1

Nicholas Brady barátom, akinek meggyőződése, hogy segített megmenteni a világot, Chicagóban született 1928-ban, de aztán átköltözött Kaliforniába. Élete nagy részét a Bay Area térségében töltötte, leginkább Berkeley-ben. Emlékezett a város dombos részén lévő régi házak előtti lófej alakú lókikötő-oszlopokra, meg a kompot váró elektromos Piros Vonatra, és leginkább a ködre. Később, a negyvenes évekre a köd már nem borította be éjjelente Berkeley-t.

A Piros Vonatok és villamosok idejében Berkeley eredetileg csendes, szerény népességű város volt, kivéve az egyetemet, a diákszövetségi házakkal és a focicsapattal. Nicholas Brady gyerekként az apjával együtt szemtanúja volt néhány focimeccsnek, de nem értette a dolgot. Még a csapat indulóját sem bírta megtanulni. Viszont tetszett neki az egyetemi campus a fákkal, a csendes ligetekkel és a Strawberry Creekkel; leginkább pedig a szennyvízcsatorna tetszett neki, amiben a patak futott. A szennyvízcsatorna volt a legeslegjobb a campuson. Nyaranta, amikor a víz alacsony volt, fel-le mászott a partján. Egy alkalommal páran odahívták, és megkérdezték, nem főiskolás-e véletlenül. Tizenegy éves volt.

Egyszer megkérdeztem, miért éppen Berkeley-ben él, ami a negyvenes évekre túlzsúfolt, zajos várossá nőtt, dühös diákok lepték el, akik úgy küzdöttek a piacon, mintha a konzervdobozkupacok barikádok lettek volna.

– Baszod, Phil, Berkeley az otthonom – mondta erre Nicholas Brady. A Berkeley-be tévedtek mind ezt hitték, még ha csupán egy hete voltak is ott. Állították, hogy nincs még egy ilyen hely. Ez különösen igaz lett, amikor megnyíltak a kávéházak a Telegraph Streeten, és elindult a szólásszabadság-mozgalom. Egy alkalommal Nicholas sorban állt a piacon a Grove Streeten, és meglátta maga előtt a sorban Mario Saviót, aki mosolyogva integetett csodálóinak. Nicholas a campuson volt aznap, amikor a srácok a BZŰ táblát bevitték a kávézóba, és amikor a zsaruk lekapcsolták őket. Igaz, ő éppen a könyvesboltban böngészett, úgyhogy lemaradt az egészről.

Habár ezer éve élt Berkeley-ben, Nicholas csak két hónapig járt az egyetemre, s emiatt különbözött mindenkitől. Mások egyfolytában egyetemre jártak. Berkeley-t hivatásos diákok egész hada lakta, akik sosem diplomáztak le, és akiknek nem volt más céljuk az életben, mint oda járni. Nicholas nemezise az egyetem közvetítésével a Tartalékos Tisztképző Program volt, amely akkoriban még duzzadt az életerőtől. Gyerekként progresszív vagy kommunista óvodába járt. Az anyja küldte oda, akinek sok barátja volt a helyi Kommunista Pártban. Később Nicholas kvéker lett, s anyjával sokat üldögéltek Baráti Gyűléseken, és várták, hogy a Szentlélek szólásra késztesse őket. Idővel Nicholas teljesen elfeledkezett erről, legalábbis amíg be nem iratkozott az egyetemre, ahol kapott egy tiszti uniformist és egy Garand puskát. Emlékektől terhelt tudatalattija ekkor ellenállt: tönkretette a fegyvert, így nem tudta megtanulni annak használatát; egyenruha nélkül jelent meg gyakorlatozáson; szinte csak egyeseket kapott; végül kereken közölték vele, hogy ha a tartalékos képzésen megbukik, akkor az egyetemről is automatikusan ki van rúgva, amire Nicholas azt mondta: – Ez van.

