21

Másnap a kiadóban bementem a személyzeti irodára, és elbeszélgettem Allen Sheibbel, aki azt mondta Mrs. Silviának, hogy nincs felvétel.

– Vedd fel – mondtam neki.

– Mire?

– Kell nekem egy asszisztens.

– Egyeztetnem kell a bérszámfejtéssel, meg Felminggel és Tycherrel.

– Egyeztess. És ha felveszed, adósod vagyok.

– Az üzlet az üzlet – adta meg magát Sheib. – Megteszem, amit tudok. Sőt azt hiszem, én tartozom neked. Mindegy, megpróbálom. Mekkora fizetése legyen?

– Az nem fontos – mondtam. Végül is adhatok neki abból, amit én felügyelek: az asztal alatti pénzekből, amit nem jelentünk be. Bizalmas könyvelésünkben Sadassa a helyi lemezlovasok közé kerül. Senkinek nem fog feltűnni.

– Elbeszélgessek vele, hogy mit tud, hogy azt higgye, legitim állás? – kérdezte Sheib.

– Tedd azt.

– Megvan neked a száma?

Megvolt. Sheib szájába rágtam, hogy mondja azt Sadassának, hirtelen megüresedett egy állás, jöjjön be interjúra. Aztán, hogy ne legyen bibi, mégis magam hívtam fel.

– Nicholas Brady vagyok – mondtam, amikor felvette. – A Progressive Recordstól.

– Ó. Otthagytam valamit? Nem találom a...

– Van önnek egy állás.

– Ó. Hát én közben úgy gondoltam, nem is kell nekem állás. Jelentkeztem egy ösztöndíjra is a Chapman College-ba, és amióta magával beszéltem, felvettek, úgyhogy most visszamegyek tanulni.

Nem tudtam, mit mondjak. – Akkor nem is jön be? Interjúra sem?

– Milyen munka lenne? Iktatás és gépelés?

– Az asszisztensem lenne.

– És mit kellene csinálnom?

– Jönne velem új előadókat meghallgatni – mondtam.

– Ó. – Felkeltettem az érdeklődését.

– És talán használhatnánk a dalszövegeit is.

– Igen? – Felélénkült. – Talán mind a kettőt tudnám csinálni, az iskolát és ezt is.

Az a fura érzésem támadt, hogy a maga naiv, ártatlan módján tíz lépcsőfokkal átlépte azt, amilyen állást szeretne tőlünk. Most már másképp láttam őt. Talán a rák elviselése – és túlélése – megtanította sok mindenre. Keménységre, szívósságra. És valószínűleg kevés ideje van kielégíteni szükségleteit, kicsikarni az élettől, amit ki akar csikarni.

– Kérem, jöjjön be és beszéljünk – mondtam.

– Gondolom, azt megtehetem. Jó lenne... tudja, álmodtam a cégéről.

– Mesélje el. – Feszülten figyeltem.

– Azt álmodtam, hogy egy felvételt nézek a hangszigetelt üvegen keresztül. Az énekes csodálatos volt, és lenyűgöztek a profi keverők és mikrofonok. Aztán megláttam a lemezborítót. Én voltam rajta. Sadassa Silvia énekel. Komolyan. – Nevetett.

Erre megint nem tudtam mit mondani.

– És volt egy olyan érzésem – folytatta –, hogy ha felébredek, magával fogok dolgozni. Hogy az álom jó előjel.

– Hát, ezek szerint.

– Mikor menjek be?

Négy órát mondtam neki. Gondoltam, utána elvihetem vacsorázni.

– Volt más szokatlan álma is? – kérdeztem hirtelen sugallatra.

– Ez nem volt szokatlan. Hogy érti, hogy szokatlan?

– Majd beszélünk róla, ha itt lesz.

 

 

Sadassa Silvia négy órakor jelent meg világosbarna overallban, sárga kardigánban és afrofrizurájához illő karika fülbevalóval. Arcán a korábbihoz hasonló ünnepélyes kifejezés.

