11

Aznap éjjel felhívott egy zsaru ismerősöm.

– Hozzád sokan bejáratosak, ugye? – kérdezte.

– Mondhatjuk.

– Van egy tippem. Valaki drogot dugott el nálad, és a helyi ANB tud róla. Odaküldenek minket, hogy megtaláljuk és letartóztassunk.

– Még akkor is, ha tudjátok, hogy más tette oda?

– Akkor is. Ez a törvény. Keresd meg és húzd le a vécén, mielőtt odaküldenek minket.

Egész éjszaka azt kerestem, és összvissz öt különböző helyen találtam anyagot, még a telefonban is. Eltüntettem mind, de nem tudhattam, hogy nem maradt-e még valahol. Nem lehettem benne biztos. És akárki volt, megismételheti.

Másnap két ANB-s látogatott meg. Fiatalok voltak: egy karcsú fiatalember fehér ingben, pantallóban és nyakkendőben, és vele egy lány hosszú szoknyában. Akár mormonok is lehettek volna, ha nincs rajtuk a karszalag. Az igazán fiatal ANB-sek voltak a legrosszabbak, a lelkes támadóékek, úgyhogy nem bújtam ki a bőrömből.

– Leülhetünk? – kérdezte a fiú vidáman.

– Persze – feleltem, de meg se moccantam. A zsaru barátom pont időben figyelmeztetett.

A lány karba font kézzel ült le a kanapéra. – Van egy közös barátunk. Nicholas Brady.

– Aha.

– Igen – vette át a szót a fiú. – A barátai vagyunk. Sokat beszélt magáról. Maga író, ugye?

– Igen.

– Nem zavarjuk az írásban, ugye? – kérdezte a fiú. Az ápoltság és jól-neveltség mintaképei voltak.

– Nem.

– Ön írt már fontos regényeket – mondta a lány. – Az Ubik, Az ember a Várban...

– Az ember a Fellegvárban – pontosítottam. Nyilván sosem olvastak tőlem semmit.

– Ön és Mr. Brady nagyban hozzájárultak populáris kultúránk gazdagodásához, ön a történeteivel, ő pedig az ígéretes művészek kiválasztásával. Ezért laknak mind a ketten itt, a világ szórakoztató fővárosában?

– Orange megyére gondol? – kérdeztem.

– A délvidékre.

– Itt könnyű találkozni emberekkel – feleltem. Hadd törje a fejét, hogy értem.

– Ön és Mr. Brady sok éve barátok, ugye? Berkeley-ben lakótársak voltak.

– Ja. Aztán ő leköltözött ide, és pár évre rá maga is.

– Ja, hát barátok vagyunk.

– Aláírna egy hitelesített nyilatkozatot, eskü alatt, hogy ő és a felesége politikailag lojális?

Ez meglepett. – Hogy?

– Vagy erre nem hajlandó?

– Dehogynem.

– Szeretnénk, ha pár napon belül elkészítené egy ilyen nyilatkozat vázlatát – mondta a lány. – A véglegesítésnél majd segítünk a központban. És hagyunk itt pár mintát, valamint egy kézikönyvet.

– Minek?

– Hogy segítsen a barátjának.

– Miért van szüksége segítségre?

– Nicholas Brady háttere gyanús a berkeley-i időszak miatt – magyarázta a fiú. – Ahhoz, hogy megtarthassa a mostani pozícióját, szüksége lesz a barátai támogatására. Ön hajlandó megadni neki ezt a támogatást, nemde? A barátja.

– Megadok Nicholasnak minden segítséget, amit csak tudok. – Már ahogy kimondtam, ösztönösen megéreztem, hogy bekaptam a csalit. Beleesetem egy homályos rendőrcsapdába.

– Remek – mosolygott a lány, majd mindketten felálltak. A fiú egy műanyag tasakot tett a kávézóasztalra.

– A készlet – magyarázta. – Instrukciók, hasznos tippek, minták. Maga író, biztos könnyen fog menni. A nyilatkozattal együtt szeretnénk, ha egy rövid önéletrajzot is írna, hogy aki a nyilatkozatát olvassa, magáról is megtudjon valamit.

– Önéletrajzot? – Most már féltem, biztos voltam benne, hogy csapdába estem.

– Erre vonatkozólag is talál instrukciókat – mondta a lány, és távoztak. Magamra maradtam a piros, fehér és kék műanyag tasakkal. Leültem, kinyitottam és nekiláttam átnézni a kis füzetkét, amit fényes papírra nyomtak. Rajta volt az elnöki pecsét és F. F. F. nyomtatott aláírása.

Kedves amerikai:

Önt megkérték, hogy írjon egy rövid fogalmazást arról, amit a legjobban ismer: önmagáról! Tejesen öntől függ, mit tart érdemesnek leírni, és mit hagy ki. Mindazonáltal a minősítés azt is számításba veszi, amit nem vett bele.

