19

Egy hétre rá, hogy újra felvettem a munkát a Progressive Recordsnál, Mrs. Sadassa Silvia besétált és munkát kért. Nem lemezfelvételt szeretne, közölte, hanem olyan állást, mint az enyém: előadókat meghallgatni. Az íróasztalom előtt állt rózsaszín trapéznadrágban és kockás férfiingben, kabátja a karján, apró arca fáradtságtól sápadt. Úgy festett, mint aki sokat gyalogolt.

– Én nem veszek fel embereket – feleltem. – Az nem az én munkám.

– Tudom, de a maga asztala van legközelebb az ajtóhoz. Leülhetek? – Válaszomat meg sem várva leült velem szemben. Nyitva hagytam az ajtót, és csak úgy bejött az irodámba. – Akarja látni a rezümémet?

– Nem vagyok személyzetis – ismételtem.

Mrs. Silvia rám meredt elég vastag szemüvegén át. Csinos, hetyke arca volt, nagyon hasonló ahhoz, ahogy a két álomban láttam. Csodálkoztam, milyen kicsi; szokatlanul soványnak tűnt, az volt a benyomásom, hogy fizikailag cseppet sem erős, sőt, hogy kifejezetten nincs jól. – Ülhetek itt egy percig, hogy szusszanjak kicsit? – kérdezte.

– Persze. – Felálltam. – Hozzak valamit? Egy pohár vizet?

– Kaphatnék kávét? – kérdezte Mrs. Silvia.

Készítettem neki kávét; ő csak ült ott kissé görnyedten, és feszülten nézett előre. Ízlésesen és igen modernül öltözött, dél-kaliforniai stílusban. Kis fehér kalapot viselt, amit mélyen ráhúzott afrofrizurás fekete hajára.

– Köszönöm. – Elvette a kávét, én pedig észrevettem, milyen szép a keze: hosszú ujjai voltak, gondosan manikűrözött körme, lakkozott, nem festett. Ez egy menő csaj, mondtam magamban. Úgy tippeltem, a húszas évei elején járhat. Amikor beszélt, hangja vidám és kifejező volt, de arca passzív maradt, minden melegség nélkül. Mintha valami nyomasztaná. Mintha jó sok problémája lenne az életben.

– Milyen állást szeretne? – érdeklődtem.

– Tudok gyorsírni és gépírni, és két évet jártam főiskolára újságíró szakon. Megszerkeszthetem a reklámszövegeket. A Santa Ana Főiskolán dolgoztam az iskolaújságnak. – Olyan tökéletes, szép foga volt, amilyet még sose láttam, és érzéki ajka, ami ellentétben állt a szigorú szemüvegével. Mintha az arca alsó része fellázadt volna a gyermekkorban rákényszerített aszketikus gyakorlat ellen; bőséges fizikai természetet sejtettem meg, amelyet szándékos erkölcsi korlát tart kordában. Ez a lány mindent kikalkulál, mondtam magamban. Kikalkulálja, hogy érdemes-e megtenni, és csak akkor teszi meg. Ez egy nagyon fegyelmezett személy, aki nem hajlik a spontaneitásra.

És nagyon okos is, véltem.

– Milyen gitárja van? – kérdeztem.

– Egy Gibson. De csak amatőr vagyok.

– Ír dalokat?

– Csak verseket.

– „A lábadra majd papucs kell / A hajnalhoz csak így jutsz el”.

Nevetett, mély, torokhangú nevetéssel. – Á, igen. Az „Óda Empedok-lészhoz”.

– Micsoda?

– Biztos a gimnáziumi évkönyvemben olvasta.

– Hogy olvashattam volna a gimnáziumi évkönyvében?

– Akkor hol olvasta? – vonta össze szemöldökét Mrs. Silvia.

– Elfelejtettem.

– Egy barátom írta a fényképem alá az évkönyvben. Gondolom, úgy értette, hogy túl idealista vagyok. Hogy nem állok két lábbal a földön, hanem mindenbe belekapok... mindenfélét felvállalok. Nagyon erősen kritizált.

– Menjen a személyzeti osztályra – javasoltam neki.