Leült velem szemben az irodámban, és azt mondta: – Ahogy vezettem idefelé, azt kérdeztem magamtól, miért érdeklik magát a szokatlan álmaim. Az agyturkászomnak vezetek egy kis naplót, amibe minden reggel le kell írnom az álmomat, mielőtt még elfelejtem. Azóta csinálom, amióta Edet ismerem, azaz majdnem két éve.

– Meséljen.

– Tudni akarja? Tényleg? Rendben. Már három hete az az érzésem – egy csütörtöki napon kezdődött –, hogy valaki beszél hozzám álmomban.

– Férfi vagy nő?

– Egyik se – ingatta a fejét. – Nagyon nyugodt, modulált hang. Csak akkor van róla benyomásom, amikor felébredek... de jó benyomás. Igen megnyugtató hang. Mindig jobban érzem magam tőle.

– Nem emlékszik semmire, amit mond?

– A rákról valamit. Hogy nem jön vissza.

– Éjjel mikor...

– Pontosan három harminckor – vágta rá Sadassa. – Tudom, mert a barátom azt meséli, próbálok válaszolni, beszélgetni a hanggal. Felébresztem vele, mármint a barátomat, és ő mondja, hogy mindig ugyanakkor történik.

El is felejtettem a barátját. Mindegy, gondoltam, nekem meg családom van.

– Mintha bekapcsolva maradt volna a rádió – mondta tovább Sadassa. – Halkan. Egy távoli adón. Mint amiket rövidhullámon lehet fogni késő éjjel.

– Elképesztő.

Sadassa nyugodtan beszélt: – Eleve egy álom miatt jöttem a Progressive Recordshoz, ami nagyon hasonlított a tegnap éjjelihez. Egy csodás zöld völgyben voltam, nagyon magas fűben. Üde és szép vidék, egy hegy is volt. Nem a talajon álltam, hanem súlytalanul lebegtem, és ahogy a hegy felé közeledtem, az átalakult egy épületté. A bejárat fölött felirat volt. Egy szó: PROGRESSIVE. De álmomban tudtam, hogy a Progressive Records az, mert hihetetlenül édeskés zenét hallottam. A valóságban nincs is ilyen zene.

– Jól tette, hogy ennek alapján cselekedett – dicsértem meg.

– Jó helyre jöttem? – figyelte feszülten az arcom.

– Igen. Helyesen értelmezte az álmot.

– Olyan magabiztosnak tűnik.

– Mit tudok én? – vicceltem. – Én csak örülök, hogy itt van. Féltem, hogy nem jön el.

– Nappal iskolába megyek. Csinálhatjuk a meghallgatásokat este? Remélem. Valahogy igazodnunk kell az órarendemhez.

– Nem is kér sokat – mondtam kissé bosszúsan.

– Muszáj iskolába járnom. Annyi időt elveszítettem a betegséggel.

– Hát jó – mondtam bűntudatosan.

– Néha olyan érzésem támad, hogy a kormány tett rákossá. Karcinogént adott, hogy megbetegítsen. Csoda, hogy életben maradtam.

– Te jó ég – rezzentem össze. Erre nem is gondoltam. Mindent összevetve, talán így is volt. Ha belegondolunk, hogy mit tud, hogy ki ő. – Miért tennék ezt?

– Én nem tudom. Tényleg, miért tennék? Paranoiás vagyok, tudom. De fura dolgok történnek mostanság. Két barátom is eltűnt. Azt hiszem, bedugták őket egy olyan táborba.

Csengett a telefonom. Felvettem. Rachel volt. A hangja remegett az izgatottságtól. – Nick...

– Ügyféllel vagyok.

– Láttad a mai LA Timest?

– Nem.

– Nézd meg. El kell olvasnod. Harmadik oldal, jobb oldali cikk.

– Mondd el, mi az.

– El kell olvasnod. Megmagyarázza azt, amin átmentél. Kérlek, Nick, nézd meg.

– Jó. Kösz. – Letettem. – Elnézést – mondtam Sadassának –, ki kell ugranom egy újságért. – Kimentem az irodámból, végig a folyosón a nagy üvegajtóig.