Erre talán barátai és szomszédai egy delegációja kérte meg, az Amerikai Nép Barátai. Netán saját magától írja. Esetleg a rendőrség javasolta, hogy...

Odalapoztam a füzetkében, ahol egy barát lojalitásáról szóló nyilatkozatról írtak.

Kedves amerikai:

Önt megkérték, hogy írjon egy rövid fogalmazást arról, amit nagyon jól ismer: egy közeli barátjáról! Tejesen öntől függ, mit tart érdemesnek, és mit hagy ki. Mindazonáltal barátjának azzal használ a legjobban, ha minél több mindent belevesz. Természetesen a leírtakat bizalmasan kezeljük, ez az írás belső használatra készül.

Erre talán barátai és szomszédai egy delegációja kérte meg, az Amerikai...

Odamentem az írógépemhez, papírt fűztem be, és nekiláttam az önéletrajznak.

AZ ARRA ILLETÉKES SZEMÉLYNEK

Én, Philip K. Dick szellemi képességem és egészségem teljes birtokában beismerni kívánom, hogy több évet felölelő időszak óta az ellenségeinek Aramchek néven ismert szervezet magas rangú tisztviselője vagyok. Miközben felkészítettek a felforgató és kémtevékenységre, megtanultam hazudni, és úgy torzítani a dolgokat, hogy amit mondok, értéktelen legyen azoknak, akik a hatalmat birtokolják célországunkban, az USA-ban. Ennek tudatában most nyilatkozatot teszek Nicholas Brady barátomról, aki, emlékeim szerint, évek óta titokban híve és támogatója az Aramchek politikájának, s gondolkodása úgy változik, ahogy az Aramchek hivatalos irányvonala is folyamatosan változik, hogy összhangban legyen a Kínai Népköztársaság és más szocialista hatalmak politikájával, nem kizárva az SZSZKSZ-t, amelyet elsőnek kerítettünk hatalmunkba a hatalmi harc során, amit alakulásunk, azaz a középkor óta vívunk.

Hogy helyzetemet megvilágítsam, talán beszélnem kellene az Aramchekről. Az Aramchek, a római katollkus egyház mellékhajtása azt az elvet vallja, hogy az eszköz szentesíti a célt. Ennélfogva a legnagyobb eszközt alkalmazzuk, a célra való tekintet nélkül, hiszen tudjuk, hogy az Úr elvégzi azt, amit az ember csak tervez. Ezért aztán minden leleményt, stratégiát és forrást felhasználunk, hogy meghiúsítsuk Ferris F. Fremont, az USA jelenlegi bábzsarnokának céljait. Csak hogy egy példát mondjak: gyermekkorában szervezetünk nevét belevésettük egy járdába azon az utcán, ahol született, hogy így ijesszünk rá, és sose feledje el: EGYSZER ÚGYIS ELKAPJUK.

Aláírtam, aztán hátradőlve átgondoltam a dolgokat. Nem állt jól a szénám. Néztem a piros, fehér és kék műanyag csomagot; ez volt a hírhedt „önkéntes információs készlet”, az első lépés, hogy bevonják a polgárt a kormány aktív hírszerzőhálózatába. Előbb-utóbb minden polgár kapott, olyan volt, akár az adóbevallás. Így éltünk F. F. F. alatt.

Ha nem adom be az önéletrajzot és a nyilatkozatot Nicholasról, az ANB visszajön, és legközelebb nem lesznek ennyire udvariasak. Ha hiányos jelentést adok be, udvariasan több anyagot kérnek. Ezt a technikát először az észak-koreaiak alkalmazták az elfogott amerikaiakon: adtak nekik papírt meg ceruzát, hogy írjanak le magukról bármit, amit akarnak. A rabok elképesztő dolgokra jöttek rá magukról, olyasmikre, amikre még vallatáskor sem. Ha besúgásról van szó, az ember a saját maga leggonoszabb ellensége, saját téglája. Csak le kellett ülnöm az írógépem elé, és előbb-utóbb mindent elmondok magamról és Nicholasról, utána pedig folytatom fantasztikus kitalációkkal, csak hogy elnyerjem a közönségem figyelmét... és bámulatát.

Az embernek van egy olyan szerencsétlen késztetése, hogy mindenáron tetszeni akar.