Aztán mégse hagyta, hogy kirúgják, inkább kilépett. Tizenkilenc éves volt, és tudományos karrierjének egyszer s mindenkorra befellegzett. Paleontológus szeretett volna lenni. A térség másik nagy egyeteme, a Stanford túl drága volt neki. Az anyja egyszerű irodistaként dolgozott az Erdészeti Minisztériumnak a campus egyik épületében, és nem volt pénze. Nicholasra munkásélet várt. Szívből gyűlölte az egyetemet, és megfordult a fejében, hogy nem adja vissza az egyenruhát. Megfordult a fejében, hogy az egyik gyakorlaton egy seprűvel jelenik meg a fegyver helyett. Az viszont eszébe se jutott, hogy a fegyverével a feletteseire lőjön; hiányzott belőle az ütőszeg. Azokban a napokban Nicholas még nem szakadt el a valóságtól.

Az egyenruhakérdés megoldódott, amikor az egyetemi emberek egyszerűen kinyitották a szekrényét, és kivették belőle az egyenruhát és mindkét inget. Nicholast hivatalosan is elvágták a katonai világtól; fejében szertefoszlottak az erkölcsi tiltakozások, bátor demonstrációk tervei, és az egyetemistákra jellemzően elkezdte róni Berkeley utcáit, kezét Levi’s farmere zsebébe dugva, arca komor, szíve nehéz, tárcája üres, jövője bizonytalan. Még mindig az anyjával élt, aki pedig már nagyon unta. Nem volt képesítése, se tervei, csak csírázó dühe. Tekergés közben egy indulót énekelt, a spanyol hadsereg nemzetközi brigádjáét, amelyet főleg németek alkottak. A dal így szólt:

Vor Madrid im Schützengraben,

In der Stunde der Gefahr,

Mit den eisernen Brigaden,

Sein Herz voll Hass geladen,

Stand Hans, der Kommissar.

Ő azt a sort szerette a legjobban, hogy „Sein Herz voll Hass geladen”, amit annyit tett: „Gyűlölettel teli szívvel.” Nicholas ezt énekelte újra meg újra, miközben végigment a Berkeley Wayen, le a Shattuck Avenue-n, majd a Dwight Wayen fel vissza a Telegraph Roadra. Senki nem figyelt fel rá, mert amit csinált, az akkoriban megszokott látvány volt Berkeleyben. Néha akár tíz diákot is lehetett látni, amint egymás mellett trappolnak, farmerben, baloldali dalokat énekelnek, és félrelökik a szembejövőket.

A Telegraph és a Channing sarkán a University Music pultja mögül a nő intett neki, mert Nicholas gyakran böngészett ott a lemezek között. Hát most is betért.

– Nincs rajtad az egyenruha – jegyezte meg a nő.

– Kimaradtam arról a fasiszta egyetemről – felelte Nicholas, ami kétségtelenül igaz volt.

Pat elnézést kért és ment kiszolgálni egy igazi vásárlót, Nicholas pedig egy Tűzmadár-albumot vitt a hallgatófülkébe, és feltette azt a részt, ahol az óriástojás feltörik. Passzolt a hangulatához, habár azt nem értette rendesen, mi jön ki a tojásból. A lemezborítón csak a tojás látszott, meg valaki egy lándzsával, amivel feltöri.

Később Pat nyitott be, és megtárgyalták a helyzetet.

– Talán Herb felvesz – vetette fel Pat. – Állandóan itt lógsz, ismered a készletet, és otthon vagy a klasszikus zenében.

– Az összes lemez helyét tudom a boltban – jött izgalomba az ötlettől Nicholas.

– Öltöny-nyakkendőt kell hordanod – figyelmeztette Pat.

– Van öltöny-nyakkendőm.