Az álom bizonyos részletei stimmeltek, mások abszolút nem. Ha prekogníció volt, ahogy Phil nevezte volna, akkor álmodó elmém hibás vétele vagy hibás értelmezése csúnyán eltorzította az információt. Aligha csinálhatok lemezt azzal, aki gyorsíró. Abból nem sokat tudnánk eladni. Aligha hajthatom végre az álom utasításait, akár Valistól jöttek, akár nem.

De sok minden még így is elképesztően pontos volt. Az álom eltalálta a nevét, a kinézetét, olyan volt a való életben, mint azon a lemezborítón. Ha mást nem is, az álomprekognitás valóságát bizonyította; valószínűleg mást nem, mert ott véget ért. Ha a lány kap valami munkát, az kész csoda lesz; úgy tudtam, már így is elbocsátások lesznek.

Mrs. Silvia letette a kávéscsészét, felállt, és kurtán, de lelkesen rám mosolygott. – Talán még találkozunk. – Lassú, szinte bizonytalan léptekkel távozott; úgy láttam, a lábai nagyon vékonyak, de a trapézban nehezen lehetett megítélni.

Már betettem az irodám ajtaját, akkor vettem észre, hogy otthagyta a rezüméjét és a kulcsait. Született Yorba Linda városban Orange megyében 1951-ben... önkéntelenül is ránéztem a rezüméjére, ahogy az irodából kilépve utánaeredtem a folyosón. Lánykori neve: Sadassa Aramchek.

Megtorpantam. Apja: Serge Aramchek. Anyja: Galina Aramchek. A MÉ talán ezért irányította hozzám?

Ahogy előbukkant a mosdóból, utolértem.

– Lakott valaha Placentiában? – kérdeztem tőle.

– Ott nőttem fel – válaszolta Sadassa Silvia.

– Ismerte Ferris Fremontot?

– Nem. Mire én megszülettem, ő már átköltözött Oceanside-ba.

– Én Placentiában lakom. Egyik este egy barátommal az „Aramchek” szót találtuk egy járdába vésve.

– Azt az öcsikém csinálta – mosolygott Sadassa Silvia. – Volt egy sablonja, azzal járt körbe.

– Egyháznyira volt attól, ahol Ferris Fremont született.

– Tudom.

– Van valami kapcsolat...?

– Nincs – jelentette ki határozottan. – Véletlen egybeesés. Állandóan ezt kérdezték tőlem, amikor az igazi nevemet használtam.

– „Silvia” nem az igazi neve?

– Nem, nem voltam házas. Ferris Fremont miatt kellett másik nevet felvennem. Képtelenség volt az „Aramchek” névvel élni. Maga is látja, miért. Azért választottam a „Silviá”-t, mert tudtam, hogy az emberek azonnal megcserélik, és azt hiszik, Silvia Sadassa a nevem. – Tökéletes, szépséges fogait kivillantva mosolygott.

– Lemezszerződést kellene kötnöm magával.

– Mire? Gitározzak?

– Énekeljen. Csodás szoprán hangja van. Hallottam.

Sadassa Silvia közömbösen felelt: – Szoprán hangom van, a templomi kórusban énekelek. Episzkopális vagyok. De nem jó a hangom, nem képzett. A maximum, hogy ha becsípek, trágár nótákat énekelek a házunk liftjében.

– Csak azt mondhatom, amit tudok. – Ezek szerint amit tudtam, annak a zöme nem stimmelt. – Elmenjek magával a személyzetishez és bemutassam?

– Beszéltem vele.

– Máris?

– Éppen kijött az irodájából. Azt mondja, nincs felvétel. Így is túl sokan vannak.

– Ez igaz. – Ott álltunk egymással szemben. – Miért a Progressive Recordsot választotta, hogy szerencsét próbáljon?

– Jó művészeik vannak. Akiket szeretek. Biztos vágyálom volt, mint az összes többi ötletem. Izgalmasabbnak tűnt, mint egy ügyvédnek vagy egy olajtársaság vezetőjének dolgozni.

– És a versei? Nem mutatna párat?

– Dehogynem – bólintott.

– És gitározás közben nem énekel?

– Kicsit. Inkább csak dúdolok.

– Meghívhatom ebédre?

– Fél négy van.

– Meghívhatom egy italra?

– Autóval kell visszamennem Orange megyébe. Ha iszom, teljesen elmegy a látásom. Amikor beteg voltam, szabályosan megvakultam, még a falaknak is nekimentem.

