9

Évekkel azután, hogy Ferris F. Fremontot megválasztották az Egyesült Államok elnökének, az öböl mellől leköltöztem Kalifornia déli részébe Nicholas Brady barátomhoz. Írói karrierem felívelt, 1963-ban megkaptam az év legjobb regényéért járó Hugo-díjat az Ember a Fellegvárbanért. A könyv egy képzelt másik Földről szól, ahol Németország és Japán nyerte meg a második világháborút, és felosztották maguk között az Egyesült Államokat, középen hagyva egy ütközőzónát. Több regényem is jó fogadtatást kapott, kezdtek egyre komolyabb kritikai visszhangot kelteni, főleg az igencsak vad regényem, a Palmer Eldritch három stigmája, amelyben a szereplők pszichedelikus drogokkal hosszú hallucinált utazásokat tesznek. Ebben nyúltam először kábítószeres témához, s azt értem el vele, hogy egykettőre elterjedt rólam: én is a drogok rabja vagyok. Ez a kétes hírnév megnyomta az eladásokat, de később sokat kísértett.

Az igazi gondom akkor akadt a kábítószerekkel, amikor Harlan Ellison a Dangerous Visions antológiájában azt írta az egyik novellám elé bevezetőként, hogy „LSD hatása alatt íródott”, ami természetesen nem volt pontos. Ezután elterjedt rólam, hogy narkós vagyok, hála Harlan publicitás iránti vágyának. Később sikerült egy bekezdést hozzáadnom a történet utószavához, mondván, Harlan nem mondott igazat, de ez már eső után köpönyeg volt. A rendőrség elkezdett érdeklődni irántam és a barátaim iránt. Ez különösen igaz lett, amikor a zsarnok 1969 tavaszán beült az elnöki székbe, és az elnyomás sötét ege bezárult az Egyesült Államok fölött.

Beköszöntő beszédében Ferris Fremont a vietnami háborúról beszélt, amelyben az Egyesült Államok évek óta aktívan részt vett, és kétfrontos háborúnak titulálta: az egyik front hatezer mérföldre van, a másik itthon. Később elmagyarázta, hogy utóbbin az Aramchek elleni belső háborút értette. Ez valójában egy háború, ami a világ két felén zajlik, és a fontosabbik csatatér ez itt, mert itt dől el az Egyesült Államok fennmaradása. A vietnamiak nem tudnak lerohanni minket, magyarázta, az Aramchek viszont igen. Az utolsó két adminisztráció alatt az Aramchek egyre nőtt és nőtt. Most, hogy egy republikánus lépett hivatalba, előbb az Aramcheknek fogunk véget vetni, aztán megnyerjük a vietnami háborút. Mert utóbbit addig nem nyerhetjük meg, amíg itthon az Aramchek működik, kiszívja az életerőt és akaraterőt az amerikai emberekből, felemészti a harci kedvüket. Fremont szerint az Egyesült Államokban meglévő háborúellenes érzület az Aramchekből és annak erőfeszítéseiből eredt.

Amint felesküdött, Ferris Fremont nyílt háborút hirdetett az Aramchek felszíni manifesztációi ellen, és onnét minden irányba egyszerre indult.

Az otthoni védekező hadművelet a Kivizsgálás nevet kapta. A szó nyilvánvaló orvosi konnotációja is szerepet játszott, hiszen Amerika alapvető erkölcsi egészségéről van szó, érvelt Fremont, amikor a hírszerzőközösséget lépésre ösztönözte. Az alappremissza szerint a háborúellenes érzület egy hatalmas, titkos felforgató szervezet műve. Fremont elnök kijelentette, hogy kigyógyítja Amerikát a betegségből; elpusztítja a „gonosz fáját”, ahogy az Aramcheket nevezte, kitépi a magvait is, amely metafora nemcsak kevert, de zavaros is. A „gonosz fájának magvai” a háborúellenes szakadárok voltak, köztük én. Már eleve rossz szemmel néztek rám a hatóságok az állítólagos drogozásom miatt, a háborúellenesség pedig még rátett egy lapáttal, hisz mindkettő szerepelt publikált írásokban, valamint beszélgetésekben és beszédekben. A kábítószer-aspektus sebezhetővé tett; rettenetes teher volt olyasvalakinek, aki a háború ellen akart tiltakozni. A hatóságoknak csak rám kellett verni a drogvádat, és örökre hiteltelenné tesznek mint közszereplőt. Tudtam, hogy ezt ők is tudják. Nem ez volt a nyugodt éjszakák titka.

