-rég történt, még Kennedy elnök lelövése előtt, még Ferris Fremont elnök és az Új Amerikai Út előtt. Mielőtt a sötétség teljesen bezárult felettünk.