– Milyen betegsége volt?

– Rák. Limfóma.

– És már jól van?

– Átmenetileg visszavonult a rák – felelte Sadassa Silvia. – Voltam kobaltterápián és kemoterápián. Hat hónapja kezdett javulni, még be sem fejeztem a kemoterápiát.

– Az nagyon jó.

– Azt mondják, ha egy évet megérek, akkor talán még ötöt-tízet is. Vannak, akik ennyi ideje élnek vele.

Ez volt a magyarázata, hogy a lába miért olyan vékony, és hogy miért tűnik fáradtnak, gyengének és betegesnek. – Sajnálom.

– Á, sokat tanultam belőle. Szeretnék pap lenni. Az episzkopális egyház előbb-utóbb felszentel majd nőket is. Most még nem áll jól a dolog, de mire befejezem a főiskolát és a papneveldét, szerintem megoldódik.

– Csodálom magát – mondtam neki.

– Tavaly, amikor nagyon elért a betegség, süket és vak lettem. Még szedem a gyógyszert a rohamok ellen... a rák elérte a gerincoszlopot és az agyfolyadékot, mielőtt javulni kezdtem. – Kis szünet után semleges, tűnődő hangon hozzátette: – Az orvos szerint nem ismernek olyat, akinek átterjedt az agyára, és... túlélte. Azt mondja, ha megérem a jövő évet, tanulmányt ír rólam.

– Maga aztán nem semmi.

– Orvosilag. Különben csak gépírok.

– Tudja, miért kezdett javulni?

– Azt sose tudják. Szerintem az imádság. Én azt mondtam mindenkinek, Isten meggyógyított. Ez akkor volt, amikor nem láttam és nem hallottam... rohamaim voltak a gyógyszerektől... és felpuffadtam, és a hajam... – habozott – kihullott. Parókát viseltem. Még megvan. Biztos, ami biztos.

– Hadd hívjam meg valamire – erősködtem.

– Venne nekem egy töltőtollat? A golyóstollat nem tudom megfogni, túl kicsi. A jobb kezemben csak kevés erő maradt, sőt az egész jobb oldalam gyenge még. De erősödik.

– Egy nagy töltőtollat elbír?

– Igen, és elektromos írógéppel is megy az írás.

– Még sosem találkoztam magához foghatóval.

– Akkor szerencsés. A barátom szerint unalmas vagyok. Mindig Munci Mókust idézi: „Uncsi, uncsi, uncsi, uncsi, uncsi” – nevetett.

– Biztos, hogy szereti magát? – Nem úgy hangzott.

– Á, mindig intézek valamit, bevásárlólistát írok, varrok. Az idő fele részében varrok. Én csinálom a ruháimat. Ezt a blúzt is. Annyival olcsóbb, szörnyen sok pénzt megspórolok.

– Kevés pénze van?

– Csak a rokkantsági segély. Abból kijön a lakbér, és kész. Ételre nem sok marad.

– Jézusom. Meghívom egy tízfogásos ebédre.

– Nem eszem sokat. Nincs étvágyam. – Látta, hogy tetőtől talpig felmérem. – Negyvenhét kiló vagyok. Az orvos szeretné, ha elérném az ötvenötöt, a normál súlyomat. De mindig vékony voltam. Koraszülött voltam. Az egyik legkisebb baba Orange megyében.

– Még most is ott él?

– Santa Anában. A templomom, a Messiás temploma közelében, ahol lektor vagyok. Adams atya az egyik legjobb ember, akit csak ismerek. Végig mellettem volt a betegség alatt.

Arra gondoltam, hogy találtam valakit, akivel beszélhetek Valisról. De időbe telik, mire megismerem, pláne, hogy nős vagyok. Elvittem az írószerboltba, megvettem neki a tollat, aztán egyelőre elköszöntem tőle.

 

 

Igazából mindent meg tudtam beszélni a science fiction író barátommal, Phil Dickkel is. Aznap este meséltem neki az „Amerikai Portugál Államok”-ról. Nagyon fontos felfedezésnek vélte.