Pár pillanat múlva a Timesszal a kezemben tartottam visszafelé, és menet közben olvastam. A harmadik oldalon ezt a cikket találtam:

 

SZOVJET ASZTROFIZIKUS RÁDIÓJELEKET FOGOTT EGY INTELLIGENS LÉTFORMÁTÓL

Nem az űrből, mint várható lett volna, hanem a Földről.

 

Az előcsarnokban megállva végigolvastam. A kiemelkedő szovjet aszt-rofizikus, Georgij Mojaska egymással összekötött rádióteleszkópokkal fogott valamit, amit ő értelmes élet üzenetének vél, és olyan jellemzőket mutatott, amire Mojaska számított. A nagy meglepetés azonban az adás helye: a naprendszerünkből érkezik, amire senki, még Mojaska sem számított. Az amerikai űrkutatók siettek kijelenteni, hogy a jelek kétségkívül régi, űrben felejtett műholdakról származnak, de Mojaska biztos az adás idegen eredetében. Mind ez idáig csapatával sikertelenül próbálták dekódolni.

A jelek rövid löketekben érkeztek egy mozgó forrásból, amely a Föld körül keringett úgy hatezer mérföldre; furcsamód, mikrohullámon jöttek, nem rövidhullámon, ami nagyobb távolságba elér. Az adó nyilván erős. És amivel Mojaska nem tudott mit kezdem: a rádiójelek csak akkor érkeztek, amikor a forrás a Föld sötét vagy éjszakai oldala fölött járt, nappal nem. Úgy vélte, a Heaviside-réteg lehet a ludas.

Noha a jelek rövidek voltak, „információgazdagok” is egyben, kifinomultságuknak és összetettségüknek köszönhetően. Érdekes módon, a frekvencia időszakosan változott; ezt a technikát általában a telítődés elkerülése érdekében alkalmazzák, állította Mojaska. Csapata felfedezte továbbá, teljesen véletlenül, hogy az állatok a Pulkovo laboratóriumban enyhe, de rendszeres fizikai változáson mennek keresztül az adás ideje alatt. Vérsűrűségük megváltozik, vérnyomásuk megnő. Mojaska feltételezte, hogy a rádiójeleket kísérő sugárzás lehet a magyarázat. A szovjetek (fejeződött be a cikk) saját műholdat terveznek fellőni, amely metszené ennek a Föld körüli jeladónak a pályáját, így akarván igazolni elméletüket, miszerint az a műhold nem földi eredetű. Reményeik szerint fényképeket tudnak róla készíteni.

Az előcsarnok fizetős telefonjáról visszahívtam Rachelt. – Elolvastam. De Phillel már van egy elméletünk.

– Ez nem elmélet, ez tény – felelte csípősen. – A déli hírekben is benne volt. Igaz, még ha mi, mármint az USA tagadjuk is. Megkerestem dr. Mojaskát a Britannicában, benne van. Vulkanikus tevékenységet fedezett fel a holdon és valamit a Merkúron is, azt nem értettem, de minden alkalommal azt mondták, hogy őrült vagy téved. Sztálin évekre munkatáborba záratta. Nagyon megbecsülik, nagykutya az orosz űrprogramban, és a rádióban ma azt mondták, ő vezeti a CETI-projektjüket, a Kapcsolat Földön Kívüli Értelmes Lényekkel programot. Bevetnek telepátiát meg mindent, nagyon durva.

– Mondta a rádió, hogy a műhold mióta adhat?

– Az oroszok csak most fogták. Nem tudják, mi lehetett előtte. De figyelj, rövid, intenzív, mikrohullámú adások, mindig éjjel. Te nem hajnali háromkor kapod a képeket meg a szavakat? Stimmel, Nick! Különben is úgy gondoltátok Phillel, hogy egy Föld körüli műhold az. Emlékszem, hogy erről beszéltetek.

– Az új elméletünk, hogy... – kezdtem volna, de nem hagyta.

– A francba az új elméletetekkel. Ez a világtörténelem legnagyobb híre! Azt hittem, kibújsz a bőrödből az izgalomtól.

– Úgy is van. Majd beszélünk. – Letettem, és visszamentem az irodámba, ahol Sadassa Silvia cigarettázott és egy magazint olvasott.

– Elnézést, hogy megvárattam – mondtam neki.