No persze nem egyedül én aggódtam Amerikában. Néhai berkeley-i baloldali időszaka miatt Nicholas is azon kezdett morfondírozni, mennyire is van biztonságban most, hogy Ferris F. Fremont hatalomra jutott és elindította a Kivizsgálást. Hiszen magas pozíciót foglalt el a Progressive Recordsnál, egy igen jól menő lemezkiadónál, márpedig a Kivizsgálás célja tipikusan az volt, hogy olyan embereket szúrjon ki, mint Nicholas – Fremont „alvók”-nak nevezte őket –, és kitegye a kíméletlen napfénynek. E célból a kormány az „Amerikai nép barátai” néven civil ruhás ügynököket toborzott, akik házról házra jártak, és mindenkit ellenőriztek, aki esetleges veszélyt jelenthetett a nemzetbiztonságra: vagy azért, amit egyszer csinált, mint Nicholas; vagy amit most csinált, mint én; vagy amit a jövőben csinálhat, azaz mint mindnyájan. Vagyis senkit sem lehetett teljesen kizárni. Az ANB-sek fehér karszalagot viseltek, azon egy körben egy csillag, s nagyon hamar az ország minden zugában látni lehetett őket, amint buzgón vizsgálják polgárok százezreinek az erkölcsi állapotát.

A középnyugati pusztában a kormány nekilátott terjedelmes büntetőintézeteket építeni azok számára, akiket az ANB és más pararendőrségi szervezetek behoznak. Ezek a létesítmények addig nem működnek, magyarázta Fremont elnök egy televíziós beszédben, „amíg feltétlenül nem szükséges”, azaz amíg a háborúval szembeni ellenállás jelentősen meg nem erősödik. Az üzenet egyértelmű volt mindenkinek, aki a vietnami háború elleni tiltakozást fontolgatta: könnyen Nebraskában találhatja magát répaföldet kapálni. A táborok elrettentésül szolgáltak, s mivel nem használták őket, nem is kerültek jogi vizsgálat alá. Fenyegetésként is bőven megfeleltek.

Nekem személy szerint volt egy csúnya belemenésem egy karszalag nélküli, álruhás ANB-ügyökbe. Fejléces papíron írt nekem, mintha egy kis diákrádiót képviselne Irvine közelében; azt írta, szeretne meginterjúvolni, mert Irvine-ban a diákokat érdeklik az írásaim. Visszaírtam, hogy várom, de amikor betoppant, még hármat se kérdezett, máris nyilvánvaló volt, hogy civil ruhás ANB-s. Aztán miután megkérdezte, titokban írtam-e pornóregényeket, hirtelen elkezdett vádló kérdéseket kiabálni. Szedek kábítószert? Apja vagyok nem legitim fekete science fiction írónak? Én vagyok-e Isten és egyben a Kommunista Párt feje? És persze: az Aramchek pénzel? Felkavaró volt, erővel kellett kitennem, aztán amikor betettem és bezártam az ajtót, akkor is hallottam, hogy kint még kiabál. Utána nagyon megválogattam, kinek adok interjút.

Ennél jóval nagyobb kár ért, amikor 1971 végén betörtek a házamba, az irattartó szekrényemet plasztik robbanószerrel nyitották fel, és mindent elvittek belőle. Arra értem haza, hogy a padlót víz és törmelék borítja, az irattartóm romokban, a legtöbb üzleti papírom és minden érvénytelenített csekkem eltűnt. Az egész házat felforgatták, hátul az ablakokat betörték, az ajtózárat is megrongálták. A rendőrség csak felületes vizsgálatot végzett, aztán azzal a ravasz ötlettel álltak elő, hogy szerintük én magam csináltam.

– Miért tenném? – kérdeztem a nyomozás vezetőjét.

– Talán, hogy elterelje magáról a gyanút – vigyorgott.

Senkit nem tartóztattak le, bár a rendőrség egyszer elismerte, hogy tudják, ki tette, és hol van a lopott holmi. A jó hír viszont, mondták nekem, hogy noha nem kapom vissza a cuccaimat, nem is tartóztatnak le. Nyilván nem találtak elég terhelő bizonyítékot. Ez az eset igencsak mozgalmassá tette azokat a napokat. Megértettem belőle, hogy mennyire elterjedt Fremont elnök alatt a hatalommal való visszaélés és az alkotmányos jogok semmibevétele. Annyi embernek beszéltem a betörésről, ahánynak csak tudtam, de gyorsan rájöttem, hogy az emberek nem akarják tudni, még a háborút ellenző liberálisok sem. Vagy félelmet, vagy apátiát láttam rajtuk, és sokuk célzott rá, ahogy a rendőrség is, hogy talán én tettem, hogy „eltereljem a gyanút”, bár hogy miről, azt nem tudták.

Az őszintén együtt érző barátok között Nicholas volt a legelső. Viszont ő azt hitte, hogy miatta törtek be és vitték el az irataimat. Hogy ő az igazi célpont.

– Azt akarták kideríteni, hogy rólam írsz-e – mondta meggyőződéssel. – Te le tudnád leplezni őket, ha beleírnád egy sci-fi regénybe. Milliók olvasnák. Kiderülne a titok.

– Miféle titok?

– Hogy minden emberi hatalomnál nagyobb földön kívüli erőt képviselek, amelynek hamarosan eljön az ideje.

– Ó. Szerintem én érdekeltem őket, hiszen az én házamba törtek be, az én papírjaimat vitték el.

– Látni akarták, alakítottunk-e szervezetet.

– Látni akarták, kit ismerek – mondtam. – És milyen szervezetekhez tartozom, kiknek adom a pénzem. Ezért vitték el a törölt csekkeket, mind egy szálig, több évre, sőt, évtizedre visszamenően. Ennek aligha van köze hozzád és az álmaidhoz.