Valószínűleg élete legjobb döntése volt, hogy tizenkilenc évesen beállt dolgozni a University Musicba, mert ezzel olyan öntőformába dermedt, ami sosem tört szét, olyan tojásba, ami sosem nyílt ki – vagy legalábbis még huszonöt évig nem, ami szörnyen hosszú idő olyasvalakinek, akinek addigi élete kimerült abban, hogy a város parkjaiban játszott, iskolába járt, a szombat délutánokat a Solano Avenue-i Oaks Theater matinéin töltötte el, ahol megnézte a híradót, a rövidfilmet, a két rajzfilmet és a rendes filmet, mindezt tizenegy centért.

A University Music-féle állás évtizedekre a városkép részévé tette, és lezárt minden lehetőséget a növekedésre, vagy minden más élet, azaz a tágabb világ megismerésére. Nicholas Berkeley-ben nőtt fel, és Berkeleyben maradt, megtanult lemezeket eladni, majd később venni is, a kuncsaftokat megismertetni új előadókkal, nem visszavenni sérült lemezeket, vécépapírt cserélni a hármas számú hallgatófülke mögötti mosdóban – ez lett a világa: Bing Crosby, Frank Sinatra és Ella Mae Morse, az Oklahoma, majd a South Pacific, az Open the Door, Richard meg az If I’d Known You Were Coming, I’d Have Baked a Cake. Ő volt a pult mögött, amikor a Columbia Records elkezdett bakelitlemezeket kiadni. Ő nyitotta ki a beszállítóktól érkezett dobozokat, amikor Mario Lanza megjelent, és ő ellenőrizte a leltárt és visszárut, amikor Mario Lanza meghalt. Saját kezűleg adott el ötezret Jan Peerce Bluebird of Happines-séből, és minden egyes darabot szívből gyűlölt. Ott volt, amikor a Capitol Records ráállt a klasszikus zenére, és amikor a klasszikus zenei részlegük befuccsolt. Sosem bánta meg, hogy a viszonteladói lemezüzletbe szállt be, mert imádta a klasszikus zenét és imádott állandóan lemezek közelében lenni, eladni őket olyanoknak, akiket személyesen ismert, és megvenni diszkontáron a saját gyűjteményébe; ugyanakkor utálta is magát, amiért beszállt a viszonteladói lemezüzletbe, mert az első nap rádöbbent, amikor mondták neki, hogy söpörjön fel, hogy egész életében félig gondnok, félig eladó marad, ami iránt ugyanolyan sajnálatosan vegyes érzésekkel viseltetett, mint az egyetem és az apja iránt. Ráadásul ugyanilyen vegyes érzéseket táplált a főnöke, Herb Jackman felé, aki az ír lányt, Patet vette feleségül. Pat nagyon csinos volt és jóval fiatalabb Herbnél, Nicholas pedig évek óta bele volt zúgva, egész addig, amíg mind idősebbek nem lettek, és sokat ittak együtt a Hambone Kelley’sben, egy kabaréban El Cerritóban, ahol Lu Watters játszott dixielandzenekarával.

Nicholasszal először 1951-ben találkoztam, miután Lu Watters zenekarából Turk Murphy zenekara lett, és szerződést írtak alá a Columbia Recordsszal. Nicholas az ebédideje alatt gyakran bejött a könyvesboltba, ahol dolgoztam, böngészett a használt Proust-, Joyce- és Kafka-kötetek között, amit az egyetemisták passzoltak le, miután a kurzusuk – és vele az irodalom iránti érdeklődésük – véget ért. Az egyetemtől elvágott Nicholas Brady olyan tudományos és irodalmi órák használt tankönyveit vette, amikre nem járhatott; tűrhetően ismerte az angol irodalmat, és nem kellett sok idő, hogy beszélgetni kezdjünk, barátok legyünk, végül pedig lakótársak egy barna zsindelyes házban a Bancroft Wayen, mindkettőnk munkahelye közelében.

Én akkor adtam el az első sci-fi novellámat Tony Bouchernek a Fantasy and Science Fiction című magazinnál 75 dollárért, és éppen azt fontolgattam, hogy otthagyom a könyvesboltot meg az eladóságot, és igazi író leszek, amit aztán meg is tettem. A tudományos-fantasztikus történetek írása lett a hivatásom.