– Közben csengett a telefonja, de nem mertem felvenni.

– Majd hívnak újból – nyugtattam meg.

Csengett a telefon. Felvettem. Phil volt, hallotta a hírt a rádióban. Ő is izgatott volt, akárcsak Rachel.

– Olvastam róla a Timesban – közöltem vele.

– A Times említette, hogy ugyanazon a frekvencián megy, mint a mi FM-ünk és a tévéhangunk? A tudós, aki beszélt, valamelyik amerikai űrlaborból, azt mondja, ez lényegében kizárja, hogy a mi egyik műholdunk legyen, mivel azok nem adnak kereskedelmi frekvencián. Figyelj, Nick, azt mondja a fickó, hogy a jelek zavarják a rádió- és tévévételt, úgyhogy talán meg kell semmisítenünk. De arra gondoltam... emlékszel, amikor egyik éjjel a rádió mintha egyenesen hozzád beszélt volna? És azt hittük, hogy egy műholdadás zavar be? Talán ez az, Nick! Nagyon is elképzelhető, hogy amikor ez az izé sugároz, az belehallatszik más adásba. És a tudós azt is mondta, hogy a szó szoros értelmében nem közvetít, mint a műsorszóró műholdak, mert vékony sugarat bocsát ki, ami célra megy, míg a „közvetítés” azt jelenti, hogy minden irányba egyenlő mértékben sugároz. Ezek a jelek nem terjednek...

– Phil – vágtam közbe –, most van nálam valaki. Visszahívhatlak este?

– Persze – mondta megenyhülve. – De tudod, Nick, ez megmagyarázná a dolgot, meg bizony. Ezeket az idegen jeleket fogod.

– Később hívlak, Phil. – Letettem. Nem akartam Sadassa Silvia előtt megbeszélni. És senki más előtt sem. Bár Mrs. Silviával egy nap majd megbeszélem, gondoltam, ha elérkezik a pillanat, ha már alaposan megismertem.

– Arról a Times-cikkről beszéltek, ami szerint a „rabok a gazdagság forrása”? Amiben a rabszolgamunkát pszichológiai rehabilitációnak tüntetik fel? „Az elítélteknek nem kell cellában tétlenül pocsékolni az éveket, ehelyett...” Hogy is fogalmaztak? „Dolgozhatnak a napsütésben, nyomornegyedek átépítésével hozzájárulhatnak a város fejlődéséhez, és velük együtt a hippik is segíthetnek a társadalomnak, valamint azok a fiatalok, akik nem kapnak munkát...” Legszívesebben beírtam volna a szerkesztőnek: „És ha belehalnak a munkába és az alultápláltságba, a testüket is a rendelkezésünkre bocsáthatják, és hatalmas kályhákban szappanná olvaszthatjuk.”

– Nem, nem az a cikk.

– Akkor az idegen műhold?

Bólintottam.

– Hamisítvány – jelentette ki. – Pontosabban a miénk, csak nem ismerjük el. Propagandaműhold, amivel szubliminális üzeneteket sugároztunk a szovjeteknek. Ezért ad FM-en, és ezért váltogatja a frekvenciát találomra. A szovjetek a másodperc nyolcadrészéig tartó képeket kapnak boldog amerikaiakról, akik annyit esznek, amennyit akarnak. Meg ilyenek. Az oroszok is tudnak róla, mi is. Ők is sugároznak ránk illegális műholddal, mi is rájuk. Le fogják lőni. Nem is hibáztatom őket.

Meggyőzőnek hangzott, bár nem magyarázta meg, hogy a Szovjetunió vezető asztrofizikusa miért tett akkor ilyen bejelentést; Mojaska a nemzetközi tekintélyét tette kockára azzal a kijelentéssel, hogy a műhold idegen eredetű. Kétesnek tűnt, hogy egy ilyen feddhetetlen ember belekeveredjen egy pusztán politikai ügybe.