– Tudod, mit gondolok? – kérdezte izgatottan, miközben gépiesen Dean Swift tubákot szívott. – A segítséged egy alternatív univerzumból ér el hozzád. Egy másik Földről, ahol a történelem másként alakult. Úgy hangzik, hogy ott nem volt se protestáns forradalom, se reformáció. A világot valószínűleg Portugália és Spanyolország, az első katollkus hatalmak osztották fel egymás közt. A tudomány vallásos céloknak van alárendelve, nem világiaknak, mint nálunk. Az összes összetevő megvan: a nyilvánvalóan vallásos segítség, egy univerzumból, egy Amerikából, amit az első nagy katollkus tengeri hatalom ural. Minden stimmel.

– Akkor lehetnek más alternatív világok is – véltem.

– Isten és a tudomány együttműködik – hadarta izgatottan Phil, és még nyúlt tubákért. – Nem csoda, hogy távolinak hangzik, amikor hozzád beszél. Nem csoda, hogy elektronikus erősítőkről álmodsz, meg süketnéma emberekről: ők távoli rokonaink, akik úgy fejlődtek. Egész jó regény lehetne belőle. – Most először látott olyasmit az élményeimben, aminek hasznát vehette volna, legalábbis most ismerte el.

– Ez megmagyarázná azt az álmomat is, aminek nem volt se füle, se farka – mondtam.

Álmomban egy sor haltartályt láttam, mindegyikben állott, iszapos víz. Megnéztük az elsőt, de azt láttuk, hogy a fenekén élő élet haldoklott a szennyezéstől. A következőhöz fordultunk – mi, a nagy alakok, akik lenéztünk a tartályokra –, amiben kevesebb volt a szennyezés; legalábbis a kis rákokat ki tudtuk venni az iszapban. Álmomban hirtelen rádöbbentem, hogy a világunkat látjuk. Én voltam az egyik kis rák, amelyik félénken megbújt egy kő mögött. – Ott – mondta mellettem a nagy, de láthatatlan illető; fogott egy kis fényes tárgyat, valami mütyürkét, és a kis rákhoz tartotta a tartályban, aki én voltam. A rák óvatosan előbújt, ollói közé fogta a tárgyat, megvizsgálta, majd visszavonult vele a kő mögé. Azt hittem, a rák csak úgy elvitte a tárgyat, de nem, már jött is vissza, hozott valamit cserébe. A nagy illető mellettem azt magyarázta, hogy a rák őszinte létforma, hogy nem lop, hanem cserél. Mindketten tisztelettel néztük ezt a szerény létformát, noha közben tudtam, hogy én vagyok az, csak innét, egy felsőbbrendű létforma szemszögéből látom magam.

Ekkor a harmadik tartályhoz érkeztünk, ami egyáltalán nem volt szennyezett. Az iszapból héliummal töltött léggömbszerű lények vonag-lottak a felszínre; ők elkerülték a szomorú végzetet, ami az előző két tartályt jellemezte.

Ez egy jobb univerzum, értettem meg. Mindegyik haltartály és benne az élet az iszap felszínén, mind egy-egy alternatív világ vagy Föld. Mi a legrosszabban voltunk.

– Gondolom, Ferris F. Fremont csak a mienkben jutott hatalomra – tettem hozzá.

– A legrosszabb lehetőség – értett egyet Phil. – Így a fejlettebb univerzumokban élők segítenek minket. A világukból áttörnek a miénkbe.

– Akkor nem látsz transzcendens vallásos erőt működni?

– De igen, csak az ő világukban, ami vallásos világ, római katollkus, és így számíthatnak a keresztény tudományokra. Nyilván áttörést értek el egy olyan tudományos téren, ahol mi nem: tudnak közlekedni a párhuzamos világok között. Mi még a párhuzamos világok létezését sem ismerjük el, nemhogy tudnánk, hogyan jussunk egyikből a másikba.

– Ezért tűnik nekem folyton vallásosnak. Meg technikainak is.

– Persze.

– Érdekes, hogy egy vallásos világban a tudomány fejlettebb lehet a miénknél.

– Náluk sosem volt harmincéves háború – mutatott rá Phil. – Az a háború ötszáz évvel visszavetette Európát... az első nagy vallásháború a protestánsok és katollkusok között. Európa barbarizmusba süllyedt. Sőt kannibalizmusba. Nézd meg, mit tett velünk a pusztító vallásháború. Nézd meg a sok halált, a pusztulást.