Lényegében ugyanabba a helyzetbe kerültem, mint azok az amerikai rabok: hadifogoly voltam. Akkor lettem az, amikor 1968 novemberében megválasztották F. F. F. – et. Mind azok lettünk: egy óriási börtönben éltünk, amelyet falak helyett Kanada, Mexikó és két óceán fogott közre. Voltak börtönőrök, foglárok, informátorok, és valahol a középnyugaton a speciális internálótáborok magánzárkái. A legtöbben mintha észre se vették volna ezt. Mivel nem voltak rácsok és szögesdrótok, mivel ők nem követtek el bűncselekményt, nem lettek letartóztatva és bíróság elé állítva, fel sem fogták helyzetük változását, rettenetes átalakulását. Mivel nem vitték őket sehová, s mivel ők maguk szavazták meg az új zsarnokot, nem láttak az egészben semmi rosszat. Különben is, legalább harmaduk, ha tudta volna, jónak gondolja. Mint azt F. F. F. mondta nekik, a vietnami háborút immár le lehet zárni dicsőségesen, itthon pedig meg lehet semmisíteni a titokzatos Aramcheket. Az amerikai hazafiak ismét levegőhöz jutnak. Megmaradt a szabadságuk, hogy azt tegyék, amit mondanak nekik.

Az írógépem fölé hajoltam, és gépeltem egy másik nyilatkozatot. Fontos az alapos munka.

A HATÓSÁGOKNAK

Én, Philip K. Dick sosem szerettem magukat, és abból tudom, hogy maguk se engem, hogy betörtek a házamba, most meg igyekeznek drogot dugni a villanykapcsolókba és a telefonba. Azonban akármennyire nem szenvedhetem magukat, és maguk engem, van valaki, akit még kevésbé szeretek, nevezetesen Mr. Nicholas Brady. Javaslom, hogy maguk se kedveljék. Hadd indokoljam meg, miért ne.

Mindenekelőtt Mr. Nicholas Brady a szó megszokott értelmében nem emberi lény. Elfoglalta (pontosabban bármelyik nap elfoglalhatja mindnyájunk meglepetésére) egy idegen létforma egy másik csillagról. Ebből messzemenő következtetésekre juthatunk.

Esetleg azt hihetik, csupán kiötlök egy mesét, hogy lássam, hogyan reagálnak, hiszen science fiction író vagyok. Ez nem így van, hatóságok. Bárcsak így lenne. A saját szememmel láttam Mr. Nicholas Brady fantasztikus, természetfeletti erejét, amelyet a Valiszisztéma-A-ként ismert idegen, szupraemberi entitás ruházott rá. Láttam Mr. Nicholas Bradyt falakon átmenni. Láttam üveget megolvasztani. Egy délután, hogy demonstrálja ereje nagyságát, Mr. Nicholas Brady áttelepítette Clevelandet egy legelőre a 91-es autópálya mellett, majd megint eltüntette, és rajtunk kívül senki nem észlelt semmit. Mr. Nicholas Brady tetszése szerint eltörli a tér és idő határait; vissza tud térni a múltba, vagy évszázadokkal előreugrani a jövőbe. Ha akarja, transzportálja magát az Alfa Centaurira vagy bármely más...

Le van szarva, gondoltam, és abbahagytam. Eredetileg annyira túlozni akartam, hogy az ANB egy pillanatra se adjon neki hitelt.

Akkor eszembe jutott a fiú meg a lány, akik a műanyag csomagot, ezt a halálkészletet hozták. Tudatosan nem is figyeltem meg őket, arcuk mégis megmaradt valahogy. A lány nem nézett ki rosszul: sötét haj, zöld szem, okos arc, nálam ugyan sokkal fiatalabb, de az sose zavart engem.

Fogtam a készletet, és egy fehér kártyát találtam ráragasztva. Azon nevek és telefonszámok. Talán másképp is el lehet ezt rendezni, véltem. Nem csak engedékenységgel. Talán még kellene kérnem segítséget a nyilatkozatok megírásához.

Éppen próbáltam összeszedni magam a sötét hajú ANB-lánnyal kapcsolatban, amikor csengett a telefon. Nicholas volt.

Elmondtam neki, mi történt előző este.

– Megteszed? – kérdezett rá. – Nyilatkozatot írsz rólam?

– Hát...

– Nem olyan könnyű, ha a te bőrödről van szó, mi?

– Bazmeg, drogot dugtak el a házamban. Egy zsaru adta a tippet. Egész éjjel azt kerestem.

– Ellenem is terveznek valamit – mondta. – Vagy már megvan, vagy most szervezik meg, mint a te esetedben. Egy csónakban evezünk, Phil. El kell döntened, mit csinálsz. De ha jelentesz rólam...

– Csak támogató nyilatkozatot kértek – mondtam, de tudtam, hogy igaza van. Mindkettőnket elkaptak, egy marokkal. Ugyanaz a nyomás.

Nicholasnak igaza volt, amikor azt mondta: Nem is olyan könnyű, ha a te bőrödről van szó. „Kapják be”, tanácsoltam neki akkor. Hát ennyit a tanácsról. Most ugyanabban a cipőben jártam. És fájt, fájt mélyen a lelkemben, szúrt, mart és égetett. És nem volt kéznél megoldás, egy sem.

Kivéve felhívni és megpuhítani az ANB-s lányt. A szabadságom, az életem függött tőle. Meg Nicholasé.