22

Meggondoltam magam, és nem hívtam el Sadassa Silviát vacsorázni; korábban léptem le, és egyenesen hazamentem. Egyfolytában az járt a fejemben, amit Sadassa mondott; a helyzet megrémisztett és elborzasztott.

Ha nagyon egyszerűen akarok fogalmazni, istenségeknek tekintettem Valist és a MÉ-operátorokat, akik nincsenek alávetve a halálnak. Istent nem lehet felrobbantani. Most meg a felségem és a legjobb barátom azzal traktál, hogy kiszúrták isteni segítségem forrását: egy Föld körüli műhold az, ami információt sugároz, és tetten érte egy vezető orosz asztrofizikus, egy tudományos kopó, a Föld kozmikus zsaruja, aki fel van fegyverezve rádióteleszkóppal, robbanófejes ellenműholddal és ki tudja még mivel.

Akármilyen bizsergető volt is a gondolat – hogy egy földön kívüli intelligencia egy másik csillagrendszerből a bolygónk körüli pályára állított egy járművet, amely titokban információt sugárzott ránk –, a határtalan valamit véges valósággá apasztotta, kitéve közönséges veszélyeknek. Az entitást, amit mindentudónak és mindenhatónak hittem, lelövik az égről. És vele tűnik el Ferris Fremont eltávolításának lehetősége. Amikor a szovjetek, kétségtelenül együttműködve a mi kifinomultabb nyomkövetőinkkel, eltüntetik azt a műholdat, a szabad emberek reményei mindkét országban meghalnak.

Hacsak nincs semmiféle kapcsolat a felfedezett műhold és a tapasztalataim között. De mint azt Rachel és Phil is megjegyezte, az már túlságosan nagy véletlen lenne.

Istenem, évek óta azt csinálom, amit mond, gondoltam. Leköltöztem Kalifornia déli részébe, beálltam a Progressive Recordshoz... mit fogok csinálni, ha lelövik? Mi köré építem az életemet? De aztán arra gondoltam: Talán Valis beállít egy másik műholdat. Megteheti, biztos előre látta a szovjetek szándékát, már az elejétől. Őt nem lehet meglepni.

Vagy mégis.

Elképzelhető, hogy a műhold elvégezte a küldetését, gondoltam, miközben egy nagy teherautót követtem a szélső sávban. Mindent leadott már az adatbankjából. De annyira megszoktam a hangját, azt a kellemes MÉ-hangot, azt, hogy vigasztal, segít... hiszen mit tett Johnnyért is, mit tett értem. Ezt elveszíteni...

Mi másért élhetnék? Mi másért éltem valaha? A kapcsolatom Rachellel nem olyan mély; a fiamat imádom, de olyan ritkán látom; a munkám fontos, de nem annyira. A MÉ hangját elveszíteni rosszabb, mint amilyen jó volt, hogy volt. Annyira fáj.

A veszteség fájdalma a legnagyobb a világon, gondoltam. A barátom egy nap majd nem beszél velem. Ez a nap közel van, olyan biztos, mint az a tény, hogy az SZSZKSZ éppen fellőni készül egy elfogó műholdat. A világméretű zsarnokság kiszúrta az ellenséget, és most cselekszik. A nagy vak gépezet megindul.

Ha lelövik azt a műholdat az égről, töprengtem, akkor akár engem is lelőhetnek. Mit sem ér, hogy megmenekültem attól a cipőreklámtól. Az összes segítség, az összes tudás, az összes tréning és vezetés – kuka, semmi. És nem csak nekem, mindenkinek, aki igazságos társadalmat akart, aki szabadságot akart. Akik hallották a MÉ-hangot, és akik nem: a sorsunk ugyanaz. Az egyetlen barátunkat megsemmisítik, mintha nem is lett volna.

Éreztem az univerzum rothadását, ahogy vezettem a sztrádán: hidegség, betegség és végső feledés.

Gondolom, érvelhetnék úgy is, hogy Valis jóvoltából találkoztam egy aranyos, okos lánnyal... akinek élettartamát centiben lehet mérni. Pont akkor kerültünk össze, hogy lássuk, amint füstbe megy a dolog. Remények, tervek, álmok – füst. Egy műhold darabjai, ami azért jött ide, hogy megsemmisítsék, ahogy minket: azért születtünk, hogy megöljenek. A pokolba vele, gondoltam csüggedten. Jobb lett volna, ha el se kezdődik. Jobb lett volna nem is tudni a segítségről, nem is álmodni boldogságról.

Ha az ember nekitámad egy zsarnoknak, számítson rá, hogy az visz-szavág. Miért ne? Hogy is gondolhattam? Robbanófej a műholdnak, rák Sadassa Silviának, és ha a cipőreklám bejön, nekem börtön vagy halál.

Miközben ezen meditáltam, nem vettem észre – vagy igen, csak nem érdekelt –, hogy előttem a teherautó lelassít. Villant a féklámpa, de nem láttam. Mentem tovább a kis VW bogaramban, egyenesen bele a teherautó hátsó fém lökhárítójába.

Nem hallottam és éreztem semmit, se becsapódást, se sokkot. Csak annyit láttam, hogy a szélvédő millió törött kólásüvegfenékké reped, mintha egy óriási pókháló fonna be. Emlékszem, az futott át a fejemen, hogy beleestem a pókhálóba. Később megesznek. Pókháló. De hol a pók? Elment.

Folyadék terítette be a nyakamat és a mellkasomat. A vérem.