– Igaz – ismertem el. Philnek talán igaza van. A magyarázata tisztán világi, de passzol a tényekhez. Az alsóbb MÉ-operátor adott nekem egy szilárd nyomot: az „Amerikai Portugál Államok” nem lehet más, mint egy alternatív világ. Nem a jövő, nem a múlt, nem másik csillagról való extragalaktikus lények, hanem egy párhuzamos Föld, egy erősen vallásos Föld, sietett a segítségünkre. Egy olyan világ segítségére, ami a számukra iszapos pokol lehet, ahol a puszta fizikai erő uralkodik. Erő és a Hazugság hatalma.

Végre megvan a magyarázat, gondoltam. Passzol a tényekhez. Végre van egy szilárd nyomunk. Felér azzal, amikor észlelték a napsugarak eltérülését az alatt a bizonyos napfogyatkozás alatt, ezzel igazolva Einstein relativitáselméletét. Az alsóbb MÉ-operátor kijelentése, amit egy borítékról olvasott fel, anélkül hogy értette volna. Egyszerűen csak megtette, mert megkérték rá.

Ekkor meséltem Philnek Sadassa Silviáról. Nem igazán reagált, amíg az Aramchek részhez nem értem.

– Az igazi neve – ismételte tűnődve.

– Ezért volt a járdába vésve – bólintottam.

– Ha még álmodsz a lányról, szólj. Bármi is az.

– Ez fontos, ugye? Hogy megszervezték a találkozót a lánnyal.

– El is mondták neked, milyen fontos.

– Elhozták a kiadóba. Mindkettőnket irányítottak.

– Ezt nem tudhatod. Csak az biztos, hogy prekog...

– Tudtam, hogy ezt mondod majd – csóváltam a fejem. – „Prekog”, a francba. Mindkettőnk életét szupratemporális erők irányítják.

– Portugál tudósok.

– Talált. Összehoztak minket. Nemcsak mondtak valamit, hanem tettek valamit. – Nem tudtam bizonyítani, de biztos voltam benne.

A cipőreklámról nem meséltem Philnek, sőt, ami azt illeti, senkinek. Csak annyit mondtam neki, hogy a telepatikus küldő személyisége nemrégiben rövid, de kritikus ideig teljesen elnyomott. Nem láttam értelmét részletekbe bocsátkozni, ez rám és láthatatlan barátaimra tartozott. Meg nyilván az ANB-sekre. Különben is hajlottam rá, hogy múlt időnek tekintsem, Valis egyszer s mindenkorra tisztázta. Rátérhettünk továbbá olyan pozitív témákra, mint Miss Silvia, Mrs. Silvia vagy Miss Aramchek, vagy ki az ördög.

– Szeretnék többet tudni arról, hogy a küldő elnyom a személyiségével – mondta éppen Phil. – Miféle személyiség? Passzol az alternatív világ elméletbe?

Tulajdonképpen passzolt: a küldő erősen vallásos volt, ha a kereszténység szent rítusainak végrehajtását nézzük. Johnnyval lopva végigmentem az ősi liturgikus egyház három-négy szentségén. És nem a szokásos szemszögből néztem a világot, hanem egy elkötelezett keresztény szemével. Teljesen más világ volt. Látva, amit ő, tudtam, amit ő, értettem az egyház misztériumait.

Én, aki Berkeley-ben nőttem fel, és spanyol polgárháborús dalokat énekeltem az utcán!

Sok új eseményt csak én tudtam, nem mondtam el Philnek, és nem is állt szándékomban. Talán már azzal is hibát követtem el, hogy elmeséltem, hogy a telepatikus küldő belém költözött; az ilyesmitől megijednek az emberek... Hát, persze az egész téma alapvetően ijesztő, ezért is korlátoztam a közönségemet Philre és pár szakemberre. Ezeket a friss történteket pláne nem kellene elmondanom, döntöttem. Hiszen arról szólnak, hogy egy istenszerű lény a hatalmába kerített és az eszközévé tett; egy jóindulatú erő és jóindulatú eszköz, de ettől még ez a helyzet igazi dinamikája.