– Őszintén, rólam írsz? – kérdezte Nicholas.

– Nem.

– Csak ne használd az igazi nevemet. Védenem kell magam.

– Manapság senki se tudja megvédeni magát, az istenit! – fortyantam fel. – A Kivizsgálás folyamatban van, azok a pattanásos képű ANB-sek a szódásüveg szemüvegükkel mindenhová bekukkantanak. Mind a nebraskai táborokban végezzük, és ezt te is nagyon jól tudod, baszd meg. Csak nem arra számítasz, hogy kivételt tesznek veled? Nézd, mi történt velem: többévnyi jegyzeteimet vitték el, egész megírandó könyveket. Lényegében kiradíroztak. Csak maga a megfélemlítés... ahányszor teleírok néhány oldalt, attól tartok, hogy mire a boltból hazajövök, eltűnik, mint aznap. Semmi és senki nincs biztonságban.

– Talán azt hiszed, volt más ilyen betörés is? – kérdezte Nicholas.

– Azt.

– A lapokban nem olvastam.

Csak néztem rá jó sokáig.

– Persze, ezt nem jelentik be – motyogta feszengve.

– Nem bizony – mondtam maróan. – Az enyémet se. Csak felsorolták az országban történt összes lopás között. „Hatszáz dollár értékű hifiberendezés tűnt el a placentiai illetőségű Philip K. Dick író otthonából 1971. november tizennyolcadikán éjjel.” A lopott papírokról és csekkekről egy szó sem esett. Mintha simán narkósok törtek volna be cuccokért, amiket elpasszolhatnak. Egy szó se az irattartó mellett a hőtől megfeketedett falról. Egy szó se a fürdőben a halom vizes törülközőről és rongyról, amivel letakarták az irattartót a robbantáskor a hő ellen...

– Jó sokat tudsz róla – jegyezte meg Nicholas.

– Kérdezősködtem – feleltem kurtán.

– Nem tudom, az én négyszáz oldalam biztonságban van-e – töprengett. – Talán be kellene tennem egy bankba.

– Felforgató álmok.

– Nem álmok.

– Álomrendőrség. Ami felforgató álmok után szimatol.

– Biztos, hogy a rendőrség tört be hozzád? Lehetett egy olyan csoport, akik dühösek rád, mert... mondjuk a könyveid drogbarát álláspontja miatt.

– Soha nem volt és nem lesz semmiféle „drogbarát álláspont” a könyveimben – csattantam fel. – Írok kábítószerről, de ez nem jelenti, hogy támogatom is. Mások a bűnözésről írnak, de attól még nem támogatják.

– A könyveid nehezek. Talán félreértették, főleg miután Harlan Ellison azt írta rólad, amit. A könyveid olyan... dilisek, na.

– Lehet – vontam vállat.

– De most tényleg, Phil, nálad furább könyveket senki nem ír az Államokban, nagyon beteg könyvek, tele őrültekkel és kábítósokkal, mindenféle értelemben különcökkel, sőt, olyan értelemben is, ami előtte nem is létezett. Hibáztathatod a kormányt, hogy kíváncsi, miféle ember ír ilyen könyveket? Nem, ugye? A főszereplőd mindig kívül áll a rendszeren, egy lúzer, aki végül...

– Et tu, Nicholas – sziszegtem, immár izzó dühvel.

– Bocs, Phil, de... miért nem tudsz normális emberekről írni, mint mások? Normális emberekről, akik normálisan érdeklődnek normális dolgok iránt. Ehelyett amelyik könyvedet csak kinyitom, egy különcöt találok valami tré állásban, aki kábítószert szed, a barátnője diliházban van, de azért ő szereti...

– Jól van, na! – szakítottam félbe. – Onnét tudom, hogy a hatóságok törtek be, hogy a mögöttem lévő házat evakuálták. És a fekete családban, akik ott laknak, tíz gyerek van, úgyhogy valaki mindig van otthon. A betörés estéjén fel is tűnt, hogy a ház teljesen üres, és az is maradt egy hétig. És a betört ablakaim meg ajtóim mind azon az oldalon vannak. Egy betörő nem evakuálná a szomszédot. A hatóságok voltak.

– Úgyis elkapnak, Phil – csóválta a fejét Nicholas. – Talán tudni akarják, miről szól a következő könyved. Apropó, miről szól a következő könyved?

– Nem rólad, annyit mondhatok.

– Megtalálták a kéziratot?

– Az új könyvem kézirata az ügyvédem széfjében volt. Egy hónappal előtte vittem át.

– És miről szól?

Kis szünet után feleltem: – Egy amerikai rendőrállamról, amit a szovjet Gulag-rendszerről mintáztam. Rendőrállam munkatáborokkal. Az a címe, hogy Csordulj könnyem, mondta a rendőr.

– Miért tetted a kéziratot az ügyvéded széfjébe?

– Hát... a picsába, Nick, ha tudni akarod, azért, mert volt egy álmom.

Sokáig hallgattunk.