– Komolyan gondolja, hogy egy híres tudós, mint Georgij Mojaska... – kezdtem volna, de Sadassa finom, ám szigorú hangján közbevágott:

– Azt teszi, amit mondanak neki. Minden tudós azt teszi és mondja, amire utasítják, azóta, hogy Topcsijev megtisztította a szovjet Tudományos Akadémiát még az ötvenes években. Az akadémián akkor ő volt a Párt hóhéra, a hivatalos titkár, személyesen küldött börtönbe több száz vezető orosz tudóst. Ezért megy olyan akadozva az űrprogramjuk, messze lemaradva mögöttünk. Még a miniatürizálásnál sem tartanak. A mikroáramkört sem ismerik.

– De más téren... – próbáltam érvelni.

– Nagy hordozórakéták, igen – ismerte el Sadassa. – De még mindig csöveket használnak! Egy japán konyhai sztereó rádióban fejlettebb alkatrészek vannak, mint egy szovjet rakétában.

– Térjünk rá a maga munkájára – váltottam témát.

– Rendben – bólintott.

– Nem tudunk sokat fizetni, de a munka érdekes.

– Nincs sokra szükségem – mondta. – De mennyi az annyi?

Leírtam egy számot, és megmutattam neki.

– Ez tényleg nem sok – ráncolta a homlokát. – Hány óra hetente?

– Harminc.

– Talán belefér.

– Szerintem nem gondolkodik realistán – győzködtem elkeseredetten. – A kevés munkaidőért ez nem rossz pénz. Ráadásul maga képzetlen. Ez nem gépírás, ez kreatív munka. Be kell tanítanom. Szerintem jó ajánlat. Örülnie kellene.

– Mi van a szövegeimmel? Kiadják? Használják?

– Használjuk. Ha elég jók.

– Párat elhoztam. – Kinyitotta a retiküljét, és előhúzott egy borítékot.

– Tessék.

Kinyitottam a borítékot, és kivettem négy lapot, amire kék töltőtollal verseket írt. A kézírása olvasható volt, de reszketeg; a betegség hatása. Elolvastam a verseket – versek voltak, nem dalszövegek –, de közben az járt a fejemben, amit mondott. Mit fog csinálni a Szovjetunió? Lelövi a műholdat? Mi lesz akkor velem? Honnét kapok segítséget?

– Elnézést, nehezen tudok most koncentrálni. De nagyon jók. – Ösztönösen mondtam, meggyőződés nélkül; talán jók voltak, talán nem. Csak az a kemény, rettenetes dolog járt a fejemben, amit mondott, a szovjetek szándéka. Most, hogy kimondta, nyilvánvalónak tűnt. Persze hogy nem csak lefényképezik a műholdat; persze hogy lelövik. Nem fogják engedni, hogy egy idegen jármű, zárt világunkba betolakodva olyan szubliminális üzeneteket küldjön az embereknek, amelyek beleszólnak a mi FM-adásainkba. Isten tudja, milyen információt tudatnak, amit nem szabadna ismernünk.

Szabad Alfa Centauri Rádió, gondoltam magamban keserűen. Szabad Albemuth Rádió, ahogy korábban elneveztem. Meddig tartasz ki, most, hogy rád találtunk? Rakétával nem találnak el; fellőnek egy műholdat egy hidrogén robbanófejjel, és egy nagy robbanással egyszerűen megsemmisítenek. Nem lesz több üzenet. És nincs több álom, gondoltam.

– Hazavihetem a verseket? – kérdeztem. – Hogy nyugodtan elolvassam.

– Természetesen. Hé, mi zavarta meg? – kérdezett rá hirtelen. – A vers a rákról? Az? Sokakat felkavar... Akkor írtam, amikor nagyon beteg voltam, érződik rajta. Nem is hittem, hogy életben maradok.

– Igen, az volt.

– Nem lett volna szabad megmutatnom.

– Igen erőteljes vers – mondtam –, de őszintén szólva, nem tudom, egy rákról szóló verset hogyan lehetne dalszövegnek használni. Az biztos, hogy még senki nem csinálta.

Mindketten mosolyogni próbáltunk, egyikünknek sem sikerült.

– A többi nem olyan nehéz. – Előrehajolt és megpaskolta a kezem. – Talán valamelyiket használni tudja.

– Biztos vagyok benne. – Milyen bájos, boldogtalan lány, és milyen kis esélyt kapott.