Ha elfogadom Phil elméletét, miszerint egy alternatív világból tör át, a dolog bizarr volta kicsit csökken, viszont a félelmetes erő marad, roppant erő és tudás, a mi világunknak ismeretlenfajta. Talán hasonló eseményt írnak le az ősi beszámolók a teolepszia esetében – amikor egy isten, mint Dionüszosz vagy Apolló, megszáll valakit. Ennek ellenére nem volt publikus. Ez az elmélet kicsit csökkentette a veszélyességét, de nem húzta ki teljesen a méregfogát. Semmi nem tenné. Nincs olyan összefűzhető szó, ami hűen visszaadna egy ekkora mérvű eseményt, egy ilyen hatalmas erő megtapasztalását. Azzal kell élnem, hogy bizonyos mértékig megmagyarázhatatlan marad. Nem hittem, hogy bármely emberi elmélet, legkevésbé azoké, akiknek elmondhattam, teljesen összefoglalna mindent, amin addig és akkor átmentem. Például ott a prekogníció, az a tény, hogy tudták, Sadassa Silvia eljön a kiadóhoz. Hát ha titokban ők motiválták erre, az megmagyarázná ugyan ezt, de közben egy újabb, még félelmetesebb távlatot tár fel.

Kétségtelenül nem én egyedül álltam hatalmukban az emberek közül, aki az ő tanácsukra jár el. Ami engem nem ijesztett meg, inkább megvigasztalt. És számítani lehetett rá. Összehozzák majd azokat, akik az ő nevükben cselekednek. Ezt tekinthetjük „többségben az erő” helyzetnek. Egyrészről csökkentette aggodalmaimat amiatt, hogy ki akarnának törölni. Mert tegyük fel, hogy csak velem lépnek kapcsolatba az egész bolygón. Az nagyon nagy súlyt jelentene. Így azonban, Sadassa Silvia megjelenésével lekerült a vállamról ez a teher; bármennyi emberrel tudnak operálni. És ott volt a fekete hajú lány a halas nyaklánccal. Már elmentem a gyógyszertárba, hogy érdeklődjem utána. Nem emlékeztek, hogy dolgozna ott ilyen lány, a gyógyszerész csak mosolygott. – A kiszállító lányok csak jönnek-mennek – mondta. Nagyjából erre is számítottam. De ezzel együtt is már három ember van, akiről tudok.

Ferris Fremont zsarnokságát megdönti az intergalaktikus kommunikációs háló bizonyos számú „embere”. Nyilvánvalónak tűnt, hogy csak azokkal találkozom, akik közvetlenül velem dolgoznak, azzal a néhánnyal, és nem többel. Ha elmegyek az ANB-hez, nem sokat tudok nekik mondani.

Mit tudnék egyáltalán mondani, töprengtem aznap reggel munkába menet a kocsiban, legalábbis olyat, amit el is hinnének? A tapasztalataim, talán szándékosan, de elmebeteg formát öltöttek, vallásos megszállottnak tűnnék, aki a Szentlélekről hadovál, meg hogy Krisztus lett, vagy újjászületett, egy eksztatikus, de irracionális kapcsolatról az istenséggel... Az ANB és bármely más normális csoport első hallásra kihúzna a tanúk közül. Ami azt illeti, Phil már közölte az ANB-vel, hogy beszéltem Istennel, amit nagy csalódással és undorral vettek tudomásul; ahogy az ANB-s lány mondta: „Azzal nem tudunk mit kezdeni.”

– Volnál szíves válaszolni? – nézett rám Phil.

– Szerintem már eleget beszéltem. Nem igazán tetszik az ötlet, hogy az egészet viszontlássam az egyik olyan puha fedeles könyvben, amiket tucatjával írsz az Ace meg a Berkley kiadónak.

Phil dühében elpirult. – Már eleget tudok. A többit kipótolhatom saját kútfőből. Úgyhogy akár el is mondhatod.

Vonakodva, de elmondtam.

– Szent szemes kukorica – füttyentett Phil, amikor befejeztem. – A tiédtől különböző emberi személyiség, ami hatalmába kerít, cselekszik és gondolkodik. Tudod... – Gépiesen kidörgölte a tubákot az orrából. – Ott van az a dolog a Bibliában, azt hiszem a Jelenésekben. Az aratás első gyümölcsei a halottaikból feltámadó első keresztények. Onnét szedték a 144 000-es számot. Visszatérnek segíteni az új rend kialakítását, így áll a Bibliában. Jóval azelőtt, hogy a többiek is feltámadnak.

Ezen eltöprengtünk.

– Hogy térnek vissza? – kérdeztem. Olvastam, de nem emlékeztem rá. Túl sokat olvastam.

– Csatlakoznak az élőkhöz – felelte Phil ünnepélyesen.

– Komolyan?

– Komolyan. Meg nem határozott módon. Emlékszem, hogy amikor olvastam, átfutott a fejemen, hogy honnét szereznek hozzá testet. Van itt Bibliád, hogy megkeressem?

– Persze. – Odaadtam neki, és gyorsan meg is találta a passzust.

– Nem egészen úgy mondja, ahogy gondoltam. De a többi valahol ott van az Újszövetségben szétszórva. Az idők végén az első halott keresztények újra életre kelnek. Ha belegondolsz, milyen kevesen voltak az apostolok korában, tízen-tizenöten, aztán százan, akkor szerintem, ha megjelennek – már ha ennek van bármi relevanciája –, lesz itt egy, ott egy, aztán negyedik, ötödik és hatodik. Szerte a világon... De milyen testben? Az eredeti testükben nem térhetnek vissza, azt Pál világosan megmondta. Azok romlandó testek voltak. A görög szarx szót használta.

– Hát itt csak a mi testeink vannak.

– Bizony – bólogatott Phil. – Hadd vessem fel a következőt. Tegyük fel, hogy az első gyümölcsök egyike visszatér, nem testben, akármilyenben, hanem mint a Szentlélek, benned jelenik meg. Mondd, ez mennyiben különbözne attól, amit tapasztaltál?

Nem tudtam mit mondani, csak néztem rá, ahogy ott ült a sárga tubákos szelencéi és dobozai között.

– Hirtelen egy entitás koiné görögül beszélne hozzád – folytatta. – Ősi görög nyelven. A fejedben. És úgy látná a világot, ahogy a korai...

– Oké, értem – csattantam fel bosszúsan.

– Ez a „telepatikus küldő, aki elnyomott a személyiségével”, a saját fejedben van. A koponyából sugároz. Előzőleg nem használt agyszövetből.

– Azt hittem, a párhuzamos világ elméletet támogatod – mondtam meglepetten.

– Az negyedórája volt – vont vállat Phil. – Tudod, hogy állok az elméletekkel. Olyanok, mint a repülők a reptéren: minden percben új jön. A párhuzamos világ helyett valószínűbb egy párhuzamos hemiszféra a fejedben.

– Mindenesetre nem én vagyok.

– Nem, hacsak meg nem tanultál gyerekkorodban ősi görögül, amit aztán elfelejtettél. És a többit is, mint Johnny születési rendellenességét.

– Megkeresem Sadassa Silviát – mondtam neki. Szerencsére Rachel nem volt a közelben, így nem hallhatta.

– Mármint megint megkeresed.

– Ja, hát vettem neki egy töltőtollat.

– Amivel írhat – merengett Phil. – Fura ilyesmit venni először egy lánynak. Nem virágot, csokit vagy színházjegyet.

– Megmagyaráztam, miért...

– Igen, megmagyaráztad, miért. Azért vesz az ember valakinek töltőtollat, hogy az írhasson. Ez az ok. A végső vagy teleologikus ok, valaminek a célja. Ezt az egészet, amibe belekeveredtél, végső soron majd a célja, és nem az eredete szempontjából kell megítélni. Ha filantróp majmok egy csoportja úgy döntött, kiebrudalja Ferris F. Fremontot, örvendezzünk neki. Viszont ha angyalok és arkangyalok úgy döntenek, a zsarnokság jó, a szívünk szakad meg. Igaz?

– Szerencsére emiatt a dichotómia miatt nem kell aggódnunk.

– Csak azt mondom, hogy nem érdemes belezavarodnunk titokzatos barátaink kilétének kérdésébe. A szándékaikkal törődjünk.

Egyet kellett értenem. Nem volt másom, mint a kijelentés az összeesküvőkről, amit a római szibülla tett, azaz az intergalaktikus kommunikációs hálózat megtestesülése, mert még mindig annak láttam. Egyelőre ezzel kellett beérnem.